A MENNYEI PARITTYAKÖVEK

(DEBRECZEN VÁROSA KRÓNIKÁIBÓL.)

Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.

A szelid és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték, ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyaku, hamar tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: „no hát gyere!“

Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt; „no hát itt vagyok.“

A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan tégla építmények, náddal tetőzve, a miket az első ágyu-lövés halomba döntött volna; hátul rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kivülről vezettek fel rájuk, mintegy folytatásul egy köröskörül járó fafolyósóban végződvén, a honnan be lehetett a toronyba menni, ugy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.

Minden ilyen torony forma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes távolságban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek utjában ne álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s ujra kelljen építeni.

E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira, mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.

Kuczuk basa ugy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállittatott egy nagy kerekes ágyut, a mi meg volt töltve. Igy akart beszélni a debreczeniekkel.

Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki még Sztambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mingyárt karóba.

– No hát mit mondanak a debreczeni bírák?

– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt, asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba; azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kútba s a mint az ellenség megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról, vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik kapun menjenek ki? Még pedig ugy elmenjenek innen, hogy soha képpel se forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy roszul égett a pipája.

Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta neki szórul szóra.

– Átkozott vastagnyaku kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony még megteszi, a mit megmond. – Aztán pedig arról csakugyan nem akart felelős lenni, hogy egy olyan várost mint Debreczen, kiirtson a világból, csupán uri roszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának a töröknek kellett volna oda egyet építeni. – Tudja jól a kutyaházi, hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa.

Panajoti erősen bizonyitá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy egy ágyut kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek semmi haszna nem lesz, minden drágaság ellevén ásva a földbe, a nők és hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak dühödve, ki kaszát, ki kardot fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a milyen keserüségben vannak most.

A basa átlátta, hogy Panajottinak igaza van; most az egyszer a debreczeniek kifogtak rajta. Azért is ujra visszahivatá a kapuktól felállított csapatjait, befogatott megint az ágyukba és azt mondta, hogy kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bízton, nem bánt senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még külön meg is dicsérte, elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta, hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb vendégszeretettel lesz ő iránta, mint Dobozi uram volt őhozzá.

Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.

A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte, és magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tíz körmére mert állni; lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.

Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé Badrul béget; az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot bízott reá.

– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz, mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal engeded futni. Ezt cselekszed, a mig éjszaka nem lesz, akkor egyszerre letérsz a diószegi utról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes rétbe, hogy nyomot veszíts: mikor a semlyéknek végit érted, ki jutsz a mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek, azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort, a ki ugy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet és maradj lesben. – Holnap, vagy holnap után, vagy talán egy hét mulva – addig te az erdőből ki ne jöjj; – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret Tokaj felől közelítni. – A szekerek válogatott szép leányokkal és asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velük, azt vágd le; a mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet kezedben hordozod, tehát ugy vigyázz rá.

Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bizni, mert képes volt erdőn mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem szálni, mig küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen szomjan hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyakvágásig végrehajtani híven.

Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: „nevettek ugy-e? kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mingyárt el jön rátok a sírni való nap“.

* * *

Tokaj felől a széles országuton egy hosszu sor szekér közeledik Hadház felé; ez a debreczeni hölgykaraván.

Ötszáz szekér egymás hosszában, csupán asszony és leánynép, egyetlen férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni: maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába, mert annak még kis baba a neve.

Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a lárma, a mit az uton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztett? van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; óh a veszélyből kiszabadult szivek phantásiája gazdag.

Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak s elkezdenek valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától Moldováig; talán azt, hogy: „Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül anyjához, Lengyelországba“ vagy pedig azt a másikat: „Ha kérdik, hol vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok.“ Ez a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből énekelte azt szegény magyar ember.

Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát; majd felvették vele a nagy mennyezetes eget; szegény kis pacsirták ott fenn a magasban győztek velük versenyt tilinkózni.

Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé? bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.

Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák s kazaloktól körül véve látszik itt amott, messze kitérve egymásnak; szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész határ.

Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már, senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihüsselje magát; városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem törődik vele, valjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát, józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?

Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt olyan forrón a nap: hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is cserepes hasábokra szárad: – egészen a délibáb tündéri örömeihez való nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, fel megy a zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.

Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek, mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vizben; azután megint lejebb sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad, és összecsap végső pontja felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak ugy hányja veti e tünde tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat csinál belőlük, tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmulik, a szem nem lát egyebet a vándor daru csapatnál, mely onnan jő erre csendesen.

A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: nézd! az ott épen olyan, mint a két tornyu templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.

– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet.

– Nézd! kiáltanak egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon, mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel.

Mi támadt egyszerre az égen?

Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz, puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halavány sárga égre vetett világos kék alakja volna.

– Jézus Krisztus ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda tünemény láttára, minőt a természettudósok többször több helyen láttak már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási ködszellemmé. Másik pillanatban uj meg uj alakok támadnak elő a léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból, azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, kardok és fegyverek; egyszer ismét lassankint ismét összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély alapon, a földből felfelé sugárzó.

– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk; sikoltának a némberek; összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen a puszta síkság közepett.

Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek elszórták drága kendőiket, fülön függőiket, hogy a míg a rablók azokat felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a veszedelem a nyomukban. „El innen, el! a böszörményi utra! Fussunk a nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!“

A szegény kétségbe esett had rémülten tért félre az utról; a szekerek lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi ut sem vezet; nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak ugy titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: „te felséges ur Isten odafenn, ki elárulád csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk; oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől, kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, ur, mennybéli Isten!“

És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.

A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra; egyszerre eltüntek a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst szegélyü fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant hab-buborékokat fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz hang ugy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: „fussatok, fussatok!“

A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.

* * *

Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől útbaigazitást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna, a mit látott, meghalt; lelőtték nyillal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik hős tettével, mint a nagyszáju puska.

Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta, és megmutatta őket délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az ármányos cselt jókor. Dicsértessék az ur neve!

Harmad nap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek, hogy a pusztán a távolban egy hosszu vonal látszik porzani, mintha száz meg száz szekér jőne egymás után.

– Ezek ők!

Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen, puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején?

– Ezek ők! Csak hadd jöjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket a veszélyre, – senki.

Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen, azzal egyszerre sebesen el kezd oldalvást tartani, s nem miként az elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.

Badrul bég dühödten tekinte széljel: „Ki árulhatott el bennünket előttük?“

Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon, süvöltve bömbölve s sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.

Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki Kuczuk basa.

– Előre a dárdát; kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani, utol kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!

Hah, de ott a síkon más ur parancsol most! A rónán keresztül, épen az üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a szilaj forgószél, ez a karcsu tündér, a ki délczegen tánczol végig a sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra, hajlik balra, karcsu derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közel jut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak ugy tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve, a haragos vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát, tűzkorbács a kezében; azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek szerelme szörnyű!

Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a forgószél, hogy senki sem tudta többé merre van előre, merre hátrafelé? A lég elvakult; egyik lovas sem látta a másikat a felkavart portul, melynek sötétjén még a villám sem bírt keresztül rémleni, csak közeledő mennydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.

Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt, dárdájáról letépett minden lobogót.

– Hej te Isten! magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az ég felé, pártját fogod a magad népeinek; de azért még sem mentheted meg őket tőlem!

A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben ugy sujtotta meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.

Mi volt az?

Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, mi izenetképen jött a többi előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a menny sujtó parittyáit; ormótlan jégdarabok kezdtek sürün paskolni az égből; némelyik olyan, mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra küldve izenetét; a jég-paskolta föld a távol síkságon messze olyan hangot adott, mintha elakarna sülyedni a rászakadó égtől.

– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a riadalt; s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám, mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sürü jéghullást, mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá.

– Nincs menekülés, egyedül az ur Istennél! orditák a törökök; s rohant, kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte sudarak, kifacsart szálfák fogadták; más előre nyargalt, bele iramodva a fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak utjába került s verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhuzódott, Badrul bég nem találta több lovasát ötvennél.

Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt amott elszórva; iszonyu sebekkel homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul agyonvert a jég; mást ugy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta, a mely végig van hintve apróbb nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek és olyan hidegek.

Az aethiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget.

– Ime csodák történnek a földön; monda csüggedten Badrul bég. Ki harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istennek haragjától.

Nem volt azonban bizonyos felőle, valjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő asszonyokat; elhiszi-e mondására azt a csodát? a mihez hasonlónak soha igazhivő még hirét sem hallá.

Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanu, mintha azon vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok ékszereit azokba zárja; ezuttal megtölteti amaz égből hullott parittya kövekkel; miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset elmondójának.

Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával lovak hátára kötve, maga után indítatá. Nagyobb biztosság kedveért minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat.

Két nap tartott neki Váradig visszautazni; azalatt szálinkozó hadai összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék zöld folt nélkül egyetlen egy sem.

Ez alatt reggeltül estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral, alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég, s elmondá neki a történetet, még akkor is reszketett bele.

Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket. A mint a pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi. Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek. – Badrul bég megszaggatá keblén köntösét.

– Allah kegyelmes! Ime a magyarok istene a bezárt ládákból eltünteté a köveket, mikkel vitézeimet agyonverte.

– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt el semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek ugy meg benneteket.

Ezzel kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé: ott függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté, a többieknek levágatta fél fülét, s igy küldte le Belgrádba. – A debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba vissza. Kuczuk basa soha nem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptul fogva kezdte őket nagyra becsülni.

Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városnak tanácsi jegyzőkönyvében; te ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él még az az Isten, a ki az ő hiveit meg tudta védelmezni mindig magas mennyből – s keze most sem rövidült meg.