III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül alunni. Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Még is oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái kisértenek éjjelenkint.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón; ha ez utolsó tervem bevégezém, akkor templomot épittetek, oly pompást, hogy hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne épitsd; mert ki találom rabolni.

– Csendesen Sámson; ne szólj igy. Oh itt a falak is beszélnek, körűlem minden butor él, és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet suttogják, csendesen, alig hallhatólag, és éjszaka, midőn a nagy viharra olykor felébredek, mely a szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul minden, s fejem fölött elkezd zugni a hatvannégy mázsás öreg harang, melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam, s hamis pénzt verettem belőle, s ugy kong, ugy zug a mélységes éjszakán keresztül, hogy a bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok fekünni, saját alakomat, a hogy vagyok és létezek, már ott fekve találom, s hasztalan költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben ülve, mig a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb huzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, mig az én szemeim előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, mint a lándzsás hadsereg, s ha kés van kezemben, ugy biztat, ugy erőtet, hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk vagy fölöttünk, elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy Tornallyai leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a csatában: de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát szoktak meggyujtani, s mig a többi viaszgyertyák leégtek, ez bár folyvást lángolt, soha nem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik megszólitani, hallják mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s mint csapódik be a sirbolt-ajtó utána iszonyu dördüléssel…

E pillanatban iszonyu csattanás hallatszott… A két testvér rémülten ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem birta lezárni. Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczu hölgy alakja, vállán arany betükkel kivert lángalaku pallost emelve, s szemeivel merőn maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veriték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyuk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva kardját, elállta a kisértet utját. Megállj! ordita rá, felemelve kardját, – s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem haltál meg elég jól, megöllek én, ugy, hogy a más világon sem fogsz élni többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb lett volna mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott ajtók csukódását; mig egy végső dördület hirül adá, hogy most a sirbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a Tornallyai család sirboltja felett, hol a czimert Bacsó Tamás saját kezével forditá meg, e czimert ujra helyreforditva lehete látni.