IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargás időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét egyes családok sérelmeire vonni; a népek kiáltásai közül nem hallatszott ki az egyesek jajszava.

Tornallyai László, menyasszonya által a legcsodálatosabb uton megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az országrendeivel megismertetve, azokat a törvényszerinti elégtételre felhivja, koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás megtudva életben maradtát, órgyilkosokat küld utána s megöleti, mig azt az igazságnak megrövidült karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend egyebet kieszközölni egy erőtlen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem elvivé ő a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek gondviselésére bizva, elrejté őt a Bacsó család szemei elől, kik amaz ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósitá László álnevü feljelentésekben az országbiráját, miszerint a Tornallyai család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván, másika kolostorba lépvén, a megürült Murányi uradalom a koronára szállt vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának visszafoglalni.

E feljelentés nem is maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólittatott a murányi uradalmat a törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsápadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak végén megérté, hogy Mária a szent-erzsébeti kolostorba tartózkodik, mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóbandáit, s éjszaka ráütve a szent-erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá, oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány ittas rabló üszköt vetett a szétdult kamarákba, s a kolostor a puszta falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás épitteté, s különös kegyében tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári tábornok Salm Frigyes ott állt Murány alatt bosszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy utja volt a menekülésre: Máriát kényszeriteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak igy menthetve a kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetvenéves agg, csupán arra kérte őket, hogy engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát megsimogatva szólt:

– Ne félj leányom. Az Isten nem hágy el téged. Engem halállal fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott kezet elfogadni: Él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé, azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beléegyezni az ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; mig künn Salm ágyuit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a pupos Bernát ugy felcziczomázta magát boglárokkal, és klárisokkal, hogy akár egy medve nyakába odaillett volna.

A vár egyik termét kápolnának késziték el, felszerelve innenonnan elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény, menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház legsulyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek, s megesküvének, hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kinzást fognak rajta véghez vinni, hogy óhajtani fogja a gyehennatüzet enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet, s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, s kihurczolák a teremből, végig a folyosókon: de ime Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kinkamrába értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a kinpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kivül, s a toronyőrök rémült arczczal jelenték, hogy királyi hirnök áll a felvonó hid előtt.

– Taszitsátok az árokba! Kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha Tamás utjokat nem állja.

– Csendesen fiuk; nem kell kihuzni a kardot, mig van más ut a menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre becsülted az aranyat a vasnál, s a helyett, hogy kardokat szereztél volna, billikomot gyüjtögettél, ágyuk helyett pénznek öntötted a harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most csatatér helyett keress magadnak akasztófát a hol meghalj.

– Nem ugy Sámson. Azokkal a kis ezüstgolyókkal jobban czélba lehet találni, és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes taraczból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; – igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elkékedve, miért nem te magad, vagy Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk ugy sem használsz, mert az utolsó hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, mig ha önkényt megadod magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három szekérre bizom.

Bernát elsápadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főur társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lön tehát rémülete, midőn Salm elélépve, őt egyenesen nevén szólitá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket pusztitod?

– Ne hidd méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók kalandoznak a vidéken, azoknak a bűneit fogják mi ránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom; mert irigyeink a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de im szemléld meg magad, és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal felhányt aranyat ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet venni békét és háborut? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem fejetekért, miket a törvény elitélt.

– Nem tévedtünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A szent-erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet Tornyallyai Máriát erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyai Mária? kérdé szigoruan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hivják elő a tábori lelkészt, s felszólitá Bernátot, hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra téve, másikat felemelé az égre, s mint e szót ki akará mondani: esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyai László állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, ugy hogy nyelve nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja ugy maradt megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három esküvőujjal.

Salm igy küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül; félig holt alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt lelke megőrül.