EGY BUKOTT ANGYAL.

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszort falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripákon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.

A mogyoródi csata megvivatott. Magyar győzött, magyar veszett.

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett a korona is örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette utját az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon gondolkozott, mint lehetne azt ujra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába ügetni képzelt, a csöndes hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, még kardját apródai kötöttek föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e vezérnek is együtt veszni vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a királynak mégis ugy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok dallait hordozná hozzáig, tündéres töredékben. – Figyelni kezde s ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a „de profundis“t.

Az üldözöttnek jol esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak ellenségei üldözték, hanem saját lelke is.

Fölkelt s követve a szent hangokat egy völgy hajlásában kisded fehér keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifju leány térdelt, – tán inkább örökké ifju angyal, vagy valaki a tulvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háboritni a szent hölgy áhitatát, s mig annak csengő éneklése hangzott, ugy érzé, mintha lelke megfürödnék e hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is fris lomb árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős szarvastehén bejárt hozzá reggel este édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szüz, kit társai elhagytak a vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

A szent szüz csendes szemrehányással viszonzá.

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadits meg, s ha ura leszek egykor e földnek, kolostort épittetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend menedéke.

A nő jóslatterhesen felelt:

– Ura nem léssz te e földnek, s nem kőfal az, mi a világ elől menedéket ad, hanem az erény.

– Nem rémitesz el szavaiddal. Ha elhagyott az isten, nem hagytam el magamat én.

– Nem isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek keze, az istené ejte el téged.

Salamon összeborzadt.

– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövedőmbe látni?

– Az a kinek keze megszabadita tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: „te, ki mindenkit üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor!“

– Jehova istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt.

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, – szólt a szent szüz felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen volt az, mint az angyaloké, kik csak istennel beszélnek, hajfürtei hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott mint egy álomkép, mit a szellő jobbra balra ingat. A király halvány dicsfényt vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! – szólt a király meghajolva. Mondád: „te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e nő előtt fogsz térdelni magad.“ Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. Irmén megátkozott, Charitás imádkozik érted; Irmén gyülölte szerelmedet, Charitás szeretni tanit.

A szüz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szoritá azt; mintha soha sem akart volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az istenhez közelebb. Oh Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a tulvilág gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az isten közellétét. Én boldogabb vagyok mint voltam.

– És mégis miattad vert meg isten. Egy átok sem eshetett rám oly keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először ingadozni. Im most azért találtalak fel ujra, hogy megmondhassam: lásd, országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország! oh király, melyet nem szerez meg kard, s nem vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik azt, kik nem sohajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a bün előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés üdvözöltek ajkairól; hol az öröm mindig uj és soha el nem fogy, angyalok hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak koszorut csillagokból homlokodra s isten mosolygása napként süt reád, ki ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel titkos sohajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szüz szavait, lelkében uj hurokat halla megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szüz által illatos diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behunyt szemére leszálltak az álom tündérei s megnyilt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb jönni, a felhőket mosolyogni, meg annyi angyalarczczá válva, hallá a nyájas köszöntéseket láthatatlan ajakakról suhanó szellő képében, látta a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyü cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak repült egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte benne a kedves leányt, kit a világból rut szenvedélyével kiüldözött, s ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta Salamon, és csodálkozott rajta; hosszu ősz ezüst szakáll borult mellére, hófehér haj vállaira és a fényes királyi öltöny helyett durva szőr kámzsa volt tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó király egy csoport lovagot látta a barlang felé sietni, kiknek vezérében Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen legvitézebb lovagot, ki valaha hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hü lovag összegyüjté a csata után Salamon hiveinek megmaradt töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sirt örömében, midőn meglátta királyát s leborult annak kezét csókjaival s könyeivel elhalmozni.

– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, – én nem hagylak el, s ha az egész világ rád támad, én megvédlek vagy elveszek.

Salamon a mint a kivont kardott látta megvillanni, elfeledé boldog álmát, ujra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megujult büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve felkiálta:

– Elbuktam, de nem törtem össze!

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszin felhőcskék usztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszu ezüst szakállát végig simitandó.

Azzal csüggedten tekinté szét, szemeivel Charitást keresve, a szent szüz nem volt látható sehol, Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony-vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmü vad kedve annál erősebben tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas tulvilági arczának körrajzait elmosták szivében a szép királynő, Judith, ragyogó vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon uj bajnokokkal szaporodott; a vár melyhez közelite, azon időben Magyarország legbiztosabb erőssége által volt meg szállva, a császár, hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is beszórva.

– Nyargalj előre, Opos – szólt a király a kapuhoz érve – gondod legyen rá, hogy midőn megérkezünk, – temetés vagy barát, vagy vén asszony ne jöjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy aggnő jött ki reá szemközt, nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt köritve.

Opos megdöbbenve ránta vissza lovát. A király anyja volt a nő.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott gyermekies zugolódással mondá:

– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz?

– Nem illet az már engemet – szólt reszketeg hangon a matrona – mankó illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra jutott.

– Minő háborodottul beszélsz anyám?

– Hát nem vesztéd el a koronát?

– Azt igen, de megmaradt a kard.

– Vesztetted volna inkább a kardot!

– Asszonyok igy szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– A kard az átok a földön, a béke az áldás.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten hajitott alá, mely a félvilágot tanitá remegni, s melyet négy századon át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán állsz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen nem eszik meg egymást; igy legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba megölte Pétert, az ő feje is legördült.

Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a csatában, Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón omladékai zuzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! – kiálta föl elszilajult daczczal a király.

Az agg királyné eltaszitá fia kezét, s eliszonyodva forditá el tőle arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad, a hol jársz: ellenséget találj akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sirrá akarsz ontani, ne találj magadnak egy sirt, melyben megpihenj!

– Asszony ne tovább! ordita Salamon magán kivül, s ádáz dühében annyira elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével feltartóztatá annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utóljára! – szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását vidámabb gondolatokkal csillapitva. Első kérdése volt odafenn.

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszonlátás öröme volt benne az egyetlen világos kép s most ez kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanitá, hogy jövök.

– Sőt hallotta uram balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, mert félt hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Ugy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon ugy szeretett volna kérdezősködni.

Nem volt-e beteg? nem érte-e az uton valami baj? volt-e elegendő kisérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kisérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sirjon. Rögtön leült levelet irni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes férjek szoktak nejeiknek levelet irni.

Salamon nem volt ember addig, mig a hirnök válaszszal vissza nem érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kivül, tizszer fölment egy órában a vároromra vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? Kiszámitá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett nejének, hogy levelet irjon, s azután vissza az utat. S midőn elmult az óra nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. Tán a hirnököt fogták el az uton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a viz elvitte a hidakat s a hirnök tulnan rekedt.

Oh az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a hogy más nap is elmult, nem állhatá tovább; uj hirnököt küldött uj levéllel, harmad nap harmadikat, s ez igy ment egy hétig, a levelek mindig panaszosabbak, mindig szemrehányobbak kezdtek lenni. Salamon elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden izgatta. Végre mint egy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon tudósitja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza elveszett országát.

Ez keserü orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zugolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis szerelmi vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a Duna balpartján, veje országát visszahóditandó.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok hire elterjedt a katonák közt, s azok az ut felén megálltak vezéreik ellen fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban láttak.

Salamont elhagyta isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hirére mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől futni látott.

A kun és bessenyőfajok, elűzve a Szávántuli erdők menedékébe, összegyüjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett boszuállót meggázolni.

A király hivei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját elleneivel a sik mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos vasalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak ugy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival Mosonyba.

Derék termetes ifju vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszu bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje hires volt hetedhét országon, mert a patkót csak ugy tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasitani a pánczélos embert. Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet felkelni, s ha egyszer a lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s más nap mindjárt neki indult, megtudva hol az ellenség, s igérte keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő partja mellett tartva s naponkint elismerést érdemlő ovatossággal és körültekintéssel nem téve több utat, két órainál, végre egy szép esti órában meglátta a tulsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, miknél a barbar emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a viz nagyon széles volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is veretve mellé, azon hadi tervet készitvén magában, hogy onnan addig meg nem mozdul, mig ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem kényszeriti, hogy sánczait megrohanja a vizen keresztül, vagy pedig megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezére kisétálának a tópartra, fölállitának egy hordót s azt körülülvén, poharazának emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörüen behinté aranynyal a Fertő sima tükrét.

A Fertő sima tükrén itt-ott egy uszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. Mjesko, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől megmagyaráztatni, hogy azok tündernádasok, miket az elfek és érlek, s más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet mint békát és szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni hogy usznak erre arra! bárcsak egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, és spiritusba téve bemutatnánk a tridenti synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani, szép egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a viz szine felett csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná őket alól.

Már egészen közel ért az uszó nádberek. – Sehol sem látom a tündéreket, – szóla Mjesko. – Hja azok a viz alatt vannak, ott készitenek sipot és dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálot kell alájok vetni s elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a nádberek, s helyette száz torzpofáju rémalak bukott föl a viz szinére, vad orditással rohanva a parton iddogálokra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjesko táborát, a tóba bocsátkoztak mindegyik egy hosszu nádszálat fogva szájába s azon keresztűl sziva levegőt a viz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek volna, rajtuk rohantak görbe fürészfogu késeikkel, s kikeresték a helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak, a pokoli lárma, e vizből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vizbe s átusztak, a honnan jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlök fogságra, ki Mjeskóval magával eredvén birkozásba, azt ugyan felbirta taszitani, hanem a herculesi erejü ember ekkor ugy magához szoritotta őt két kezével, hogy az meg sem birt motszanni, s ha Mjeskónak azon már elébb emlitett sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem tudott, legyürhette volna ellenségét, s igy azonban be kellett érnie azzal, hogy ott tartsa magán, mig emberei oda érnek, s elébb azt jól megkötözve őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rugták vagy ütötték, semmi jelét nem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszoritád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni. Kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de kész akarva nem tevém, hogy tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és szakála leégett, a tüz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta hogy él, mig a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor egyszerre felugrott a tüz közől, s egy égő hasábbal szétcsapva maga körül, a felriadt csoporton keresztül összeégett testtel kirohant s belevette magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes kaczagással forditá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk. Mondának Mjesko zsoldosai, ha a csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek világosan ördögök, kik tüzben vizben hadakoznak. Te is fogj magadnak ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjesko mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjesko szörnyüképen kegyes képpel. Tudod hogy én a mult husvét előtt való nagy héten bűnös vallástalansággal vadászatot tartván, lovamról leestem s kitörtem a bokámat, ekkor fogadást tevék szent Hubertusra, hogy soha az egész nagy bőjtön keresztül semmiféle vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólitál, nem jutott eszembe, hogy épen a nagy bőjtben vagyunk, most figyelmeztet rá a castellanusom. Én kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagy bőjt végit, hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácsolom neked, állj ki te magad a mennyi embered van e gaz pogányok ellen, igy te fogod kezdeni a harczot, nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, és bele elegyedem a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kivül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hova neki tetszik, maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s összegyüjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd reszketéstelen hangon szólt.

– Itt az idő, hogy meghaljak, és ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámitotta volna mindegyik: hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem ugy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém oszágomat, szólt a király, az aggodat is nehezen ül szivemen, hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki számüzött, ez fáj és kétségbeejt, de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem a magyar királyt s bepiszkolja nemzetemet, azt nem türöm, s ha nem maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvivok vagy elveszek.

A harczosok elkeserült orditása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók megmutatom, hogy még nem gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ez alatt a Hanság téreit a barbar gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad, térre kapott az erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak söppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép maguk is rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers hust nyergeik alá tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra forditák; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédelgő sánczormokat is lóháton nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre kezdtek átlövöldözni nyillal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbóka kötve, mely jobbra balra fityegett.

Közepén feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike képes volt lovon nyargaltában ellőni nyillal a repülő fecskét, s egy kötéllel elkeritett térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszu kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s ugy csüngtek végig hátaikon, ugy hogy messziről kétszarvu ördögcsordának lehete őket bátran nézni. Köröskörül iszonyu tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem azért hogy süssenek nálok valamit, mint hogy megvilágitsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, engedék gyanitni mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király, saját harczias leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyezett vőlegénye, Zolta segélyére.

Hadilán volt neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó rendet nézzük, ismeretség előtt gyanitanunk kell, hogy nevét megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul „hadi lányt“.

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek visszaérkeztek azon hirrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (igy hivták a táborigyülést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg meg-mozdult, jót rugott azon, a ki költögette, s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a a riadót, s a mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Mi hir? kérdé meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagot.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak Hadilánra várakoztak még. Ez alatt zajgott, lármázott mindenki; minden vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket csalni a Hanságba s ott megszoritani; a jászok rögtön akartak menni, a kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart hátul, vagy oldalvást állani, hanem valamennyi első akart lenni, ki az ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállitani csordáikat s behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok, észrevéve, hogy őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, mig a kazarok, kik a magyar sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenve a lármás korultájon, a hol már akkor senki nem halotta saját szavát.

A magas karcsu amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, – miknek villanása többször tudott győzni mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja mint egy palást borult le kereken domboru csippejéig, s utána lobogott, ha vágtatott a csatában. Gömbölyü karjai fedetlenek voltak, arany pereczekkel körülszoritva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez csattos boglárokkal, és gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon s nem vevé észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagy sokáig piperézted magad. Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap: – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

– Az éjjel kimentek a jósok e berkekbe a farkasok szavait hallgatni és megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot lemenni, s kezdj harczot azután.

– Veszsz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, s engedik magukat asszonytól vezérleni, gyávák valamennyien. Szálj le lovadról némber, s végy guzsalyt s pártát, kard és sisak helyett, és ti gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán fölemelve fokosát; megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; hanem azt nem gátolhaták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros kiabálással és fütytyel ne boszontsa a kunokat s egy merész ficzkó szekérsánczuk szélére egy kopjára szurt szoknyát zászló gyanánt fel ne tüzzön.

Ez alatt lassanként előre mozdult a tábor, nagy hihó és rikoltozás között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékútait, ha sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor csak a közepén járható az út.

E sikon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől volt, mig a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, hadsereg-felállitásnak, haditervnek hire sem volt. Iparkodott mindenki mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mint elszánt bátor vitézek, – azonban hátukat egy fűzes dombnak vetve várták ellenségeiket, készek vagy győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyil őt keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataorditás. Az elősietett jászok kibukkantak a fűz erdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad süvöltéssel kapták le lovaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi távolból, sürű nyilfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémiteni akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul hullottak le Salamon harczosai lábaihoz egy-kettő megüté a király pánczélját is és visszapattant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyilzáporral rémité a magyarokat, mintha isten szavára viszhangoznának, megdördültek egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva a villám végig czikázott az égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg legfélelmesebb fegyvere, a nyil, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani többé.

– Isten harczol velünk! kiálta a király s megeresztve lova zabláját, lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak apritva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek a borzalmas alakok, ágas szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve hogy ördögök jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint az elsővel találkozék, azt ugy találta két szarva közt ütni buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, oly pusztitást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetséggé vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött Bátor Opos, neki forditá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyu csapást mért vele Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját ránta ki ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő kopjája elől megóvja, de az elhajitott gerely keresztül törte a tizenkét bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezde veszélyes ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a bárbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, mig alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe csalhatták az utánuk rohanókat, s ekkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadt zápor megárasztá az ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat legeltették, söppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt s elnyelte a lovagot lovastól, a mocsárnak szoritott nyirek nem birtak kihatolni a dugványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az iszapba, mig Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt járható ily időben, keresztül bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissa Hadilán szekérsánczáig segélyt és menedeket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon elutasitva őt onnan. – Bolond voltál a harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állithatva meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult szemeivel látva, mint vesznek el a többiek, – kik a mellék utakon rohanva, a mocsárba tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb viz, s annál kevesebb a fő, nagy messze alig látszik még egynehány, kik beusznak a Fertő közepébe, ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikairó mondja: „az ellenség elolvadt a király arcza előtt, mint viasz a tűz szinétől.“ Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent a győztesek rohamának. A kunok hosszu dárdákra kapva, szekereiken álltak s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet elfutta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesité a diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyil haszontalan fegyver volt e perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek fektetve vittak, csattogott az ércz paizsokon a buzogány s ki- kihallatszott a harczból, mint a menykő-csattanás Bátor Opos harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok, a szekeren állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, csengő hangja bátoritá a harczolókat; hosszu arany haja lobogott mint egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanási versenyeztek a villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá föl a reá irányozott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakitva a szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott vivott Hadilán, ércz szavával bátoritva mellette harczoló hiveit. Mindig apadt azoknak száma, alig vivott még nehány ifju, egyenkint elhulltak ők is, egyedűl maradt az amazon a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját, s ugy állt fedetlenül ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője odavilágitott a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen közelite a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjesko gróf arcza is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól viseltük magunkat, s kivánta imár, hogy miután az ellenség meg van verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott segitségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segitettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress ki magadnak kincstáromból ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagy bőjt alatt vérengzést nem kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált el tőle. A király nem látta a könyet. A kit a korona gondja foglal el, nem lát az álmában rózsakoszorukat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy bucsuztában, jer mi hozzánk s ott uj hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott fogsz találni, ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte, a mint elfeledett annyit!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segité őt többé a király ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem lehetett más mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszegü rom Visegrád tövében, szomoruan tekint alá az örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel nevet adva börtönének.

Fogva volt de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte fonta terveit, és az mind háboru volt. Várta mint fognak egy napon hivei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül a háborgó nép s László ellen őt hivja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az idő csendesen múlt. Hivei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja volt saját pártos vazalljaival, és a magyar megnyugodott valahára: királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy vadász és tegezét megfeszitve felczéloz. Ez titkos hirnök gondolá, ki nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy vadlud után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez tán nejének küldötte, ki titkos örömhirt fog énekszóban tudtára adni. Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete vég nélkül. Majd pihegő galamb csapódott ablakához. Ez galambpósta, gondola repesve, pedig csak vad galamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében megvivott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségü nőn, kivel megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s sokszor midőn alunni lefeküdt, könyezve imádkozék istenhez, hogy bár csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt megnyilt az álmak világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol az egyik, hol a másik, két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s hogyha fölébredt, ujra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza gloriájával megvilágitá annak sötétjét s intve a hűs palmaággal, vezeté őt maga után fényes mennyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete szemei lobogtak mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül gomolygó csaták viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.

Egy napon nagy nemzetünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István királyt a szentek közé sorozta s az összegyült főpapok leszálltak a királyi sirboltba, a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ súlya feküdnék rajta, hiuvá lön minden erő, a követ nem lehete arról leemelni.

Mindenki megütközve látta rajt isten csudáját, s nem segitett ima és böjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ megmozditani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szüz, Charitas a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét egyesitenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az öröm napon minden fogoly börtönét megnyitátok, bünbocsánatot adva gyilkosnak és istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönben; bünös ő is, de ma bünbocsánat napja van, s isten nem akarja, hogy midőn a felemelt örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja megnyilik, a körül is lehull a láthatlan zár.

Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki koronát.

De ha nem volt is korona, megvolt még a sziv s csendes nyugodt boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, mig Regensburgba nem ért, hova neje vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomoruan emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn estve megérkezve messziről kivilágitva láta minden ablakot s vig zene harsogott elé. Bámulva ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, megszólitá:

– Keresd fel urnődet, s mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.

Az apród vállat vonitott; – mit tudom én, ki az a Salamon, ha látni akarod urnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, uti köntöse hasonlóvá tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori salonokba bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy vig, mosolygó asszony enyelgett ott nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jó izüen nevetett rajta; mellette üllt Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, mig a hölgy megengedé, hogy lehuzza róla azt a kis gyémántos gyűrüt, mely legkisebb ujján fénylett. E gyűrünek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrüjük volt az.

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólithatod – unszolá őt az apród.

– Sajnálom háboritani, mert jól mulat – szólt Salamon s levonva gyűrüjét ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrüt asszonyod veszté el valahol, vidd oda neki s kivánj neki jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit a sors elhagyott, a haza számüzött, az annya megátkozott és a nő megcsalt?

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy rabló kun csapat utját állta, Salamon megismerteté magát velük: azt hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghóditá számára a kunnépet, a midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a száműzött királyt, eszébe juta: „ha egyszer minden ország számüzött, jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj, és megtalálod, a ki örökké fog szeretni.“

Salamon nőül kérte a kunkirálytól szép leányát, vőlegényi ajándékul elvesztett országát igérve neki s lett ujra szép mennyasszonya s csatára kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorutlanul hagyta homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Mennyasszonya uj hadat gyüjte számára kóbor kun és kazarokból, hozzájuk csatlakozott Celgu vezér egy nagy bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, szive elszorult, félre forditá az utat, s a helyett, hogy Erdélynek vezetné őket, levitte Görögországba s neki zudult egykori elleneinek azon gyönyörüségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi keserves csatát vivott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában ohajtott, mert egész serege ott veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba menekültek s ott három napig dühösen védték magukat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszerité őket az éhség ellenségeikre kirontani, és Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, nyargalt vérrel befestett mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé tartá paizsát s karjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől a midőn egyszerre egy nyil a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé urnéja veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje fölött, kiálta:

– Csak előre Salamon! ne rettegj.

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával holtan a sik harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kiserője maradt, a többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürü erdő mellett elhaladtak, megállitá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az erdőbe azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürü rengetekben, mig egyszerre ugy rémlék neki, mintha ismerős volna a tájék, a zuzmarázos fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sirdomb előtt kis fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: „Charitas.“

A király térdre rogyott a sir előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak vezére a boldogabb házákba.

Kisérői soha sem látták őt többet.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledtek Salamont, már boldog volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalutról térve meg a szent király, te Deumot tarta a fehérvári székes egyházban. Együtt volt az ország szine, java, s gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hivei bocsátának szine elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt közöttök egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére huzva, buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Az elűzött Salamon volt az imádkozó.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a fő urak egyenkint lépdeltek végig a koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a mikép jobb és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelid szemekből.

A mint végigment a lépcsőn, egyenkint lehajolt a koldusokhoz, pénzt osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze kezére hullani.

László meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a száműzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én országom nem e világból való, ő birja azt, mit isten neki adott s legyen megáldva örökké!

S visszament magányos erdejébe ismét.

S hosszu évek mulva a környék lakói egy ősz szent sirjához jártak el zarándokolni, melynek ellenségeket kibékitő erőt tulajdonitának. E sir Salamon sirja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, egyik sir eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön maradt még fenn, az is pusztulóra vált már.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is sokat szenvedett; adja isten, hogy sokáig éljen.