XV. FEJEZET. A LÉLEK, A KI NEM FOGOLY.

Négy év tölt le ez alatt a megindult világháborúból. Ehhez hozzáadva azt a hármat, melyet előzőleg eltöltött Trenk Frigyes a börtöneiben, az ő balsorsának hetedik esztendeje járta.

Hét esztendő a boldog fiatalság tündér korszakából! Folyvást lánczok között! Nappal a vasakban, éjjel a föld alatt.

És e közben mindenről értesíték, a mi a külvilágban történik. A változatos hadiszerencséről. Neki egyik változat sem volt szerencse. Csak a békekötéstől remélhette megszabadulását. Az pedig minden új diadal után még messzebbre távozott.

Egyszer mégis történt valami a hadjáratban, a mi a fogolynak enyhülést hozhatott. A kollini ütközet után, melyben a lotharingi herczeg Frigyes király fölött fényes diadalt aratott: egy hadtest, Hadik tábornagy alatt, egész Berlinig nyomult előre. Vele jártak az új szabad csapatok, a kik vitézségben még Trenk pandurjain is túltettek, vezetőjük volt Beleznay. (Kinek nevét a Conversations-Lexiconok szerkesztői, még a magyarok is, ignorálják. Az utóbbiaknak jó volna Nagy Iván Magyar családok névtárát figyelembe venni, s a kiváló magyar tipikus alakokat az őket megillető helyre beiktatni.) (Megtörtént 1898.)

A merész haditett fényesen sikerült. Berlin hársfa-sétányai megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival, a berlini udvar pedig hanyatthomlok menekült Magdeburgba. A királyné a királyi herczeggel, Henrik őrgróf – és Amália herczegnő mind ide futottak.

Trenk Frigyes önéletrajzában először találjuk ezt a nevet kiirva: «Amália herczegnő».

Szívbeli titkát ekkor sem árulja el.

De a következményekből lehet találgatni.

Azt irja, hogy a zsarnok Bruckhausen egyszerre nyájas lett iránta, mert azt udvarnál azt hallá, hogy Trenk nincs elhagyatva.

(Pedig csak nem rég akarta azt keresztül szúrni – meglánczolt kézzel, – egy karddal, melyet a segédtisztje oldaláról rántott ki.)

És ugyanekkor felváltá a várkormányzóságban a dühöngő Borkot Reichmann alezredes: egy emberszerető, becsületes katona, a kinek a legelső ténye az volt, hogy feltáratta Trenk Frigyesnek a két belső börtönajtaját, hogy a tornácz ablakából betörhessen hozzá a napvilág és a friss lég.

Trenk Frigyes visszakapta hét év mulva a napot és a levegőt.

Ki eszközölte volna ezt ki, ha nem egy forrón szerető szív, mely a szerencsétlennel még most is együtt érez? Még annyi hűtlenség, még a hazaárulás után is?

Itt voltak ismét egymáshoz oly közel. Érezhette a «napjának» közellétét a tavaszfuvallatról börtönében. Adtak neki kályhát a börtönébe, tűzcsináló szerszámot – nyolcz évi fogság után először. Aztán egy czin-poharat, a miből igyék. Azt a poharat ő teleirta versekkel; allegoriai képeket, bibliai történeteket vésett belé, egy kiélesített szeg volt hozzá a szerszáma. Remek művek voltak azok! – A felügyelő tisztek bámulták a fogoly művészetét. A mint egy kelyhet telerajzolt, hoztak neki másikat, azt vette művészi vésője alá. Az érczbevágott betüsorok olyan aprók voltak, hogy azokat más ember csak nagyító üveggel tudta elolvasni; a miket ő a tört fénynél, a kályha tüzénél felkarczolt a csillámló fémbe. Csoda, hogy meg nem vakult bele.

Ezek a Trenk által czizelozott czinserlegek egész a királyi kincstárakig elhatoltak, s élő szószólói lettek a nyomorult fogolynak, ki azokat keserves napokon át kivéste.

Egy ilyen czinpohár Lobkovitz herczeg kezébe jutott, ki akkor, mint fogoly osztrák tábornok került Magdeburgba. A herczeg a kelyhet kiszabadulása után Bécsbe vitte s a császárnak ajándékozta. A királynő abból a kehelyből tudta meg először, hogy Trenk Frigyes porosz börtönben ül. Addig eltitkolták előtte.

Ez alatt felhagyott a vakandok munkával.

Őrangyala, a míg Magdeburgban volt, arra is talált módot, hogy Frigyesnek egy tiszt által hatszáz aranyat küldjön.

Csodaereje van a napsugárnak, csodább ereje a szerelemnek! Hogy életre tudják költeni azt, a mi a föld alá van temetve!

A napfény tette-e, vagy a szerelem emléke? Vagy talán mind a kettő? Trenk Frigyes most még türelmetlenebb lett a lánczviselésben.

Emlékében, álmaiban kisérték az egykor átélt boldogság csalképei. A gyönyör kútforrása, melyben egykor fürdött, istenesült; most egy cseppjét is szomjaztatá, a mennyitől egy ember állattá lesz.

Nyolcz év óta nem látott asszonyi arczot, csak álmában. Pedig a szíve tele volt vele.

S a mi még jobban gyötörte a lebilincselt vágyaknál, a dicsőség szomja! Ennyi tetterővel lelánczolva, eltemetve lenni! – Épen most, a midőn a világ reng a csatazajtól.

Egy napon, a börtöne falához támaszkodva, megdöbbenve érzé, hogy a fal reszket. Mitől reszket? Talán ágyudörgéstől?

A vizsgáló tiszt elárulá neki, hogy a franczia sereg itt áll Magdeburg alatt, diadalmasan előre nyomulva.

S az ellenséges ármádiával szemben nem állt más Magdeburgban, mint kilenczszáz főnyi népfelkelő had: elégedetlen, kimustrált tisztek vezetése alatt.

Frigyes király szerencsecsillaga aláhanyatlott: a francziák Magdeburg alatt, a magyarok Berlinben voltak, az oroszok egy döntő ütközetben megverték a porosz hadsereget, de ha a szerencse elhagyta is, saját nagy szelleme megmaradt s visszahódítá a szerencsét.

Felmentő sereget nem küldhetett a francziák ellen Magdeburg alá, de küldött felmentő szekereket, megrakva pénzzel. Megvesztegette a franczia hadvezért, hogy az diadalmas előnyomulásából megforduljon s otthagyja Magdeburgot, az érett pálmagyümölcsöt, mely oda akart hullani az ölébe.

Trenk Frigyes gyűlölte már a hazáját. A szülőföldjét! Hogyne gyűlölte volna azt a földet, melyet a tíz körmével kellett vájnia, hogy alóla kiszabaduljon; mely minden kövével és vasával az ő fején fekszik. S ha ennek az egész hazának darabra kell is törnie a miatt, hogy ő a fejét ebből a sírból kidughassa!

Hazaárulást tervezett!

S terve könnyen kivihető volt!

Magdeburgban volt azon idő szerint tizenhatezer hadi fogoly berekesztve. Azok a kaszamatákban tanyáztak. Közöttük volt hétezer horvát.

A csillagsáncz őrsége a tisztjeivel együtt meg lett nyerve Trenk által az összeesküvési tervre.

Egy éjjel szabadon bocsátják Trenket, tiszti egyenruhát adnak rá, kardot a kezébe; a csillagsánczból kitörnek a városba: Trenk a horvátok kaszamatájába rohan, tud a nyelvükön; fegyverbe kiáltja őket: a fegyvertár ott van ugyanazon kaszamatában. A Trenk név varázszsal bir a horvát katonák előtt. Azoknak az élén felszabadítja a hadifoglyok többi ezereit. A miliczia nem fog ellenállni s ha megkisérti, leverik. Reggelre el lesz foglalva Magdeburg az egész élelmezési raktárral s a királyi kincses kamarával s megszállva tizenhatezer főnyi osztrák sereggel.

Ennek a tervnek a sikere annál valószinübb volt, mert a néphad kapitányai aratás idején kikölcsönözték a parasztoknak a legmarkosabb legényeket napszámra, fejenkint egy forintért.

Hanem az volt a nagyobb kérdés, hogy hát azután mi történik?

Magdeburgot összeesküvés útján elfoglalni csak egy magában álló haditény, a mit, ha nagyobb hadművelet nem követ, az egész a torkára forrhat az összeesküvőknek.

Trenk Frigyes még mindig bizott az emberekben. Sőt még a diplomatákban is.

A tervébe avatott tisztek közül egyet elküldött az orosz hadsereghez, a másikat Bécsbe, irott és szóbeli megbizásokkal, hogy nyerjék meg a két szövetséges hatalom közreműködését azon terv előmozdítására, mely a porosz hadjárat góczpontját, Magdeburgot, kezükre juttatja.

Az orosz hadsereg azonban már akkor visszavonulóban volt, a győzelmes Apraxint visszatéríté Bestuseff, ki a czárnő halálát lesve, árulójává lett a szövetségnek, s ezért a nagy hamar felgyógyult czárnő által száműzetett. Trenk küldöncze már a szibériai útban találta a hatalomvesztett pártfogónőt.

A bécsi diplomaták pedig egyenesen elárulták Trenket.

Miért? Azért, hogy a kezükben levő vagyonán megosztozzanak.

A hozzájuk irt levelet elküldték Berlinbe.

Egy napon, szokatlan órában nyilt meg a börtönajtó.

Trenk Frigyes megdöbbenve látta belépni A.. Z. herczeget, kiséretével együtt. Azt, a kinek annyi oka volt ő rajta boszut állani.

– Édes Trenk! Monda a herczeg jóságos hangon, ön megint valami ostobaságon töri a fejét, a mi önnek nem válik üdvére. Ön el akarta foglalni lázadás útján Magdeburg várát s az osztrákoknak kiszolgáltatni. No, hát ne fáradjon vele. Én már megérkeztem egy hadosztálylyal s minden ponton biztosítottam a várat.

Trenk halálra volt ijedve.

Itt csak a merész tagadás segíthetett.

A herczeg azonban nagy nyugodtan elővette Trenk Frigyes levelét, melyet ő a bécsi urakhoz irt s odatartá a szeme elé.

– Hát ki irta ezt a levelet?

– Papirosom sincs, a mire irjak.

– Hát a szóbeli üzenetet ki küldte Kempf udvari tanácsoshoz Bécsbe – Kemnicz hadnagy által?

– Esküszöm az Istenre és becsületemre, hogy soha Kemnicz hadnagyot nem láttam.

Megesküdhetett rá. Bécsbe küldött czinkostársának volt annyi házi esze, hogy nem mondta ott meg az igazi nevét.

A herczeg jegyzőkönyvet iratott Trenk Frigyes vallomásáról, a ki minden összeesküvésről tisztára mosta magát.

– Hát jól van. Monda a herczeg. Ez az ügy el van intézve. Önt a bécsi rosszakarói rágalmazták. Ön azonban itt csakugyan rosszul van ellátva. Nem volna csoda, ha minden áron meg akarna menekülni a börtönéből. Mennyi vasat raktak rá! Még az ablakát is beszegezték!

Trenk azt hitte, hogy a herczeg gúnyt űz belőle.

Nem úgy volt. A herczeg parancsára azonnal leszedték a fogoly nyakáról, derekáról a nehéz vaspántokat, kezeiről a vasrudat, börtönablakáról lefeszítették a deszkákat. A falhoz sem lánczolták többé.

A herczeg még itt sem állt meg.

Majd még tisztességes öltözeteket is hozatott a fogoly számára: fehér vászoninget, mosdómedenczét tiszta vízzel, törülközővel. (Nyolcz évig nem volt benne része Trenknek! Mennybéli Isten! Hogy nyolcz esztendeig a könyein kívül más víz ne mosdassa meg az embernek az arczát!)

Trenk sírt, mint egy gyermek.

– Aztán, hogy a szemeit el ne rontsa, ezentúl egész nap nyitva lesz a börtönének mind a négy ajtaja, két őr fog előtte járkálni csupán. Az éjszakai hivogatást is abbanhagyják: alhatik csendesen. – És azután, hogy legyen mire irnia, kap egy koncz tiszta papirost és irószereket; hogy ne a vérével irjon.

Trenk a kezét csókolta a megbántott öregnek, a kinek nagyobb oka volt rá, hogy őt gyűlölje, mint a királynak, azért a bűneért – a miért soha vallatóra nem fogták s a mit ő állandóul elhallgat az életirásában, mintha sejtelme sem volna róla. Tán épen virtusának tartotta?

A herczeg tovább beszélt hozzá:

– De hogy megtudjam, mit fog ön erre a papirosra irni: a mint egy ív megtelik, azt fel fogják hozni nekem s a feleségem fogja felolvasni előttem annak a tartalmát.

Hát mind azt, a mit Trenk ezentúl kigondol, irásba foglal, mind azt, a mit szenved, a miért vágyódik, legelőször Amália herczegnő fogja elolvasni!

Trenk Frigyes erre a szóra visszaképzelte magát abba a boldog korszakba, a mit a magyar közmondás így határoz meg: «ez akkor volt, a mikor még a kő is lágy volt, s a szív is kemény volt».

Neki is – a börtöne megtágult s a szive összeszorult.

Nem tudott szavakat találni, hogy háláját kifejezze.

Így nem beszéltek hozzá, így nem bántak vele nyolcz év óta soha.

És épen az az ember teszi ezt, a ki ellen ő annyit vétett. S a kinek tudnia kell azt, hogy mit vétett ellene?

– És már most csak egyet kérek öntől, monda a herczeg. Se börtönajtó, se vasbilincs nem fogja önt lezárni ezentúl. De adja ön becsületszavát, hogy a míg én Magdeburgban főparancsnok leszek, addig ön semmiféle szökési merényletet nem fog megkisérteni.

Trenk Frigyes azon vette észre magát, hogy kezét nyujtá a herczegnek.

Ezzel a kézszorítással aztán jobban le volt bilincselve, mint mikor a nehéz vasak voltak ráverve a kezére.

A herczeg azonban, még az alatt, hogy Trenk Frigyes kezét markába szorítva tartá, így szólt hozzá:

– És már most én is igérem önnek, hogy mindent el fogok követni, hogy a király szívét ön iránt meglágyítsam és szabadságát visszaadassam. Ha elébb nem, a békekötés alkalmával ez bizonyára meg fog történni. Addig legyen ön türelemmel: emlékezzék a multakra s bizzék a jövendőben.

Ezzel otthagyta a foglyot, eltávozott minden kiséretével együtt, tárva-nyitva felejtve minden ajtót maga után.

Trenk Frigyes most érezte aztán már magát igazán fogolynak.

Az eddigi vasbilincsek helyett oda volt lánczolva a börtönéhez egy lekötött becsületszóval; a nehéz lánczok helyett egy asszonyi hajszállal. – Ezt tépje el, a ki tudja!

Meg volt már mind az a kényelme, a minek egy fogoly a börtönében örülhet. Emberi étellel tartották, emberi szót beszéltek hozzá. Kimehetett a napvilágra egész a börtöne küszöbéig. Azon a küszöbön nem feküdt más, mint Trenk Frigyes becsületszava. – Az a Mont-Blanc! Azon nem lehet keresztül lépni.

A testi szenvedések nem birták letörni életszervezetét. Ez a szellemi tortura lassankint elsorvasztotta azt. Ágynak esett: ideglázt kapott, halálos beteg lett, a lelki rabság miatt.

És ez alatt A.. Z. herczeg a saját orvosát küldte oda a gyógyítására; rendes ápolót tartott mellette, a tulajdon asztaláról küldte neki az ételeket; míg újra győzött az életerő a betegségen: Trenk Frigyes ismét felgyógyult; elhagyhatta az ágyat.

De ez a betegség annyira elcsigázta, hogy fellábadozva alig hasonlított hajdani magához: olyan volt, mint egy csontváz. Ha akart volna, sem gondolhatott volna a megszökésre. Hideg volt már odakinn. Fázott a friss levegőn. Maga kérte, hogy zárják rá a börtönajtókat.

Hiszen volt már egy kályhája, s a tűz egy házibarát, a kivel el lehet beszélgetni naphosszant.

Most már nem gondolt egyébre, mint hogy verseket irjon s a czinpoharakat allegoriai képekkel telekarczolja. Egyébhez nem volt ereje. Aztán álmadozott, ábrándozott és várt.

Ebben a várásban tizennyolcz hónap elmult.