XIV. FEJEZET. UJ KISÉRLETEK.
Az erőteljes ifjui életszervezet győzött a halálon: Trenk Frigyes öt nap mulva az öngyilkossági kisérlet után ismét talpra állt.
Ez alatt az asztalosok és lakatosok is elkészültek az új ajtókkal. Ezuttal vaspléhvel borított ajtókat hoztak. A kovács és szabó is elkészültek az új toilettel. A bilincseket, békókat és vasövet ezúttal a meztelen testére kovácsolták, s minthogy ezek miatt az öltözés és vetkőzés lehetetlen: úgy segítettek rajta, hogy a durva vitorlavászon inget rávarrták a testére: azt minden két hétben lefejtették róla s újat férczeltek rá; a lábravalója pedig két oldalt gombolódott végig: azzal maga elbánhatott egy kis gyakorlat után.
A lánczai, melyek a lábára voltak verve, megengedték neki, hogy az ágyától két lépésnyire eltávozzék s arra felállhasson. Ilyenkor a fejével elérhette a bedrótozott ablakot a börtöne boltozatán.
Három hét telt el bele, míg ismét hangzott az ablakon át a neve: «Trenk!» Akkorra került oda őrnek a hű Gefhardt.
Éjszaka volt: elbeszélgethettek egymással.
Gefhardt elmondá neki, hogy ebből a börtönből sokkal könnyebben ki lehet törni, mint a másikból. Ő látta ennek az építését. Az alapzat nem mélyebb két lábnál, s azon alul csupa fehér homok.
Első dolga volt pénzt szerezni, mert a pénz még a börtönben is nagy úr.
Frigyes levette a belső üvegablakot, s a drótrostán egy akkora lyukat tágított, hogy azon keresztül papirt, vékony viaszgyertyát, kénfonalat, meg egy darab égő taplót dughatott keresztül a hű Gefhardt egy hosszú sodrony segítségével.
A tintáról megfeledkezett a jó lélek; pedig egy nádszálban azt is be lehetett volna juttatni; de hát mire való a vér? Frigyes beleszurt az ujjába s mindjárt volt tinta, azzal irt levelet Bécsbe Ruckhardt barátjának, egyuttal egy utalványt háromezer forintra a Trenk-féle hitbizományi pénztárhoz.
Ruckhardt derék, becsületes ember volt.
Frigyes azt adta neki utasításba, hogy ezer forintot tartson meg az utiköltségre és maga jőjjön el Gummernbe, egy szász városkába, mely két mértföldnyire fekszik Magdeburgtól, ott sétáljon végig a főutczán, egy levelet tartva a kezében, augusztus 15-ikén. Szemközt fog rá majd jönni egy ember, a ki egy csomó dohányt tart a kezében. Annak adjon át kétezer forintot aranyban. – Ugyanezt az utasítást közölte Gefhardttal is. Neki kellett annak a dohányos embernek lenni.
A kétezer forintból ezer neki lett igérve.
Augusztus 15-ike után nyugtalanul várta Frigyes nap nap után a hirmondást.
Nemsokára megszólalt a börtön-ablak.
– Minden jól ment… hangzott Gefhardt szava. Holnap délben én végzem a kalefaktor szolgálatot, a vizeskorsóban lesz a pénz.
Úgy történt. A másnap déli vizsgálatnál Gefhardt hozta a kenyeret (ketté vágva, nehogy valami tilos szerszám abban lehessen elrejtve), meg a vizes kancsót.
A mint a börtönajtók ismét bezárultak, Frigyes a korsójába nyult. Ott volt az arany. Kimarkolta. Több volt, mint képzelé. Az egész kétezer forint. A becsületes Gefhardt nem tartotta meg a neki igért részt, csupán öt aranyat vett el utiköltségül.
Egyelőre a szalmazsákjába rejté el a pénzt Frigyes.
De az aranyokon kivül még valami mást is kapott, a mi még az aranynál is drágább ércz a börtönök országában. Egy pár finom aczél ráspolyt. Ezek meg a kenyérbe voltak sütve. Úgy lett a kenyér kétfelé vágva, hogy azok világra ne kerüljenek.
Most azután hozzá lehetett fogni a munkához.
Nagy praktikával ment az! Először a lábakról leszedni a békókat. Még pedig úgy, hogy azok ismét visszatehetők legyenek s a mindennapi vizsgálatnál senki se vehesse észre, hogy nem épek. A lánczok szemei közül is egyet átfürészelni, a másikat megvékonyítani, hogy amazon áthuzható legyen s aztán a visszahelyezéskor a két lánczszem hézagait rágott kenyérrel helyrepótolni s vasrozsdával bekenni. Ez így ment mindennap.
A derékpántról pedig egy hosszú szeg segélyével csavarta le az összetartó srófokat, úgy szabadul ki belőle. A kezein levő bilincseket olyan könnyen letudta már huzgálni, mint holmi keztyüt.
Mikor a lánczaitól megszabadult, első dolga volt a börtöne ablakát felnyitni. Üvegtáblák voltak rajta, ólom közé illetsztve. Eddig azt praktikázta, hogy egy táblát kibontott az ólom közül, azon keresztül közlekedett Gefhardttal; de most már eszközei voltak hozzá s elérte a kapcsokat, a mik az ablaktáblát a falhoz tarták s kihúzhatta. Igy azután egész éjjel jöhetett a friss levegő a börtönébe: nem öldökölte többé az a gyilkos mészpára.
Most azután a menekülés munkájához látott.
Ez a börtön nem téglával volt kirakva, hanem kipallózva. Három sor tölgyfa-deszka, egymáson keresztbe rakva s egy lábnyi hosszú vasszegekkel összeverve képezte a padozatot.
Hát hiszen azok a vasszegek nagyon jók voltak arra, hogy azokat Trenk Frigyes kihuzogassa. Az a karjaira szánt vasrúd épen alkalmas volt arra, hogy a fogantyuját a szeg fejének akasztva, kihuzza a kilencz hüvelyknyi deszkákból. Erő kellett hozzá. Akkor aztán Frigyes fogta azt a hosszú, vastag szeget, s a sírkövére térdelve vele, elkezdett abból vésőt köszörülni. Ahhoz meg a sírkő volt jó.
Ezzel a kezdetleges szerszámmal fogott hozzá a munkához.
A felső deszkát egy éjjel keresztül véste, a faltól másfél lábnyi távolban. De ez által egy ujjnyi hézag támadt a deszkában. Ez azonban még két hüvelyknyire ment a falba. Frigyes kihuzta az egész darab deszkát, szépen hozzá illeszté az elvágott darabhoz, a hasadékot beragasztá kenyérrel, behinté porral. A felügyelők semmit sem vettek észre. Mikor délben megérkeztek, már akkor a fogoly ott ült az ágyán, kezeivel lábaival, derekával a falhoz lánczolva, az ablaktábla a helyén volt, a padlóból kihuzott vésőszeg ismét a helyére verve. Semmi jel a gyanura.
Azután keresztülvágta a második és harmadik deszkaréteget is s rátalált a börtön alatti homokrétegre. Abból puszta kézzel kikapart egy köblábnyit s azt elrejté az ágya fenekére.
Erre az üregre volt igen nagy szüksége.
Mikor ezzel elkészült, akkor már módjában lett nagyobb készülékkel dolgozni. Az ablakáról még a rostélyt is beemelte s most már Gefhardt beadogathatott neki a földtúráshoz szükséges eszközöket, kést, fúrót; később még egy pár pisztolyt is, lőport és golyót hozzá. Azokat a deszkák alatti üregben mind elrejtheté a fogoly.
De legfurfangosabb eszköze volt az a vászontömlő, a min keresztül a kiásott homokot az ablakán kitöltögeté olyankor, mikor Gefhardt volt az őrálláson. Ez volt a szabadulás munkájának a legnehezebb része. Egyéb napokon a kiásott homokot az ágyában rejté el, azt nem jutott eszébe a porkolábnak megvizsgálni.
Még egyebet is nyert ez összeköttetéssel Frigyes. A hű granátos az ablakon át annyi füstölt kolbászt dugdosott be neki, hogy az éléstárát megtölthette vele, a husétel gyarapítá a testi erejét: jól élt már. Még arról is tudott gondoskodni, hogy a napos tiszt finnyás orra meg ne szimatolja, hogy ebben a börtönben foghagyma illat van. Ki lehet találni, mi módon?
Néhány nap alatt elérte a börtön fundamentumát. Nem két lábnyi volt az, a hogy Gefhardt hitte, hanem négy lábnyi.
Akkor féltestével a padlón hasalva, a felső részével fejjel lefelé ereszkedve, kellett neki a fundamentum kövei alól a homokot kikaparni. S a fal széles volt.
Később az ásott lyuk tágult, egészen elfért benne; ekkor aztán könnyebben ment a munka. A hogy a róka, a borz ássa a lyukát: a földet a hasa alá kaparva, s a mit fél éjjel kikapart, azt a másik fél éjjel a lábaival hátratolva s a tömlöczébe felhordva.
A pénzének az elrejtésére is talált ki valami furfangot.
Gefhardttal hozatott egy olyan vastag fúrót, a mi egy arany kerületének megfelel; azzal lyukakat furt az ajtóragasztóba. Oda dugdosta be az aranyait; a fúrt lyukat beragasztá kenyérdegecscsel. Reggelre az egész ajtót be szokta lepni a csillogó pinczezuzmara; semmi fúrást nem lehetett észrevenni rajta.
Aztán mikor kifáradt a munkában, akkor meggyujtá a viasztekercset, elővette az irószereit (volt már tintája is) s irt verseket, irt szatirákat. És mikor azokat elolvasta magának, akkor elkezdett nevetni nagy hahotával. Kinevette a zsarnokait!
Aztán fölvette megint a bilincseit – és akkor is nevetett.
Egyszer aztán nagy baleset történt a fogolylyal.
Reggel, mikor az őrt álló katonát felváltották (minden hat órai időközben más jött), Frigyes ismét helyére akarta illeszteni a levett ablakot, de a kapocs kicsuszott s azzal együtt az egész ablak leesett a földre, három üvegtábla összetörött.
Ezzel kiesett a világ feneke!
Ha délben a vizsgálók jönnek, rögtön meglátják a hiányzó ablaküveg-táblákat, erről rátérnek a szigorúbb vizsgálatra: minden fel lesz fedezve.
Gefhardt pedig már akkor tova ment: helyette egy öreg granátos állt az őrhelyen.
Frigyes, kétségbeestében megkisérté a veszedelmes merényletet: megszólítá az ablaka alatt fütyörésző strázsát.
– Pajtás uram! Tégy nekem egy csekély szolgálatot, a miért én te neked harmincz aranyat fogok adni.
Az őr eleinte megdöbbent. A katonáknak halálbüntetés alatt tiltatik a rabokkal szóbaelegyedni. Hanem a pénz varázsa győzött.
– Micsoda? Hát kendnek van harmincz aranya?
Frigyes markába fogta a harmincz aranyat, s a kettős rácson keresztül kiszórta azt a katona lábai elé.
Az soha sem látott annyi pénzt életében.
– Hát aztán mit tegyek én ezért?
– Szerezz nekem, de rögtön, három darab ablaküveget a városban, olyan nagyságban, mint ez a papirdarab.
Azzal kidobta eléje a mértéket Frigyes.
A pomerániai veterán kedélyes ficzkó volt. Felszedte az aranyakat s azzal átballagott a kamerádjához, a ki a börtön ellenkező oldalán lévő ajtónál volt felállítva: annak átadta a puskáját, felkérve, hogy vigyázzon addig a fogoly ablakára is, a míg ő hazaszalad, az otthon felejtett pipájáért.
A pajtás helyesnek találta az indokolást: neki nem kellett egyebet tenni, mint folyvást körüljárni a Trenk extrabörtönét, az alatt a czimbora a pallizád ajtaján kiosonhatott a csillagsánczból, leszaladhatott a városba, beszerezhette az ablakosnál a kimért üvegtáblákat s visszaosonhatott velük még a déli vizitáczió előtt. Át is adta azokat az ablakon át Trenknek. Trenk még újabb tíz aranynyal jutalmazta meg e szolgálatot.
Délben aztán már helyén volt az ablak. Az üvegcserepek szépen eltakarítva.
Ekkor aztán vigan folyt tovább az aknamunka.
A megkezdett földalatti vakandjárásnak az egész börtönt át kellett aknázni, a mi egy tömör épület volt, s még a körülvevő sánczot és pallizádát is. Ez a munka eltartott nyolcz hónapig.
Már ekkor annyira haladt előre a fogoly a föld alatt, hogy kiszámíthatta, miszerint még egy pár heti turkálás után elő fog bukkanni a sáncz tulsó oldalán.
És ekkor másodszor is elkövette azt a nagy hibát, a miben az első szökési kisérlete megzápult. Nem elégelte meg azt, hogy egy éjjel, mikor Gefhardton van az őrködés sora, a föld alól kitörjön s akkor ezzel a hivével együtt átcsónakázzék az Elbán s aztán fusson, a merre világot lát maga előtt; hanem újból levelet irt bécsi barátjának, Ruckhardtnak, hogy jőjjön eléje Gummernig s őt a kijelölt határidőn és azután még hat napon át várja a bergeni monostor mellett két felnyergelt paripával.
Ezt a levelet átadta Gefhardtnak. A granátos rábízta a feleségére, hogy vigye el a levelet a gummerni postára.
Az asszony nagyon is jól akarta csinálni a dolgot s midőn a gummerni postamesternek átadta a levelet, tíz tallért nyomott a markába, hogy annál bizonyosabban elküldje azt Bécsbe.
A postamesternek ez szeget ütött a fejébe. Tíz tallér viteldíjt nem fizetnek egy levélért. Felbontja a levelet, a tartalmából megérti a szökési tervet s rögtön siet fel vele Magdeburgba a kormányzóhoz.
Ekkor épen Braunschweigi Ferdinánd herczeg volt a kormányzó.
Szép meglepetés lehetett Frigyesre nézve, mikor egy délután három órakor újból hallotta a börtön ajtókban a kulcsokat nyikorogni s lámpafény mellett betoppant hozzá maga a herczeg, egész fényes kiséretével.
– Maga irta ezt a levelet? kérdezte a herczeg Trenktől; felmutatva neki az elfogott iratot.
Nemes ember ilyen esetben nem tagadhat.
– Az irás az enyém. Felelé elszántan.
– Ki által küldte ön ki a börtönéből ezt a levelet?
– A nevét nem tudom. Valamelyik őr volt, a kinek az arczát én innen meg nem láthatom.
A herczeg fenyegetőzött.
– Hát lőjenek főbe! Monda Frigyes. Jobban meg nem lánczolhatnak, mint most vagyok.
A herczeg ácsokat, kőmüveseket, lakatosokat hivatott; apróra felkuttatá a börtönt. Legkisebb nyomát a kitörési kisérletnek nem birták felfedezni.
Mindössze annyit tehettek, hogy a börtön ablakát bedeszkáztatták, csak egy arasznyi szelelő lyukat hagyva rajta.
Ekkor aztán a herczeg szelid hangra fordította a beszédét.
Elkezdett Frigyesnek a szivéhez beszélni. Megigérte neki, hogy a mit kivánt, miszerint rendes birák elé állíttassék s magát megvédhesse, ki fogja a számára eszközölni, hogy békóit rögtön levéteti: csak azt az egyet tegye meg, hogy nevezze meg a czinkosát, a ki a tervezett szökésben segíteni akarta s a levelet átvette.
De Frigyes szilárdul megmaradt az állítása mellett.
– Nem ismerem azt az embert. És ha mindjárt ismerném is, a nevét meg nem mondanám. Én a jó barátaim veszedelmével nem akarok megszabadulni, inkább magam veszszek el.
Ezt a mondását a herczeg kiséretében idejött granátosok is meghallották s ezek elbeszélték a többi pajtásaiknak s attól fogva nagy lett a becsülete a fogolynak, a ki a czimboráit el nem árulja semmi biztatásra és fenyegetésre.
Annyit azonban már tudott a herczeg, hogy Trenk sok pénzzel rendelkezik s azt bőkezűen osztja a katonák között.
A herczeg elhagyta a börtönt. Rá egy óra mulva zűrzavaros kiabálás támadt a börtön ablaka előtt. Kis időre ismét nyiltak a börtönajtók. Egy tiszt jött vissza. Egy lámpást ott felejtettek a börtönben, azért jött. Elmentében odasúgott Trenknek: «önnek a czinkostársa felakasztotta magát a sánczkaróra.»
Azzal kiment az ajtón.
Az első vasazott ajtónak körülzáró ablaka volt. A hasadékon átszürődő világosságból megtudhatá Frigyes, hogy az imént itt járt tiszt a gádorban maradt.
Végig gondolt a helyzetén.
Ha az a katona, a ki a merénylet kipattanása miatt felakasztotta magát, Gefhardt volt, akkor már annak a megnevezése által nem lehet ártani.
Kopogtatott az ajtaján.
A figyelő tiszt felnyitá azt s kérdezé, mit akar?
– Adjanak irószereket. Megvallok a herczegnek mindent.
A tiszt gyorsan eltávozott.
Trenk Frigyes nagy lelki szorongattatások között törlé homlokáról a halálverítéket. Elárulja-e a legjobb barátját? Legnemesebb szivű hű emberét? Hogy magának könnyebbülést szerezzen? Hátha nem az volt az öngyilkos?
E nagy lelki küzdelmek közepett még egyszer felkapaszkodott a lánczaival együtt az elzárt ablakhoz. Hangos szóval kiálta ki rajta:
– Légy istennel, akárki vagy itten! Mondd meg, igaz-e, hogy egy katona felakasztotta magát én miattam?
– Igaz! Hangzott fel onnan kivülről.
Azzal Frigyes egy papirba csavart öt aranyat s azt kidobta az ablakon.
– Fogd ezt a pénzt! Aztán mondd meg nekem, hogy hívják azt az öngyilkos katonát? Verjen meg az isten, ha engemet megcsalsz s más pajtásodat megrontod.
Kevés vártatva felhangzott a válasz:
«Schütz volt a neve: a Ripsz kompániájából.»
Ugyanaz a ficzkó, a ki a másik börtönben elfogadta Frigyestől a gyémánt mellgombot, de semmit sem tett érte. Ez olyan gondatlan volt, hogy az ilyen könnyen szerzett pénzt korcsmákban prédálta el, s mikor gyanuba vették, kérdőre vonták, nem tudta urát adni, hogy honnan jutott hozzá. Ijedtében felakasztotta magát.
Trenk Frigyes aztán a herczeghez irott levelében kikoholt valami furcsa mesét, s a segélyére vállalkozó czinkostársul megnevezte Schützöt, a Ripsz kompániájából.
A herczeg nagyot káromkodott erre a levélre.
– Már most hát kergethetjük a Schützöt a másvilágon!
Hanem Frigyes sem nyert semmit a levelével. Semmiért nem adnak semmit. Maradt, a hol volt: a lánczai között, a mikor azokat le nem vetette.
Ezentul két strázsa volt az ajtaja és ablaka elé állítva.
Három esztendőt töltött el már a magdeburgi börtönökben Trenk Frigyes.
Ekkor ismét uj változat állt be a balsorsában.
Odakünn a nagy világban súlyos nevezetességű korszak indult meg.
Ő azt itt a börtönében előre látta, régen értesülve volt róla. A koalició létrejött Poroszország ellen. Megindult az a hadjárat, melyet az utókori históriairó «hétéves háborunak» nevez, de a melynek Frigyes király a kezdetén (a mikor még nem tudhatta, hogy az hét évig fog tartani) nagyon furcsa nevet adott, a három szoknya elleni háborunak nevezte azt. (Mária Terézia, Erzsébet, Dubarry.)
S ugyanannyi esztendeig tartott a háboruja egy lánczokra vert rabnak, Trenk Frigyesnek, a hatalmas, nagy király ellenében.
Valóban, a milyen erős tudott lenni Nagy Frigyes a világ három legnagyobb hatalmával szemben, épen olyan erőt tanusított egy lába alá gázolt vonagló féreg ellenében.
Maga az az ember, a kinek a király megparancsolta, hogy Trenk Frigyest megőrizze, de az életét megtartsa, megőrült, dühös bolonddá lett a feladata mellett.
Az az eltemetett ember újból meg újból kezdte a kiszabadulási kisérleteket.
Az egész helyőrséget megváltoztatták Magdeburgban. A granátosokat, a kik között résztvevő czimborája lappangott a fogolynak, elvitték a csatatérre; várőrségül néphadat hoztak, kimustrált tisztekkel.
A változatosság azzal kezdődött, hogy Bork várparancsnok berohant Trenk Frigyesnek a börtönébe s elkezdte a bilincsekbe vert embert lepocskondiázni. A hogy durva emberek szokták egymásnak apját anyját, utoljára Máriáját szidalmazni, úgy szidta Bork Trenknek a Mária Teréziáját.
Trenk sem maradt adós. Minden szidalmat még élesebben adott vissza, úgy, hogy a várparancsnok dühe az őrjöngésig fokozódott.
A szóharczban a fogoly maradt győztes. Borknak a torka szorult el a dühtől.
No de hát módjában volt, ha szavakkal nem tudott, tettekkel replikázni. Hivatta a lakatosokat. Most aztán Trenknek még a nyakára is kovácsoltak egy vasörvet, melyet egy láncznál fogva a falba erősített vasgyűrűhöz, más kettőnél fogva a lábain levő békókhoz kötöttek.
Akkor azután elvették alóla az ágyat: a puszta padlón kellett feküdnie s ha aludni akart, az övéhez kötött lánczot kellett a fél kezével a falhoz szorítva tartania, hogy a vasnyakló meg ne fojtsa.
Minden tagja el volt már látva békókkal, lánczokkal.
Ebbe az embertelen kinzásba belebetegedett, forró lázt kapott. S úgy feküdt elhagyott állapotban orvos nélkül, gyógyszerek nélkül, a hideg, meztelen padlón.
Nincs kegyetlenebb állatja az Isten világának az embernél!
Nem volt egyéb enyhítő szere a cserépkorsójában levő víznél.
Egyszer aztán, a láz miatti elgyengüléstől, ezt a korsót is kiejté kezéből: az összetörött. És akkor huszonnégy óráig ott feküdt, a láz szomjától eltikkadtan. Mikor újra bejöttek hozzá a börtönvizsgálók, félhalott volt.
Ez az eset köztudomású lett a városban. A magdeburgi hölgyek egész lázadást csináltak e miatt: rajta rontottak a zsarnok várkormányzón s addig könyörögtek neki, mig rábirták, hogy adassa vissza a beteg fogolynak a nyoszolyáját.
És ismét győzött a csodálatos életerő. Trenk újból felépült. Félévig tartott ez a nyavalyája.
Ezalatt megismerkedett a vizsgálattevő tisztjeivel.
Azok mindannyian szegény, éhenkórász ficzkók voltak, kiket Frigyes király a harczoló seregéből kipéczézett s a várakba eldugdosott, vagy pedig a hitelezőik üldözték.
Frigyesnek még volt pénze. A deszkák között fúrt lyukakban elrejtve. Segített a szegény czimborákon.
Volt közöttük egy vén kapitány, a kinek a fiát kártyaadósság miatt elcsapták a tiszti karból. Ennek irt Frigyes ajánló levelet Bestuseff kanczellárnőhöz Szentpétervárra. A hajdani kedves az ifju embert hivatalba szerezte be s Frigyesnek küldött kétezer rubelt, a mit a fogoly a kapitánynyal megosztott. A többi tisztek is részesültek belőle.
Ennek azután az lett az eredménye, hogy a jól megajándékozott tisztek csináltattak suttyomban Trenk Frigyes számára más békókat és más bilincseket, a miket kényelmesen levethetett és felhuzhatott s hordtak be neki tápláló húsételeket, aztán gyertyát, irószereket, papirt, még hirlapokat is; verselhetett és gúnyolhatta a világot.
Csak Bork, a várparancsnok és a tábornagy, Bruckhausen, nem voltak ebbe beavatva. Ezt az utóbbit Trenk «Major Mops» név alatt örökíté meg egy satirájában.
Ekkor aztán ismét kezdett Frigyes a megszabadulás tervén dolgozni.
A három czimborázó tiszt felvilágosítá, hogy az a csatorna, melyet eddig a börtönéből kifelé ásott, rossz helyen fog kilyukadni; ott rögtön észreveszi az ajtaja előtt őrtálló strázsa.
A helyett kimérték neki, hogy ha oldalvást fúrna magának egy másik rókalyukat a börtönfal alapja alatt, harminczhét lábnyi messziségre, akkor egy folyosón bukkanna elő, melynek nyilt ajtaján keresztül észrevétlenül szökhetne meg.
Hozzáfogott az új alagut-vájáshoz. A padlózat alatti rést még eddig nem fedezték fel a zsarnokai.
A munka eleintén könnyen ment.
A mint a lánczaitól megszabadítá magát, egész pusztára vetkőzve (nehogy az ingét besározza), lebujt a földoduba s elkezdte az új üreget vájni. A kikapart homokot áthordta a régi üregbe. Igy egyszerüsítve volt a munka.
Rettenetes egy munka volt! Minden marék homokkal vissza kellett kúszni hasmánt az új üregből a régibe, úgy hogy egy nap alatt Trenk kétezer ölnyi utat tett meg a föld alatt, a hasán csuszva.
Azt lehet legjobban csodálni, hogy meg nem fulladt levegőhiány miatt abban a szűk földalatti csatornában.
Vége felé azonban már megtelt a régi üreg, az új sokkal hosszabbra nyult, ámbár szűkebbre volt szabva; úgy, hogy utolja felé Trenk kénytelen volt a kiásott homokot, az ágylepedőjéből készített zsákokban, a tömlöczébe felhordani. A vizsgáló tisztek szemet hunytak előtte és nem látták.
Egyszer azonban, mikor már a kiszámítás szerint egészen közel volt ahhoz a folyosóhoz, a melyben ki kellett törnie, az őrtálló katona figyelmessé lett a földalatti zsurlódás hangjára s jelentést tett a felügyelő tisztnél, hogy a fogoly ugyancsak dolgozik ám a föld alatt.
Az a tiszt jóakarója volt Trenknek. Azt mondta a katonának: «Szamár vagy! Bizonyosan valami vakondokot hallottál túrni.» A dolog abban maradt.
Trenk folytatta a munkát.
A leszamarazott katona azonban most már becsületkérdést csinált a dologból s azontul minden éjjel ott leskelődött a folyosóban.
Trenk egyre közeledett onnan alulról fölfelé.
Mikor már csak egy lábnyi réteget kellett átlyukasztania, a leskelődő katona sietett a térparancsnokhoz, észlelését közölni vele.
Mikor aztán Trenk az utolsó földréteget fölemelte a fejével, nagy rémületére ott látta maga előtt állni a katonatiszteket, lámpásokkal a kezeikben.
Nagy hirtelen visszabujt csatornájába, de előbb gondosan elrejté a padozat alá a szerszámait, a pisztolyait és iróeszközeit s azzal visszatért a börtönébe.
Ez a terve már semmivé volt téve.
A meglepő tiszteknél azonban nem voltak a börtönajtó kulcsai: azokat négy különböző személynél kellett előkeresni. Ez alatt ideje maradt Trenknek a békókat ismét felölteni, a lánczszemeket bemázolni.
Mire kinyitották az ajtókat, már akkor ott ült a homokos zsákok tetején. A padlót sem igazította helyre. Nem volt mit tagadni.
A tömlöczébe rohanó Bruckhausen ordított, mint egy viziló.
– Hogy tudta ön a tömlöczét keresztül ásni, ördöngös ficzkó?
Trenket elővette ekkor az akasztófahumor.
– No hát hogyan? Ön maga mondta meg. Az ördög segített. Az nekem igen jó pátronusom.
– Hogy tudta ön a padlót keresztül vágni? Hogy tudta ön a lánczait levetni? Ki adott önnek szerszámokat?
– No hát kicsoda? Mondom, hogy az ördög; az én czimborám.
Erre levetkőztették, minden öltönydarabját összekutatták, semmit sem találtak. A szobában is hasztalan firtattak; nem jött elő semmi.
Trenk nevetett, azok meg dühöngtek.
Végre azt a boszút állták rajta, hogy megint elvették az ágyát: a szalmazsákját széttépték, a nyoszolyát széthasogatták, az eszközeit keresve.
Most már azon is nevetett.
– Kereshetik azt! Az ördög ül rajta. Nem látják meg.
Ő szokott velem éjjelenkint pikétezni.
Azonban rögtön kőmüvest s asztalost hivattak: az ásott csatorna nyilását befalaztatták, a keresztül vágott felső padlódeszka helyébe újat szegeztettek.
Mikor aztán eltávoztak s rázárták az ajtót, utánuk kiáltott, visszahívta őket.
– Nézzék csak uraim, valamit itt felejtettek.
Azzal egy finom aczélráspolyt adott át nekik.
– Hát ezt már hol vette?
– Mondom, hogy az ördög hoz nekem ide mindent.
Fejcsóválva mentek odább.
Mikor a külső ajtót zárták, ismét utánuk kiabált:
– Uraim, jőjjenek vissza.
Visszatértek.
– Nézzék csak, azóta mit hozott nekem megint az ördög.
S egy éles pengéjü kést húzott elő a vasöve alól.
– De már ez nem megy Isten hirével! kiabált elszörnyedve Bruckhausen.
– Mondom, hogy az ördög hírével megy. Akarnak önök még egy kis arany-esőt is látni?
Azzal fellökte az öklét magasra s percz mulva tíz louisdor esett alá a semmiből.
– Ördöngősség! Boszorkányság!
Másnap már megint keresztül volt vágva az új padlódeszka: a frissen rakott fal kibontva s az aknaásás más irányban megkezdve.
Hogy az ördöngősségnek nyitjára találjunk, meg kell tudnunk, hogy a négy felügyelő tiszt közül három jó barát volt. Jámbor, eladósodott falusi gavallérok, kiket Trenk pénzzavaraikból kisegített. Ezek készíttettek a fogoly számára olyan vésőket és késeket, a miknek lecsavarható szeg feje volt. Ezeket dugták a padlószegek helyébe. Mikor használatra került a sor, a szegfejet lecsavarták s a helyére illeszték, a vizsgáló nem tudott meg semmit.
Trenk egész nap dolgozhatott az új aknán, melyet most már a pallizádok alá irányzott.
Csak a midőn Bruckhausenre került a vizsgálat sora, akkor maradt a fogoly veszteg egész nap.
Egyszer aztán megtette azt a tréfát, hogy a mint a sáncztúrás alkalmával egy a földbefúródott huszonöt fontos bombára talált, azt felhozta a börtönébe s odatette az ajtóba.
Mikor aztán Bruckhausen benyitotta az ajtót, a meglökött bomba nagyot gurult a tömlöcz faláig, ott megütődve, ismét visszagurult a tiszt lábához.
– Hát ez mi ördög csodája? Kérdé elszörnyedve a tiszt.
– Látja az úr: egy bomba.
– Hogy került ide ez a bomba?
– Ezt is az ördög hozta! Holnap elhozza az ágyut is s akkor én leágyuzom önöket.
Ennek az esetnek híre futamodott a városban. Minden ember az ördöggel czimboráló Trenkről beszélt, a kinek a Belzebub bombákat hord a négy ajtóval bezárt börtönébe. Egy jámbor polgárt, a kinek sok pénze volt, arra vett a kiváncsiság, hogy a felügyelő őrnagynak ötven tallért ajánlott fel, ha ő neki megmutatja a Belzebubot.
Holzkammer őrnagyra ráfért az ötven tallér; a pénzt zsebre dugta s aztán Trenk Frigyesnek hozatott egy farsangi ördög-maskarát, abba öltözteté fel. Ilyen alakban mutatta meg a tömlöczbe vezetett nyárspolgárnak.
A farsangi tréfának híre ment a városban, a kormányzó is megtudta s szörnyen feldühődött érte. Az őrnagy szobafogságot kapott.
Trenk Frigyes ellen pedig egy új mortifikálást gondolt ki a várparancsnok. – Elvetette már az ágyát, el akarta vetetni még az álmát is.
Az ablaka előtt őrtálló katonának meg volt hagyva hogy éjjel, a hányszor a toronyóra negyedet üt, bekiáltson az ablakán:
– Héj! Trenk! Itt vagy-e?
S arra neki felelni kellett: «Itt vagyok!»
Ettől az embertelen kínzástól egészen megtört a fogoly testi ereje.
Panaszkodott a barátságos tisztnek miatta.
Az igen egyszerű jó tanácsot adott neki.
– Tudod mit? Hagyd az őrt kiabálni. Ne felelj neki. Ki kényszeríthet rá? Te aludjál tovább.
Trenk úgy tett. Az őrök jelentést tettek Borknak, hogy a fogoly nem hederít az ő kiabálásukra. S az annyira dühbe hozta a kormányzót, hogy megőrült bele. Mint dühös bolondot az őrültek házába kellett zárni, ott is halt meg.
Ez volt a legfurfangosabb párviadal egy lánczravert fogoly, meg a porkolábja között, életre-halálra. A porkoláb maradt halva.
