XVII. FEJEZET. A LÉLEKTANI BILINCS.
Tehát minden békót, bilincset, lánczot le tudott már vetni magáról Trenk Frigyes; ki tudott nyitni minden závárt, lakatot; előtte állt a szabadulás utja, tárva-nyitva. Csak az alkalmas napot kellett bevárnia.
Csak egyet nem tudott levetni, saját lelkének a skrupulusait.
Hát aztán mi fog történni vele, ha innen megszökhetik?
Oroszországba nem mehet. Nincs már ott se Erzsébet czárnő, se Bestuseff kanczellárnő: senki a régi pártfogói közül. A tiz évi börtönélet nem arra való volt, hogy délczeg alakjának varázsát növelje. Nem lehet azt a diadalutat már folytatni, a miben ily szörnyü hézag szakadt.
Vagy hát Bécsbe menjen vissza? Halálos ellenségei közé: a kapzsi irigyek, a birtokain osztozó főurak, az üldöző papok, a gyanakodó ügyvédek, a lenéző katonák, a furfangos diplomaták világába, a hol őt mindenki veszedelmes elmeháborodottnak tekinti s a hol elébb-utóbb valóságos őrültté kell lennie?
Legjobb esetben ott lesz Kecskemét. Testhizlaló egyhanguságával!
Aztán feltünt előtte a jövendő ragyogóbb képe.
Ha össze lehetne azt kötni a legfényesebb multtal, a mikor még hazája szolgálatában hordozta fegyverét! Ha ki lehetne engesztelni Frigyes királyt, a kinek már a kortársak a «nagy» melléknevet adtak! Ha meg lehetne őt győzni törhetetlen hűsége felől! Hisz tiz esztendő a sírban csak elég egy halottnak, hogy mint uj ember támadjon fel egy uj életre!
Valami vakmerő gondolatja támadt.
Most, mikor már a megszökésre kétféle ut is nyilt előtte, arra határozta el magát, hogy önként felfedezi a tervezett merényletet; még pedig a nehezebbiket. A föld alatti utat.
Czimborájától értesült felőle, hogy a Braunschweigi herczeg Magdeburgban időzik, – az ő régi jóakarója.
A vizsgáló őrnagynak ekkor azt mondá:
– Kérem, őrnagy ur: én megtudtam, hogy a nagylelkű Ferdinand, Braunschweigi herczeg jelenleg Magdeburgban van; ő énnekem jóakaróm, régi pártfogóm. Legyen szives őrnagy ur a herczegnek átadni ezt az izenetemet. Tüzzön ki a herczeg tetszése szerint egy napot, a melyen én, az általa választott órában, fényes nappal előtte megjelenjek, a bergeni kolostor kapuja előtt, lóháton, karddal az oldalomon: és csak azért, hogy ezt a kardomat az én királyom a «Nagy» Frigyes szolgálatára felajánljam.
Az őrnagy retteneteset bámult.
– Megbolondult ön, Trenk?
– No csak mondja ön el ezt az izenetemet Ferdinand herczegnek. Komolyan beszélek. Én innen akkor török ki, a mikor akarok.
Az őrnagy eltávozott s néhány óra mulva visszatért a kormányzóval és több főtiszttel együtt.
– Közöltük önnek az izenetét a herczeggel. Serenissime azt válaszolja önnek, hogy ha ön képes lesz azt megtenni, a mire fogadkozik, biztositja önt nem csak a pártfogásáról, de a király kegyelméről is.
– No hát tessék kitüzni a találkozás napját és óráját.
– Ne bolondozzon ön Trenk. Monda a kormányzó. A mire ön fogadkozik, az tiszta lehetetlenség. Ha nem elég önnek a börtön őrsége, beállítunk a csillagsánczba egy regementet. Innen ki nem bujhatik. És ha még is sikerülne önnek, minden erős rendszabály daczára ebből a börtönből kitörni, az olyan arczulcsapás volna mi nekünk mindnyájunknak, a kik az őrizetével meg vagyunk bizva, hogy azt a király nekünk nem engedné el. Önt kegyébe fogadhatná; de mink esnénk ki a kegyéből. Legyen önnek esze. Ha csakugyan képes ön ezekből a bilincsekből magát kiszabadítani, ebből a tömlöczből kitörni, elég ha ön felfedezi előttünk annak az utját, módját: nem szükség azt végrehajtania s előljáróit felcsufolni vele. Én jót állok róla, hogy ön kegyelmet kap. Ön ismer engem. Reichman tábornok szavával nem játszott soha.
– S tábornok ur szavát adja nekem, hogy ha a szökésem lehetőségét bebizonyítom, szabadságomat visszanyerem?
– Katonai becsületszavamat kötöm le rá s birom ehhez a herczeg beleegyezését.
– Az ön katonai szava nekem szentirás! – szólt Trenk Frigyes. No hát nézzenek ide az urak!
S azzal egyenkint lehuzogatta a bilincseket a kezeiről, a békókat a lábairól s láncostul odadobta az urak lábaihoz.
Azután előhuzogatta a padlóból a vésőket. A kettévágott padlódeszka hasadékából eltávolította a kenyérragacsot, mely azt észrevehetlenné tette s azzal kiemelte az elvágott deszkadarabot az üreg fölül.
Aztán leszállt abba az üregbe s egyenkint kiadogatta a dugaszban tartott földvájó eszközeit, az egyenruhája darabjait, a kardját.
A két pisztolyát, melyek meg voltak töltve, kilőtte az aknába.
– És most fáradjanak el a tiszt urak a második számu folyosóra, s a hol egy márvány lapot fognak találni, melynek szélein átszürődik a lőporfüst, azt emeljék fel.
Két tiszt odament s bámulva látta a kékes füstöt felpárologni a kő alól. Azt kiemelték s ott látták az akna feljáró nyilását; harminczhét lábnyi távolban a börtönszobától. Csodálkozással eltelve jöttek vissza ezt megállapítani. Az akna kész.
– De hogy akart ön kijutni a bezárt folyosóból? kérdezé a kormányzó. Hisz annak két erősen zárt ajtaja van!
Ekkor aztán előadta Frigyes a folyosóajtóhoz való kulcsokat is.
Onnan aztán csak egy ugrás kell s kinn van a sánczokon kivül.
A kormányzó kezét nyujtá Frigyesnek.
– Ön igazat mondott. Meggyőzött bennünket. Most már nincs szüksége az aknájára, kijöhet, az ajtón keresztül. Öltse fel az egyenruháját.
Trenk Frigyest a hideg lelte ideges felindulásában, mikor a szurtos rabdaróczot levetheté s ujra felöltheté a tiszti egyenruhát.
Azzal karonfogva kivezették a börtönéből. Átvitték a felügyelő tiszt szobájába, a hol a tisztek mind siettek neki gratulálni.
Estefelé a kormányzó is odajött, pompás vacsorát adott az egész társaságnak: számos poharat üritettek Trenk Frigyes szerencsés megszabadulására. Az volt a boldogabb, a ki barátságot köthetett vele.
Egy hétig tartott a vigasság. Az egész garnizonból alig volt már tiszt, a ki Trenkkel együtt ne lakomázott volna. Csak az a bizonyos czimbora, a ki a szökésre összebeszélt vele, látszott őt kerülni. Egyszer mégis, mikor keresztül ment a szobán, odasugott Frigyesnek:
– Szegény bolond, te ugyan pórul jártál.
Nyolczadnapra aztán megint odajött hozzá a kormányzó, ismét karonfogta, visszavezette a börtönébe. Az most már deszkapadló helyett szép nagy gránitkoczkákkal volt kikövezve.
– No most próbáljon ön már innen kitörni.
És aztán ismét lehuzták róla a tiszti egyenruhát, feladták rá a régi szurtos daróczot; békót csak az egyik lábára vertek, de az olyan vastag volt, s minden lánczszeme olyan tömör, hogy azt át nem fürészelheté.
Trenk Frigyes dühöngött: «hát ez a katonai becsületszó?»
A szeme közé nevettek. Mentül jobban szidta a tiszteket, annál jobban nevettek a dühösködésén; csak a várparancsnok türte nyugodtan a szidalmait: «legyen ön jó reménységben: minden jóra fordulhat még».
Azzal magárahagyták.
Trenk Frigyesnek most már a lelke volt megtörve. Elhagyta a hite. Buskomor lett, nem irt, nem karczolt többet; ült mozdulatlanul az ágyán, folyvást egy pontra bámulva: arra a kis lyukra a börtön ajtaján, melyet azon a kis egér rágott. És arra gondolt, hogy az egérnek is van lelke, nemcsak az embernek: talán magasabb is, nemesebb is, mint némely embernek. Nem merte leirni: nehogy megégessék ezért a blaszfémiáért.
Hiszen csak játék volt, a mit most vele üztek: egy királyi alaknak a játéka, a ki meg akara mutatni, hogy milyen hatalma van egy urnak – a kutyája fölött, a kit meg kell korbácsolni, bezárni, koplaltatni, a mig annyira idomul, hogy lefekszik az eléje dobott csont mellé s addig nem kapja be, a mig azt nem mondja neki az ura: «szabad!»
Őrangyala, bűntársa, a hajdan szép herczegasszony, kiimádkozta már egykori kedvesének szabadságát felséges bátyauránál. Gyászruháját ott koptatta a hatalmas ur előtt, térdein csuszva utána.
– Legyen szabad; de kapjon még egy leczkét!
Az a leczke volt az egyheti reménykedés, pajtáskodás, lakmározás után a gránitbörtönbe visszatérés.
Karácson estéje volt, (milyen gyöngéd figyelem!) mikor a szokatlan órában a börtön zárai ismét csörömpöltek. («Mit hoz a kis Jézus?»)
A kormányzó lépett be a fogolyhoz, kiséretében sok tiszt, a kiknek az arczán őszinte öröm tündöklött.
– Édes Trenk! Mondá Reichman. Jó hirt hozok önnek karácsony estére. Ő felsége a király elrendelte, hogy önnek a bilincsei levétessenek és más szobát kapjon.
De Frigyes annál többet olvasott az arczokról.
– Mondja ön ki egyenesen! Szabad vagyok! Nem fogok megbolondulni az örömtől.
– Igen! Szabad vagy! Monda a parancsnok és megölelte őt. És a többi tisztek is sorba megölelték, vigasztalták, a mig a lakatos a lábáról lefürészelte a nehéz vasat.
Akkor aztán átvezették a börtönéből a tiszti lakosztályba.
Ott le kellett neki tenni a szokásos esküt, melyet minden szabadon bocsátott államfogoly elé szabnak: hogy fogságáért senkin bosszut állni nem fog; hogy az ország határát többé át nem lépi, hogy mindarról, a mi vele a börtönben történt, se mondva, se irva semmit közzétenni nem fog és hogy semmi idegen hatalomnál se katonai se polgári szolgálatot vállalni nem fog.
Ezt nevezhetni erkölcsi lenyakaztatásnak, örök fogságra itéltetésnek! – Saját hazájába vissza nem térhet s idegen országban nem szolgálhat. Rab marad, a mig él. De még csak beszélnie sem szabad!
No de hát itt van a szép természet! Itt az Isten napja! A ki mindent kipótol! Aztán ha emberekkel nem lehet beszélni: itt van a papiros; a ki átveszi a gondolatjainkat; csak olvasni nem szabad másnak, a papir jó barát: megőrzi még a ráhullott könyeinket is.
Trenk Frigyes előkereste még a börtöne ajtajában elrejtett aranyait, s azokat kiosztá a börtönőrei közt; nagyobb részét átadta Gefhart özvegyének, meg annak a nőnek, a kinek a férje ő miatta öngyilkossá lett.
Frigyes király nagylelküsége annyira ment, hogy a szabadon bocsátott fogolynak háromszáz aranyat küldött Schlieben gróf által, a ki a kegyelmi levelet is meghozta a számára. Ugyanannak kellett őt elkisérni Prágáig.
Frigyes rögtön uj egyenruhát varratott magának, a mit a szabónak karácsony éjszakáján kellett elkészíteni, hogy másnap a látogatásokat teljes parádéban fogadhassa. Templom után valamennyi törzstiszt mind odajött hozzá gratulálni: ölelték, csókolták.
Mikor az uj egyenruhájában odaállt a tükör elé, ismét kiborotvált arczczal, maga is meg volt elégedve magával. Tiz évi börtönélet, büzös lég, földalatti aknavájás, éhezés, nyavalya, lelki gyötrelem nem birta megtörni életerejét. Még mindig szép férfi volt.
Szabad volt neki sétát tenni – a városon kivül, a szép hóban. Milyen derék dolog az a hó! Hogy ropog az embernek a lába alatt! Tiz évig bezzeg nem ropogott. Csak az ajtó kilincsén látta a zuzmarát.
De a városba nem volt szabad bemennie. Az népcsődületet okozott volna. Csak kivülről látta Magdeburgot, a hol tiz esztendeig feküdt.
Aztán következett a búcsúlakoma, víg adomák, felköszöntők. A lakoma végeztével előállt a négylovas hintó, abba felültették Trenket, Schlieben melléje ült. Szabad volt neki egyet dalolni, a népszerü adagiót: «So lebe wohl, du stilles Haus!» – Isten hozzád, te csendes ház! Busan tekintek vissza rád. Csak benned lehettem boldog. Azért rád visszagondolok.
Azt mondja, hogy sirt, mikor a börtönétől megvált.
A börtönből kiszabadulásával megszünt Trenk regényalak lenni.
Ezentul már csak egy világtól elmaradt nyughatatlan szellem, a ki sehol sem találja helyét, szétszakított életét nem tudja összekötni többé. Régi pártfogói elmultak, régi ideáljai megvénültek, őt magát a rokkantak sorába helyezték. Kinevezték nyugalmazott főstrázsamesternek extra statum. Mária Terézia hűsége és szenvedései jutalmául kifizetteté neki tiz év alatt elmaradt századosi fizetését; de a Trenk Ferencz-féle örökséget csak azon föltétel alatt adatta vissza, ha a kezelő uraságokat fölmenti minden számadás alól. Azon aztán vesz magának egy földbirtokot s éldegél csendesen, mint középbirtokos uracska. Közben verses és prózai műveket ir, azokat a könyvárusok megveszik s kiadják németül, francziául. Sok poétai erő, filozofi világnézet nyilatkozik bennük. Az életirását szép aczélmetszetekkel illusztrálva adták ki Párisban.
Még egyszer feléje fordítá kegyelmes arczát a királynő, felhivatva őt magához Bécsbe. Meg akarta Trenk Frigyesnek a szerencséjét alapitani véglegesen: egy gazdag házasságkötés által. Előkelő udvarhölgy: grófi özvegy; ötvenezer forint évi jövedelemmel. Megmondta a nevét. Trenk holtra ijedt. – Egy hetedik évtizedében járó menyasszony: rut, fösvény és veszekedő. – Megköszönte a nagy grácziát; de nem kért belőle. A királynő aztán elkergette maga elől.
S nehogy hasonló szerencse érhesse, sietett Frigyes rögtön megházasodni: elvette az aacheni polgármester leányát s azzal aztán élt tisztességes házasságban. Született tizenegy gyermeke. Azokat nevelte atyai szeretettel. Első szülöttét Józsefnek keresztelteté s keresztapául József trónörököst választá.
Aztán nem gondolt több hirre, dícsőségre, szép asszonyok közötti hódításra: legfeljebb dúvadakra való hajszában gyakorolta vitézségét, zsiványok ellen védelmezte magát: egy kicsit borral is kereskedett, abban természetesen belevesztett, megcsalták; s a hol csak tehette, ungorkodott a papokkal, barátokkal, azok meg ő vele.
Mikor aztán már sok gyereke volt és sok könyvet megirt, akkor még egyszer odahivatta magához a királynő s bemutattatá magának Trenk feleségét és gyermekeit. Azok megnyerték legmagasabb tetszését. S akkor aztán kinevezte őt a királynő – udvari fordítójának.
Tehát végre valahára elérte, hogy rangfokozatot kapott az udvarnál.
A legelső munka, a minek lefordítását rábizták, Beaudrand apát egyházi szónoklatgyüjteménye volt; de azt Trenk erősen megkeverte a saját eszméivel. Igy is tetszettek azok a királynőnek.
Ekkor meghalt a legszeretettebb királynő. S ezzel Trenk Frigyes dicsőségének is vége volt. Megint visszamehetett a kis uradalmába, birkákat nyiratni, dézsmát behajtani.
Nemsokára követte Mária Teréziát ellenfele, Nagy Frigyes is a túlvilágra.
Utódjának trónralépte után első tettei közé tartozott az igazságtalanul üldözött Trenk Frigyest rehabilitálni. Dekretummal szünteté meg a számüzetését s visszaadatá elkobzott ősi birtokát.
Ezzel az örvendetes fordulattal végzi Trenk Frigyes az életirását: siet nagy örömmel imádott régi hazájába vissza.
Már akkor hatvannégy esztendős volt.
S még mindig az az idealista rajongó, a ki gyermekkorában.
Tiz vaskos kötet munkája hirdette nagy tehetségét: ismerték Német-, Franczia-, Angolországban. Népszerű volt a neve mindenütt.
Két évig élvezhette a dicsőségét nyugalomban.
Ekkor kiütött a franczia forradalom.
És az a hatvanhat esztendős ember ott hagyta a nyugalmas házát, családját, elment Párisba, a népszabadság mellett harczolni.
A girondisták voltak az ő eszményképei.
Robespierre aztán őtet is leguillotinoztatta a girondistákkal együtt.
Nem lett volna az élete tökéletes, ha nem igy fejezte volna be.
Vagy egészen máskép kellett volna neki azt elkezdeni.
Mikor ott állt a Herakles válaszutja sarkán: a két hivogató géniusz előtt.
Ha Vénus olyan nagyon nem pártfogolta volna: Mars nagy embert csinált volna belőle.
Sokat szeretett: – sokat szenvedett; a sors ki van egyenlítve.
