XI. FEJEZET. A SZÉP ESZTER.

Trenk Frigyes többször figyelmessé lett a börtönében, hogy künn az udvaron valami csengő, siránkozó női hang hallatszik, vegyülve az őr durva elutasító szavával. Némelykor aztán az őr mérges hangja halk dörmögéssé enyhül s akkor a női hangból gyors suttogás lesz.

Ilyenkor mindig a jó öreg Gefhardt áll a strázsán.

Egyszer az ablakon át megkérdé Frigyes az őrt:

– Micsoda nő jár itt?

– Hát az a zsidóleány: a Heymann Eszter, a kinek az apja itt van bezárva az átelleni kaszamátában. Az jár ide az apjával az ablakon keresztül beszélni. Messziről jár ide. Dessauban lakik.

– Szeretnék én azzal a zsidóleánynyal beszélni.

– Az meglehet; mihelyt az apja ablakától visszajön.

És Trenk Frigyes onnan a börtönablakból meg tudta nyerni a fiatal leánykának a hajlandóságát: pedig az nem is láthatta az arczát, csak a szavát vette be. A leány kész volt minden veszedelembe rohanni érte.

A legközelebbi alkalommal, mikor ismét a barátságos katona volt az őrhelyen, a szép Eszter megjelent a fogoly ifju börtönablaka alatt s elhozta neki mind azt, a mit kivánt: irószereket, ráspolyt.

Hogy azokat átvehesse, Trenk a nyoszolyából hasogatott le szilánkokat, azokat egy hosszú pálczává összekötözte s azt a sodronyhálón keresztüldugva, húzta fel magához.

Akkor aztán leveleket irt.

Egyet a hugához. (Ugyanahhoz, a kinek a férje Waldow gróf, őt a glatzi kitörése alkalmával a házából kikergette.) Most már özvegy volt.

Azt kérte tőle, hogy adjon háromszáz tallért Heymann Eszternek, a mit az el fog hozni a számára, utiköltségül.

Utiköltség a megszökéshez!

Ez még nem volt elég a bolondságból; azonkívül a berlini osztrák nagykövethez is irt egy levelet, a melyben gavalléros nyiltsággal elmondá, hogy ő most innen a börtönből meg fog szökni, két granátos segítségével. A leveléhez pedig mellékelt egy ezer forintos váltót azzal az utasítással, hogy annak az értékét a nagykövet fizettesse ki Bécsben a tömeggondnokával s a pénzt adja át Heymann Eszternek.

Ha a szép zsidóleány ezt az őrült megbizatást a börtönben ülő apjának elmondta volna, az bizonyosan átok alatt tiltotta volna meg a leányának ezt a gonosz üzletet. De hát nagyon meg tudta nyerni a szivét az a szerencsétlen ifju. Elvállalt mindent. Felkereste Frigyes hugát messze földön: attól átvette a háromszáz tallért. Azután bejutott az osztrák nagykövethez, Puebla grófhoz, annak is átadta a levelet és a váltót. Ez aztán titkárjához utasítá, Weingarten úrhoz. Ahhoz a bizonyoshoz, a ki a porosz kormány által fizetett áruló volt az osztrák nagykövetség szolgálatában, a kinek a hűtlensége által Frigyes király az osztrákok egész haditervét előre megkapta.

Ez aztán mindent rendén elmondatott magának a szép Eszterrel. Hogyan készül Trenk Frigyes a börtönéből kitörni? Mikor egyszer az a két gránátos fog az ajtaján strázsálni, a kik meg vannak vesztegetve. Azoknak a neveit is megmondá. Jó szerencse, hogy az öreg Gefhardt nevét elhallgatta.

Weingarten úr azt mondta a leánynak, hogy nagyon jól van; csak vigye el Trenk Frigyesnek Magdeburgba a nővére által küldött pénzt, aztán majd jőjjön vissza ő hozzá a maga ezer forintjáért; akkorra ő azt a váltót kifizetteti Bécsben.

S azzal ez a pribék egyenesen fölment a porosz miniszterhez s elárulta neki az egész szökési tervet.

Heymann Eszter sietett Magdeburgba.

Jó szerencséje, hogy a fellegvár hidja előtt szembetalálkozott az egyik granátos feleségével, a ki jajveszékelve panaszolta neki, hogy azt a két bizonyos granátost elfogták, az egyiket akasztófára itélték, az ő urát pedig hétszer alá, hétszer fel vesszőfutásra.

A zsidóleány egyszerre megértette a veszedelmet s megfordult, meg sem állt a határig.

Trenk Frigyes pedig türelmetlenül várta a galambja visszatértét.

Egy napon ismét az öreg Gefhardt állt őrt az ablaka előtt.

– Uracskám. Czigányutczára ment a dolgod. A két granátost elfogták, a kik be voltak avatva. Az egyik az akasztófán, a másik a vesszőzés alatt halt meg. A zsidóleány elfutott. Az apját bot alatt vallatóra vették, hogy a leánya hollétét mondja meg. Nem vallott semmit. Az is belehalt a botozásba.

Trenk Frigyes elszörnyedt e hirre. Három ember esett áldozatul az ő hebehurgyaságának.

Még következtek többen is!

Az őr folytatá:

– Most már uracskám, ha menekülni akarsz, csak törd magadat keresztül a falon s aztán úszszál át az Elbén. De ne soká várj vele. A király épen itt járt, mikor a dolgod kitudódott. Ő erősíté meg az itéleteket. A te számodra pedig elrendelé, hogy egy egész külön tömlöczöt kell építeni a csillagsánczban, mely olyan erős legyen, hogy még őrizni se kelljen, hogy az őröket meg ne vesztegethesd. Már hozzákezdtek az építéshez; sebesen megy a munka. Ne sokat várakozzál.

Trenk Frigyes erre a rossz hírre kétségbeesetten fogott hozzá az aknafúrás befejezéséhez. A puskavessző már keresztül tört a téglarétegen: csak egy taszítás kellett még, hogy a rés járható legyen.

De akkor úgy ki volt már fáradva az erőfeszítő munkában, hogy nem merte a folyamon átúszást megkisérteni. Egy napi megpihenést engedett magának.

Hiszen még csak vasárnap volt. Szerdánál hamarább nem jönnek a börtönt megvizsgálni.

Másnap, hétfőn este felé, nagy rémületére nyitogatják a börtönajtókat. Alig volt ideje a kését elrejteni.

A térparancsnok és a segédtiszt lépett be hozzá, lámpással a kezükben.

– Öltözzék fel gyorsan, monda az őrnagy.

Erre felölté az egyenruháját: a Cordua vértes-ezredét.

Akkor a segédtiszt egy békós lánczot adott neki, azzal az utasítással, hogy azt maga csatolja az egyik kezére és lábára. Az alatt az őrnagy beköté szemeit kendővel, azzal karonfogták s kivezették a zárkájából.

Nem tudhatta, hova viszik. A szabad levegő megütötte az arczát.

Azután feltolták egy kocsiba, mely nyitott volt. Az egyik tiszt melléje ült, a másik átellenébe.

A kocsi keresztülgördült a hidon. Az eső hullani kezdett. Jól esett az arczának a friss májusi permeteg. A rabok nem mosdanak. Most legalább megmosdatja a zivatar.

A szekér kövezeten döczög végig: a városon viszik keresztül, aztán a piaczon. Nagy népcsődület van. Hallja, hogy a nevét kiabálják s egyes mondásokat: «Ez a Trenk! Szegény fiu! Hová viszik? A csillagsánczba fejét venni!» Egy-egy női hang irgalmasan kiált fel: «Isten legyen kegyelmes szegény lelkének!»

– Az vigasztal, hogy ártatlanul halok meg, monda nyugodtan Trenk Frigyes. Ime, az ég maga is tisztára mossa az arczomat.

S büszkén fordítá az arczát a szakadó zápor elé.