IV. FEJEZET. A SZERENCSE CSILLAGA.

A czárnő udvara Moszkvában volt. Frigyesnek oda kellett vinni az ajánló leveleit, melyeket nagybátyjától, Liewen tábornoktól kapott. Két uti társa volt: Oettinger és Weisman. Amaz alezredes, ez hadnagy. Mind a kettő német. Ezek már ismerősök voltak az orosz udvarnál, s előre tudtak értesítéseket adni az új embernek.

Oettinger házibarát volt a kanczellárnál, Bestuseffnél. A kanczellárné büszke szépség. No, csak úgy a megjelenésére nézve büszke. Frigyes megigérte, hogy respektálni fogja az anciennitás jogait s hors concours marad.

Oettinger maga vezette be Frigyest Bestuseff kanczellárhoz, a ki a házibarát ajánlatára igen szivesen fogadta az ifju urat.

Moszkva hemzsegett akkoriban az idegen tisztektől.

Alig kóborolt végig az utczán Frigyes, már ismerősre talált, gróf Hamiltonra, a kit Bécsből ismert. Az megint elvezette gróf Berneshez, az osztrák nagykövethez. Ez is kedélyes czimbora volt: kapitányból lett nagykövet. Ismerte híréből Trenket. Ezt is, meg a bátyját is. Meghívta magához ebédre. – Ott ismét egy régi ismerőssel került össze: az angol nagykövettel.

Ugyanaz a lord Hyndtforth volt az, a ki előtt Frigyes király úgy feldicsérte Frigyest a beneschaui híres széna-szalma hódítójárat után a tábori sátorában.

Lord Hyndtforth nevetve üdvözlé Frigyest, mikor meglátta.

– Ah! C’ est un matador de ma jeunesse!

– Tempi passati! mondá Frigyes. A min aztán mind nagyot nevettek. Úgy látszott, hogy közpletyka volt már az ő eddigi kalandos élete.

Az osztrák nagykövet lakomájából lord Hyndtforth magához vitte Frigyes úrfit s atyai gondoskodással vallatóra fogta.

– Hát mi hozott tégedet ide, fiacskám?

– Ide jöttem kenyeret és becsületet keresni; mindkettőt elvesztettem Poroszországban, a nélkül, hogy valami bűnöm lett volna.

– Hagyd el, fiacskám! Tudom én jól, hogy mi bűnöd volt, a miért odahaza üldözőbe vettek. No hát itt Moszkvában csak szedd elő azt a bűnödet, mert azt itt az erények közé számítják. Van-e sok pénzed?

– Mindössze harmincz aranyam van.

– Hiszen nemrég hatszáz aranyat nyertél Liewen lakomáján. Megetted már?

– Én nem. Hanem az a százötven ispitás, a kiket rám biztak. Nem birtam elnézni, hogy a nyomorultak a száraz kétszersültet egyék, mindennap stsi-levest csináltattam a számukra, hogy skorbutot ne kapjanak.

– Itt van ni! A régi bolondság! A közkatonákat traktálja stsi-levessel! Más tiszt hagyta volna a Lázárok felét elhalni skorbutban, s a ranzionjukat zsebre vágta volna. No hát ide hallgass. Szerénységgel, virtusokkal ebben az országban semmire sem mégy. A magasabb körökben a koldulás tiltatik. Neked egyszerre nagy feltünéssel kell a fényes társaságokba betoppannod: nem könyörögve, hanem hódítva. Ahhoz fényes egyenruha kell, szép paripák, gyémántos gyűrűk, bőkezű borravalók.

– Ahhoz én mind értettem néha napján. De hogy telik ez ki harmincz aranyból?

– Hát nincs-e nagy neved? Egy báró Trenk! egyenes örököse a híres Trenk pandurvezérnek, a kit a napokban fognak lefejezni, s akkor egyszerre sokszoros milliomossá fogsz lenni. Erre kapsz hitelt. Hogy mekkora uzsorára, azt ne kérdezd.

– De egyszer mégis csak vissza kell fizetnem a kölcsönt, s akkor a becsületem forog veszendőben.

– Ne búsulj! Addig rád talál a szerencse. Aztán a végső esetben én is itt leszek, meg a többi barátaid: nem hagyunk elmerülni.

Trenk Frigyes megfogadta a jó tanácsot s beszerzett minden pompát, egyenruhát, paripát «hozom»-ra. S a délczeg gavallér előtt két szárnyával tárult ki minden ajtó; nevét aureolával vette körül az a kettős czím: «a pandurvezér Trenk örököse; Amália herczegnő kegyencze, a kire a porosz király haragszik». Amaz a férfiakat, ez a hölgyeket igézte meg.

Egy este egész felhevülten, szinte elfulladva rohant fel lord Hyndtforthhoz Frigyes.

– No mi baj, fiacskám?

– Engedje meg mylord, hogy hálámat elrebegjem.

– Miért?

– Mylord engem nagy zavarból segített ki. Holnap fizetnem kellett volna s egy rubelnek sem voltam ura. Ebben az órában kopogtat be hozzám egy bankügynök s prezentál egy váltót, melyre nekem ezer aranyat fog azonnal leszámlálni. Le is számlálta.

– S hogy kerülök én ebbe az ügybe?

– Én azt hittem, hogy mylord volt olyan kegyes.

Lord Hyndtforth nagyot nevetett.

– Nem, fiacskám! Annyira nem vagyok beléd szerelmes! Keresd más függöny alatt titkos jóltevődet. – Nem nézted meg annak a kifizetett váltónak a keletét?

– De igen. Berlin volt fölül felirva.

– S olyan gyönge fantáziád volna (hogy ne mondjam: memoriád), hogy nem tudnád kitalálni, vajjon ki lehet az a jóltevő tündér, a ki a hajadba markol s kihúz a vízből, ha Berlin van a váltójára irva?

Frigyes elpirult.

– Megvallom, hogy nem mertem ő rá gondolni. Azt hittem, hogy végképen megfeledkezett rólam. Utolsó levelét és nemes részvéte jelét Elbingben létem alatt kaptam, fogságból kiszabadulásom után. Azóta nem irt hozzám levelet; pedig én többször irtam neki Bécsből: választ sem adott.

Lord Hyndtforth komoly hangra fordította a beszédét.

– Lásd édes fiam, te neked elég szép eszed volna, ha a bolondságaid az egyensúlyt ingadozásba nem hoznák. Te csodálkozol azon, hogy Amália herczegnő a te bécsi leveleidre még választ sem adott. Hát mit csináltál te Bécsben? Állj csak a tükör elé és kérdezd meg magadtól. Segítségére futottál annak a Trenknek, a pandurvezérnek, a kinek a neve a leggyűlöletesebb egész Németországban, a ki romokat és temetőket hagyott maga után mindenütt, a hol rabló hordáival megjelent; a ki tönkre silányította ördögi kalandozásaival Frigyes királynak egy hadjáratát, elrabolta a kincseit, s dicsekedett velük; a kinek a nevét meggyalázó, nevetséges összeköttetésbe hozták Frigyes királyéval. S mikor ezt a mindenkitől gyűlölt és rettegett dæmont végre a saját kormánya bele akarja fojtani a vízbe, sárba: akkor te odarohansz, kiemeled a vízből, megtisztítod a sártól, míg ez ostoba szolgálat közben ő buktat tégedet alá, hogy a hátadon kimászszon. Hát azt gondolod, hogy téged ezért Berlinben megszerettek?

– De mikor igazsága volt!

– Az is helytelen felfogás! Igazsága lehetett azokkal a vádakkal szemben, a miket a birák ellene kikoholtak; de el volt itélve a közvélemény által. A víziszonyos állattal is igaztalanságot követnek el, mikor főbelövik. Megölik, hogy ne harapjon. Hidd el nekem, hogy a te buzgó törekvésed Bécsben nagybátyád kiszabadítására nagyobb elkeseredést okozott ellened Berlinben minden egyéb szeleburdiságodnál. A herczegnő is ezért nem válaszolt a leveleidre. – Most már újra feléd fordítja a régi kegyességét. Ezt a pénzt ő tőle kaptad. Ha ő maga nem tehet boldoggá, azt akarja, hogy másnál találd fel a boldogságodat.

Lord Hyndtforth ettől kezdve valóságos iskolázás alá fogta a védenczét. Frigyesnek naponkint el kellett járnia hozzá néhány órára s ezalatt annyi nagybecsű adatot közölt vele az európai udvarok belső életéről, az uralkodók és vezérlő államférfiak szokásairól, gyöngeségeiről, a versenytársak cselszövényeiről, nagy mozzanatoknak apró személyes indító okairól, hogy Frigyes lassankint tisztán kezdett maga körül látni s a többi halandók fölé emelkedni.

Mindjárt eleve figyelmeztette a mylord a fiatal seladont, hogy itt Moszkvában az előkelő világ két pártra van oszolva. Az egyik a most kormányon levő Bestuseff pereputyja, a másik az őt megbuktatni akaró Woronzoffé. A czárnő nagy udvari estélyein mind a két pártbeli nemességet együtt fogja találni Frigyes: de ugyan őrizkedjék a Woronzoff-párti úrfiakkal összebarátkozni, vagy a hölgyeikkel tánczolni, ha a szerencséjét koczkáztatni nem akarja. A kerülendő főnemesek neveivel is megismerteté, még pedig nagyon authentikus forrás után. Valahányszor egy külhatalom nagykövete tánczestélyt adott a palotájában, elébb a meghivandó vendégek névsorát elkérte tőle az orosz kanczellár. Mikor aztán visszaküldte a lajstromot, azon a Bestuseff-párthoz tartozó nevek veres plajbászszal voltak megjelölve, a Woronzoffiak pedig kékkel. Ezeket nem kell meghívni. Trenk Frigyes egy olvasásra megtanulta, hogy az orosz udvarnál ki előtt kell bókot csinálni, kinek kell hátat fordítani, melyik grófné sleppjét kell ügyetlenül letaposni, melyiknek a legyezőjét ügyesen felvenni, ha elejti? – S ez igen hasznos tudomány!

Rövid időn elkövetkezett ismét a czárnő trónra lépésének évfordulója.

Tavaly ilyenkor is megünnepelte azt Trenk Frigyes, pisztolydurrogatással: a tenyere bánta meg. Ezúttal okosabb módját találta a hódolatnyilvánításnak. – Lord Hyndtforth ösztönzésére egy szép névnapi ódát irt franczia nyelven a czárnőhöz s ezt a nagykövet Bestuseff révén a czárnő kezéhez juttatá.

Erzsébet czárnőnek nagyon megtetszett a szép onomasztikon: bemutattatá magának a költemény szerzőjét. Az még jobban megtetszett neki. A czárnő meg tudta becsülni egy hat láb magas kapitány értékét.

Frigyes ez alkalommal csak annyit jegyez föl, hogy a czárnő e költeményeért egy aranyos kardot ajándékozott neki, melynek értéke ezer rubel volt; azonban az imitt-amott elszórt feljegyzéseiből össze lehet állítani, hogy ezer rubeles kardot csak a gárda-vértesek viseltek s ezeknek a kapitányai a hadseregben őrnagyi ranggal voltak felruházva s ezredesi fizetést húztak.

A czárnő kitüntetése után már Frigyesnek kezdtek el udvarolni a magas társaságokban.