V. FEJEZET. SZÉP JELVIRA.
Trenk Frigyes maga bevallja őszintén hátrahagyott irataiban, hogy a hölgyek kegye volt hódításainak legmagasabb czélja s azok között is mindig a legbájolóbb, a legnemesebb, a legszebb alakokat választá.
«Elsőrendű hölgyek idomítottak, mint ifjut, az ő szerelmük tartott vissza a kicsapongásoktól. Nők tanítottak férfiui erkölcsökre, finomított ízlésben. Nők segítettek balsorsomban. Életemnek kevés boldog napját mind nőknek köszönhetem. S még most is, éltem alkonyán, a szép és vidám hölgyek képesek feléleszteni, öregségtől, világgyűlölettől, búskomorságtól lankadó lelkemet».
Egy fényes ebédnél, melyet lord Hyndtforth adott a diplomácziai kar tiszteletére, Trenk Frigyes is hivatalos volt.
Egyenkint ismert már mindenkit: a nagyköveteket és feleségeiket, az orosz minisztereket, az udvari főméltóságokat, ifju és vén életpárjaikkal. (Pardon! az asszonyok soha sem vének: csak hosszantartó ifjak.) Csak egy garçon volt a miniszterek között: a tengerészet főnöke, herczeg P...ff. – No, ennek jobb is volt már nőtlen fővel maradni. Úgy meg volt hízva, hogy az asztalnál külön vasszéket kellett alája tolni: minden más összetörött volna alatta. Köztudomású volt az a különczsége, hogy hajóskapitány korából annyira hozzászokott a hajó hánykodásához, hogy nem tudott másként elaludni, mint egy szánkós zsellyében ülve, melyet egy gépezet folytonos ringó mozgásban tartott. – Aztán túl is volt már a hatvanon, akárhogy festette is feketére a bajuszát meg a szemöldökét.
Kollégái állandóan tréfáltak vele: «mikor házasodol már meg?» – «Még nagyon gyönge vagyok hozzá!»
Még egy kellemes tulajdonsága volt a miniszternek: az, hogy rendkívül nagyot hallott. Ezt a fogyatkozását azonban pótolta a megfigyelő tehetségével. A szemeivel tudott hallani. A szájára nézett az embernek, s annak a mozdulataiból találta ki, hogy mit beszél, úgy, hogy gyakran a szinházban az átelleni páholyban ülőknek a beszélgetését kihallgatta – a szemeivel. Ez a tudománya természetesen kárba veszett, hogy ha ismeretlen nyelven beszéltek, például angolul.
A nagykövet vendégeit a gyülekező teremben az udvarmester fogadta, ki a férfi vendégeknek egy aranyos bilétet adott át, melynek egyik oldalára a saját nevét találta kiki felirva, a másikra pedig az asztalnál szomszédjául kijelölt úrhölgy nevét, a kit megelőzőleg is kötelessége volt karnyujtva az asztalhoz vezetni.
Trenk Frigyes levélkéjére ez a név volt irva: «Asturovna Jelvira».
Még eddig nem hallotta ezt a nevet.
Asturov: nem hangzik oroszosan. Elvira sem található a görög naptárban. Az oroszok a lágy magánhangzón kezdődő neveket szeretik egy Jottával megtoldani: Jelizabet, Jeugén. Így lett Jelvira.
– Kinek a neje ez a hölgy? kérdezé az udvarmestertől.
– Nem tudom. Princessz.
Nemsokára megtudta hát.
A keleti fénynyel és angol komforttal ellátott társalgóteremben lady Hyndtforthot kézcsókkal üdvözölte Frigyes s átadta neki a magával hozott bukétot. Milady rögtön karonfogta s odavezette a kereveten ülő kanczellárnéhoz. Az már régi ismerős volt.
A herczegnő kerevete oldalán azonban «állt» egy hölgy. Mit? hölgy? Egy tünemény! Hogy állt és nem foglalt helyet, abból lehetett tudni, hogy még leány.
De hát hogy kerül egy hajadon egy diplomácziai ebédhez? csupa miniszterek és nagykövetek feleségei közé?
Karcsú, gyönyörű termetű leány volt, fényes, délorosz nemzeti viseletben: vállfűzője drágakövekkel hímzett, ingvállának a boglárja gyémántrózsa, a nyakát ölelő násfa igazgyöngy. Arcza halvány, rejtett pirral, gömbölyű ajkai sokatmondó hallgatásra nyilva, nagy fekete szemeiben szétsugárzó igézet, szénfekete haja, mint egy korona, a feje körül csavarva, átfonva gyöngyfüzérekkel, melyekről a ferronière karbunkulusa a domború homlokra csüng alá.
Lady Hyndtforth bemutatta a leánynak is Trenk Frigyest.
– Az ön cavalièr servantja az asztalnál.
Tehát ez a Jelvira? Ez a tündér?
Trenk észrevette, hogy a halvány arcz elpirul, az ajkak valami suttogó szóra nyilnak s az a szó angolul van mondva.
De tovább nem találgathatta azt a rejtélyt, mert egyszerre eltakarta a napját egy közbetolakodó sötét tömeg: P...ff miniszter rengeteg alakja.
Csak annyit láthatott, hogy a nagy hájkolossz egy rózsacsokrot nyujt át a szép tündérnek, a mit az balkézzel elfogad, s a jobbkezét olyanformán meghajlítva emeli fel, mint a ki kézcsókot provokál. És a miniszter valóban kezet csókol a leánykának.
Frigyes egyszerre olyan ostoba lett, mikor ezt meglátta.
Nem birta a felindulását eltitkolni.
– A herczegnő a miniszternek a menyasszonya? súgá a kanczellárnőnek.
A magas úrnő hideg, változatlan arczot mutatott.
– Igen. A czárnő kivánja ezt a házasságot.
Frigyes látta, hogy sietnek kezet szorítani a magas uraságok s gratulálni a boldog vőlegénynek, míg az triumfáló arczczal fogadja az üdvkivánatokat.
– No eredj, gratulálj te is a vőlegénynek. Mondá lord Hyndtforth a támolygó ifjunak.
– Szeretnék neki gratulálni – a kardommal a hasába… dörmögé a fogai közül Frigyes.
– Legyen eszed! Hiszen nem neked baj az, hanem neki. Hát mióta járnak a farkasok vadászati engedélyért?
A major domus jelenté, hogy az ebéd kezdődik. Minden úr sietett a hölgyét felkeresni, s az udvari etikett rendje szerint az étkező terembe vezetni.
Az asztalnál azonban ez a rang szerinti sorrend merészen meg lett változtatva. Trenk Frigyesnek, a kapitánynak, valahol az asztal végén lett volna helye. Semmi jogczíme nem volt hozzá, hogy negyedik helyen üljön a kettős elnökségtől, melyet lady Hyndtforth és Bestuseffné képezett. Látszott, hogy őtet nem tekintik valóságos orosz tisztnek; mert így nem ülhetne szemközt egy admiralissal; hanem a czárnő kegyenczének. Ezen a jogon kerülhetett a szép menyasszony oldalára, átellenben annak a vőlegényével.
A kövér csoda, a míg evett, ivott (pedig nagyon sokat) szüntelen a két szemközt ülő ajkait leste, kiülő czápa szemei folyvást – hallgatóztak reájuk.
Csakhogy ezek még tudtak színjátszani.
Ez a kis fiatal tündér, a tizenhat éves princessz, jól tudva azt, hogy vőlegénye nem ért angolul, folyvást ezen a nyelven beszélt Frigyessel. A miniszter szemei semmit sem tudtak meg a szájmozdulatokból. S nehogy az arczkifejezésekből lehessen neki valamit megsejteni, a mondott szavakkal egészen ellenkező arczkifejezést mutatott. Mikor a szomszédja által tele töltött tokaji boros poharat ajkához emelte, azt mondá Frigyesnek:
«Bár volna méreg ebben a pohárban, hogy szabadulnék meg egyszerre ettől a szörnyetegtől.»
De a szavak alatt igéző mosolylyal fordult a vőlegényéhez, a félig kiszürcsölt poharat annak nyujtva át, hogy a maradék bort az hörpintse ki. S azzal együtt a menyasszonya szerelmét.
– Kétségbe vagyok esve, mondá Jelvira Frigyesnek. A czárnő kényszerít. Atyám Szibériába van száműzve. Attól függ a megkegyelmeztetése, hogy én e borzasztó embernek feleségévé legyek. Fejedelmi vagyon birtokosa vagyok; de azt csak akkor kapom meg, a mikor az oltártól visszatérek ezzel a hippopotamussal.
S ez alatt dévaj kaczérkodással hajigált kenyérgalacsinokat a kedves jövendőbelije rézveres pofája felé.
A vőlegényi rózsacsokorról egy levél leesett. Azt Frigyes felkapta. Jelvira visszakövetelte. Arra Frigyes a rózsalevelet a szájába vette. Jelvira erre méltóságteljes arczot csinált, szemöldeit összehúzta s kemény, parancsoló hangon mondá Frigyesnek:
– Adja ön vissza azt a rózsalevelet azonnal. Holnap délután jőjjön el Poklonnája-Sórán levő nyári kastélyomba: ott megkapja az egész bukétot.
E szigorú rendreutasítás után Frigyes előadta a rózsalevelet, bocsánatot kért s aztán egy szót sem szóltak többet egymáshoz. Láthatta mindenki, hogy a fiatal herczegnő szigorúan tudja fentartani a tekintélyét.
A boldog vőlegény teljesen meg lévén nyugtatva a látottak által menyasszonyának szigorú elvei felől, egész igyekezettel láthatott a gastronomiai tanulmányai után. Más rendes embernél is élvezet számba megy az étkezés; de ő nála ez valódi tanulmány volt. A világ minden nemzetének kedvencz ételeit ő honosította meg az orosz szakácsműtermekben.
Az orosz lakomákat befejező spiritista charadák is az admirális herczeg szerzőségével dicsekednek. Spirituszról lévén szó, distingválni kell azon spirituszok között, a melyeket a lélekidézők és azok között, a melyeket a dugóhúzók idéznek elő rejtekeikből. Ez utóbbi spirituszokból telt ki a charáda, olyan formán, hogy egy hosszú nyakú, át nem látszó pohárba többféle likőröket töltöttek gondos lassusággal, hogy össze ne keveredjenek. Azokat aztán a kihörpintőnek ki kellett találni az izük, zamatjuk aromájuk után, hogy melyik micsoda? s végül a kitalált neveknek az előbetűiből összekerült egy szót készen perdülő nyelvvel kimondani.
Ebben volt P...ff herczeg virtuóz.
Mikor a hosszú poharat a körömpróbáig kiszürcsölte, rögtön kiteremtette utána a kitalált betűrejtvényt.
«Chragamabár!»
«Bravo, bravisszimo!» hangzott az asztaltársaság tapskisérte riadala. – Helyes a megoldás.
| Ch | artreuse | ⎫ | |
| R | hum | ⎪ | |
| A | bsinth | ⎪ | |
| G | in | ⎪ | |
| A | nisette | ⎬ | együtt |
| M | arasquino | ⎪ | «Chragamabár» |
| A | rac | ⎪ | |
| B | orovicska | ⎪ | |
| A | llasch | ⎪ | |
| R | ostopschin | ⎭ |
Mikor már erre került a sor, a hölgyek odahagyták az asztalt s kivonultak a házi asszony theázó termébe. Oda pedig, orosz etikette szerint, férfiaknak nem volt szabad belépni. Ezt a szokást még nem ismerte Frigyes s azt gondolta, hogy a szomszédnéját, a hogy karján vezette az étkezőbe, akként kell innen kieskortálni is; de a miniszter rákiáltott:
– Ülve maradni! A ki legény, annak az asztal mellett a helye – vagy az asztal alatt!
Trenk Frigyes ezt a kihivást is elfogadta s szembeszállt az orosz lakomák minden hőstetteivel.
A vitézi tornának az lett a vége, hogy P...ff herczeget nyomta el a buzgóság, azt kellett négy inasnak karszékestül kiczepelni az étkezőből; Frigyes (annyi elhullott hős között) fejjel maradt az ég felé s vezető nélkül talált ki a vestibulba, a hol a kardját, meg a sisakját letette.
A sok bor és pálinka nem ment a fejébe. Hanem annak az egy rózsalevélnek az illata, a mit a szájába vett, az megrészegíté.
A hölgyek már mind hazamentek; meg lehetett tudni a kapu alatt végig gördülő hintók morajából.
Mikor a sisakját fel akarta tenni Frigyes, olyan öröm lepte meg, hogy megijedt bele. Az a rózsacsokor oda volt téve a sisak belsejébe.
Ez kegyelemdöfés volt a józan észnek! A mit a borszeszek meg nem tudtak tenni, megtették a rózsák.
Frigyes rohant egyenesen az istállóba a lovához. Mind a Jankó, mind a Brankó holt részegen feküdt az alomszalmán. Magának kellett a paripáját felszerszámozni. Felkapott a nyeregbe, vágtatott ki az utczára.
Még ma fel akarta keresni a Poklonnája Górát.
Moszkva pedig nem olyan város, a hol könnyű volna az idegennek, kalauz nélkül, tájékozni magát.
Azonban volt egy térképe a nagy város helyrajzáról, melyet maga másolt le, barátja, Oettinger eredetijéről. Ennek a révén indult el keresni azt a kastélyt, a mely után fenhangon nem volt szabad kérdezősködnie.
Moszkva még akkor az egész barbár pompájában fennállt, görbe utczái, festett, aranyozott úri palotáikkal s mohos tetejű házikóikkal csodás összeillésben sorakoztak a szokatlan építészetű őstemplomok mellé, melyeknek négy, öt, hat tornya van, egymás fölé emelkedő, jácinthagyma alakú kupolákkal, melyek közül az egyik veresre, a másik zöldre van festve, a kék zománczú arany csillagokkal behintve, a másik ezüst kagylókból felhalmozva, a legmagasabb csupa arany! Egy templom teteje olyan, mintha ötven oltár volna egymás mellé rakva három emeletben. A piaczokon a nemzeti hősök, dicső czárok ősemlékei. És maga a dicsőséges Kremlin! Egy város – csupa tornyokból, palotákból, emlékekből: egy nagy nemzet történetének kőből és aranyból alkotott könyve!
Az idegen elszédül ennyi őspompa közepett, melyet megszakítanak a tömör bástyák, melyeknek körvonala jelzi a város fejlődését: minden kapujok egy hőskölteménynek a táblája. A népajk maga elbeszéli, hogy ennél a kapunál esett el sebektől elborítva a hős Bojávszky, Moszkvát védelmezve a hódítók ellen. De megint föltámadt halottaiból s azon a másik kapun kergette ki a hódítókat a szent városból.
A míg a népmondákat hallgatta Frigyes, lassankint feltisztult az agya a mámorból s a szerelem varázsköde is kezdett oszladozni belőle. Oroszországban oroszul kell élni.
Itt rövid a nyár; de annál forróbb. A napok hosszúk. A hajnal és az alkony csaknem összetalálkozik. Itt gyorsan kell használni a nyarat és a szerelmet.
Még egészen világos volt, a mikor a Poklonnaja Gora halmos tájékára eljutott. Ez volt még a napoleoni nagy hadjárat előtt az orosz-bojár családoknak kiváltságos nyaraló-helye; itt volt a hires Troiczka-kert is, melyben az örök fenyőfákon kívül még délszaki fák is díszlettek, a miket télire faházakkal takartak be, alájuk fűtve.
A kert ajtajánál le kellett szállni a lóról: a fő úton csak hintóval, az útvesztőkön gyalog, vagy zsellyében volt szabad járni. Trenk kérdezősködés nélkül rátalált a kastélyra.
Ott az útját álló udvarnoknak átadta a rózsacsokrot azzal az izenettel, hogy ezt a miniszter úr küldi a menyasszonyának.
Trenk Frigyes élt azzal az elővigyázattal, hogy a fényes tiszti egyenruhája fölé a lovásza zubbonyát ölté fel s a sisakja helyett hegyes süveget viselt. Cselédnek nézték. A bukétot közvetítő udvarnok rövid időn visszakerült egy papirba takart tallérral, mint borravalóval.
Frigyes, midőn a kastélyt elhagyta, kibontá a papirt s e szavakat találta benne, angol nyelven:
«Holnap, mikor besötétedik, a kertben.»
A kastély azonban köröskörül volt véve czirkáló őrökkel s minden padnak a végén ott bóbiskolt egy rendőrkém.
Milyen hosszú volt az a következő nap.
Ezuttal gyalog sétált ki a Troiczka-kertbe, egy nagy könyvvel a hóna alatt: az egyetemi diákok jelmezét viselte, a bő talárral, a hátracsüggő zacskós süveggel. A Troicka-kert tekervényes útjai különösen alkalmasok voltak arra, hogy az examenre készülő diákok, azokon végig bandukolva, penzumaikat fenhangon bemagolják.
A leskelődő rendőrkémek mondogaták magukban: «No ez ugyan szorgalmatos egy diák! Mind megeszi azt a kutyabőrös könyvet!»
A míg a görög szavak peregtek a nyelvén, szivében ezer indulat váltakozott. Átkozta ezt a hosszú napot. Hogy olyan soká akar besötétedni! Még tíz óra után is nappali világosság, még mindig látni a betüket a könyvben. Egyszer aztán még is csak elkezdett egy-egy csillag felragyogni a sárga égen s a betük elhomályosultak. Az esteli pillangók is megjelentek: azok is, a kik a levegőben repkednek, azok is, a kik az útvesztőn sétálnak. A diák most már betett könyvét hátratéve, hadarta a görög penzumot. Egyszer aztán egy afféle szfinksz útját állta, azzal szóba állt s aztán karonfogva eltüntek együtt a bokrok sűrűjében.
«No, megtalálta már a diák, a kinek a leczkéjét felmondja», dörmögék egymásnak a szemfüles rendőrök.
Az az éjjeli lepke pedig Jelvira herczegnő szobaleánya volt. Delifa, georgiai némber. A találkozásnál nevén szólítá Frigyest.
Az éj leszállt, a városi moraj elcsendesült; a paradicsom ajtaja megnyílt: a kastélynak egy hátulsó ajtaján át, egy rejtett lépcsőn a szép Jelvira szobájába vezette a rabnő a szerelmes ifjut, – a ki azután megkapta az egész rózsabukétot.
Az ifju hölgy szivében az örménynyel rokonos orosz vér lángolt, az első szerelem pusztító emésztésével; s ez a láng még több táplálékot talált a vőlegénye iránti gyűlöletben. Az utálat fokozta a vágyat, az undor az epedést. S az átadó gyönyört extazissá magasztalta föl a boszú kéje.
Három óráig voltak együtt: a három sötét óráig. Ez alatt egy egész életre kiható tervet koholtak ki egymással. Megszökni innen az utált házasság elől: nem törődve a czárnő haragjával, az élet mostoha viszonyaival, az üldöztetéssel; nem a száműzött apával, s az elvesztett kincsekkel.
Éjfél után két órakor már ismét világosodik az ég.
Jön a gyűlölt hajnal! Vannak, a kik a hajnalcsillagot átkozzák.
Mikor a varjuk újra elkezdtek károgni, fészkeiket elhagyva, már akkor ismét ott járt a diák a zöld labyrinthban, leczkéjét fenhangon hadarva.
S ez így ment minden éjjel. S a nyári éjjelek olyan rövidek.
Azt tervezték a szerelmesek, hogy a mint a czárnő udvarával együtt átköltözik Szentpétervárra, akkor együtt egy angol hajóra szállnak s átvitorláznak Nagy-Brittániába. Moszkvából lehetetlen volt szökniök. Akkoriban már voltak telegráfok fölállítva Moszkvától egész a kikötőig. Az első kezdetleges optikai telegráfok tornyocskákkal, mozgatható léczgépezettel. Ezekkel hamarább hírt lehetett adni, mint a szökevények hajóra szállhatnának.
Azonban nagy kétségbeesésükre a czárnő megváltoztatta a szándékát s elhalasztotta a szentpétervári utazást késő őszre, a mit Oroszországban télnek hívnak.
S már közeledett a menyegzőre kitűzött nap: augusztus elseje. A czárnő nem engedte azt tovább halasztani.
A szép Jelvirának le kellett törülnie a könnyeit s felvenni a menyasszonyi ruhát. A czárnő, a vőlegény, a főméltóságok elhalmozták a bájos arát nagybecsű ajándékokkal: a móringot idei veretű aranyokban, jáspis ládába zárva, tették le kincses asztalára; a czárnő ajándéka egy remekművű ereklyetartóba volt helyezve. De a szép menyasszony szeme nem látott meg mást, mint egy talizmángyűrűt, melyet szerelmese csusztatott a kincshalmaz közé.
A házassági czeremónia korán reggel kezdődött, hogy délre véget érjen. A czárnő azt a kegyetlen gratiát gyakorolta, hogy Frigyest nevezte ki vőfélynek, a ki a menyasszonyt az oltárig vezeti.
A pompás szertartásokat befejezte a pazar fényű lakoma, mely csillag feljöveteléig tartott, a vőlegény palotájában.
A mint a pipagyujtás ideje elérkezett, a menyasszony a saját lakosztályába vonult vissza; a hölgyek hazamentek. Az urak azonban ott maradtak, szerencsét inni a boldog vőlegénynek. Ez már így szokás.
A vége az lett, a mi rendesen, hogy P...ff herczeg elaludt az asztal mellett; akkor aztán a szobájába vitték: ott volt az a gépmozgatta hintaszéke, a melyben aludni szokott, abban elhelyezték s aztán hagyták horkolni.
Azonban a vőlegénynyel együtt Trenk Frigyes is el volt ázva. Megadta magát s engedte, hogy az inasok kivezessék a kertbe. Nem tudott már a lábán állni: káromkodott, kergette az inasokat, hogy hozzanak neki opoponákszot. Azok letették egy gyepágyra s aztán vagy mentek, vagy nem mentek opoponákszot keresni; vagy találták visszajövet Frigyest a gyepágyon, vagy nem találták; ezt bizony nem jegyezte fel senki.
Egy kertre nyiló ablak azonban szép csendesen felnyílt s azon egy kötéllajtorja aláereszkedék: az ablakfüggöny mögül kikandikált a georgiai nő csintalan arcza. Az ittas lovag egyszerre kigyógyult a mámorából, egy percz alatt fenn volt az ablakban; a táblák bezárultak: éjlepke, denevér repkedett tovább.
A boldog vőlegény aztán álmodott a paradicsomról, himbálva az automat széke hajóingásától; a menyasszony is álmodott a paradicsomról, ki tudja minő álmokat? Ki tudja, minő csoda által ringatva?
Ezzel a szerelmi kalanddal nagy hivatalt vállalt magára Trenk Frigyes.
Nem muló gyönyör volt nála e szerelem, hanem romboló szenvedély, mely egész lelkét elhódítá. Meg volt őrülve! Nem látott maga előtt se veszélyt, se életczélt: kockára tett mindent, a mi egy ifjunak drága.
Mindennap akarta látni szerelme tárgyát. S az már akkor férjes nő volt. S a férj egyike az ország minisztereinek, kinek palotája előtt egész várta tengerész strázsált, körülötte rendőrök ácsorogtak. A lakosztályokhoz külön lépcső vezetett, s mindegyikét egy ajtónálló őrzé, a ki igazolás nélkül senkit be nem bocsátott. Ha Jelvira ki akart kocsikázni, két lovas rendőr kisérte a hintaját, a kik értesítést hoztak a miniszternek, hol járt a felesége?
Még is mindennap tudott vele találkozni Frigyes. Övék voltak a sötét órák. S az őszi hónapok alatt a szerelmesek világában megfordított asztronomia van. A «napok» hosszabbodnak.
Két lekenyerezett cseléd: a kapus és a belső fraj egyetértésével, minden nap más meg más álcza alatt hatolt keresztül a jól őrzött ajtókon Frigyes. Egyszer matróznak, másszor örmény aranyművesnek, majd szabónak, czipésznek volt öltözve; majd mikor a fűtés szaka elkezdődött, minden másodnap jöhetett, mint bekormozott képű füstfaragó. A kapus bebocsátá a kertbe, ott elrejtőzött a kerti lakban s aztán sötéttel kinyitották előtte a kertre nyiló ablakot.
Ha egyszer rajtakapják: senkinek sem szólnak, rávernek kétszáz kancsukát, szánra dobják s viszik Szibériába.
Mindennap azon kellett törnie a fejét, hogy másnap milyen furfanggal jusson be a P...ff palota szentélyébe.
Ez a szerelem annyira elfoglalta a lelkét, hogy minden dolgáról megfeledkezett. A katonai szolgálatot sehogy sem teljesíté. Minden foglalkozása abból állt, hogy Oettinger barátja irodájában segített a mérnöki terveket rajzolni. Egy megemlítésre méltó művet hozott létre: Bestuseff kanczellár úr palotájának haránt perspektivából fölvett építészeti rajzát, melylyel nagy talentumát kimutatta s obligát dicséretet kapott érte a – kanczellárnétól. Még az udvarhölgyeket is elhanyagolta, a mi már öreg hiba!
Három hónapig tartott már ez az őrülettel teljes kaland. Mindennap új merényletet kigondolni, mindennap keresztül kúszni az örvény fölött s aztán meglopni a paradicsomot.
Mind a két szerető elvesztette már az eszét. Elhatározták, hogy ennek a kínos helyzetnek véget fognak vetni: megszöknek együtt Moszkvából. Nem várnak rá, hogy mikor tetszik a czárnőnek Szentpétervárra átköltözni.
Tervüket arra építék, hogy Jelvira atyjának megkegyelmezett a czárnő: ez volt az ára a miniszterrel kötött násznak. Az öreg bojár már útban van. Nagy idő kell ahhoz, a míg Irkuczkból Moszkovába érnek. Akkor azután a czárnő kegyelméből meglátogatják a visszakapott uradalmaikat, a mik Kiew tartományban feküsznek. Együtt utaznak Jelvira, az apja és a férje. A tengerészeti miniszternek lehet télen utazni, az orosz kikötők be vannak fagyva. Az egész útmentén előre meg vannak rendelve a friss fogatok az előkelő utasok számára. A kitűzött nap előtt aztán a szerető pár éjjel megszökik a kerten keresztül s ugyanazon előre megrendelt fogatokat felhasználva, vágtat lóhalálában s meg sem pihen a lengyel határig. A rónát köd borítja, a telegrafok nem működhetnek.
Ezt a tervet szépen kidolgozva, még az utiköltségről kellett gondoskodni.
Jelvira átadta Frigyesnek minden ékszerét, drágaságát, móringba kapott aranyait. De ezt még mind nem tartá elégnek. Ő a kedvesének még anyagi kárpótlást is nyújtott elrontott életpályájáért.
Azt a furfangot találta ki, hogy elébb a czárnőt vette körül hódoló szinleléssel. Lábaihoz borult megköszönni az atyja iránt gyakorolt kegyelmet. Előre futtatott tatár lovas meghozta neki a levelet, melyben a kazáni kormányzó tudósítja, hegy atyja már oda megérkezett s nehány napot pihenve, egy hét mulva Moszkovában fog lenni.
Jelvira ez örömhírt egy jótékonysági tettel kivánja megörökíteni.
A czárnő ez évben készítteté el a himlőbetegek kórházát. Ebbe a kórházba kiván Jelvira tíz ágyra szóló alapítványt tenni, hétezer arany erejéig, mely összeggel atyja visszaadományozott birtokait terheli meg. Erre kéri a czárnő engedelmét.
A czárnő kegyesen fogadta a nemeskeblű ajánlatot s kiadatá a kanczellárral az erre vonatkozó engedélyt Jelvirának.
Jelvira aztán először elment a kórházigazgatóhoz s annak átadá a hétezer arany értékéig tett alapítvány-levelet, mely minden törvényes formaság szerint volt szerkesztve.
De ugyanezzel az úttal felkeresé a moszkvai bankárok egyikét s felmutatva a czárnő által kapott felhatalmazást, attól megint törvényes alakban fogalmazott, tanuk által aláírt, megpecsételt kötelezvényre felvette készpénzben a hétezer aranyat.
Ezt az összeget is odaadta Trenk Frigyesnek.
Ötvenezer rubelt értek a kincsei, a miket rábízott.
Most már lehetett szökni.
És Frigyesnek nem jutott eszébe, hogy ez lopás, csalás, alacsony bűn, a mit ő most elkövetni készül.
Nem súgta a fülébe a jobbik esze, hogy ennek a büntetése az ólombánya a Koliván tó mellett, vagy a «holt ház»!
Milyen sűrű köd a szerelem!
Trenk Frigyes még az évtizedekkel később megirt önéletrajzában is, ifjui naivitással, egészen jogosult boldogságnak nevezi ezt a szerelmet: siránkozik a szöktetési terv nem sikerülte miatt; panaszkodik a fátum kegyetlensége fölött.
Pedig, ha tanúbizonyságot keresünk a gondviselés csodaszerű intézkedéseire, úgy épen Trenk Frigyesnek ezen sorsfordulatában találjuk meg azt szemmel láthatóan.
A szökésre kitűzött nap előtt megbetegedett a szép Jelvira. Megkapta a fekete himlőt.
Ugyanaz a titokteljes rém, mely láthatlanul, nesztelenül jár az emberek között, számlálva a fejeiken a tizenharmadikat, s melyet a szép bűnös a maga cselszövényéhez tréfás czimborának hitt meg: az fogta a szaván. Az a kórházlátogatási komédia.
Hetednapra a szép Jelvira a ravatalon feküdt.
Az utolsó forró kézszorítás után csak a koporsóban látta őt meg ismét Trenk Frigyes. Mivé lett az a szép tündérnői arcz!
A koporsó fejénél egy öreg ember sírt: az volt Jelvira atyja.
A férj csak az ajtóban állt, száját otkolonáztatott kendővel takargatva.
Trenk Frigyes Jelvira ravatalától régi barátjához, Hyndtforth lordhoz sietett. Egyedül ő ismerte veszélyes szerelmi kalandjának minden titkát.
– Ha a sors elszakított bennünket egymástól, én daczolok a sorssal, monda Frigyes. Ha együtt nem mehettünk a nagy világba, együtt megyünk a túlvilágba.
– Csak nem akarod magadat a kedvesed sírján főbelőni! riasztott rá a higgadt jó barát. Az által meggyaláznád a nevét örökre. Légy erős! Uralkodjál az érzéseiden! Ezzel tartozol a megholt kedvesednek.
Ezzel eszére téríté az ifjut.
Az a nyugalom, melyet Frigyes magára erőszakolt, a kedves emlékét őrzé a rágalomtól.
Ő maga vezényelte a czárnő által kiküldött katonai kiséretet a pompás temetési szertartásnál, ő vette át a kriptaajtó kulcsát a sekrestyéstől s maga vitte azt fel a gyászoló férjhez a temetés után. A miniszter a czárnőtől fölmentést kapott, egészségi tekintetből, a gyászmenetben való kiséret alól. Orosz szokás szerint a gyászolók fedetlen fővel tartoznak kisérni a halottjuk koporsóját s a miniszter, kopasz fejével, halálos influenzát kapott volna a huszonöt fokú deczemberi hidegben. Megengedtetett neki, hogy szobájában maradjon a nagy harangzúgás alatt, a kandallója előtt.
Ez a harangzúgás még akkor is ott zsongott Frigyes agyában, a mikor a P...ff palota lépcsőin felment, kezében tartva levett sisakját, a hosszan lelógó fátyollal.
Itt is megtudta őrizni nyugalmát.
Az özvegy miniszter előtt katonás poziturában állva, elmondá száraz fenhangu szavakban a rapportot a gyászszertartás részletei felől. Egyszer sem akadt a torkán a szó, egyszer sem csuklott el a hangja egész a kriptakulcs átadásáig.
A miniszter maga is felállva hallgatá végig a tudósítást felesége temetése felől, halló tülkét fülébe dugva, s szemeivel a beszélő ajkait ügyelve.
Mikor azt a kulcsot átvevé, azt mondá Frigyesnek:
– Köszönöm, édes fiam, hogy engem e szomorú alkalommal is helyettesítél.
Frigyes nagyot bámult. Bár a szája nem mondta, de a szemei kibeszélték, hogy az «is» szó nagyon megdöbbenté.
– Mindent tudok, édes fiacskám, mondá a miniszter. A megdicsőült angyal a halála előtti éjszakán odahivatott a kórágyhoz. Addig folyvást fantaziált, deliriumban beszélt: ekkor már eszméletéhez tért. A mit beszélt, azt nem hallottam. Én nem tudom, minő volt a hangja. Bizonyosan olyan szép csengő lehetett, mint azoké a kerubinoké Szent János Látások könyvében. A szemeinek a beszédjét sem lehetett már megérteni. Hanem azt megtudta velem értetni, hogy a nyakán levő zsinórról vegyek le egy kis aczélkulcsot, s nyissam fel vele azt a jáspis ládikót, a mit te is láttál egyszer a nászkelengyéje között. Abban volt egy marokinba kötött könyvecske. Mutatta, hogy nyissam fel és olvassam el a tartalmát. Itt van a könyv. Ez az én örökségem. Ebben fel van jegyezve napról-napra minden, attól az órától kezdve, a midőn te melletted ült a lord Hyndtforth lakomáján, addig a perczig, a mikor utoljára megszorította a kezedet. Őszinte, igaz lélekkel van megirva minden. Miket szenvedett az ő szörnyetege miatt (az én vagyok), s minő gyönyöröket élvezett az ő szabadító angyala karjai között (ez te vagy).
Trenk Frigyes azt érezte, hogy forog körülötte az egész terem, ódon butoraival, kandallójával együtt s a padlat emelkedik fölfelé.
A miniszter csendesen folytatá, neje naplóját kezében tartva.
– Az is meg van irva az utolsó lapokon, minő tervet állapítottatok ti meg az együtt megszökésre. A mire mellesleg megjegyzem, hogy az igen kába terv volt, mert akár Lengyelországba, akár Mária Terézia országaiba menekültök, onnan titeket a kormányok kiadatnak; mivelhogy elég gondatlanok voltatok még idegen vagyonhoz is hozzányulni, a mi közönséges gonosztett lesz vala. Ebben a naplóban minden fel van jegyezve.
Trenk Frigyes átlátta, hogy el van veszve. Kész a zárt szánkó, mely őt elviszi Szibériába.
A miniszter tovább beszélt.
– Mikor én ezt a naplót végig olvastam és becsuktam, az a mi haldokló angyalunk összekulcsolta imára a kezeit, s úgy nézett rám könyörgő tekintettel, a hogy egy kétségbeesett mártir nézhet a megváltó messiásra. Én elértettem a néma beszédet. Egyik kezemet az ő összekulcsolt kezeire tettem, a másikkal ezt a naplót az ég felé emeltem, s aztán a kandallóra mutattam vele. Erre ő mosolygott. – Ha te ezt a mosolygó arczot láttad volna, fiu! Meg kellene bolondulnod bele s a fejedet összezuznod a kriptája rácsajtaján.
Trenk Frigyes melle úgy zihált, mint a kit álomkisértet nyomása kínoz.
– A mit én a haldoklónak igértem, azt én beváltom, monda a miniszter, s azzal a Jelvira naplóját az izzó kandallóba vetette.
Azzal odalépett Frigyeshez, s megfogta a kezét.
– És most, köszönöm neked, hogy az én angyalomat rövid világi élete alatt boldoggá tetted! S minthogy ő úgy kivánta, mindazokat a kincseket, a miket ő te rád bízott, neked ajándékozom. – Távozzál Isten hírével.
Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? azt maga sem tudta. Az agyára támadó visszás érzések rohama alatt ájultan ragyott össze.
Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát. Pedig ez igaz történet.
