II. FEJEZET. IGAZI OROSZOSAN.
A nesszeli parasztlegények fütykösei alaposan elrontották az idyllt: Frigyesnek, a mint sebeiből kiépült, sietnie kellett Danczkába, a betegszállítmányához. Orosz hajó még mindig nem vetődött a kikötőbe.
Danczka határváros a Visztula torkolatánál lengyel részről, a mint a város kapuján kilép az ember, már az út tulsó oldalán a fehér-fekete határczölöpöt látja, a porosz egyfejű fekete sassal; az útfélen fekvő korcsma már Burkusországban van.
Trenk Frigyes annyira elbizta magát a muszka egyenruhájában, hogy mindenféle válogatott henczegést mert elkövetni. Az orosz rezidens által adott bálban elvitte mazurkatánczba a porosz rezidens feleségét s a férj szeme láttára körömszakadtig udvarolt neki.
Az orosz rezidens volt Scheerer úr, a porosz pedig Reimer úr: mind a kettő a saját országának a képviselője lengyel földön.
Ez még nem volt elég a pajkoskodásból; de még a porosz rezidens mellé sorolt katonai attaché-val is barátságot kötött, holott jól sejthette, hogy az is udvarol a szép rezidensnének. Hisz azért attaché.
Ennek az úrnak a nevét csak egy N. betűvel találjuk jelezve.
Derék legény volt; egyike azoknak a katonáknak, a kiket olyan helyre küldenek, a hol nem lehet ellenségbe botlani.
Hogy mit tudott barátkozni ezzel a pipogya emberrel Trenk Frigyes? azt nehéz kitalálni. Tetszett neki, hogy van egy bolondja, a kit leitathat, a kinek az élményeivel eldicsekedhetik, a kinek pénzt kölcsönözhet.
A legveszedelmesebb játékot űzte!
Jó szerencséje volt, hogy az ő nagy zsenialitását ellensulyozta az inasának az ostobasága.
Jankó inas, a gazdája példája után, N. kapitány szolgájával kötött czimboraságot. – S az inasok között még létezik igaz barátság. Soha sem hallotta még a világ, hogy két inas párbajt vívott volna.
Egy este, mikor az urának a csizmáit lehúzta, azt mondta a Jankó:
– Kapitánykám! Ugyan vigyázz ám ezekre a szép bagaria csizmáidra, hogy be ne sározd burkus földdel. Tu dod-e, hogy a te kedves czimborád, N. kapitány, téged el akar fogatni s lánczraverve elvinni Frigyes királyhoz? Most beszélte nekem az inasa.
Trenk Frigyes meghökkent erre a szóra.
– Végy ki négy aranyat a zsebemből, vidd el annak az inasnak, mulassatok egyet. Aztán igérd meg neki, hogy ha a gazdája elcsapja (az éhenkórász), én magamhoz fogadom s gondoskodom a sorsáról.
A Jankó úgy tett: elvitte magával a korcsmába a pajtását, vígan mulattak; reggelre kivette belőle az egész kabalát.
A terv a porosz rezidens tudtával kovácsoltatott:
Trenk Frigyes a porosz kapitánynyal naponkint szokott sétalovaglást tenni Danczka elővárosába, melynek «Langfuhr» a neve. Gyönyörű egy utcza, két oldalt százados terebély hársfákkal szegélyezve, melyeken túl kőpartú árok fut végig a házak előtt, azon pedig kőhidak vezetnek a házak kapuihoz; az épületek erkélyformán nyulnak ki az emeleteikkel az utczára, s ezeknek az ablakaiból csinos nőarczok mosolyognak alá. Kellemes sétány.
Ha két lovas tiszt végig sétál ezen a hársfás úton, lehetetlen, hogy szép asszonyokról ne beszéljen egymással.
Csakhogy azokat nagyon őrzik!
A legközelebbi séta alkalmával azt fogja mondani (a terv szerint) a porosz kapitány Frigyesnek: «Tudok én egy szép menyecskét, a kit nem őriznek lakat alatt. A szép korcsmárosné Darinka. Az asszony szép, a férje okos. Itt van a korcsmája a kapun kívül, mindjárt az út mellett.»
Trenk Frigyes kapni fog rajta. Hevesvérű a legény! Bomlik a szép asszonyokért. Nem lesz nehéz rávenni, hogy leszálljon a lováról a kapu előtt, s aztán a barátjával karöltve átsétáljon a határ-úton a vendéglőig. Ott pedig már lesbe van állítva nyolcz burkus káplár, a verbunkos osztályból. Azok a vendéglőbe belépő Trenk Frigyest egyszerre megrohanják, megkötözik, a száját betömik, aztán bedobják egy zárt hintóba s lovas katonák fedezete alatt elvágtatnak vele. Az inasát is lefülelik, hogy lármát ne csaphasson a városban.
Hát ha Trenk Frigyes csak az édes eszétől kért volna tanácsot, az azt mondta volna neki: «Kelepczét készítettek a számodra? Ergo: ne menj bele». – S ezzel vége lett volna a tréfának. De Frigyest gyakran elragadta a szenvedély hippogrifja.
«No megállj, bruder!»
A mint másnap odajött hozzá N. kapitány, a délutáni sétát proponálni a Langfuhron végig, azt mondta, hogy vállalkozik rá, de csak holnap: ma inspekcziója van. – Aztán rögtön felment az orosz rezidenshez, s elmondta neki az egész cselszövényt, közölve vele a saját tervét, mely szerint ő viszont ma éjjel hat katonát a saját orosz csapatjából el fog rejteni az út melletti vendéglő közelében levő rozsföld mögé, s azok abban a pillanatban, a mikor őt a burkusok el akarják fogni, egy pisztolylövés jeladására előrohannak fegyveresen, s akkor ő fogja el a burkusokat.
A derék Scheerer úr mind a két tenyerével befogta a füleit.
– Nekem ne mondj ilyen bolondokat! Tedd, a mit akarsz; de én nem tudok felőle semmit.
Trenk Frigyesnek már eddig is elég sok volt a rováson. De ő azt soha életében nem akarta észrevenni, hogy vétett valamit. Tökéletes macska volt, a ki megeszi a kanári madarat s aztán bámul rajta, hogy már most miért üldözik őtet? hisz a kanári madár jó volt.
Először a tilos szerelmeskedésével meggyalázza a király családját, azután a Mirandávali kalandjával nevetséges hírbe hozza magát a királyt. Majd meg kitör a börtönéből s csuffá teszi az egész katonai apparatust, fügét mutat a zsarnoki hatalomnak. Ez még mind hagyján, de azt a «jó szolgálatot» nem bocsáthatta meg neki a király, hogy ő irányában a nagylelkűt játszotta, hogy Bécsbe ment tisztára mosni a királyt. Az ilyen védelemért szoktak legjobban megharagudni azok, a kik olyan magasan érzik magukat, hogy hozzájuk a rágalom föl nem ér.
Most még ezzel a keresett kalanddal is meg kellett tetéznie a terhei lajstromát. Abban a muszka egyenruhában kell valami babonának lenni! Hogy a ki azt felvette, a lelkületet is suggerálta vele.
A porosz rezidens, Reimer úr, már korán reggel kikocsikázott az útféli vendéglőhöz. Frigyes a kémei által azt is megtudta.
N. kapitány hat órakor odajött hozzá lóháton s aztán ketten együtt kilovagoltak a Langfuhrra, lovászaik kiséretében.
No ez az N. kapitány is együgyű fráter lehetett! Hogy nem szúrt nála szemet az a nagy készület, a mivel Trenk Frigyes a kalandnak neki indult. Két pisztoly az övébe dugva, görbe kard az oldalán! Így nem szoktak szép asszony látogatására felkészülni. Mirevalók a városon végig lovagláshoz a pisztolyok!
A sétány végén felszólítá a burkus kapitány Frigyest, hogy szálljanak le a lovaikról, vezettessék azokat a lovászaikkal maguk után s aztán sétáljanak a vendéglőig gyalog.
A két jó barát ballagott karöltve a vendéglő felé.
Az emeleti ablakban könyökölt a rezidens, Reimer úr, pipázva.
– Jó reggelt, kapitány úr! Jó reggelt! Tessék csak feljönni. Itt vár a jó früstök! Itt van a szép asszony.
Erre Trenk Frigyes mérgesen felelt neki vissza:
– No ha az úr már elfoglalta a szép korcsmárosnénál az én helyemet, akkor én megyek vissza az úrnak a feleségéhez s elfoglalom önnek a helyét.
S megfordult, hogy a lovához visszasiessen.
A porosz czimbora azonban most már belekapaszkodott a karjába s erővel be akarta húzni-vonni a csárda kapuján.
Frigyes azután adott neki egy olyan pofont, hogy felbukott tőle.
Erre rögtön előrohantak a lesben álló porosz verbunkosok, kurta kardjaikat kirántva s megtámadták Trenket.
A jeladó pisztolylövésre azonban hirtelen felugráltak a rozsvetésből a muszka katonák, puskával kezükben, s csunya nagy káromkodással vetették magukat a burkusokra, a kiknél nem volt semmi lőfegyver. Futottak is a jámborok, a merre tág volt a világ. De négyet elfogtak közülök az oroszok.
Trenk Frigyes azokat menten lehúzatta az útszéli garádra, s ötven botot veretett rájuk. Egy zászlótartónak megkegyelmezett, a ki megnevezte magát s elmondta, hogy iskolatársa volt Trenk öcscsének.
N. kapitány, a kaland gonosz fordulatát látva, futott vissza a lovához; de Frigyes utána szaladt, utolérte, lehúzta a nyeregből.
– No, te áruló, most húzz kardot és vívj meg velem, ha ember vagy.
De hát az nem volt arra való ember. Hiszen ha jó katona lett volna, nem küldte volna Frigyes király Danczigba. Reszketve húzta ki a kardját s kétszer ki hagyta ütni a kezéből. Harmadszor aztán Trenk Frigyes kikapta a muszka káplár kezéből a pálczát, azzal verte végig az ellenfelét, a ki sírva, kezeit kulcsolva rimánkodott neki, hogy őtet ne bántsa; hiszen nem ő a hibás, hanem a rezidens úr: az csinálta ezt a komplotot.
– No hát, ficzkó, mondd el otthon, hogyan szokott Trenk Frigyes az utonállókkal elbánni!
Azzal sietett vissza a vendéglőhöz, a bottal a kezében.
Ezt az egész tragédiát onnan az ablakból nézte a rezidens.
– No, most a mi scénánk következik, méltóságos uram! kiálta Trenk a pálczát suhogtatva.
De biz ennek a jelenetnek nem állt helyt a rezidens úr, hanem a korcsma hátulsó ajtaján kiszaladt, belevágta magát a készen álló bricskájába s elvágtatott a maga hazájába. Trenk Frigyes csak a czopfját kaphatta meg; de az a markában maradt. Paróka volt az.
S aztán még Frigyes azt a tréfát is megtette, hogy az elrabolt parókát haza vitte a rezidens feleségéhez, férjének üdvözletével, a ki e becses emléket küldi ő általa.
Valami hallatlan botrány volt ez!
A danczkai polgármester meghagyta a cenzoroknak, hogy a német és lengyel hirlapokból minden ide vonatkozó hírt irgalom nélkül kitörüljenek.
De azért Frigyes királynak mégis tudomására esett az egész inzultus. A hazamenekült rezidens, mint szemtanú, elbeszélt mindent. Frigyes király haragját ez az eset az engesztelhetlen kegyetlenségig fokozta. S ez szolgál alapjául Trenk Frigyes életéből a legviszontagságosabb évtizednek. Azokért a botütésekért rettenetes lett a boszúállás.
A porosz miniszter, Holz úr, nem is késett a danczkai eset miatt panaszt emelni az orosz kanczellár Bestuseff gróf előtt, s elégtételt követelni; az orosz udvari körökben azonban olyan igazi oroszosnak találták Trenk Frigyes elbánását, hogy nemcsak semmi fegyelmi eljárást nem indítottak meg ellene, hanem még nagy érdeklődéssel várták a híressé lett kalandor megérkezését, a ki az orosz katonai pályát ilyen sokat igérő vitéz tettel nyitotta meg.
Annyi bizonyos, hogy ezzel egyszerre felszállt a csillaga.
Ha szándékosan tette volna, okosságnak kellene nevezni a közberontását.
