I. FEJEZET. PÁLYÁTLAN CSILLAG.
Mikor Trenk Frigyest a kahlenbergi kolostor ajtaján kibocsátották, azzal a kötött utasítással, hogy huszonnégy óra alatt Bécs városát elhagyja: ott állt a világban, üres szívvel, üres fejjel és üres zsebbel, a mi legrosszabb.
A három spadaszinnal vivott párbajánál a kabátját leveté s oda dobta az inasának, annak a Jankónak, a kit lengyel Borussziából hozott magával. Annak a kabátnak az egyik zsebében volt az erszénye, ötven aranynyal, a másikban a drága két pisztolya. Mikor az ellenfelét keresztül szúrta, annyi ideje sem volt, hogy az inasát fölkeresse a kabátjáért: első dolga volt a futás. És a közben a kardot is eldobta. Egy futó embert, véres karddal a kezében, mindenki siet lefülelni. E szerint kabátja sem volt, meg fegyvere sem volt.
Elgondolkozott a világ állása felől. Filozofiát végzett: nagy hajlama volt a meditácziókra.
Ez a Bécs rossz iskola volt rá nézve, de a megelőző iskolái is előkészületi præparandiák voltak hozzá.
Itt az erény a bűn s a bűn az erény. Itt a rablót nem azért büntetik meg, mert rabolt, hanem azért, mert pénzt szerzett; a gyilkost, gyujtogatót nem azért üldözik, hogy ölt és égetett, hanem azért, hogy a hazájának jó szolgálatokat tett, s hogy a jutalmat megtakarítsák. Itt a jótettért hálátlanul, orgyilokkal fizetnek. A biró maga is veszteget s magát még inkább megvesztegetteti s ez a vesztegetés megy felfelé, magasba: az ember bele szédül! A bűnnek jó dolga van, az erény szenved.
Vagy ne mondjunk ilyen ostobaságokat: «bűn és erény!» hisz ez a megkülönböztetés már maga idealizmus. Nevezzük idealizmusnak és realizmusnak.
Trenk Frigyesnek módjában volt szépen distinguálni mind a kettőt a saját eddigi tapasztalataiból.
Hogy a királyát rajongón szerette, eszével, karjával védelmezte, az idealizmus volt; azért kapott sebeket, szenvedéseket, rágalmakat.
Hanem hogy a király szép hugát is szerette: az már realizmus volt; megcsalta a becsületes férjet, a csatamezők hős vezérét, botrányt csinált; ezért jutalmat kapott: édes pásztorórákat, pénzt bőséggel és pártfogást.
Hogy a beneschaui varázsló tündér édes ölelése között elfelejté katonai kötelességét, az realizmus volt. Azért jutalmat kapott. Katonai érdemrendet: «pour le mérite». Előléptetést, fejedelmi magasztalást.
Hanem, a midőn ugyanazon tündérnővel egyedül hagyták a király sátorában, hogy azt őrizze és mulattassa reggelig s akkor ő elfutott a szerelemszomjas hölgy elől, lóra kapott, a csatába rohant: hát ez idealizmus volt. Ezért aztán becsukták, megkínozták, megkergették.
Hogy menekülése közben a pajtását is a hátán czepelte, átusztatta a jeges folyón, védelmében embert ölt, táplálta, ápolta: hát ez idealizmus volt. Ezért kapott ütlegeket, éhezett, fázott, rongyoskodott; egyik veszedelemből a másikba esett. Büntetése lett.
Hanem, hogy a jóltevőjének a feleségét elcsábította, annál a régi szerelem emlékeit fölelevenítette: ez már realizmus volt. Ezért megkapta a jutalmát. Anyai szeretet, fejedelemnői kegy újra gavallérrá tette koldus csavargóból.
Folytathatta volna. Előtte volt a kitárt varázsmappa, a megjelölt úttal, a fényes állomásokkal. Degez erszénynyel áttérni a muszka czárnő seregébe, ott fényes állást foglalni. Magával szöktetni a csábító szép asszonyt, a ki más úton, de parallel irányban a kedvesével, szerez számára sikert, diadalokat: ez lett volna a realizmus. Ha ezt teszi, azóta ezredes volna Oroszországban, csillagot hordana a mellén – s a holdat még sem a homlokán. Az a férjé. Ez volna a realizmus.
E helyett ott hagyta a szép asszonyt az öreg férjének hűségesen, visszatért a sebesülten elhagyott barátjához, azzal megosztotta az erszénye felét: hát ez idealizmus volt. Ennek az lett a büntetése, hogy most itt áll az ég alatt, kabát nélkül, fegyver nélkül, egy garas nélkül.
Ez volt a præparandia!
Hát aztán a bécsi nagy univerzitás! Itt tanulhatta azután ki alaposan, hogy mi a külömbség a realizmus és az idealizmus között.
Azok a birák, a kik törvényt tartanak egy vádlott fölött, azért hogy annak a vagyonán megosztozzanak; azok a főurak, a kik bérbe adják a metreszeiket a törvényszéknek hamis tanukul; az a vádlott maga, a ki a birákat megvesztegeti, a védelmezője ellen orgyilkosokat fogad: az mind a valóságos realizmus tipikus alakja.
Hanem az a hóbortos szeleverdi, a ki az igazságot ki akarja deríteni, a nagybátyjának segítségére siet s ezzel magát ezer bajba keveri: ez az idealizmus kóbor lovagja. Ezt háromszor becsukják, négyszer meg akarják gyilkolni, s utoljára egy ingben dobják ki a város kapuján. Ez az idealizmus jutalma!
Hányszor volt alkalma a realizmus útjára megtérni!
Szép asszonyok, víg czimborák csalogatták a gyönyörűségek útjára. Magas urak, hatalmas emberek kinálták fényes katonai ranggal, a dicsőség útja is nyitva volt előtte. Okos emberek, törvénytudósok felfedezték előtte Trenk Ferencz apjának a végrendeletét, melyben az öreg magyar mágnás elzüllött, elátkozott fiát kitagadja minden vagyonából s összes magyarországi birtokaira nézve az unokaöcscsét, Trenk Frigyest teszi általános örökösévé. Ime itt van a gazdagság a kezében, törvényes alakban felkinálva. Nem kell érte senkit megcsalni, senkinek hízelkedni. Elég a magyar indigenátusért folyamodni s azzal a pergamennel együtt megkapja a nagybátyja várait, uradalmait, a miket Ferencz atyja végrendelete ellenére bitorol. Ez lett volna a realizmus.
A helyett Frigyes ennek a kitagadott nagybátyjának fogta pártját, annak a peres irataival zárkozott be egy szűk szobába, irt, dolgozott, kutatott: utazott az ország egyik szélétől a másikig, elköltötte annak az igazságára a saját vagyonát, elrontotta a saját hivatását. Ez volt az idealizmus. Ezért is megkapta a büntetését. A saját bátyja, védencze bérlett ellene orgyilkosokat s kiűzte a világba. Még megköszönhette, hogy nem a «világból»!
Rossz gondolatoktól üldözve bandukolt előre. Egy útfordulónál nyilást engedett a sűrű erdő, mely a hegyet fedi s ott látta maga előtt a nyugvó óriást: Bécs várost, zegzúgos veres bástyáival, közepéből kimagasló felséges tornyával. Visszaborzadt tőle. Neki ettől a jeltől, a mint meglátta a földhatáron, el kellett volna futni.
S most még egyszer bele menjen? Végig koldulni a kegyelmes patronusokat, s a kegyetlen jó barátokat? – Inkább hajót vontatni kötéllel napszámba!
A szép fasorok között kőpadok voltak. Ott látott magában üldögélni egy öreg urat, zöldbe csavarodó szőke parókában. Megszólította.
– Ugyan, édes úr, nem tudná ön nekem megmondani, merre találok én egy olyan útat, mely a Kahlenbergről a Spinnerin am Kreuzhoz vezet, a nélkül, hogy Bécsen keresztül kellene vándorolnom?
– Fiatal ember, mondá neki az öreg úr, üljön le ide mellém. No csak üljön le. Mert lássa, ön egészen tévúton jár. S én önnek a tévedését helyre akarom igazítani. Ön még fiatal: megjavulhat. A germán fajnak a sajátsága az, hogy fiatal korában hajlítható, vén korában merev. Tehát tanulja ön meg, hogy helytelenül ejti ön e hegynek a nevét Kahlenbergnek, épen úgy, mint az egész bécsi nép helytelenül ejti, mert az nem kopasz hegy: ellenben erdőkkel fedett. A régi okiratokban ezt úgy nevezik, hogy «Kallenberg». A «Kallen» régi germán szó; így nevezték az ős teutonok az ugatást; s mivel hogy itt volt a főherczegeknek s még mai nap is itt van a kutyásháza, tehát azoknak a «Kallen»-je, ugatása szerint neveztetett ez a hegy Kallenbergnek…
– Szent Isten! riadt fel Frigyes, hová jutottam? S azzal kettőt ugorva egy helyett, iparkodott a tudós filologus körme közül kiszabadulni. Csak akkor mert hátranézni, a mikor már nem láthatta.
De egy hasznát mégis vette a filologiko-archeologikus dissertátiónak. Azt, hogy a kutyaugatásra figyelmes lett. Az úttól kissé befelé esett egy sárgára festett ház, az volt a főherczeg kutyaistállója.
Itten megállt, azon gondolkozva, hogy bezörgessen-e? A kutyapeczérek emberséges emberek szoktak lenni.
De alig állt meg a ház előtt, a mint annak hirtelen kinyilt az ajtaja, s onnan egyszerre a nyakába esett – a jó bolond Jankó inas!
Ott volt az egyik kezében a felső kabát, a másikban a kard.
Sírt is, kaczagott is a bolond fiu, úgy ölelte, csókolta a gazdáját, majd megette.
No hát van mégis egy hű ember a világon!
– Csakhogy előkerültél gazdácskám! (a mazur mindenkit tegez). Futottam én utánad, a mikor a sánczból elszaladtál, de nem tudtalak utolérni; a klastromba meg nem eresztettek. Azóta folyvást itt leslek a kutyásházban, éjjel-nappal. Ide beszegődtem kutyaetetőnek, hogy rád várhassak.
Ez alatt feladta rá a kabátját, felkötötte a kardját.
– Aztán itt van a zsebemben az erszényed. Ötven arany van benne. Egy sem hiányzik. Dehogy nyultam volna hozzá! A pisztolyaid is itt vannak.
No hát van még egy becsületes ember is a világon!
– Ugy-e, nem megyünk többet vissza Bécsbe? Nem abba a tömlöczvárosba: a Flaschenträgerek közé. Úgy elmegyünk, hogy hátra sem nézünk, a míg a Szent-István tornya látszik.
– Szivemből beszélsz, szolgám. De hát merre? hová?
– Merre? Hová? Hát hogy kérdezheted. A honnan idejöttünk. Vissza a drága jó mamához, Danczkába, aztán meg Elbingbe, ahhoz a nyájas, jó indulatú szép menyecskéhez, a ki téged úgy szeretett, mintha édes testvére volnál. Sehol sem volt nekünk olyan jó dolgunk.
Ezzel most már útba volt igazítva Frigyes.
A bűbájos Miranda képe egyszerre, mint egy vezérnemtő lobbant fel előtte. A szenvedélyes hölgy, a ki mindent ád és mindent kiván.
Hiszen most már nem is volt semmi oka rá, hogy ezt a lángra lobbanó szenvedélyt gyanuval, gyűlölettel hűtögesse. Akár ő volt az a rejtélyes női tanu, a ki Frigyes király hírét rontotta, Trenk bátya becsületét eláztatta, akár nem ő volt: mi köze már ő neki Frigyes királyhoz és Trenk bátyjához?
Lengyel Borussiában találkozhatik az anyjával és testvéreivel és – Mirandával. Ezt jól mondá Jankó inas.
Tehát van még egy okos ember is a világon.
Jankó azonban még nem adta át az urának az erszényt az ötven aranynyal.
– Tudod uracskám; ha én ezt az ötven aranyat most mind neked adom, akkor ebből holnapután semmi sem marad, s mi mehetünk patrizálni: te hegedülsz, én furulyálok. Hanem azt teszszük, hogy kétfelé osztjuk. Huszonöt aranyat elsülyesztesz a zsebedbe, s azzal ficsurkodol, míg benne tart; a másik huszonötből pedig én ellátom az utazásunkat egész hazáig, kocsiról, lovakról gondoskodom, szállást, étkezést fizetek: neked semmire sem lesz gondod; a mit megtakarítok, az út végén kezedbe adom.
– Nagyon jó lesz, édes szolgám Jankó. Monda Frigyes, s szépen kétfelé osztotta a pénzét, felét átadta a buta Jankónak s azzal egészen meg volt nyugtatva a jövendője iránt.
Mert kell ahhoz bizonyos neme az áldott ostobaságnak, hogy az ember a pénzzel bánni tudjon.
No most aztán szépen bele volt igazítva megint az életszekere a realizmus vágányába: gondtalan napok, könnyelmű élet, szép asszony mosolygó arcza; semmi magas czél! Ez a szép élet.
Csak az az egy baj a realizmusban, hogy annak az életben van egy alkatrésze, a mi a költészetben romboló hatást gyakorol: ez a véletlen.
Hátha a realistikus hőst, mikor épen útban van egy realistikus hőstettet elkövetni, egy még realistikusabb ficzkó véletlenül főbe kollintja, mi lesz akkor a regényből? Pedig az életben ez így szokott lenni.
Egy ideig a véletlen szolgailag kezére játszott az ifju kalandornak.
Nürnbergbe megérkezve, ott találta az orosz hadsereg főhadiszállását, melyet Erzsébet czárnő Németországba – a békét helyreállítani – küldött. A parancsnok Liewen tábornok volt, Trenk Frigyesnek anyai részről közel rokona. Elébb egy jó pajtásával akadt össze, Butskow őrnagygyal, a kit bécsi orosz rezidens korából ismert. Ez bemutatta őt a tábornoknak. Liewen teljes rokoni szeretettel fogadta az ifjut: felszólítá, hogy lépjen orosz szolgálatba, a mihez annak különben is nagy kedve volt s azonnal kinevezte századosnak a tobolszki dragonyos ezredhez.
Volt tehát már rangja és egyenruhája. Az utóbbi ugyan nagyon megapasztá a Jankó erszényét, ámbár az orosz tisztek e tekintetben nem voltak olyan fényűzők, mint a burkusok. Kék kabátot viseltek rézgombokkal és szarvasbőr nadrágot.
Hanem hát még ez nem elég arra, hogy az ember egy szép asszonyt elszöktessen. Frigyesnek mindössze huszonkét arany ágaskodott a zsebében. A hópénze volt negyven rubel; de azt csak utólag fizették.
Hadakozásra nem került a dolog, egy kardcsapást sem mértek. A hadviselő felek megkötötték a békét s az orosz hadcsapatok visszasétáltak.
A morvaországi Prosznitzban téli szállást tartott az orosz fővezér, a hol Erzsébet czárnő trónralépésének évfordulóját nagy fénynyel megünnepelték. Liewen tábornok fényes bált adott a czárnő tiszteletére.
A táncz után következett a játék. A tábori főorvos fáró bankot adott a tiszt urak kedvéért.
Csaknem hihetetlen, de mégis igaz, hogy Trenk Frigyes ekkor látott először életében szerencsejátékot. Frigyes király tisztjeinek szigorúan meg volt tiltva a hazardjáték; a legkisebb áthágást várfogság, degradátió követte; Bécsben pedig ugyan nem volt alkalma rá. A börtönben csak társasjátékokat míveltek.
Itt most egyszerre garmadával látta maga előtt az aranyat. Az aranynak van a legnagyobb mágnes-ereje. Az asztalon csillogó arany képes odahúzni egy embert magához, a zsebében levő aranynál fogva.
Frigyes egyszer csak azon vette észre magát, hogy ő is ott ül a kártyázók között. Azt hitte, mint minden neofita kártyás, hogy Fortuna istenasszony örül, hogy szerencséje lehet egy új imádót tisztelhetni társaságában s siet szolgálatára lenni.
Rövid fél óra alatt elvesztette az utolsó aranyát is.
Vörösre pirulva a szégyentől és boszuságtól, kelt föl a kártyaasztaltól s hazatámolygott a szállására.
Az üres zseb teli van lelkiismeretfurdalással.
Még meg volt a két drága pisztolya. Azokért kinált már neki Vojcsikow tábornok húsz aranyat.
Arra gondolt, hogy most rögtön eladja a pisztolyait s aztán azoknak az árával visszamegy a bálba s erőszakolja a szerencsét.
Ezen a szent napon azonban az volt a jó orosz szokás, hogy minden ember, a kinek lőfegyvere volt, üdvlövéseket durrogatott az ablakából ki az utczára. Frigyest is magával ragadta ez a lövöldözési szenvedély. S ha már meg kellett válnia a szép pisztolyaitól, hát legalább a puskaporát el akarta lövöldözni a czárnő tiszteletére s elkezdett az ablakából durrogatni ki az utczára; a Jankó töltötte a pisztolyokat. Egyszer aztán az egyik pisztolynak a csöve szétszakadt a kezében s egy szilánkja a Jankónak a pofájába furódott, a másik a saját tenyerét sebzé meg.
A Jankó káromkodott; de még jobban Frigyes. Oda a húsz arany! Kevésbe mult, hogy azt a másik töltött pisztolyt a saját homloka ellen nem fordítá.
De mégis okosabb bolondot gondolt ki.
– Mennyi pénz maradt még a zsebedben? kérdé a jajgató inastól.
– Három arany.
– Ide vele!
Elvette tőle az utolsó három aranyat s azonmódon, vértől csepegő tenyérrel, visszarohant a bálba – kártyázni.
S úgy látszik, hogy a véres kézben van valami babona.
Nem vesztett már. – Rövid perczek alatt visszanyerte a húsz aranyat. Azt azután, mint bölcs, takarékos gazda, eldugta a zsebébe: a fölösleggel tovább játszott. Egy óra mulva felrobbantotta a doktor bankját: az arany garmada ő eléje halmozódott. Akkor másik bankadó jött: azzal is tusára kelt. Azt is levetkőztette tisztára. Reggel felé az egész társaság pénzét mind összeseperte. Mikor a játékot abbahagyták, hatszáz arany hevert előtte.
Ez volt Frigyesnek az első és utolsó szerencsejátéka életében!
Hatszáz arany már pénz! Azzal már lehet kalandra kiindulni.
Trenk Frigyes e hatszáz aranyas játéksikere után egy igazán megható dissertatiót irt a játékszenvedély ellen, melyben inti az ifju nemzedéket, hogy őrizze meg magát e romboló démon incselkedései ellen. Igaz ugyan, hogy valami harmincz évvel később irta ezt a kegyes értekezést a megtörtént esemény után; de a mi annak ethikai értékéből semmit sem von le.
Akkor hevenyébe nem igen jutottak eszébe ezek az erkölcsnemesítő contemplatiók.
Ellenben (német frázist használva) szertelenül magasra duzzadt a kakastaréja vakmerő vállalkozásokra.
A mint az idő kinyilt, az orosz hadsereg hazájába térésre készült. Száznegyven maródi volt közöttük, a kik nem tudtak a maguk lábán masirozni.
Trenk Frigyes azt a gratiát kérte ki a nagybátyjától, a fővezértől, hogy bizza ezeknek a Lázároknak a haza szállítását ő reá; ő különösen szereti az ispitályosokat ápolni.
No, majd meglátjuk ennek a szamaritánusságnak a minőségét!
Megkapta a kommissziót.
Akkor aztán Krakkótól kezdve a Visztulán vitte magával hajókon a beteg orosz katonákat Danckáig. Annak a kikötőjéből azokat Rigába kellett szállítani a tengeren át.
Danczkában pedig akkoriban épen nem volt orosz hajó. E szerint várni kellett, a míg a sors intézkedése egyet oda hoz.
Ebbe egy kis idő beletelt; s ennek a haladéka alatt Trenk Frigyes ráért – volna Elbingben kellemetes meglepetést okozni megjelenésével a szép Mirandának.
El is indult lóháton, a Jankó inasával – a kommandót átruházva Platen hadnagyra – az ermelandi püspökmegyébe, a hol egy faluban megállapítá a légyott szinhelyét.
Ő ugyan Liewen tábornok előtt azzal indokolta ezt a félreugrást, hogy az édes anyjával, a hugával és az öcscsével akar találkozni, a kik mind ezen a tájékon laknak. Az előzményeket tekintve azonban, több mint bizonyos, hogy Miranda circei alakja volt az, a mi őt ide csalogatta.
Ekkor vágott közbe aztán az a még realistikusabb véletlen, a mit fentebb jeleztünk.
Mikor már Frigyes a Jankóval együtt szépen megérkezék abba a faluba, a hol Mirandával kellett találkoznia, a fátum arra vette, hogy a szállását elhagyva, áttekintsen a szemközt fekvő korcsmába, a hol parasztlegények tánczoltak nagy trombitaszó mellett.
Abban a faluban pedig az történt, hogy épen a megelőző napokban jártak ott porosz verbunkosok s azok egy jómódu mazurnak a fiát ravaszul leitatták s aztán részeg fővel elvitték magukkal burkus rekrutának. E miatt a polyák fiatalság fel volt dühödve az idegen katonák ellen. Mikor Frigyes belépett a kocsma-udvarra, azt hitték (a szarvasbőr nadrágjáról), hogy ez az a burkus toborzó tiszt s nosza neki estek fütykösökkel, a nélkül, hogy szót váltanának vele.
Trenk Frigyes kettőt nyakon kapott közülök s ezeknek a fejét odaverte a falhoz; de a többi ütötte, a hol érte.
A Jankó inas ijedtében bebujt a sütőkemenczébe. A két pisztoly is a táskájában volt.
Jó szerencsére maga a korcsmáros, meg egy vadászlegény segélyére rohant Trenknek: ő is egy dorongot kapva a kezébe, egyesült erővel szétverték a garázda ficzkókat s urai maradtak a csatatérnek. Azonban Trenk Frigyes úgy össze-vissza volt agyabugyálva (az orrát is betörték), hogy alig maradt rajta emberi ábrázat.
Vérben fagyban hagyva, nehogy a többi parasztok agyonverjék, hirtelen felkapott a lovára. S a kályhából előkerült Jankó inas támogatása mellett, valahogy megmenekült ebből a kelletlen mulatságból s nagy nehezen eljutott egy olyan helységbe, a hol kirurgust talált, a ki a sebeit bekötözze. Ezt a tréfát azonban nyolcz napig megfeküdte: a nyaka, a karja össze volt zúzva. Gyökeresen ki volt gyógyítva a szerelmes kalandvágyból.
Ilyenek ám a véletlenek, a mik a realisztikus regényeket tönkre silányítják.
Azt mondja Frigyes úrfi, hogy ezen baleset miatt nem találkozhatott a találkozóra siető édes anyjával. Az meg útközben felfordult a hintajával s karját törte. A hugának meg az anyját kellett ápolni. Ezért nem találkozhatott velük össze soha többé.
Hogy Miranda asszonynak mije tört el? Azt nem jegyezte fel a naplójába.
