I.

Jánosnak hitták: nem volt az «aranyszájú szent Jánosok» közül való, csak aféle jámbor Kis János (nem is irta a nevét két ss-el), a milyen van minden városban három.

Ott volt az asztalos-műhelye abban az Andrássy-útra szögellő keresztutczában, a melynek az egyik oldalát csupa kétemeletes paloták állják végig, míg az átelleni sort bogárhátú földszinti házikók képezik, félbeszakítva rozzant deszkapalánkokkal, a melyek feljül szegekkel vannak kiverve; olyan ez az utcza, mint mikor a nyiri pajkos fekete frakk és köcsögkalap mellé rájthúzlit és bagaria csizmát húz fel.

Kiss János mesternek természetesen ebben az ócska sorban volt a lakása: egy olyan házikóban, a melynek csak két ablaka volt az utczára. Az egyik ablak sűrű muskátli bokrokkal eltakarva: ott volt a tiszta szoba, a másik pedig nyáron nyitva, télen pedig jégvirággal szépen elfüggönyözve; hanem a legfelső ablaktábla szegletében volt egy kis bádog szélkelep, melyet a belülről jövő meleg pára s a kivülről betörekvő friss levegő folytonos berregetésben tartott. Ventillácziónak hivják azt a magyarok. Ez volt a műhely.

Kis János nem nevezte a műhelyét ateliének, valamint magát sem titulálta műasztalosnak. A czímtáblán ott díszlett a becsületes czíme: «Ifj. Kis János, asztalos». Azt a házat, azt a műhelyt, de még azt a czímtáblát is még az apjától örökölte, a táblára csak az «Ifjabb»-at kellett a név elé iratni.

Az apja építteté a házat apródonként, a mint egy kis megtakarított pénze volt: még egy szobát, még egy kamrát hozzá; a telket az anyja kapta örökségben, a ki pesti születésű volt. Adósságra még akkor nem építettek.

Kis János nem foglalkozott építkezési asztalos munkával: ő csak butorokat készített. De azokat aztán meg lehetett nézni. Ki lehetett volna azokat állítani akár a muzeumban; de ő azt soha sem cselekedte. «Minek az a henczegés!» – «Jó bornak nem kell czégér!» – Így is volt mindig annyi megrendelése, hogy alig győzött neki megfelelni maga, az öreglegénynyel, meg egy inasgyerekkel (a kit még akkor nem csufoltak «tanoncz»-nak.) Két gyalupadnál többet pedig nem lehetett beállítani a műhelybe. Nyáron már kora reggel lehetett hallani a nyitott ablakon keresztül a gyalu serczegését, a lemezfürész horzsolását, a miről az öreglegény azt állította, hogy folyvást azt mondja: «milirám-strúdl». De azonkivül még azokat a szép nótákat is lehetett hallani, a melyekkel a fiatal mester kézi munkáját megédesítette. Igen szép tenor hangja volt. Pedig soha sem tanították énekelni. Csak a hogy hallotta.

És aztán megtörtént, hogy a mint az átellenben épült kétemeletes palota erkélyének a redőnyeit felhúzták, a nyitott erkélyajtókon át az asztalos nótáinak a mását verte el valaki a hatalmas Beregszászy-féle zongorán. Lehet, hogy csak véletlen volt.

Szombaton délután, mikor a gyárak gőzkürtői elkezdtek bömbölni, a hat órát jelentve, Kis János is fájeramtot tartott, s akkor aztán, ha szép idő volt, kiült a háza előtt levő kis lóczára; előhúzta a munkásköténye alól a frissen sült czipót és a «Vasárnapi Ujság»-ot: s testi és lelki nyugalommal élvezte mind a kettőt. A czipó hamarább elfogyott, mint az ujság, abból maradt még holnapra is.

A lócza tulsó végén meg a német öreglegény tartotta a pihenőjét, tiszteletteljes távolban a mesterétől, s szítta a keserves kapadohányt a hosszúszárú selmecziből.

Kis János nem is ügyelt rá, hogy az alatt, a míg ő ujságot olvas, az átelleni ház erkélypárkányára dülve egy szép leány nézi őt figyelmesen, pálma-legyezővel ernyőzve a szemeit a nap tüze ellen.

Pedig bizony megnézni való alak volt az. Ilyen karcsú termet nem minden bokorból kerül elő. Azután az a halovány, olajzománczú arcz, a nagy fekete szemek, a sugár szemöldök, hej de sok fiatalembert tehettek már holdkorossá!

Hanem Kis János sokkal inkább megnézni valónak tartotta azokat az érdekes képeket, a kik az ujságban meg vannak örökítve: nagy emberek, nagy úrhölgyek.

Egyszer odaszólt hozzá a Kristóf, az öreglegény, a pipacsutorán keresztül:

– Majszter! ugyancsak nézi ám magát a szép kisasszony odafenn.

– Hadd nézzen. Szabad neki.

– Ha én majszternek vónám, bizom visszanézném.

– De hát minek?

– Azért, hogy belészeretném.

Kis János nagyot nevetett.

– Hát az olyan volna, mintha a tüskés borz az állatkertben meg akarná csókolni a zsiráfot.

Erre Kristóf legény is elnevette magát.

A szép hölgy odafenn észrevett valamit, boszús lett, hátat fordított, úgy dűlt az erkély párkányára.

… Soh’se haragudjék, szép kisasszony!