II.

Egyszer mégis csak össze kellett kerülni Kis Jánosnak a bűbájos szomszédnővel.

Az volt az átelleni nagy bérház tulajdonosának a leánya, Florinda kisasszony.

A papája pedig, a háztulajdonosságon kivül egy előkelő bankárüzlet birtokosa is volt. Ott ragyogott a firmája a főváros legelőkelőbb egyik utczájában. Üzlete kirakatában csábítóan pompáztak a százezernyi nyereményeket igérő sorsjegyek, s egész halmaz aranypénzek a világ minden országából; hát azok a szivárvány szinűre nyomott bankjegyek! Azok az orosz ezer rubelesek. Közte nagy betűs hirdetmények, czinóberben, ultramarinban, nemzeti szinűben «HOLNAP HÚZÁS!» – «Sorsjegyek részletfizetésre!» – «PROMESSEK.» – «Öt forintért kétszázezret!» – «Bizonyos nyereség!» – «Isten áldása Heuteroth-nál.»

Ez volt a neve a szép Florinda papájának.

Hát egy szép reggel (tizenkét órakor) odaizen a titkára által a bankár Kis János mesterhez, hogy sziveskedjék meglátogatni valami megrendelés végett. Mindjárt az is tudtára lett adva, hogy mi akar lenni az a megrendelés: egy iróasztal.

A mester ebben a szakmában volt nagyon erős. Azonnal előkereste a rajz-albumát, a mi saját komponálta szekrények és iróasztalok tervrajzaival volt tele s sietett fel az úri lakásba.

Hát biz ő neki az a pompás bútorzat nem nagyon imponált: mind ismerte ő már ezt; csak azt jegyezte meg, hogy egyik bútordarab nem illik a másikhoz.

A czifra liberiás inas egyik teremből a másikba vezette, míg eljutott vele abba a szobába, a melynek felszereléséről Kis János rögtön kitalálta, hogy az a női budoár.

De még inkább kitalálhatta arról, hogy Heuteroth bankár úron kivül Florinda kisasszony is ott volt, szalmasárga selyem otthonkában, czigarettázva.

Az a czigaretta egy hölgy szájában az a füstölő, a mivel azt jelzi, hogy maga magának tömjénez.

A bankár finom uraság volt: sietett az engeszteléssel, megkinálta a meghivott vendéget az asztalkán levő szivarkás bőrbönczéből: gyujtson rá ő is.

Kis János fülig elvörösödött.

– Köszönöm, nem élek vele.

– Ezek khinai czigaretták, igazi Fú-Cseu: az orosz czár számára készültek.

– Akkor meg épen nem nekem valók.

Aztán elővette a rajzalbumát.

– Tessék választani belőle.

A bankár bele se pillantott.

– Nekem valami extra kell, mester. Nézzen szélylyel a leányom budoárjában: ide kell még egy iróasztal, a mi a garnitura stiljével összeegyezik.

– Értem, uram, majd elkészítem hozzá a tervet.

– De még valami más is kell. Ennek az iróasztalnak kell egy olyan rejtekfiókjának lenni, a minek a nyitját semmi tolvaj, semmi detektiv ki nem találhatja. Tud ön ilyet készíteni?

– Tudok. A bútordarab bele fog illeni a nagysága garniturájába s lesz benne egy olyan rejtekfiók, a mire senki rá nem talál, a mit kulcscsal ki nem lehet nyitni. Egy hét mulva készen leszek vele, s akkor egy hétig itten hagyom, hogy próbálgassák kitalálni a rejtekének a nyitját. Ha kitalálják nem kérek érte semmit; ha nem találják ki, az ára száz forint.

– Én pedig ezt az összeget megduplázom, ha a rejtek csakugyan kitalálhatatlan lesz.