VIII.

Az Andrássy-út igen szép sugár utcza! Azon vágtatnak végig az előkelő uraságok pompás fogatai, teherkocsinak ott nem szabad végig vonulni. De a mellékutczákból mégis csak keresztül settenkednek azok.

A keresztutczák egyikéből egy gyalogszekér nyomul elő, keresztül a sugárút fakoczkaburkolatán, két inasgyerek vontatja; a szekéren egy újdonat szekrény nehezkedik, valami asztalos munka.

Az oktogon felől pedig vágtatva jön egy elegáns Tilbury, a melybe két telivér almásszürke van fogva; divatos öltözetü delnő hajtja őket.

A gyalogszekér az almáriommal épen keresztben áll a sugárúton.

A szekeret húzó gyerekek nagyobbika, egy barnapiros pofáju ficzkó vígan fütyül, a kisebbik pedig egy almát majszol, nagyokat harapva belőle.

Mikor a delnő fogata közelükbe ér, a nagyobbik ficzkó elkezd hangosan nevetni, a kisebbiknek a szájából pedig csak kifordul az alma, eltakarja a kezével az arczát és sír. Az úri fogat kénytelen megállni, mert a nevető és siró ficzkók nem mozdítják a szekeret odább.

A konstábler ott áll az útfélen, két karját, két lábát keresztbe téve.

Ha valami czivilizált országban fordulna elő ilyen eset, a konstábler a gyalogszekeret húzó ficzkókra rivallna: «nem lódultok mindjárt az útból azzal a szekérrel!» de a mi barbar világunkban a rendnek őre, a büszke paripákat hajtó delnőnek int: «csendesen asszonyom! el ne gázolja ön azokat a gyerekeket». Az úri fogat kénytelen a gyalogszekér körül nagy fordulót tenni.

S ekkor az a nagyobbik suhancz, az a vásott ficzkó, nagy nevetve odakiált a kocsikázó delnőre:

«Szervusz, mama!»