VI.

No hiszen megindult a pletykazuhatag a szegény Kis János fejére, a mint nyilvánosságra került, hogy elvette a híres sikkasztó bankárnak a leányát.

Az egyik azt mondta: «no te szegény tislér-májszter, elvetted a híres bálkirálynét! majd megnemesít az téged! feldiszíti a homlokodat koronával: csak azt nem tudod még, hogy ötágú lesz-e, vagy hétágú, vagy tizenegyágú?»

Mások ellenben Florinda fölött élczelődtek: «no iszen érdemes volt azért korcsolyázni, kutsirozni, kotillionozni hét farsangon, hét fürdőszezónon keresztül, hogy az ember leánya utoljára egy asztalosmesterrel kösse be a fejét!»

Az arany fiatalság pedig, mely eddig, mint az aranyos légysereg dongta körül a divatos szépséget, ezután a lehetetlenséggel határos férjhezmenetel után, egész bizonyosra vette a prédát s fogadások történtek klubbokban és kaszinókban, hogy ki lesz a szerencsés legelébb elejteni a vadász-zsákmánynyá lett nemes vadat?

Hát mind elvesztették a fogadásukat.

Florindából mintaképe vált a hű feleségeknek és jó gazdasszonyoknak.

Otthon ült egész nap, s végezte gazdasszonyi feladatait; a konyhában is helyt állt. Egyedűli mulatsága az olvasás volt. De a könyvekre sem fogyasztotta a férje keresményét; maga dolgozott pénzért: fehér hímzést csinált; a míg csak világos volt, mindig ott lehetett látni abban a muskátlis ablakban a hímző-dobocska előtt, a mint öltögetett.

A mi pénzt így szerzett, azon megvette a magyar költők képekkel diszített munkáit. Ez volt az egyedüli mulatsága. De hiszen nem is lehetett más. Hol találjon társaságot egy elitélt sikkasztó leánya? Nem járt ki a házból a férje nélkül.

A házasságuk első három évében kétszer volt keresztelő a házban: fiúcska volt mind a kettő. A nagyobbikat Jancsinak keresztelték, a kisebbiket Pistának. Ezek aztán adtak elég hivatalt az asszonykának. A kinek két fia van: el van az már látva bállal is, szinházzal is, konczerttel is.

Mind a két ficzkó olyan hű képmása volt az apjának, mintha az arczából metszették volna ki. Még a fotográf sem találta volna el jobban.

Florinda egészen beletalálta magát abba a boldogságba, a miről Kis János azt mondta, hogy ez az igazi gazdag ember sorsa.

Pénzt is jócskán szerzett az asztalos a munkájával, s annak a megtakarítása az asszonyra lett bízva.

Mikor a házasságuk ötödik esztendeje elkövetkezett, Kis János azt mondta a feleségének, hogy valami hét, nyolcz száz forintot ki akar venni a félretett pénzből.

– Mit akar vele kezdeni? – kérdezé az asszony.

– Még egy szobát akarok hozzá építtetni a házunkhoz.

– Minek?

– Hát tudod, ez az ötödik esztendő. Mikor ez letelik, akkor az apád kiszabadul a fogságából. Annak a számára építjük ezt az új szobát, hogy legyen a fejét hová lehajtani.

Ha szinpadon mondana valaki ilyet a feleségének, erre okvetlenül az a jelenet következnék, hogy az asszony férjének e nagylelkű, gyöngéd gondoskodását azzal viszonozza, hogy elérzékenyülve nyakába borul s telesírja a gallérját könnyeivel; hanem hát Kis Jánosné asszonyban semmi szinjátszási hajlandóság nem volt. Nagyot nézett a férje szemébe s azt mondá egész hidegen:

– Maga ide akarja hozni közénk az apámat, ha kiszabadul? (Soha sem tegezte a férjét.)

– Hogy legyen neki valahol otthona.

– Hát aztán a gyerekeknek mit mondunk, hogy honnan kerül elő a nagyapjuk?

– Majd találsz ki te valamit. Hisz az anyák úgy is folyvást kegyes hazugságokkal tudják a gyerekeket rendben tartani: mondd nekik, hogy a Mikulás hozta.

Az asszony nem mosolyodott el a mókán.

– Hát elvégre is borító alatt nem tarthatjuk a gyerekeket, – mondá a férje, – ők megtudják a nagyapjuk mivoltát, a mint iskolába kezdenek járni; a legelső gyerek, a kinek a Jancsi birkózás közben betöri az orrát, rögtön a nagyapját fogja a szemébe vágni. Sőt azt hiszem, hogy eddig is mesélt már azoknak a nagyapjukról valamit az öreg gazdasszony, meg a Peti inas, nem lesz ez már újság rájuk nézve.

– Jól van. De hát hiszi-e maga, hogy a kiszabadult Heuteroth úr majd megmarad itt a mi szerény hajlékunkban, s hozzá szokik a mi tizenkét órai ebédeinkhez, a miket az öreg Zsuzsa néni készít?

– Hát mit csinálhatna egyebet?

– Ne féltse Heuteroth urat. Talál az magának helyet a világban, mihelyt a budapesti aszfaltot érzi a talpa alatt. Egyébiránt helyeslem, hogy ha még egy szobát építtet a házához: önnek magának majd jó lesz az dolgozószobául. Mert hogy Heuteroth úr nem marad meg benne két hétig: arra mérget veszek.

Kis János tehát, a mint kitavaszodott, felépítteté az új szobát, hozzá toldva a régi épülethez. (Igy szoktuk biz azt mind kicsiny uracskák: most egy szobácskát, majd egy tornáczocskát; no még egy kukulloriumot! (Ez a szittyastil az építészetben.)

Be is bútorozták azt szépen, csupa tölgyfa volt asztal, szék, szekrény, nyoszolya. Ezt szerette az öreg táti: ilyen volt a bútorzata a hajdani dolgozószobájában is. Abban bizony ellakhatott akármilyen bankár.

Végre eljött a nevezetes nap, melyen a hazatérő családfő megérkezése jelezve volt. A vasúthoz kiment eléje Kis János feleségestől.

Ez volt a legkeserűbb falat, a minek a lenyelésére elszánta magát: kezet szorítani, összeölelkezni – Heuterothtal annyi ember szemeláttára. Nem fogja rágni, csak lenyeli egyszerre.

Jó szerencse, hogy a vasúti perronon levő közönség idegenvaksággal van megáldva. Minden szem csupán a várt ismerős számára van nyitva. Senki sem ügyel rá, hogy kik ölelkeznek mellette a lábára taposva.

Kis János csak állt ott a perron szélén, a feleségét karján tartva s leste, hogy mikor fejlődik a bummelczúg rajából az, a kire ők várnak: míg egyszer aztán a sokaság közül egy soha nem látott alak kiválik, nagyot üt a vállára ezzel a szóval:

– Szervusz májszter! Hát maga is kijött a leányommal?

Azzal nyakába borul Florindának, azt jobbról-balról összecsókolja. Az pedig engedi. Ez mégis a papa lesz.

– Itt van májszter a pakkomról való jegyem: vegye ki, aztán hozassa utánam.

Azzal odanyomta a markába a málhaczédulát, s aztán Florindát a karjára fűzve, el kisietett, fiakker után kiabálva. A májszter vitethette utána a kikeresett bőröndjét hordárral targonczán.

Hát bizony az «új» Heuterothra nem lehetett ráismerni a régi fényképe után.

A haja, melyet hajdan melanogénnal gesztenye színűre festett, a festék megszüntével tökéletes lilaszínűvé változott, az arcza ellenben, mely azelőtt símára volt borotválva, jelenben rövidre nyirt vörhenyesszürke szakállal, bajuszszal volt borostázva; az egész termete a szegedi országos gyógyintézet diétája mellett szépen megkarcsusodott, az öt év előtti smoking most egészen betakarta elől: – nem volt csoda, hogy a saját veje nem ismert rá.

Ebben volt valami vigasztalás. Talán így majd más emberek sem ismernek rá.

Mire Kis János az ipa bőröndjével hazaérkezett, már akkor az apósa teljesen ura volt a helyzetnek. A két gyerekkel rögtön megismertette a mivoltát: elmondta nekik, hogy ő most a szegedi államfogházból került elő, a hova csupa válogatott derék hazafiakat gyüjtenek össze, a kik sajtóvétségért, a kormány elleni összeesküvésért, hazájuk felszabadításáért, párbaji vitézkedésért vannak rabságra kárhoztatva, ki több, ki kevesebb időre. Ő volt azok között a legelőkelőbb, mert őtet nehéz öt esztendőre záratta be az átkos kormány.

Megtette magát mártirnak. A gyerekek elhitték.

Aztán, a mint a bőröndje megérkezett, sietett azt felbontani, s első dolga volt abból mindenféle kalimpáló faragott alakokat előszedni, s azokkal a gyerekeket megajándékozni. (A szegedi börtönben a rabok gyerekjátékok faragásával is foglalkoznak.)

Az ebéddel is egészen meg volt elégedve Heuteroth papa; sokkal jobb, mint a milyet a szegedi Grand Hotelben szolgáltat a főpinczér (a kit úgy hínak, hogy «porkoláb»).

Délután pedig egy forintot kért a vejétől – kölcsön. De számot adott neki róla, hogy mire kell s kényszeríté, hogy azt írja be a számadásos könyvébe eképen: «Heuteroth úrnak, bélyegre 50 kr., omnibuszra oda-vissza 20 kr., gőzsiklóra 20 kr., borravaló kapusnak 10 kr. Summa 1 forint o. ért.»

A bélyegről azt lehetett következtetni, hogy Heuteroth úr sietve igyekszik valamely miniszteriumnál tehetségeinek megfelelő alkalmazást keresni.

S csakugyan! Pár nap mulva diadalmasan hozta haza a hivatalos közlöny számát.

– Itt van! Meg van! Ez aztán a gyors elintézés!

Odamutatott a közlöny veres plajbászszal aláhúzott soraira.

«Heuteroth Viktornak megengedtetik, hogy nevét Vászonkői Győzőre változtathassa.»

Ez már jó gondolat volt! A megbélyegzett Heuteroth Viktor nem létezik többé: helyébe támadt egy szittyamagyar, a kinek a neve egy betű megfordításával a legnagyobb mágnáscsalád predikátumához hasonlít. Váltóra irva nem is rosszúl veszi ki magát.

Ennek a következése lett még egy forintnyi kölcsön fiam uramtól, a majsztertől.

Az meg szükséges volt száz darab névjegy beszerzéséhez az új névvel.

Mikor aztán ez is meg volt, azontúl nem volt a tátinak több szüksége a májszter kölcsön forintjaira. Azok a névjegyek minden jóra beváltak.

Hiszen a hajdani bankár otthonos volt az egész üzletvilágban: alkusz, ügynök, bemondó, közvetítő, beszerző, mintakihordó, sürgető, minden kitelt belőle. Ez mind vet valamit a latba. Ha három helyen kidobták, a negyediken megragadt.

Mikor valami busás sáphoz jutott, akkor három napig sem látták az asztalosék: a míg a szerzett pénzben tartott, a vendéglőben mulatott. Mindenütt lehetett őt találni: börzén, kávéházban, csak odahaza ritkán.

Egy szép napon megint hazakerűlt Heuteroth, (pardon!) Vászonkői úr Kis Jánosékhoz ebéd idejére.

Délben szünet volt a műhelyben, a mester is átjött a felesége szobájába.

Florinda asszony az ablakban ült és himzett.

A papa amaz emlékezetes iróasztalon ült és onnan lógáztatta alá a lábait.

Meglepő volt a külső megjelenésén az, hogy az álla ki volt borotválva, s a haja és pofaszakálla gesztenyeszínüre festve, miként hajdan a boldog időkben. De Kis János egy cseppet sem ütközött meg e változáson. Lehetnek annak különféle okai. Hátha így jobban tetszik az orfeumi szüzeknek?

A papa különösen jókedvű volt és kötekedő.

– Nos! hát, májszter! – szólt a benyíló ajtón belépő vejéhez. – Hogy van ön megelégedve az én leányommal?

Kis János a vállát vonogatta: furcsa kérdés!

– Kérdezze ön a leányától, hogy van az megelégedve én velem?

– Az nem kérdés. Ön férjnek jó férj: az tudvalévő dolog. De hát asszonynak milyen az asszony?

– Hát épen hozzámvaló.

– Ugyan májszter, nem emlékezik vissza arra az én szavamra, a mit akkor mondtam, mikor önt megbíztam ennek a női íróasztalnak a kifundálásával, hogy majd jó lesz ennek a rejtekfiókja arra, hogy az asszony az afféle kényes tartalmú leveleket eldugja bele, a melyeket nem szükség a férjnek megtalálni.

Kis János a feleségére nézett. Az, mintha oda sem hallgatna az apja fecsegésére, hideg vérrel igyekezett egy szál czérna hegyével a tű fokába beletalálni.

Azzal azt veté oda a májszter az apósának:

– Hát az elég hiábavaló beszéd volt öntől.

– No no, májszter! Nem jó az ördögnek a farkára hágni. Nem jutott önnek soha eszébe, teszem föl, csak úgy kiváncsiságból, ebbe a titkos fiókba belenézni?

– Soha!

– Igazán soha? Ön nem volt kiváncsi megtudni, hogy mi lehet ebben a rejtekben?

– Nem. A hová én nem tettem semmit, ott én nem keresek semmit.

Erre a papa leszállt az asztalról.

– No, hát én most arra kérem önt, hogy vizsgálja meg iziben azt a rejtekfiókot, a minek a tartalmára mindeddig nem volt kiváncsi.

Kis János ismét a felesége arczára nézett: most sem látott rajta semmi különös kifejezést.

– Ha önt olyan nagyon érdekli, – mondá az apósnak, – hát tegyük meg a felfedezést.

Azzal kihúzta a hátulsó fiókot, megnyomta az asztaltáblán a marokinra festett fehér virágot, mire a rejtekfiók oldalfala sarkaiból kifordult. – A papa ott állt lesben, mint a fáczánfogó vadász, s a mint a csapóajtó kitárult, hirtelen belenyúlt a rejtekfiókba, s azzal kirántott abból egy papircsomagot s a mint az a markában volt, elkiáltotta magát: «Hurra! viktoria! hozsánna! Itt van! Meg van! Minden meg van!» s azzal nevetésre torzult pofával elkezdett féllábon tánczolni, mint egy megőrült ballettánczos, a kezébe markolt hosszú papirlapokat a feje fölött lobogtatva, akár csak egy rézszínbőrű csippeváz indián az elejtett ellenség fejéről lehúzott skalpot.

Kis János csak ámult és bámult.

Rögtön ráismert arra a dugaszból előkerült papircsomagra. Ugyanaz a sorsjegysorozat volt az, melylyel egykor a bankár megkinálta, hogy válaszszon belőle – ajándékképen. Lehetett száz sorsjegy. Ezeket dugta el a bukását előre sejtő bankár abba a leánya iróasztalába. Most hát rájuk talált.

– Látjátok ezt! – kiabált az após.

– No ugyan nagy dolog! – mondá Kis János, félrefordulva, hogy ne is lássa, a mit mutogatnak. Száz darab sorsjegy. Lehet valami ötezer forint. Érdemes ezért tarantellát tánczolni?

– De nem öt–ezer–forint–ez–májsztram! – mondá minden szót megakasztva az após, – hanem kétszázötvenezer forint! A mai sorshuzásnál ez a jegy ütötte meg a főnyereményt: fel volt írva a tárczámban. Itt a hiteles sorozat. Az én sorsjegyem nyerte el a kétszázötvenezer forintot. Hurrá! hurrá! Urak vagyunk megint! Leányom!

Erre a szóra Florinda is eldobott gyűszűt, himző ollót, mindent a kezéből, s odarohant sikoltozó örömkitöréssel az apjához, vállára borult, csókolta, ölelte, zokogott az örömtől.

A papának másik válla is volt, a min a vejének is lett volna helye az ölelő karjaival; de Kis János csak állt mozdulatlanul az iróasztal előtt, két kezét eldugva a munkásköténye alá. Megvárta, míg azok ketten kitombolják magukat örömükben. Azok sem igen vettek ő róla tudomást.

Mikor aztán a nagy diadalzaj egy kis szünetet tartott, akkor azt kérdezé Kis János az apósától:

– Hát már most mit szándékozik ezzel a nagy nyereménynyel kezdeni?

– Hát mit? Újra megnyitom a bank-üzletemet. A váczi-utczában. A hol galambok vannak, oda galambok szállnak: a szerencse sem jár egyedül. Rövid időn milliomos leszek!

– Hát arra nem gondol, hogy mennyi ember lett szerencsétlenné ön miatt évek előtt? Nem találja helyesnek, hogy azokat kárpótolja?

Erre nevetett csak még nagyot az após.

– Kárpótolni? Azok én ellenem csődöt kértek, a mit megkaphattak, azt lefoglalták, elkótyavetyélték, a csődtömegen megosztoztak, engem öt esztendőre becsukattak, azt én az utolsó éjszakáig leültem: kvittek vagyunk! A mit egy kridatarius a perének bevégezte után szerez, ahoz a régi hitelezőinek semmi köze többé. Ez a törvény.

– De hátha egyszer egy olyan kétségbeesett ember, a ki minden vagyonát elvesztette önnél, a törvény helyett pisztolyt ragad, s lelövi önt, mint egy kutyát!

– No, no! májszter! Illedelmesebb kifejezéseket kell használni egy Vászonkői bankárral szemben. Hiszen légy biztosítva a felől, hogy ebből az összegből neked is juttatok annyit, a mennyivel a szerény kis asztalos üzletedet nagyszabású asztalos iparteleppé alakíthatod át, a milyen a Thék Endréé.

– De én azt nem fogadom el! Én nem osztozom az ön átokterhelte pénzében.

Az após gúnyosan rángatta felfelé a szemöldeit.

– Hát jól van májszter, maga azt teszi a buksi fejével, a mit akar. De abban az esetben én viszem magammal a leányomat.

– Az én nőmet?

– Hát csak nem hagyom itt ebben a piszkos odúban, enyvet, meg fénymázt főzni.

– Ez az odú önnek menedéket adott; ez a fénymáz pedig kenyeret, – mondá gorombán az asztalos.

– Azért majd megfizet – valaki. De már az iránt ne legyen magának, asztalos májszter, semmi képzelődése, hogy egy előkelő miveltségű hölgy, mint az én leányom, a mint az apja egy nagy vagyon birtokosává lett, a nyomorúság tanyáján maradjon. Vannak nekünk jeles törvényeink, melyek az elválást lehetővé teszik. Az egész házasság külömben sem volt érvényes, mert ahhoz a szülők beleegyezése, mint múlhatlan föltétel, megkivántatik: én pedig nem egyeztem bele.

Kis Jánosnak már a nyelve hegyén volt a visszavágás: «mert a szegedi profúsz nem engedte». De csak visszaszívta. A felesége szemébe nézett, ki karját az apja karjába öltve tartá. A férj szeme égett, mint a tűz: az asszonyé nem birta azt kiállni, lesütötte a szempilláit. A férj azt várta, hogy a nő oda fog rohanni hozzá, keblére borúl, átkarolja: hiszen oly nagyon szerették egymást. De e nő csak ott maradt az apja mellett, annak a karjába fogózkodva. Hiszen – úrnak lenni mégis csak szép dolog?

– De ha én nem egyezem az elválásba, akkor nem lesz abból végzett dolog, – mondá a mester.

– Hát akkor elválasztanak benneteket ágytól és asztaltól. S ha neked így jobban fog tetszeni, hát tessék. Ezt végezzétek el egymás között. Én most megyek fiakkerért. Mindjárt visszajövök. A ki velem akar jönni, az velem jön; a ki itt akar maradni, az itt marad.

Azzal elsietett; férj és feleség egyedül maradt.

Kettőjük között állt az iróasztal.

– Te tudtad azt, hogy mi van ennek az iróasztalnak a rejtekfiókjában? kérdé a férj.

– Tudtam, – felelé az asszony.

– Azért jöttél hozzám nőül, mert én vettem meg az árverésen ezt az iróasztalt?

– Azért.

– Annyi hosszú időn át azért ültél olyan hűségesen idehaza, hogy ennek az iróasztalnak a kincseit megőrizd?

– Azért.

– Akkor beleegyezem az elválásba.

A papa megérkezett a bérkocsival.

– Nos? Hát? kérdezé a szobába lépve.

– A leány elhagyja a férjét s követi az apját, mondá a kézműves.

Florinda a benyíló ajtó felé indult.

– Mit akar ön madám?

– Meg akarom csókolni gyermekeimet.

– Nem, madám! Azok az én asztalos inasaim; azokat nem csókolja ön meg többet.

S elállta előtte az ajtót.

Florinda nagysámnak a nélkül kellett az asztalos házától eltávozni, hogy a gyermekeinek búcsúcsókot adott volna.

Aztán következett a válóper. Vászonkői Florinda asszony pere Kis János asztalos ellen.

Az elválasztás ellen nem tétetett kifogás. Csupán a gyermekek illetékessége volt birói eldöntés tárgya.

Az volt a kérdés, hogy a fiúgyermekek az anyának itéltessenek-e oda, ki az egyiket a bécsújhelyi katonai akadémiába szándékozik küldeni, – lesz belőle generális, – a másikat meg a jezsuita kollegiumba: abból lesz püspök; vagy pedig az apánál hagyassanak, a ki csinál belőlük asztalost?

Más czivilizált országban bizonyosan az anyának itélték volna oda a két suhanczot: de a mi barbar törvényszékeink az apának adtak igazat. Neki maradt a két gyerek.

*

Valami négy-öt esztendő mulva csakugyan teljesült az, a mit Kis János megjövendőlt az apósának, a ki már akkor híres bankár volt, túljárt a millión. Egy rosz napon valami kétségbeesett ember, a ki nála vesztette el az egész vagyonát, rajtarontott, s egy revolverrel lekvittelt vele. Agyonlőtte.

Hát ez bizony hétköznapi dolog. Három napnál tovább senki sem beszél róla.

Ezzel a pisztolylövéssel Florinda nagysám lett boldoggá téve. Ő kapta örökül a bankár nagy vagyonát s tőle nem kérdezte senki, honnan vette, mire költi?