Hányan Vagyunk Még?

(Elbeszélés.)

Hárman ültek együtt a hosszú terített asztalnak a végén az «Angol királynő» vendégfogadó földszinti étkezőszobáinak egyikében, ott, a hol a képviselőház elnöke szokta tartani a képviselői lakomát.

Az asztalon tizenkét tányér volt, megfelelő étkező szerekkel, poharakkal, nyomtatott fogásrenddel és vékony pohárkákba dugott thearozsákkal. Az asztalkendők dinnye alakú gerezdekbe hajlítva a tányérokon.

Tizenkét teríték az asztalon és csak hárman ülnek az asztal végén? Ennek a magyarázata az, hogy már elmúlt két óra, a mi rendes viszonyaink szerint túlhaladott álláspontja az ebédkezdés idejének. Még várnak valakit, vagy valakiket, de addig is «domitorium»-nak hozzálátnak a jó szerémi szilvapálinkához, a mit miskolczi gyürkés czipóval nyomtatnak le. Ez csak sarkantyút ád az étvágynak.

A ki az asztalfön ül, az egy előkelő fővárosi ügyvéd; a feje egészen kopasz, alig billeng fülei mögött egy-egy kondor bibolácska, a minek az a szokása, hogy soha sem őszül meg, makacsul megmarad gesztenyeszinűnek, a mi némi ellenmondást képez a felkunkorított bajuszszal, mely koromszínű. Ez szabad: a bajuszt koromszinűre festeni. Szakáll, haj, szemöldök mind követheti a maga változatosság iránti szabad akaratát; de a bajusz a miénk, annak mi parancsolunk. Különben a szakáll sem a maga ura, annak is van törvénye, a borotva: az learattatik. Az arcz piros és sima. Látszik, hogy jól van táplálva. Csak a szemek árulják el az előhaladott kort. A szemhéjak duzzadtak, s a látószereknek két szemüvegre van szükségük, az egyik az orrcsiptető, mely az olvasáshoz szükséges, a másik a fülbekapaszkodó pápaszem, melylyel távolba lehet látni; szobában azt a homlokra feltolva viselik.

A matrózhurokra kötött fehér nyakravalóba egyszerű gyémántgombos melltű van nyársalva; a mellény sárga pikét, oldalzsebéből lecsüggő nehéz aranylánczczal, melynek végét kárniól pecsétnyomó, ezüst Szent György-tallér korallkéz, arany plajbásztok, aczél szivarvégcsikkentő és kisded aneroid húzzák lefelé. A hátra nyesett szárnyú dohányzó kabát oldalzsebéből sárgavörös keztyű újjai kandikálnak elő.

Ez a házigazda, a ki a kupiczákba töltöget.

A másik kettő a meghivott vendég.

A jobbkéz felől ültetett vendég alacsony, köpczös termetű férfi, szürke, kurta zekében, melynek a gallérja hiúzprém. A zeke ezüstgombos és zsinórra jár: de most ki van gombolva, mert ebéd előtt ez így tanácsos; az előre domborodó testrész ezt megkívánja, melyet nem egész akkurátusan fedez a kalotaszegi varrottas mellény, úgy hogy az alatt a következő csattos szíj lyukait meg lehet számlálni. (Majd később szaporodni fognak.) Természetesen zsinóros magyar nadrágot s gombfejü sarkantyús csizmát visel. Inggallérja és ingeleje koczkás rózsaszínű vászon, virágos himzésekkel. Arcza, homloka széles, naptól égett kordovánszínű, a mitől erősen elüt a gunár ősz haj gubanczos volta, s a sárgára őszült szakáll, meg a fakóvá pipázott bajusz. Az arcz kifejezése mérgesen jókedvű.

A második vendég, a ki balfelől ül, háttal van felénk fordulva; de az elejéből sem ismerjük meg jobban, mert iparkodik az arczát mindig lefelé hajtani, mintha keresne a földön valamit; homlokát a tenyerébe támasztja, s a száját csak akkor nyítja föl, a mikor a kupiczát kihörpinti. Arczvonásai kemények, bőrré váltak, rajta a szőrféle, úgynevezett koldússzakáll, rövid borostásra nyirva; ilyen a haja is, rövid, sűrű, elől homlokig, hátúl nyakig benőve. Fekete selyem nyakkendője az ádámcsutkáig föltekerve; viseléstől fényes fekete kabátja végig begombolva.

– Ugyan szép volt tőletek, hogy eljöttetek a meghivásomra, fiúk! (fiúk!) szólt a házi gazda, összekoczintva kupiczáját a két szál vendégével.

– Hát hogyne jöttünk volna? monda a zöldszakállú. A kiben egy csepp magyar vér buzog, csak feljön a millennáris kiállításra; ámbár az ilyen gazdaféle embernek, mint magam, ilyenkor van a legsürgősebb dolga odahaza. Most gépelik a repczét. No, de otthon van a fiam, utána lát a dolognak, nem kell miatta aggódnom.

– A fiadból is mezei gazdát csináltál? Nagyon helyes.

– Höher Péter! A fiam diplomás ember.

– Miféle diplomája van?

– Hát gépész diplomája. Gépésznek taníttattam ki. Igy aztán rábizhatom az egész gazdaságot.

Erre aztán a koldús-szakállú is megszólalt.

– Hát bizony engem is a fiam segített ki, hogy erre a szent napra feljöhessek Bergengócziából a szép fővárosba.

– A fiad is néptanító?

– Egygyel feljebb. Az már lelkész. Káplán a legjobb dotáczióval biró helységében a Bakonynak. Nagyon szeretik a hivek. Ha az öreg testál, pedig közel van már hozzá, megmarasztják papnak. Most távollétemben ő szolgál helyettem. A scytháknak ugyan most már vakácziójuk van; de a hivek megkivánják a mindennapi beéneklést.

– No, csakhogy eljöttetek, szólt két kezét egyszerre nyújtva a vendégeinek az ügyvéd.

– Hát bizony többen is lehetnénk, jegyzé meg neheztelés hangján a bérlő.

– Láthatjátok, hogy tizenkettőre teríttettem. Tizenketten voltunk összenőtt jó pajtások, a kik ez előtt ötven esztendővel, végezve jogot a kollegiumban, egymásnak parolát adtunk, hogy ötven év mulva, ezen a búcsúpohár napján összejövünk itt az «Angol Királynő» fogadóban. De én még külön levélben is meghittalak benneteket; ha netalán elfelejtettétek volna a fogadást.

– S csak ketten kerültünk elő fogadásra, meghivásra.

– Még egy negyedik pajtást várok, a ki megérkezhetik, hétnek az elmaradása alaposan indokoltatott, a nyolczadikét majd magam igazolom. De úgy-e bár megegyezünk abban, hogy ebéd előtt nem beszélünk szomorú dolgokról?

– Okos beszéd! Az rontja az étvágyat.

– A levestől a töltött káposztáig nem szabad egyebet előhordanunk, mint a diákkori kalandjainkat.

– Hát töltött káposzta is lesz? De már akkor ereszszünk egyet a szijon.

– Az őzderéknél aztán már beszélhetünk a honvéd világi viselt dolgainkról. Ott is együtt voltunk.

– Őzderék, sohajta fel a mester; ezt csak a képes könyvből ismerem.

– Majd aztán a dorongos fánknál áttérhetünk a háború utáni dicsekedni valókra.

– Dejszen ha én dorongos fánkkal kerülök szembe, nem beszélek én akkor az olmüczi prófuntról, diskurált a bérlő.

– A többit aztán elhagyjuk a fekete kávé utánra: addig ne számláljuk meg, hogy hányan vagyunk.

– Nem is jó az a népszámlálás, szólt a rektor a hogy a diák mondja: «rex David populum numeravit et perdavit».

Közbejött a főpinczér meg a pikoló. Amaz ezüst tálczán hozott egy levelet, emez meg a fülénél fogva egy fedeles kosarat.

Az ügyvéd felbontotta a levelet, átfutott rajta.

– Itt van ni! Most már ez sem jön. Hiába, a schneider csak schneider! Hiszen tudjátok: a Friczó. Mikor megbuktunk, ágy alá vágta az ügyvédi diplomát, szabó műhelyt nyított. Jól meglépesedett mellette. Azt irja, hogy nem jöhet: mert huszonnégy darab bandérialis díszöltönyt kell megteremtenie negyvennyolcz óra alatt. Becsület, hazafiság, s a többi. Ezer milliom bocsánatot kér, s maga helyett küld hat palaczk harmincznegyediki tokaji aszút. Ilyen nép ez a schneider!

– Vivát! Annál több jut nekünk! újjongott a bérlő.

A néptanító fejét csóválta.

– Pedig ő volt közöttünk a legjobb mathematikus, ez előtt ötven esztendővel.

– Nem «pedig», hanem «mert», igazítá helyre a fiskális. A ki rőffel dolgozik a mathematikában, többre megy, mint a ki astrolabiummal kalkulál. A Friczó háromemeletes Hausherr.

Aztán a főpinczérnek adta ki a napi parancsot.

– Már most nem várunk senkire. Tálaltasson rögtön.

A főpinczér megkérdezte udvariasan a vendég uraktól, hogy miféle levesnek adnak elsőbbséget: tessék választani, van rákleves, van bableves disznókörömmel, aztán meg potage imperial.

A bérlőnek nagyra nyiltak a szemei.

«Olez!» (Alles!) kiáltá, bekeblezi ő mind a hármat, nem vesznek azok össze odabenn.

Hanem a néptanító azt mondta, hogy «quidquid agis, prudenter agas et respice finem» (bármit teszel, okosan tegyed s gondold meg a végét.) Bablevest kapok én otthon is minden héten háromszor; ráklevest nem ehetem, mert attól viszketős lesz a hátam. Lássuk az imperialist. Az talán a «fritillaria imperialis»-ból készült.

A levesevés alatt pedig okos ember nem beszél.

A levesre egy kis pohár old sherry következik. Koczintanak.

– Ugy-e fiúk! kezdi a fiskális, nem nehezteltek érte, hogy ide hivtalak meg benneteket, a vendéglőbe, és nem a saját házamhoz? a mióta özvegy vagyok, nem tartok otthon konyhát.

– Pedig az nagy kényelem, véleményezé a bérlő.

– Hát a fiam végett nem tehetem, a ki nem ebédelhet otthon.

– Talán a hivatala miatt?

– Az ám: a hivatala miatt.

– Micsoda?

– Habitué.

A két vendég összenézett. Ezt a hivatalt egyik sem ismerte.

– Hol? tudakozá a rektor.

– Az orfeumban.

Ez már érthető volt.

– Jól készült fiatal ember? folytatá a tudakozást a rektor.

– Oh mindennap el szokott készülni. Igen jeles fiú. Csak három hibája van: az, hogy nem ért a kártyához, nem ért az iváshoz, s nem ért az asszonyokhoz.

– Hisz az nagyon jó.

– De azért mégis szereti mind a hármat. Én aztán kénytelen vagyok magam is mindenütt ott járni, a hol a fiam jár.

– Azért, hogy a kihágásait megóvd?

– Azért, hogy azokat helyrehágjam. A mit ő a kártyán elveszt, azt nekem kell visszanyernem; a hol ő a bornál kidűl, ott nekem kell helyt állanom, s mikor ő egy podiumi istennőbe belebolondul, azt nekem kell a kezéről elütnöm, nehogy a fiam feleségül vegye.

– No, ez mulatságos egy állapot! mondá a bérlő.

– Nagyon mulatságos. Már alkuban vagyok egy skriblerrel, hogy csináljon az állapotomból operettet vagy regényt, a milyent még a publikum nem pipázott: «Apa és vetélytárs!»

– No, csak ne mórikálj! Soha se tedd magad! Ismerünk régi időkből. Hires svadronőr voltál te már jurista korodban is. Minden leánynak elforgattad a fejét. Tudod, mikor műkedvelői előadást tartottunk a kollégiumi könyvtár javára?

– Hogyne tudnám? A «szerelem és champagnei»-t. Jancsi pajtás játszotta a széltoló «Szélszaki» szerepét.

Jancsi pajtás volt a rektor. Szörnyen elszégyenlette magát erre a visszaemlékezésre. Hogy ő valaha szinpadon szerepelt, még pedig mint széltoló! Ha ezt valaha megtudná az Eötvös-egylet!

– Te pedig adtad a tudákos professzort, monda a fiskális, a bérlőt oldalba taszítva.

– Tudákos professzort? ismétlé a derék ember, az átelleni tükörből önmagát vizsgálva, s végig simított termetének gömbölyüségén, szépen engesztelve: úgy-e nem szégyenítettelek meg ezzel: te, legbecsületesebb része az emberi testnek! De te voltál a tüzes szerelmes!

– No, ugyan volt is miért tüzeskednem! Hisz a primadonnánk, a bájos mennyasszony, maga is iskolatársunk volt: a szép Pista gyerek. Akkoriban még igazi kisasszonyok nem vállalkoztak műkedvelői előadásokra: minden női szerepet fiúk játszottak. A vén duennát adta a Laczi, (később a veres sipkás honvéd zászlóaljnak tizenöt ütközetben győzelmes kapítánya), a szeretnivaló primadonna pedig volt a mi szép Pistánk. Oly gyönyörű alak volt a női ruhában, hogy egy svalizsér tiszt halálosan belé szeretett s a kezét ajánlotta neki. Mennyi bukétot hajigáltak a lábához!

– Igaz a! bizonyítá a rektor. Emlékezem már rá. Ej de szép fiú volt. Pingálva sem láttam szebbet. Hisz aztán ő is együtt harczolt velünk. De azóta nem hallottam hirét. Él-e még?

– Él, felelt rá az ügyvéd.

– Hol?

– Hagyjuk ezt a fekete kávé utánra.

A második pohárkoczintásnál (a rénusi lazacz után) maga kezdé el a házigazda az emlékeztető szót.

– Héj, fiúk, mikor koczintottunk utoljára egymással poharat?

– Negyvenhét esztendeje, felelt meg rá a tanító.

A bérlő utána számitott: «49-et a 96-ból: marad 47. Akkurát! Nem hiába, hogy mindennap algebrát tanít a komám. Ugy-e patronus?»

(Neki a nálánál szegényebb pajtás «komám» volt, a gazdagabb «patronus».)

– Ott a pankotai malomnál! tudjátok? mondá az ügyvéd.

– A hol a fegyvert leraktuk, mondá a bérlő.

– Keserű pohár volt, könyjeink hullottak bele.

– Én meg úgy tudom, hogy savanyú volt: eczetes bor.

Amaz a költői hajlamú mester, emez a bortermelő gazdász visszaemlékezése volt.

– Akkor sem hittem volna, hogy még valaha látjuk egymást.

– Meg ezt a szép magyar hazát: így a hogy most látjuk.

– Én mindig biztam a magyarok Istenében.

– Hej, de olcsón kialkudtunk volna akkor a némettel.

– Mondjuk, hogy drágán.

– Minden áron.

– Mikor engem vittek a haditörvényszék elé.

– Engem meg besoroztak közbakának.

– Engem meg vittek a lógerispitályba.

– Nekem az volt a bajom, hogy hadbiró voltam: elitéltek várfogságra, nagy időre.

– Nekem meg az volt a bajom, hogy egészséges voltam: beváltam főhadnagyból cserepárnak, masiroztattak Taliánországba.

– Nekem pedig a tavaszszal kapott seb kiújult a lábamon, azt le akarták fürészelni a felcserek.

Szomorú visszaemlékezések.

Szerencsére hozták a marhasültet. Úri szokás szerint ugyanazon az alpacca-ezüst tálon kétféle is volt felszeletelve: az egyikből még csurgott a vér, a másik becsületesen ki volt sülve.

– Dejsz’ én meg nem birkózom ezzel a nyers birkával! tiltakozott a bérlő. Hisz ez még elbődül, ha az ember a villát beleszúrja.

Az ügyvédnek ellenben az volt a szája ízére.

A rektor a rágós húsfélének békét hagyott, roszak voltak a fogai, inkább a körülteremtettézett csemegékben gyönyörködtette az inyét, különösen megnyerte a tetszését a szép árticsóka.

– Ilyet még soha sem ettem. Csak a botanikából ismerem. Articsóka! Nálunk Bergengócziában meg nem terem. Hideg a föld: trias-képlet. Most legalább megismerem az ízét.

– Nojsz’ ismerem én, verje meg a csoda! kiálta a bérlő; volt szerencsém hozzá három álló esztendeig, a míg Velenczét meglaktam. A taliánnak ez a mindennapi ebédje: olajba főtt árticsóka. Frustukra ánizsgyökér, rá egy kupicza czukros szódavíz, vacsorára meg frutti di mare, a mitől a tisztességes embert a nehéz nyavalya kerülgeti, ha csak azt látja is, hogy más ember hogy tömi magába. Soha én alávalóbb, fertelmesebb várost nem láttam annál a Velenczénél!

Ezt már nem hagyhatta ellenmondás nélkül a tudományok képviselője és tanítója.

– No de édes barátom! Hogy mondhatsz ilyet Velenczéről? Hát a Szent-Márkus-tér?

– Nem ér az fel egy szép tábla búzavetéssel, mikor érésben van, s a pittypalatty ver benne.

– De a Doge-palota!

– Soha a tájékára sem mentem én! Láttam én azt már itthon a panorámában, ott sokkal nagyszerűbb volt, mint a valóságban.

– De a makaroni! A rektornak épen egy szál makaroni ficzkándozott a villája hegyén. Bergengócziában ez sem terem.

– Hogy fújnák rajta az itéletnap trombitáját! Ma is borzadok, ha szembe jut, hogy ereszti le a torkába a piszkos facchino ezt a hosszú tésztakötelet. No, csak nincs előttem csúfabb darabja a földnek annál a híres Velenczénél, a hol én három esztendeig sikáltam a kaszárnya lépcsőit.

Erre közbeszólt az ügyvéd is.

– No hát én meg azt mondom, hogy soha egész életem folyásán olyan jó érzéssel vissza nem emlékezem valamire, mint arra a négy esztendőre, a mit a rettegett Olmüczi kazamata börtönében eltöltöttem.

Mind a két asztaltárs kiváncsian fordult felé, várva a magyarázatát ennek a paradox állításnak.

– Igen bizony. Ott képeztem ki magamat azzá, a mi lettem. E négy év alatt megtanultam angolul, francziául olyan tökéletesen, hogy Gibbont, Lamartinet fordítottam kötetszámra; aztán a mit jogász korunkban nem tanítottak: a római jogot, az osztrák jogot, a Code Napoleont, a külföldön dívó kereskedelmi törvényeket. Valamennyi a kis újjamban volt.

– Szegény pajtásom! sóhajta föl a bérlő, gyöngéden megczirógatva az ügyvéd kezét s lehetett a szánó arczáról olvasni az indokolást; akkor mégis csak jobb dolgom volt nekem a velenczei kaszárnyapalló sikálása mellett.

Ellenben a rektor szemei még jobban kimeredtek, mint a milyen bámulatra már a természettől alkotva voltak: neki az ütött szeget a fejébe, hogy «hiszen akkor neked rengeteg sok könyvre volt szükséged, hogy ennyi mindent bemagolj. Van a rabok számára az olmüczi áristomban könyvtár?»

– Az ugyan nincs; de Bécsből, Lipcséből mindent meg lehetett hozatni: a várparancsnok megengedte.

– De hát telik arra a rabok lénungjából?

Az ügyvéd nagyot nevetett.

– Nem, pajtás, én nem éltem rab menázsin. Az első nap, a mint a zárkában a helyemet kimutatta a porkoláb, egész bizalmas nyájassággal közölte velem, hogy onnan kívülről gondoskodva van rólam, hogy a prófunton és czibere levesen kívül szilárdabb táplálékkal lássanak el, s annak bizonyítására behozatott a feleségével a számomra egy nagy tál kívül mákos, belül szilvás buktát. A mire én elutasító választ adtam. «Dejsz ez a morva nemzeti csemege nem jár belém!» – «Was? Kein Buchtel essen!» förmedt fel a derék rabok-anyja. Hát ugyan mi kéne? Mondtam aztán neki, hogy én nem szeretek mást, mint sült húst; ha az kapható, olyat teremtsen elő. Attól fogva aztán mindennapra kijárt a roszbif adagom bőséggel, s hogy nem untam meg, azt a mai ebéd menűje is bizonyítja.

– Hát a ki úr, az tömlöczben is úr, állapítá meg a bérlő. Hiszen neked szép birtokod volt apai jusson.

A rektor ismét a skepsziszét ragyogtatta.

– De hát, mikor elitéltek, nem konfiskálták a birtokodat?

– Hosszú Hübnere15) van annak. Dehogy nem konfiskálták! Hanem előbb köpjünk be16) egy pohár somlyait. Mivelhogy «infandum renovare jubes rektorka dolorem». Te talán nem; de a pajtásom emlékezni fog arra a fekete hajú, fekete szemű hölgyre, a ki engem az 1848/9-iki hadjárat alatt mindenüvé kisért az ekhós szekeremen.

– Aha! Hogyne? A szép primadonna.

– Komédiásné? riadt fel a rektor.

– De énekesnő! csillapítá a bérlő. Tudva van, hogy az magasabb fokú lény.

– Meg volt veled esküdve?

– Csak afféle házasság dobszónál.

– Nono! Miért nem esküdtél meg vele, ha szeretted?

– Azért, mert már volt neki férje, a kinek tartózkodási helye nem volt kipuhatolható.

– Kérlek, kedves barátom, szólt a rektor, a szájához emelt poharat érintetlenül visszatéve az asztalra, ha valami csintalan történet lebeg a nyelved hegyén, én nekem engedd meg, hogy annak előadása alatt kimehessek a mellékszobába; mert én nekem kötelességemmé tette az én asszonyemberem, hogy ő neki híven mindent elmondjak, a mit láttam és hallottam, – s az én feleségem rigorozus persona, – esperes leánya.

Ellenben a bérlő körömpróbáig hajtá fel a poharát.

– No, az én feleségem miatt elmondhatod, mert az tőrül metszett magyar menyecske, a ki él-hal a pletykáért.

– Hát hisz az én saját feleségem is jól ismerte ezt az egész történetet, a miben egyébiránt, biztosítalak róla, hogy nem lesz semmi pironkodni való; akár egzerczicziumnak leirathatod a szittyáiddal.

– Az már enyhítő körülmény.

– Hát a rendkívüli idők mindent igazolnak.

– Hát biz’ a forradalom alatt sok e féle szokatlan viszony keletkezett. Az események forgószele kerített bennünket össze. Én a nőt mentettem ki kritikus helyzetből; ő pedig tűzben-fagyban követett engem minden viszontagság között. El is választattam volna én őt a férjétől, hogy feleségül vegyem; de nem volt abban az időben se törvényszék, se konsistorium, magam sem mehettem oda, a hova akartam, hanem a hova kergettek s így folytatódott az exlex állapot.

– Nagyon jó volt az akkor! szólt közbe a bérlő. Magam is láttam a donnádat, mikor a szekéren kávét főzött; maga megőrölte a kávémalommal. Nekem is töltött egy pohárral. S én akkor azért az egy pohár forró mokkáért a lelkem üdvösségéből is odaadtam volna tíz esztendőt!

– Isten ne vegye bűnül ezt a mondásodat, felebarátom.

– No hát! folytatá az ügyvéd, mikor hegynek alá kezdett gurulni a szekerünk, én már tudtam előre, hogy mi következik; akkor azt mondtam az én primadonnámnak: «édesem, én már úszom; csak egy hajszál tarthat fenn, hogy el ne merüljek, s még valamikor kijussak valahol a partra: ez a maga hajszála».

A másik kettő nagy figyelemmel hallgatott oda.

– Ha engem elfognak, talán kivégeznek; azzal elvetem a gondját; de ha fogságra itélnek, akkor a birtokomat is elkobozzák.

– Az ám, erősíté a rektor, azért rossz nektek, szegény földesuraknak, hogy ha rossz fát tesztek a tűzre, nem dughatjátok tarisznyába a dominiumotokat, futamodás közben; mennyivel jobb nekünk rektoroknak: ha én a kalamárisomat, pennatokomat a zsebembe sülyesztem, azt mondhatom: «omnia mea mecum porto».

– Hát ezen én ilyenformán véltem segíteni, az én barátnémat kérve fel a közreműködésre: «Én te neked most adok egy kötelezvényt harminczezer ezüst forintról, a mit te tőled vettem fel kölcsön; te azonnal megfordítod a szekerem rúdját, téged áteresztenek az ellenséges hadvonalon, vágtatsz lóhalálában Pestre. Ott felkeresed az én volt princzipálisomat, P** urat, a kit jól ismerhetsz: törzslátogatója a szinháznak, egy szép leánya is van. Annak átadod ezt az én kötelezvényemet, hogy rögtön tábláztassa be a birtokomra. Ha azután értesülni fogsz az elfogatásomról, s esetleg arról, hogy fogságra itéltek s a birtokomat elkobozták, pert indítasz a lefoglaló kormány ellen a betáblázott összeg miatt. Az adósleveleket minden kormány respektálni fogja, ha az összeget ki nem fizetik is, de a kamatját megkapod, s abból én nekem küldesz annyit, a mennyi a börtönben az élelmezésemre szükséges: a többit megtartod magadnak.»

A rektor rátette a kezét a fiskáliséra, jelezve a közbeszólási szándékát.

– Megállj csak, felebarátom. Az az általad kiállított kötelezvény hamisítás volt. Te azt az összeget a te domicelládtól soha sem vetted fel, és így tudva, nem igazat irtál alá; vulgo «csaltál»; ez pedig Sipos úr szerint, a kitől a just tanultuk, kriminalitás.

Fittyet vetett erre a bérlő az ő felebarátja felé.

– Ülj le, amice! Igy tanította a just Sipos professzor; de ha Trombitás professzortól17) tanultad volna a just, akkor tudnád, hogy csalni in thesi vétek, de in concreto a németet megcsalni virtus!

Ebből nagy jogi vita támadt volna a két iskolatárs között, ha a fiskális nem komplanálja a kérdést azzal a nyilatkozattal, hogy «igazad van, pajtás, ez nem volt korrekt dolog; a hogy a franczia mondja: ez több volt, mint vétek, ez hiba volt. Hanem hát megbűnhödtem én azért keservesen. Nagy strófot álltam ki s ezzel ki van egyenlítve a vétségem.»

De még jobban kiegyenlíté a vitás kérdést a közbe jött töltött káposzta, mely előtt csakugyan háttérbe kell szorulni minden disputának. Azok a mosolygó töltelékek, meg azok a kaczérkodó húsos szalonnadarabkák, a csábító disznófülek és farkak! Ezekkel nem versenyezhet semmi szőnyegen levő tárgy.

A fiskális az alatt ráért folytatni a beszédet, a míg asztaltársai megküzdenek azzal a nehéz feladattal, hogyan kell a disznófarkat izében eltalálni. Ő karlsbadi utókurát tartott.

– Hát mind ennek az lett a vége, hogy én hova-hamarább oda kerültem a kazamáta odúba. Remélem, hogy nem kivánjuk egymásnak az étvágyát elrontani holmi martirpanaszkodással. Nem illik a magyarnak a sápítozás. Aztán nem is lehetett semmi panaszom. Türhetően éltem a fogságban: nemcsak a testi táplálékomról volt gondoskodva, hanem a szellemiről is. Olvashattam minden könyvet, a mit csak megkivántam, csak a könyv czímét kellett felirnom a porkolábnak, posta-fordultával már ott volt. Irhattam is, a mit csak akartam. Többek között minden hónapban egy levelet a barátnémhoz, természetesen németül fogalmazva, hogy a várparancsnok megérthesse, a kinek a kezén az államfoglyok leveleinek keresztül kell menni.

Csak az nyugtalanított, hogy én a leveleimre soha sem kaptam választ. Pedig minden hónap elsején megérkezett a havi pénzem.

Mikor egy ízben a várparancsnok lejött a börtönömbe vizitálni, én egyenes kérdést intéztem hozzá.

– Szabad kérdeznem, hogy lehet az, hogy én nem kapok hazulról levelet?

– Úgy lehet, hogy nem küldenek önnek levelet.

– De hiszen minden hónapban megküldi valaki számomra a rendes havi pénzt. Ahhoz csak kell valami kisérő levélnek mellékelve lenni.

– Azok a levelek egyenesen én hozzám vannak intézve.

– Nem volna szabad nekem azokba a levelekbe belepillantanom?

– Majd ha kiszabadul ön innen, akkor megkapja a hozzám érkezett leveleket, a mik önt érdeklik; lesz alkalma elolvasni.

– De hát meg van tiltva a hozzám tartozóknak, hogy egyenesen nekem irjanak levelet?

– Nincs megtiltva.

– Akkor miért nem írnak?

– Arra nekik bizonyosan alapos okaik vannak.

Több szót aztán nem vesztegetett rám.

Én aztán elkeseredésemben irtam egy négyoldalas levelet az én otthoni barátnőmnek, a miben kétségektől dúlt szivem állapotját ecsetelém, hogy miért nem boldogít drága soraival, hogy legalább a kezevonását, a neve aláirását megcsókolhatnám. Szeret-e még? Hogy éli világát? Remél-e még?

Erre sem kaptam semmi választ.

Leveleim tenora egyre keserűbb lett, a féltés is bántott; szemrehányásokkal, gyanusításokkal halmoztam el minden újabb levelemben; mind sikertelenül.

Pedig a havi pénzem pontosan megérkezett. Tehát kell, hogy rám gondoljon valaki.

Egy napon aztán, a mint a várparancsnok ismét lejött hozzám vizitatióra, mielőtt én állhattam volna elő a lamentátiómmal, ő szólított meg, nyers, parancsoló szóval: «Államfogoly úr, ezennel megtiltom önnek, hogy több levelet irjon az adressáthoz».

Meghült bennem a vér.

Miért nem szabad nekem ő hozzá több levelet irnom?

Valami bajba keverte volna magát?

– Többet nem mondhatok önnek; tartsa magát szigorúan a parancsolatomhoz.

Ettől fogva ezt a várparancsnokot tartottam én a világ legkegyetlenebb tömlöcztartójának.

Nem is állhattam meg, hogy e miatti panaszomnak kifejezést ne adjak előtte, természetesen államfogolyhoz illő mérséklet hangján; mire a várparancsnok egész ridegen azt válaszolta, hogy «államfoglyoknak a törvényes hitveseikkel levelezni meg van engedve; de szívbeli viszonyokat szőni-fonni innen a börtönből, megfogható okoknál fogva tilalmaztatik. Lám, az ön fogolytársának, Skrzbenzky urnak megengedtetik, hogy minden hónapban küldeményt intézzen a feleségéhez Krakkóba».

Tudniillik, hogy egy szobatársam is volt, lengyel szabadsághős, a ki a krakkói népharczok alkalmával szerzett magának érdemeket az ittülésre. Ez még előttem került ide, s már egészen beleminősítette magát az adott helyzetbe. Egész nap fütyült, danolt, s egy kis asztalkánál késsel, vésűvel, ráspolylyal faragott mindenféle csinos csecsebecséket puszpángból, ébenfából; idő folytán engem is megtanított rá: raboknak ez vigasztaló időtöltés. Az én lengyelem aztán az általa faragott karpereczeket, násfákat hazaküldötte a feleségének: az tudta azokat értékesíteni a lengyel úrnőknél, s igy tartotta el a lengyel a börtönből a családját; az ő vagyonára is rátette a karmait a sas.

Ettől a börtöntárstól tanultam francziául és angolul is, jó kézikönyvek segélyével. Én viszont a havi pénzemből juttattam neki. Csak azt nem szerettem nála, hogy a várparancsnokot mentegette előttem. Ezek a lengyelek a milyen féktelenek a szabadságban, olyan alkalmazkodók a kényszerhelyzetben. Engem mindig csak vigasztalt és boszantott, hogy a várparancsnok tilalma az én primadonnámhoz intézett leveleim ellenében nagyon helyes okkal bír, a mit, ha én egyszer meg fogok tudni, magam is helyeselni fogok.

– Ha tudod, miért nem közlöd velem?

– Egy lengyel soha el nem árulja a becsületére bízott titkot; még ha a zsarnokának a titka is az.

Így teltek el az évek. Én az alatt akadémiát végeztem. A nyelveken kívül jogi kodexeket magoltam be; egész könyvtár szaporodott a zárkám padkáján. Minden könyvet, a melyet megkivántam, azonnal meghozatott a várparancsnok a számomra; némelyik fel sem volt még vágva. Ez nagy bizalom!

Egy szép napon aztán, szokatlan órában hallom a kulcsokat csörömpölni a zárka-ajtóban; bejön a várparancsnok. Máskor az ilyen látogatásnál mindig a fején volt a sipkája, most a kezében tartotta, s ezzel a megszólítással tisztelt meg: «euer Hochwohlgeboren», a mi magyarul annyit tesz, hogy «tekintetes úr».

Egy nagy ostyapecsétes levelet tartott a kezében.

– Örömhírt hozok önnek: mától fogva megszüntem az ön házizsarnoka lenni. Ő felsége legkegyelmesebb elhatározásával önnek, több fogolytársaival együtt, amnesztiát adni méltóztatott, hátralevő büntetése idejét elengedve, s egyúttal a lefoglalt birtokát is visszaadva.

Ez a hír bizony nagyon jól esett fiúi szivemnek.

Azzal karom alá öltve a kezét, fölvezetett a börtönből a saját lakásába, bemutatott az exczellencziás asszonyának, meginvitált reggelire, melynek végeztével előkereste a szekrényéből az engemet érdeklő leveleket, s oda tette elém. Gondosan be voltak skatulyázva kemény papirosba, s átkötve spárgával. Biztatott, hogy bontsam fel a csomagot. Lehetett ott valami ötven levél. De annak mind egyforma volt a borítéka: ugyan az a szürke papiros, az az ostyapecsét, a mit a katonai kanczelláriában használnak, a czímzet ugyanazzal a kézirással rákarmolva «ex offo» az itteni várparancsnoksághoz.

– Nem olvassa ön el némelyikét? biztatott a tábornok.

– Hisz ez egész napra való munka. Majd ráérek a vasúton, unalmamból.

– Hát jól van. Akkor pakoltassa ön össze a holmiját: a legközelebbi vonat egy óra mulva indul.

– Szabad lesz hazaérkeztemet táviratilag tudatnom az illetőkkel, hogy kocsival várjanak az állomáson?

– Szabad.

Azzal beszólítá a várparancsnok az irnokát, s maga diktálta neki a feladandó sürgönyt.

«Dohányfalva. T. cz. csendőrparancsnoknak. Tudassa ön X. úr gazdasági felügyelőjével, hogy urasága Olmüczből, legfelsőbb megkegyelmeztetés folytán holnapután délben E. állomásra megérkezik, alkalmatossággal várják. – Várparancsnok.»

Én vakmerősködtem egy újabb kérelmet megkoczkáztatni.

– Nem volna szabad ugyanezt a hírt – az én barátnémnak megtáviratozni?

– Nem! szólt erre egész határozott ridegséggel a tábornok, s olyan kézmozdulatot tett, a mi azt jelenti, hogy elmehetek.

Én aztán kihátráltam az ajtón, lementem a zárkámba. Az egész börtöni szerzeményemet ott hagytam a lengyel pajtásomnak, a kivel könyek között ölelkeztünk össze. Utitáskámba belegyömöszöltem a gúnyáimat, felyül pedig azokat a leveleket; s azzal elpályáztam a vasúthoz.

Hogy micsoda érzés volt az, a mikor a czertifikátot felmutattam a vasúti váróteremben a puhatoló rendőrbiztosnak, s hallottam ajkairól elhangzani e megváltó szót: «passirt», mikor a vaskocsi elkezdett dübörögni alattam, s a fütyülő mozdony gőzfelhője közül kivillant előttem a szabad Istenvilágának zöld mezeje, erdeje, – azt majd csak a tokaji bor után tudom elmondani.

Egyes egyedül ültem a kupéban. Eszembe jutottak a levelek. S engemet rávitt a kiváncsiság, hogy a mellettem elfutó mezők, s a vonatot lassú tempóban kisérő hegyek helyett a betűkkel tele papirosokat vizsgáljam. Kivettem a boritékjából a legelsőt. Számozva volt és rendbe rakva mind az ötven, vagy hány.

Ráismertem a primadonnám kéziratára: a betűk ugyanazok voltak, de annál kevésbbé a levél irójára. Ez nem az én barátném, hanem az én haragosom. A levél a várparancsnokhoz volt intézve, mint régi ismerőséhez. Annak panaszolta el a baját, a mibe miattam keveredett, egész bizalmasan. Hogy azzal a kötelezvénynyel, a mit rábíztam, milyen nagyon megjárta. Hajdani princzipálisom, a kihez utasítottam, nemcsak nem tábláztatta be a kötelezvényemet a jószágomra, sőt egyenesen kijelentette neki, hogy azzal a firkával nem ér el semmit, mert azt az osztrák hatóság, a ki most regnál, alaki hiba miatt érvénytelennek fogja tekinteni, külömben is a csodák világának kellene beállni, ha a fiskus a perduellio miatt elitéltek konfiskált földbirtoka után adósságokat kezdene el fizetni. Hanem a helyett azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el audiencziára az osztrák főparancsnokhoz, s folyamodjék az én elkobzott birtokomnak bérbeadásáért. A főparancsnok galánt ember: ilyen művésznőnek nem fog semmit megtagadni. Rávitte a kényszerűség erre a lépésre, s azt siker követte: megkapta a bérletet. De köszöni szépen az ilyen diadalt. Most neki e miatt meg kell válni a szinpadtól, beülni egy dohos falusi kastélyba, béresekkel, szolgálókkal huzakodni, teheneket fejetni, tyúkokat ültetni, birkákat nyiratni, zsidókkal alkudni, számadókkal ungorkodni, szántatni, vettetni, ha sár van, csizmában járni, parasztszekérre ülni, s aztán minden garast megzsugorgatni, hogy a bérlet összege kikerüljön, s még azonfölül nekem havi élelmezésre pénzt küldeni. A pénz pedig most ritkaság. A magyar bankót beszedték, nem adtak érte semmit. Ezt az ide mellékelt keserves harmincz forintot is csak úgy tudta előteremteni, hogy az arany koronáját, a mit jutalomjátéka alkalmával tisztelőitől kapott, eladta százhúsz forintért.

(Biz azt nagyon olcsón adta el! jegyzém meg magamban: nekem, a ki «tisztelői» egyetemes neve alatt rejtőzöm, háromszáz forintomba került.)

Aztán tovább: micsoda unalom! nincs egy úri ember, a kivel szót lehetne váltani, a legközelebbi kastély félnapi járó. A szobák teli vannak egérrel, ő pedig irtózik a macskáktól. Olvasni való nincs a háznál, esténkint pasziánszt kell játszani. A kályhák füstölnek. Légvonat van. Ő már is tele van rheumával, katarrhussal, s ki nem jön a migrainekből.

És így tovább.

Át kellett látnom, hogy kettőnk közül nekem volt jobb dolgom – ott a becsukott zárkában. Ott csakugyan nincs légvonat.

Visszatettem a levelet a boritékjába, s aztán a többi társai közé kötöttem megint a hivatalos spárgával. A többi negyvenkilenczre nem voltam már kiváncsi. A megkezdett panaszok bizonyosan fokozódnak azokban, mert a falusi élet nyomorúságai nem szoktak gyönyörűségekké átváltozni.

Csak a régi princzipálisomnak tettem magamban szemrehányást, hogy nem tudta már fiskális létére a kötelezvényemben azt az alaki hibát utólag helyreigazíttatni, s a kötelezett összeget a primadonnának kifizettetni, a ki azután minden fáradság nélkül gondoskodhatott volna az ellátásomról.

Ellenben teljesen rehabilitálva találtam a várparancsnoknak azt a szigorúságát, a melynél fogva ezeket a leveleket magánál visszatartotta s nekem át nem adta. Hisz én az ilyen levél olvasása után okvetlenül arra fakadtam volna, hogy nem fogadok el ilyen keservesen felpanaszolt segítséget: élek ezentúl rabkenyéren.

Hát a levélcsomagot visszadugtam a táskám fenekére, s aztán nagyobb élvezetnek tartottam a vonat mellett elszaladó fenyőfákat, égerfákat nézegetni, varjúfészkeikkel.

Ha egy varjúasszonyságnak a varjúhímét elfogja a csapóvas, az se tartozik a párjának ételt hordani a helyébe, minek csábult el a csalétekre? Nekem pedig hordtak! – Bizonyosan Illés próféta hollója is nőstény holló lehetett.

No de hát mind ezt a keserűséget eltörlik a viszontlátás örömei.

Igyekeztem azokat képzeletemben alakba önteni.

Vajjon fog-e ő maga rám várni?

Egyenesen az ő czímére ugyan nem engedték meg (megfoghatatlan szigorúságból) a táviratozást; de ha a csendőrparancsnok tudatta az ispánommal, hogy kiszabadultam, jövök haza, lehetetlen, hogy az rögtön ne szaladt volna az úrnőjéhez ezzel az örömhírrel, a miben nyomatékos volt ez a szó «urasága». Hiszen ha én a gazdatisztnek urasága vagyok, akkor már a birtoknak is ura vagyok. És akkor ő is a bérlőnőből úrnővé emelkedett. Mert már most minden akadály daczára nőmmé fogom tenni. A leveleket – no azokat elégetem. Vajjon vett-e magának új hintót?

Végre megérkezett a vonat E. állomásra. Itt kellett kiszállnom.

A lépcsőről leugorva, egyenesen a helybeli rendőrparancsnok hatáskörébe kerültem. Kevés szavú, katonás magatartású férfiú volt. Milyen is lehetett volna más?

A mint megneveztem magamat előtte, nem is engedte, hogy certifikátomat előhuzgáljam: röviden tudatá velem, hogy az olmüczi várparancsnokság táviratát megkapta annak az értelmében intézkedett: a kocsi, mely Dohányfalvára fog szállítani, itt vár reám.

Én törtem magamat az úti közönségen keresztül az «Ausgang» felé.

A «Station»-ból kilépve, hirtelen széttekintek. Hol van itt egy új hintó? Biz az sehol sem volt. De a régimódi utazó hintómat sem láttam se közel, se távol.

A helyett a velem lépést tartó csendőrparancsnok oda mutatott a szarvasbőr keztyűs kezével egy fakó csézára, melynek a rúdja mellé egy magányos szürke ló volt fogva, erősen pettyegetve a tisztes öregkor rozsdás szeplőivel, a bakon pedig ott gunnyasztott a jámbor Iczig, az én régi regále-bérlőm, magyarul: korcsmáros.

– Hát ez fog engem hazaszállítani?

– Én is ezzel jöttem ide.

– E szerint vissza is együtt fogunk utazni?

– Természetesen.

– No hát természetes! Egy lovas bricskán, zsidó kocsissal, zsandárőrmesterrel az oldalamon. Ez hozzátartozik a hazatérő államfogoly parádéjához.

Azért még sem állhattam meg, hogy félpanaszképen oda ne szóljak a jámbor Iczignek, ki szépen kalapot emelt előttem:

– Adjon Isten jó napot, szomszéd. Hát maga jött ki értem? Nem esett tudomására a nagyságos asszonynak a hazajövetelem?

Az öreg korcsmárosnak csak leesett az álla bámultában.

– A nagyságos asszonynak? A híres primadonnának? Hát a tekintetes úr nem tudja? Hol van az már? A más világon. Hisz az első esztendőben, hogy ide költözött, meghalt a nagy kholerában.

Majd hanyatt estem erre a fejbeütésre.

Az én kedves barátném meghalt! Régen meghalt!

Ezért tiltotta hát meg én nekem az én zsarnokom, a kegyetlen várparancsnok, hogy leveleket küldözzek hozzá, szemrehányásokkal, szerelemféltéssel teljes leveleket – egy halotthoz.

De hát akkor ki küldte nekem azt a többi levelet a mellékelt segélypénzzel együtt? Ki volt hát a nőstény holló?

– Ki küldte nekem a fogságba a havi pénzt? Erre az utóbbi kérdésre ugyan rögtön megtalálhattam volna a választ ugyanazokban a levelekben, a melyeket magammal hoztam, s melyek közül csak az elsőt olvastam el; de a hordár már elvitte az utitáskámat az Iczig szekerére, s itt a pályaudvaron csak nem állhattam neki a levélolvasásnak, a mit megtehettem volna unos-untig a vasuton.

– Jájh; sopánkodott az én kocsmárosom. Csakhogy haza hozta a tekintetes urat az Úr Isten, hogy megszabadít bennünket azoktól a nagyságos uraktól!

– Nagyságos uraktól?

– Hát igen is. Ebben a mostani világban minálunk csak a tisztességes embereket hívják tekintetes uraknak, a többi mind nagyságos úr.

– De hát kik azok a nagyságos urak?

– Hát semmit sem tud a tekintetes úr? Hát nem irták meg levélben?

Nem árulhattam el, hogy megirták azt hihetőleg; de én durczából nem olvastam el a későbbi leveleket.

– Oh, oh, oh! Szegény megboldogult tekintetes asszony! De nagy hibát követett el azzal, hogy meghalt! De még nagyobb hibába esett azzal, hogy olyan hirtelen halt meg; nem telt bele huszonnégy óra, mire a doktort kihozták a városból, már vége volt. De legnagyobb hiba volt, hogy nem hagyott semmi rendeletet, se irásban, se szóval. Hát aztán az történt, hogy a temetésre előjött valahonnan mind a két nagyságos úr: a tekintetes asszonynak az ura, meg a fia. Jeles két uraság! Hiszen tetszik őket ismerni. No, énnekem teljes világi életemben sok nevezetes lumpot, korhelyt, duhajt, volt szerencsém megtapasztalni: de… nem szólok többet… Üljünk fel tekintetes uram a szekérre, majd az úton elmondom a többit.

Én odaültem a korcsmáros mellé a kocsis ülésbe. Az Iczig hajtotta a lovat: ez úgy volt szoktatva, hogy minden lépésnél kellett egyet rántani a száján a gyeplűvel: különben megállt. A kocsmáros rágyújtott a pipára a kénes gyufával, szomorúan dörmögve: «trafik»; nekem is szolgált tűzzel a nem szelelő szivarhoz, a miből többet elrágtam, mint elszívtam. «Hol vannak a régi jó idők?»

– Hát a két nagyságos úr, a mint beült az örökségbe, mindjárt felkutatta a fiókokat. Találtak-e készpénzt, mennyit, azt nem tudja senki, mert másnap már felmentek Pestre; de egy hét múlva megint visszajöttek; s másnap már a megboldogultnak a hires nevezetes szinpadi kosztümjeit hozták oda hozzám, hogy adjak rájuk zálogot. «Isten a világ fölött!» nem vagyok én zálogos, uzsorás. Mit csináljak én a görög palástokkal? Vigyék az urak Pestre! Az ærarium náluk hagyta a bérletet. Ők aztán kiadták parczellákban zsidónak, parasztnak subárendába. Igásbarmot, lovat, hintót szekeret mind eladtak potom áron; még azokat a pompás svájczi teheneket is mind elpocsékolták. Akkor aztán gazdatisztre, béresre, kocsisra sem volt szükségük, azt is mind szélnek eresztették. Az ærarium azzal biztosította a maga követelését, hogy az albérlőknél szekvesztrum alá vetette a fizetséget. Mit tehettek a nagyságos urak? Élni csak kell. Rabolni pedig nem szabad, mert itt a zsandár; de meg nincs is kitől. Hát azt tették, hogy eladogatták a kastélyból a butorokat. Azokat a szép almáriomokat, a préselt bőrkanapékat, a drága könyvtárt, a zongorát. Mikor annak mind vége volt, került a sor a konyhaedényekre, utoljára eladták az ágyneműt, a nyoszolyát maguk alól; most úgy alusznak, mikor reggel hazakerülnek valahonnan, hogy két székre végig fektetnek egy salugáder szárnyat, az a nyoszolya, azon végig nyújtoznak; egy pléd a takarójuk éjjel, nappal a köpenyegük. Vagy mit mondok? Nappal a ruhájuk, éjjel a köpönyegük, mert ezek nappal alusznak, éjjel kóriczálnak.

A két hallgató hangos nevetésre fakadt.

– Egy salugáderen alusznak! kiáltá a néptanító.

– Eszembe jut erről a pozsonyi diáknóta, mondá a bérlőpajtás: «Da schliefen alle neunundneunzig Schneider auf einem Kartenblatt».18)

– Igy aztán világos lett előttem, hogy miért kell nekem hintó helyett a korcsmáros egylovas czézáján a bevonulásomat tartanom.

– Haj! haj! haj! sohajtozott a jó Iczig. Nekem is adósok ezek a nagyságos uraságok erős summa pénzekkel. Mindent kontóra vitetnek. Egyre azzal biztatnak, hogy majd uzsorával fizetik ők azt vissza, csak azt a nagy pörüket megnyerjék, a mit az ærarium ellen folytatnak.

Megütött ez a szó.

– Pört a kincstár ellen? Mi lehet az?

– Az ám. Nagy pört. Sok ezer forintig. Az ifjú nagyságos úr sokszor bejön hozzám egy pohár gugyira, a mit föl se irok az ajtóra s olyan bizodalmasan elbeszélget velem. Tetszik tudni: az öreg nagyságos úr, az apja, igen derék, becsületes ember, hanem a fia, az még nagyobb hunczfut, mint az apja. Azt mondta, hogy irásuk van; mutatta is nekem az irást. Nem tudom, nem értem, mert én csak zsidó irást ismerek. Elbeszélte, hogy voltak ők már a gubernátornál is Budán, a minisztereknél Bécsben, még a császárnál is: úgy félnek már tőlük, hogy mindenütt kidobják az ajtón. De ők azért nem tágítanak. Lesz még szőlő, lágy kenyér. Járnak ők még négylovas hintón. Isten adja; de én nem kívánom. Tegnapelőtt, mikor a telegráfos meghozta a depest a zsandárkomiszér úrnak, az meg odajött hozzám, elmondta, hogy mi hírt kapott: a tekintetes úr hazajön; megparancsolta, hogy jőjjek ki fuvarba a vasúthoz; több cséza nincs a faluban, csak az enyém. Hát én is tüstént ellátogattam a kastélyba. A nagyságos urak akkor csinálták a toalettet. Mondom nekik a nagy örvendetes újságot, hogy a tekintetes úr kiszabadult a tömlöczből, ő felsége elengedte a büntetést, a jószágát is visszaadta, itt lesz ma vagy holnap. Azt gondoltam, hogy erre a szóra majd egyszerre elindul az orra vére mind a kettőnek, hogy már most mehetnek innen, a merre látnak. Nem a! Hanem inkább azt kiáltották, hogy «juhhé! Ez kellett nekünk!» s összefogóztak, az apa meg a fia, úgy tánczolták a kállai kettőst; majd megbolondultak örömükben. Én nem tudom, minek örültek olyan nagyon?

Magam sem tudtam elképzelni.

Ez alatt rendben megérkeztünk az én ősi kastélyom elé.

Kértem Icziget, hogy az útitáskámat vegye le a saraglyából.

– Hagyjuk azt ott, tekintetes uram! Nem fog maga ebben a kastélyban megmaradni. Van én nekem egy szép tiszta szobám; jobb lesz magának oda bekvártélyozni magát. Nem háborgatja senki. Nagyon csendes most az ivószoba.

Elfogadhatónak tartottam az ajánlatot.

Azonban mégis csak kiváncsi voltam rá, hogy mi lett az én ősi házamból, a mióta elhagytam: bementem a nyított kapun.

Üres volt az egész udvar, felverte a laboda, az ebkapor. Nem kellett félnem, hogy a kutya megugat.

A folyosóról benyítottam a hajdani étkezőszobába. Egészen üres volt: de azért nem mondhatnám, hogy egy élő lényt sem találtam ott, mert egy egész raja az egereknek futott szét a betoppanásomra, eltünve a padlóba ásott lyukakon, s a szomszéd szobák keresztül rágott ajtajain át. Az első gondolatom az a mély sajnálkozás volt, hogy vajjon miből élnek ezek a szegény egerek ebben a házban? Pedig hogy nagyon otthon érezhetik magukat, azt bizonyíták az ablakok, a melyeknek a szegleteiben három-négy egérlyuk volt egymás fölé vájva: egész kontignáczióra.

A többi szobákon is végig nyitogathattam, a nélkül, hogy e barátságos új települőkön kívül valakit megzavartam volna. Végre akadtam egy ajtóra, a melyen az egérrágta nyilás kukoriczacsutkával volt bedugaszolva. Ahá! Itt lesznek ők! Ez itt a konyha. Bizonyosan azért választották ezt hálószobául, mert ez márványnyal van kirakva, a miben az egér nem tud elhelyezkedni. Benyítottam.

A takaréktűzhely természetesen hiányzott belőle. A kandalló fülkéjében hevert a spirituszos gyorsfőző, egy törött tükördarab, meg egy hajfodorító vas; nélkülözhetetlen kellékei egy garçon-lakásnak.

A középen pedig egymás mellé szorítva volt a négy nádszék, s azokra fektetve a két redőnytábla: ezen az ascetai nyoszolyán feküdt családi egyetértésben a tékozló apa a fiával. Irigylésre méltó álmuk volt. Egy gyapjas nagy kendővel takarva mind a kettő.

Előbb hangos szóval, majd gyöngéd ránczigálással igyekeztem őket fölkelteni; de nem jutottam kivánt sikerhez. Az egyik azt mondta a költögetésemre, hogy «czupász», a másik meg rám mordult: «eredj, disznó, nem iszom többet».

No, ezekkel hát alaposan megismerkedtem.

Azzal visszamentem az én Iczigemhez, a ki a kocsin várt reám.

– Minden jól van, mondám neki.

– Alusznak még? találgatá az öreg.

– Béke velük.

Azzal kikocsikáztunk az Iczig lakásához.

Megérkezésünkre a felesége, meg a leánya jöttek elénk a boltajtóból. Az asszonynak viseltes aranycsipkés főkötő volt a fején, a leány elég csinos alak volt. Bevezettek az extraszobába. Felajánlottak minden kitelhető földi jókat, a mi tőlük kitelik: mit kivánok? Grogot? Bischofot? Barbarászt? Puncsot? Vagy khinai theát? Én mind valamennyit megköszöntem. Nem kivánok egyebet, mint egyedül hagyatást s abszolut pihenést. Ez teljes mértékben ki lett szolgáltatva. Hat óra hosszant senki sem nyitotta rám az ajtót.

Hejh, fiuk! Ti nem tudjátok elképzelni, micsoda érzés az, mikor az ember négy esztendei fogság után azzal a gondolattal dűl hátra a székébe: ma nincs a szobám ajtaja bezárva.

Legelső dolgom volt az útitáskámból elővenni azt a félredobott levélcsomagot. Ki volt hát amaz ismeretlen őrangyalom, a ki a kebelbarátném halála után az én nyomorult létezésemről gondoskodott?

Nagy meglepetés várt rám: mindjárt a legelső levél, mely az elhalt barátném panaszos levele után jött, felvilágosított a talányról. Azt a levelet és az utána következőket az én egykori princzipálisomnak a leánya irta: a családi nevének a kezdőbetűje után jött a keresztneve, Mariska.

Visszaemlékeztem rá, 1848-ban nyúlánk növendékleány volt, akkor került haza a növeldéből. Szép, nagy kék szemeit olyan jól tudta rejtegetni selymes szempillái alá. Arra is emlékezem már, hogy mikor a márcziusi napokban divatba jött a kokárdaviselés, (minden férfinak a melle fel volt diszítve ezzel a népszerű érdemrenddel), a kis Mariska hímezett a számomra arany, ezüst és selyemfonálból egy országczímerével diszített ilyen kokárdát s én azt az egész szabadságharcz alatt a mellemen viseltem, még azután is megtartottam, a tárczámba elrejtettem: azt nem vették el tőlem.

Hát a kis Mariska küldözte nekem négy éven keresztül a börtönben ellátásomra való pénzt, havonként harmincz forintot. A küldeményhez kisérő levelet is írt, a várkormányzóhoz intézve, s abban leányos szemérmetességgel könyörgött, hogy bánjanak velem jól: ne tudassák velem egy szóval sem, hogy a pénzt ki küldi?

Most aztán már azt is megértettem, hogy mért volt a várkormányzó irányomban olyan visszautasító. Derék, lovagias ember volt. Nem árulta el előttem egy leánynak a titkát, a mit az a becsületére bizott.

Ezt hát egészen megértettem. De kevésbbé tudtam világosságot teremteni egy másik kérdésben. Minden levelének az utóirata ez volt: «atyámnak ne tessék írni: ő e pénzküldeményekről nem tud semmit!»

Ez nyugtalanított. Tudtam, hogy a volt princzipálisom nem vagyonos. Földbirtoka nagyon kevés. Háztartását csupán az ügyvédi gyakorlata fedezi. Honnan vette hát ezt a pénzt a lánya? Pénzt, a miről az apa nem tud semmit! Egy szép leány, a ki 16, 17, 18, 19 esztendős korát éli.

Nagyon megzavart ez a kétség! Micsoda áron jutottam én a börtönömben a mindennapi ételemhez?

Nem tudtam az asztal mellett maradni. Felugrottam s elkezdtem alá s fel járkálni a szobában nagy dobogással. Mig egyszer aztán a déli harangszóra benyította az ajtót a jámbor korcsmáros s meginvitált az ebédre.

Egyedül a számomra volt terítve. A jó paprikás gulyáshús ott párolgott már az asztalon.

Én azonban demokrata elveim által diktált kötelességemnek tartottam azt az indítványt tenni, hogy a házigazdám családjával együtt legyen társam az asztalnál.

A korcsmáros nagyon megköszönte e kitüntetést, de a feleségének, meg a leányának dolga van odakünn a konyhában; ő maga azonban megteszi azt, hogy leül az asztal tulsó végére; de az étkezésben részt nem vesz, a minek az okát könnyű volt kitalálnom.

Pedig mondhatom, hogy pompás gulyáshús volt, a minőt már négy év óta nem élveztem. Nem tudják ezt másutt úgy csinálni. Hányszor vágyakoztam utána az idegen földön! Ha egyszer egy tál gulyáshússal összetalálkoznám, a tál fenekéig fogyasztanám, még «móres»-nek valót sem hagynék belőle. S most itt előttem van, s én csak nézek a tányéromba, szívom az illatát a fölséges eledelnek s alig tudok belekóstolni.

– Nincs ápítusa a tekintetes úrnak? kérdezé a gazdám.

– Bizony nincs.

– Tudom ám én, hogy miért nincs. Azok a levelek rontották el az etyepetyéjét, a melyeket sorba elolvasott. Most azon töri a fejét, hogy honnan kerítette azt a minden hónapi pénzt a szép Mariska kisasszony, a miről a papa nem tudott semmit.

– Kitalálta, szomszéd; hát maga mit tud róla?

– Én sokat tudok, mindent tudok. Hát lássa, tekintetes úr, a múlt esztendőkben volt egy furcsa módi a magyar úri kisasszonyok, úrasszonyok között. A kinek volt egy férje, vagy bátyja, vagy más egyebe börtönre itélve, hát az azt követte, hogy csinált egy szép stikkolást, kanapévánkost, vagy mit, szépen selyemmel, zseniliával kiczifrázva, aztán azt kilutrizta az ismerősök között. Az én feleségem volt a házalónő, a ki ezeket a himzéseket elhordta házról-házra; mindenütt megtettek egy számot egy forintjával. Mikor meg volt rakva mind a kilenczven szám, akkor a budai lutrin kihúzták a számokat, a kié az első szám volt, az nyerte a vánkost. A kilenczven forint a mi összegyült, jó volt három hónapra a rab uraságnak. Akkor aztán stikkolt a kisasszony megint másik vánkost, vagy szőnyeget, a zsidó asszony megint elhordta házról-házra, megint lett pénz. Így ment az rendiben.

De ez meg már épen elvette a kedvemet az étkezéstől. A torkom elszorította a keserűség, elkezdtem sírni, mint egy gyermek. Hogy engem hosszú éveken keresztül egy gyönge leány tartott el a keze munkájával, börtönéletemben.

– Módi volt ez, tekintetes uram, ebben az időben a mi dámáinknál.

Módi volt! Milyen módi?

El nem hiszi ezt a dolgot nekem senki a mai asszonyi állatokból és férfi állatokból keveredett társaságban, hogy voltak valaha ilyen tündérei a magyar világnak! Hogy volt valaha ilyennek divatja!

– No, most hát megtudta a tekintetes úr, a min aggóskodott; már most hát egyék abból a gulyáshúsból.

– Dehogy eszem, szomszéd! Most múlt már el csak igazán az étvágyam. Fogjon be rögtön, be akarok menni a városba.

Iczig gazda belém nézett.

(Van egy diák szó: «sagacitas», a szótárban ez magyarul így adatik vissza: «szellemi érzékek élessége», én hát csak maradok a díák szónál.)

Ez a sagacitas a kiváló tulajdona a sémi fajnak; arabnak, zsidónak egyaránt.

Kitalálja, hogy más ember mit gondol?

Iczig gazda az asztalra könyökölt s nem mutatott semmi készséget az utasításom figyelembe vételére.

– A tekintetes úr a hajdani princzipálisához akar bemenni?

– Igen, szomszéd uram.

– A tekintetes úr gavallér ember. Fáin ember! Porczellán ember. Gondolja magában: ez a Mariska kisasszony egy «Prachtexemplar». Ennek én tartozom valamivel. Nagyon sokkal, hogy azt a kamatok kamatjaival együtt le nem fizethetem másképen, mintha a kezemet fölajánlom neki. Most már megint földesúr vagyok. Birtokom van. Partie vagyok. Háládatos akarok lenni. Úgy-e igaz?

Kellemetlen ember ez az Iczig! A vesémbe lát!

– No, hát én arra kérem a tekintetes urat legeslegalázatosabban, hogy kegyeskedjék megvárni, a míg az a két nagyságos úr odaát a kastélyban fölébred, toalettet csinál és Staatvisitet tesz a tekintetes úrnál. Az nem fog változtatni az elhatározásán, a csézám itt fog állni az ajtó előtt befogva. A tekintetes úr be fog menni Pestre, a régi princzipálisához: csak hogy egészen más okoknál fogva. Elébb hát tessék hozzá látni a gulyáshúshoz. Még jön lúdpecsenye öntött salátával és túrós galuska. Tudom, hogy Olmützben nem igen traktálják ilyennel a rab uraságokat.

Én elismertem, hogy a gazdámnak jól indokolt az az indítványa, s aztán – egy kiéhezett rab tehetségével hozzá láttam a jó magyaros ebéd elfogyasztásához. Az alatt is az én házi gazdám mindenféle népies közmondásokkal iparkodott a gondolataimnak irányt adni, a milyenek: «a csalánba nem üt a ménkü», – «rosz pénz nem vész el», – «magától meghalt verebet még senki sem látott»; – aztán meg «a gonosz mindig párjával érkezik».

S hogy ne soká törjem rajta a fejemet, csakugyan megérkeztek: «ők ketten». Nagy robajjal törtek be a korcsmaajtón. Az apa és fiú. Nehéz volt első tekintetre kitalálni, hogy melyik az öreg, melyik az ifjú? Az öregnek a haja fekete volt (a melanogéntől) és csigákba bodorítva, az arcza borpiros, a fiatalnak a tarkója meg már kopasz volt s az arcza sápadt, kiélt, ránczos; csak a nagy kidülledt szemek vallottak mindkettőnél a családi leszármazásra. Először láttam őket életemben. Már így elevenen. Alvó helyzetükben az arczuk nem volt látható. Mégis megtudtam, hogy kicsodák. Annál fogva nem is mutatták be magukat.

Hanem az apa (az a festett hajú), oda rohant hozzám, átölelt, megcsókolt, (hogy mi jogon? nem tudom), aztán elkezdett sírni, egyre emlegetve: «Szegény jó Taszszink!» (Ez volt a megboldogult neve.) Elismerte, hogy közös a veszteségünk. A fia azonban nem jött kezet csókolni, (azt vártam), hanem fanyalgó pofával odahúzott egy széket az asztalhoz s arra leereszkedett.

A korcsmáros tudta már, hogy ez mit jelent. Hozott még két tányért, hozzá étkező szereket, poharakat, két palaczk bort s azokat oda tette az asztalra. Ezek természetesen az én vendégeim.

Az apa nem is kináltatta magát, kiszedett a gulyáshúsból s hozzálátott nagy mohósággal, tele szájjal is egyre sápitozva: «Szegény jó Taszszink! ha ő élne!»

A fiú ellenben szemrehányó fitymálással fordult a korcsmároshoz: «Már megint gulyáshús!»

Mire a jámbor Iczig mosolygó alázatossággal hozta elő a mentségét.

– Az osztrigák még nem érkeztek meg.

– Hiszen most van a szalonkák szezonja!

– Tyhű, nagyságos úrfi! A szalonkát meg kellene lőni. Ki merne most lövöldözni? Mindjárt megfognák a zsandár urak. Mért nem tetszik puskaengedélyt kérni a magas kormánytól?

– Köpök a kormányra! – fakadt ki a nemes ifjú s aztán csak majszolta foghegyen a gulyáshúst.

– No no, fiacskám! – csitítá a magzatját a papa. – Ne ilyen fenhangon a kormányról.

– Hát mi közöm nekem többé a kormányhoz? – pattogott a fiacska. – Nem elutasított-e bennünket a jogos követelésünkkel? Itt van. Tessék nézni.

Azzal kihúzott a belső zsebéből egy paksamétát, melynek a hány levele, annyiféle színű papirosra volt írva; valamennyin kétfejű sasos bélyeg. Kitárta előttem.

Ekkor vettem csak észre, hogy hová jutottam. Ezeknek a peres leveleknek a «dócéja» az én kötelezvényem volt, melyet elfogatásom előtt a barátnémnak (annak a mi Taszszinknak) adtam: egy szinleges adóslevél, hogy az elkobzandó birtokaimból ennek az erejével harminczezer forintot megmentsen a számomra. A várkormányzóhoz intézett első levélből, melyet még a barátném írt, értesültem róla, hogy az osztrák kormány ezt az én iratomat érvénytelennek nyilvánította alaki hiba miatt. – Én ugyan két tanúval is aláirattam a szerződésemet, az egyik volt az inasom, a másik a kocsisom, de azok, a mint én foglyul letartóztattam, s a barátnémat hazahozták, úgy elszöktek a szekeremmel meg a lovaimmal, hogy azt se mondták, merre mennek. Az osztrák törvény pedig megköveteli, hogy a hitelesítő tanúknak a lakhelye is ki legyen téve, hogy előidézhetők legyenek. S a németnek igaza van.

– Itt van! Nézze ön! – zokogott az apa, kezével a kitárt iratra ütögetve. – Így fosztottak meg bennünket a mi jogos örökségünktől! A mi szegény jó Taszszink keserves keresményétől! A mit ő a gázsijából megtakarított, a mit vendégszerepléseivel összeénekelt, a mit nélkülözésekkel, kölcsönzésekkel felszaporított. Ha ezt a megboldogult tudná!

– Ne érzékenyülj el, papa, – csitítá őt a fiacska, – idegenek előtt!

Ez az «idegenek» lett volna az Iczig. De ez meg, érezve a rántás illatot, sebtén kiszelelt az ivószobából, sejtve, hogy itt őtet, mint tanút akarják felhasználni.

– Légy nyugodt, papa, – mondá az ifjú, a villával piszkálva a fogait. – Mondtam én neked mindig, hogy van Nemezis a földön. Nem tart örökké a rossz világ. «Még jőnni kell, még jönni fog», azt mondja a költő. A miért minden nap egyesíténk az imáinkat, az végre beteljesült. A mi szeretett barátunk kiszabadult sulyos börtönéből s birtokaiba visszahelyeztetett. Most már semmi dolgunk többé a kormánynyal. A kormány kétségbe vonhatta e kötelezvény hitelességét; de ő maga, a ki ezt írta, nem fogja a saját írását megtagadni.

Most már láttam, hogy micsoda kelepczébe kerültem. A saját tőrömben vagyok megfogva. Isten büntetése az rajtam, a miért koholt kötelezvényt adtam ki magamról, soha át nem vett összegről, az osztrák hatalmasok kényszerítésére. Azok nem ismerték el az írásomat érvényesnek; de hogy tagadjam el én saját magam az aláírásom hitelességét? Hogy mondjam én azt ki – biró előtt, – hogy a mit aláírtam, az nem igaz: én soha pénzt nem kaptam a művésznő barátnémtól? Száz ember közül kilenczvenkilencz azt tenné az ilyen esetben: akár esküt tehet le rá; de én vagyok az a századik, a ki ezt nem teheti. Én nem mondhatom azt, hogy hazudtam, hamisságot írtam. Nincs a világon akkora kincs, a mennyiért ezt megtehessem.

Apa és fiú azzal az éhes vicsorgással néztek rám, a melylyel két ólálkodó farkas néz az áldozatul szánt bikára.

– Jól van uraim, – mondám nekik fölkelve az asztaltól. – Ez törvényes ügy, a mi elintézésre vár. Semmi szavam sincs önökhöz többet.

Arra ők is felugrottak az asztal mellől s kétfelől a két karomba csimpajkoztak, fenhangon kiabálva: «Elébb ismerje ön el az aláirásának hitelességét, tanuk előtt! tanuk előtt! Héj, Iczig! korcsmáros!»

A kiabálásra bejött a korcsmáros.

– Híjon ide még egy tanut! – rikoltozá a fiú. – Ez az úr nyilatkozni fog az aláirása hitelessége felől.

Az Iczig sunyi mosolygással felelt.

– Mindjárt behívom a másik tanut. Itt van a konyhában. A Rokomozer.

De erre a névre az én két emberem egyszerre elugrott mellőlem s mintha ostorhegyre vették volna, úgy szaladt ki a szobából.

Én el nem tudtam gondolni, mi lelte őket.

A korcsmáros felvilágosított róla.

– A mióta oda tetszett lenni, új rend jött a világba. Behozták az «adósok börtönét». A Rokomozer egy olyan hitelező, a ki a zsebében hordja a két jeles uraság ellen szóló itéletet. Az adóst azonban csak a lakásán kivűl szabad elfogdosni. Ezek az urak úgy szoktak étkezni a korcsmában, hogy a míg az egyik falatozik, addig a másik lesi az ajtóban, hogy nem jön-e a Rokomozer a zsandárral s ha a ménkűfogót (így hivták az osztrák zsandár sisakját a hegyes végeért) meglátja csillogni, akkor utczu, szaladj! futnak haza, bezárják magukat a szobába.

– Most már hát igazán be kell mennem a városba.

– De egészen másféle oknál fogva, mint az elébb tetszett gondolni.

Azt is eltalálta.

Pestre érkezve (még akkor csak Pest volt), egyenesen a volt princzipálisomhoz siettem. Este volt; otthon találtam. Nagy volt az öröme, hogy újra láthatott, dicsérte a kinézésemet: mennyire megemberesedtem négy év alatt. Arról is értesülve volt, hogy ezt a magasabb akadémiai kurzust nem töltöttem el hiába, sokat tanultam, különösen olyan tudományokat, a melyeknek most gyakorlati hasznát vehetni: idegen jogot.

Mondám neki, hogy erre bizony nagy szükségem is lesz: ügyvédi gyakorlattal kell keresnem a kenyeremet; mert a visszaadott birtokomból semmi jövedelemre nem számithatok: a benne maradt bérlők nem fognak fizetni, sőt azoknak van ellenemben még nagy követelésük.

Főnököm azt mondta, hogy ismeri jól az egész ügyet. Engemet is ismer: hogy magamon nem segíthetek. Hanem bízzam ő reá az ügyemet, majd eligazítja ő azt perpatvar nélkül. Azután ott marasztott vacsorára.

Hárman ültünk az asztalnál: az apa, a leánya, meg én. A leány nagyon megszépült, a mióta utoljára láttam.

Megállhattam, hogy az indulataimat eltitkoljam előtte. Nem példálóztam előtte a levelekre: még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy kinek a számára készül az a himzés ott a rámán? Mert ha az első szót kiejtem, akkor az utolsó szót is utána kell mondanom, hogy én őt bámulom, becsülöm, szeretem, s aztán a kezét megkérem.

Azt pedig most a becsület tiltotta. Hajótörött vagyok, a kit koldúsul dobott ki a partra a hullám. Elébb embert kell csinálnom magamból, mielőtt férjnek ajánlanám fel magamat. Most még senki és semmi sem vagyok.

Még azt is megállhattam, hogy azt a karpereczet át ne adjam neki, melyet a börtönben én magam faragtam elefántcsontból; az ugyan nem az ő számára készült: de a kinek szántam, a kinek átadni akartam, az régen halott már s annak a helyét régen ő tartja elfoglalva: régen a valóságban, ma óta és örökké ezentúl az én szívemben.

Az én történetem aztán egészen rendes polgári lefolyásnak indul. Szerelmes voltam egy esztendeig; de nem írtam verseket, hanem ügyvédi okmányokat. Aztán felhasználtam az akkoriban megalakult magyar földhitelintézetet (áldja meg az Isten a megalapítóit), könnyen törleszthető kölcsönt vettem fel a birtokomra, abból azt fölszereltem újra; a bérlete az én megkegyelmeztetésemmel megszünt. A főnököm kiegyezett a hienáimmal, az álkötelezvényemet beváltva csinos kis összeggel, a mit azok a mint megkaptak, rögtön eltüntek erről a fél-földtekéről: azóta nem hallottam róluk semmit. Egy év mulva aztán már mint nőmet vihettem haza az én falusi lakomba a választottamat, a főnököm leányát, a ki engem, szegény eltemetett rabot hosszú időkön át tartott a keze munkájával – s senki sem tudott róla, csak a zsidó korcsmáros meg a felesége s azóta éltünk boldogan, mint Philemon és Baucis.

Ez alatt a lakoma az utolsó fogáshoz ért.

A másik két czimbora kevés szóval elmondá a maga élettörténetét.

A bérlő szólt elébb:

– A mint én hazakerültem három keserves esztendő mulva Lombardiából, egy szál kopott Waffenrockban a szülőföldemig per Schub szállítottak; ott beálltam egy bérlőhöz ispánnak: derék jó ember volt, nagyon megszeretett, hozzám adta a leányát: később a bérletét is átadta. Most már vagyunk sokan, de az áldott föld, meg a magunk két tenyere mindnyájunkat eltart.

– Engem pedig elrejtett s felfogadott jó Bergengóczia, – folytatá az életrajzolást a rektor; – ott akadtam meg a rektorián: még most is ott vagyok. Surculusaim pedig valának elegen, de az már egy sincs otthon: az egyik fiam szengáli pap!

Ezt nagy büszkeséggel mondá. – Első rendű parokhia ez a kálvinista hiveknél. Szengáli papnak a fiából magyar miniszter is lett már.

Azzal aztán összecsördültek a tokaji boros pohárkák.

– A ti egészségetekre!

– A magunkéra.

A bérlő ezután megismételte a kérdést:

– Hát a rajkónkból, a szép Pista gyerekből mi lett? a ki a műkedvelői előadásainkon leányszerepeket játszott. Mit tudsz felőle, te fiskális? azt mondtad, hogy él még? Mért nincs most ő is közöttünk?

– Hát bíz ezt azért hagytam a fekete kávéig, mert ez olyan fekete leves, a mit semmi czukorral meg nem lehet édesíteni. A mi leányarczú Pistánk, a mint a szabadságharcznak vége lett: nem akart belenyugodni a világtörténetbe. Rajongó lelkű fiú volt: guerillacsapatot szervezett s azzal bekalandozta a vidéket. A szabadcsapatot pedig élelmezni kellett. Az ő rendszere mellett ezt a gazdagabb földbirtokosoknak kellett teljesíteni, a kiket csapatostul meglátogatott. Egyszer aztán egy ilyen földesúr megtagadta a látogatók kívánságát, a miért őt a mi szelídlelkű pajtásunk, hazafiúi felgerjedésében agyonlőtte. Ezért aztán hajtóvadászatot rendeztek ellene: a szabadcsapat szétrebbent, elpárolgott; de ő maga kézrekerült, nem is tagadta a tettét. Ezért aztán halálra itélték. Szegény özvegy anyja az uralkodó lábaihoz vetette magát s kikönyörögte a fia életét. (Hiszen még nem volt nagykorú.) Halálbüntetését átváltoztatták élethosszig tartó fogságra. Mikor én egy időben a magyarországi börtönrendszert tanulmányoztam, véletlenül ott találtam a mi czimboránkat a szamosujvári nagy államfogházban. Rögtön ráismertem: a rabok arczát símára beretválják. Még akkor is olyan leányarcza volt. Esztergályos munkát végzett. Odamentem hozzá, megöleltem, megcsókoltam. A börtönigazgató azt mondá, hogy valamennyi rab között ez a legjobb magaviseletű.

Én azt mondám neki, hogy szólni fogok az ügyében illetékes helyen: vannak jó összeköttetéseim, hogy engedjék el hátralevő büntetését.

– Ne tegye azt uram, mondá ő ridegen, én nem akarok kegyelmet kapni: nekem nincs semmi helyem a világban többé. Itt a helyem a börtönben: meg vagyok vele elégedve.

S azzal folytatta az esztergályozást.

S azóta minden évben kapok a börtönigazgatótól tudósítást, hogy a mi hajdani jó pajtásunk él és semmi baja.

Az utolsó levele itt van a zsebemben. Tőle is van benne egy sor: olvassátok.

Az az egy sor volt: «Kedves pajtásaim! Ötven esztendő után üdvözöl benneteket Pista.»

A három jó barát felszürcsölte a fekete kávéját azon keserűen s több áldomást nem ivott.