Nazli-Hánem

Mahmud szultán kiadta már a kegyetlen parancsot, hogy a muzulmán hölgyek, mikor az utczán megjelennek, termetüket buggyos bő köpönyegbe burkolják, az arczukat pedig átlátszótlan fátyol alá rejtsék; de biz ezt a zsarnoki rendeletet a kairói mohamedán hölgyek nem tartották tiszteletben.

Hiszen Sztambulban is csak oly módon sikerült a padisahnak a legfelsőbb rendelettel behozott divatot a hölgyvilággal elfogadtatni, hogy elébb egy sereg hölgyet, a ki fátyol és feredzse nélkül sétált a Boszporusz-parton, beledobáltatott a tengerbe.

Mehemed Ali, Egyiptom kormányzója, azonban nem követte a szultánja példáját; egyéb parancsolatjait sem fogadta meg: elég háborúja volt kemény férfiakkal, mit háborúskodott volna lágy, szelid asszonynéppel. Azokat tartá gyönyörűségre. Ha ő akkor ott lett volna Sztambulban, mikor azt a sok szép leányt a vizbe dobálták: bizonyosan kihalászta volna őket.

Azért a kairói hölgyek azontúl is hagyták gyönyörködni termetük és arczuk bájaiban az utczán nyüzsgő férfi népet. S azok között igen sok volt az idegen.

A mogorva imámok ugyan meg-megszólítának egy-egy ifjú bajadért, a ki a szokottnál is vékonyabb szövetű öltönyt viselt, s a haját szétszórva bocsátá a vállaira, riasztva őket a szultán parancsával, de azok csak fittyet vetének nekik. Mind azt lesték, hogy mit fog csinálni Nazli-Hánem.

Igy hítták a kormányzó húgát, kedvenczét, a kinek gyönyörködtetésére építteté a «Subra» tündérkastélyt Kairo mellett, melyet három oldalról magas kőfallal elzárt kert vesz körül, csak a pálmák koronái s a cziprusok sudarai nyúlnak túl a párkányon; a kastély homlokfalának fehér márvány lépcsőit pedig a Nilus kék vize mossa, mely áradáskor egész a rézajtókig emelkedik. A széles, magas falat, mely a Nilusra néz, elborítják a festett és faragott arabeszkek, az aranyozott czikornyák; de ablaka, melylyel a Nilusra nézzen, csak egyetlen egy van: gömbölyű, az is aranyozott rácscsal elzárva. Ha ez a szem beszélni is tudna s elmondaná egyszer, hogy mit látott?

Ebből a mesemondásba illő kastélyból szokott minden délután bevonulni a városba a bűbájos Nazli-Hánem, fényes kiséretével. Mindenkit a saját szeme győzhetett meg róla, hogy megérdemli a «varázsló» melléknevet. Két izmos nubiai csonkított szolga czepeli aranyos palankinját; előtte szaladnak a kengyelfutók, kürtszóval adva jelt a leghatalmasabb úrnő közeledtéről, a ki még a kormányzó fölött is uralkodik.

És mindenkinek, a ki szembe jő, szabad a hasonlíthatlan tündér bájaitól megittasulni, akár frank, akár mozlem; még a fellah is fölemelheti hozzá szemeit. Nazli-Hánem büszke arra a hírére, hogy őrültekkel töltötte meg Kairót. Ezrekre megy a száma, a kik odavesztették az eszüket az ő villogó, nagy éjfekete szemeibe. Mire a Birkes-eszkebieh piaczig eljut, egész svadronyt képez a lovas kisérete, a kik mind utána bolondult imádói. A délczeg mamelukok!

Egy nap azonban elmaradt a fényes kisérő csapat.

Nazli-Hánem palankinja, trombita-fuvóival együtt üdvözletlen haladt végig a hosszú, kettős pálmasor alatt. Más nem bókolt előtte, csak a pálmák.

Hol maradtak a délczeg mamelukok?

A város utczáin sem volt a szokott néptolongás. A herczegnő (ez volt a czíme) ellátogatott a Khan-Khalilba, a hol az ékszereket árulják; onnan elvitette magát a Tarbiehbe; mindenütt bevásárolt, keleti ékszereket, aranyhímzett fátyolokat vett; a Szukarieh-bazárban rózsavizes sorbetet ivott; de férfival nem találkozott sehol, kivéve a rabszolgákat meg a kalmárokat.

Talán a Szug-e-Szallahban lesznek, a hol a drága fegyverzeteket árulják? Itt szoktak a mamelukok találkozni.

Ott sem talált senkit a lovagok közül; és a kalmárok, a kikhez kérdést intézett, mind a válluk közé húzták a fejüket, a tenyerüket a szájuk elé tették: nem mondhattak semmit.

Végre egy vén, fehér szakállú fellaht szólított meg, a ki fejét a térdére fektetve guggolt a Hasszarin-mecset előtt.

– Mit tudsz, öreg? Hová lettek a délczeg mamelukok?

A fellah meg sem emelte a fejét, így válaszolt:

– A délczeg mamelukok nagy vendégségen voltak az éjjel a kormányzónál és most alusznak.

– De hiszen már alkonyodik a nap.

– Annál inkább alusznak.

– De reggel csak fölébrednek?

– Még reggel is aludni fognak. És azután, a mig az Izrafil angyal trombitája meg nem harsan, addig folyvást aludni fognak a délczeg mamelukok.

Nazli-Hánem a helytartó palotájához vitette magát palankinjában.

Nőknek a hárem felőli oldalon volt bejárásuk, melyet nagy, tágas kert takart el szem elől; ez is magas kőfallal volt körülvéve, a párkányzat hegyes vasrácscsal szegélyezve; a kapujához hosszú töltés vezetett, melynek oszlopívei alatt lomhán folyt a csatornán bevezetett Nilus vize; a kapuboltot pedig egy gömbölyű kupolás tornyacs koronázza, melynek két gömbölyű ablakából éjjel-nappal két eunuch kukucskált elő, régi divatú, mozsáröblű puskákkal, a melyekkel végig lehetett seperni az egész keskeny útat. A kapunyílás előtt volt egy felvonó híd, mely azt egyúttal elzárta. Azt az ismerős sípjeladásra lebocsátották.

A herczegnő bámulva látta, hogy a csapóhíd le van eresztve, a kapunyilás tátong; őrök nincsenek sehol. A két gömbölyű ablaknyilásban két páva ül: azok kiabálnak egymásra kihivóan, mintha ők volnának itt az urak.

Kiszállt a palankinból, rabszolgáit hátrahagyva, s két rabnője kiséretében bement a kapuboltozaton át a kertbe.

Ott sem talált egy élő lélekre sem. Máskor ott kapargatták az útakat a bosztandzsik; most üres minden itt.

De valamit mégis talált, a mi meglepte. Egy sárgaréz gombot az útfélen. Azt fölvette.

Gombot az ozmanli nem visel. A sárgarezet nem is ismeri. Ez egy «frank» kabátjáról szakadt le. Hogy kerül a gyönyörűségek kertjébe egy frank férfi?

A háremhez vezető ajtók is mind tárva, nyitva voltak.

Nazli-Hánem ismerte a bátyja háremének minden szobáit, folyosóit; végig járt rajtuk. A kincseket érő drágaságok ott voltak érintetlenül; a felnyitott szobák során végig lehetett látni.

Végre eljutott a nagy fürdő-terem ajtajához. Annak a zárában benne volt a kulcs. Az ajtó kivülről volt bezárva. Felnyitá a zárt és feltárta az ajtót. Abban a teremben találta Mehemet Ali valamennyi asszonyait és odaliszkjait együtt. Kisírt szemű, zilált hajú valamennyi, a ki fehér bőrű; a feketéknek a szeme pedig úgy forgott rémületében.

Mikor az ajtót nyilni hallották, mind elbújtak a fülkékbe, de mikor a herczegnőt meglátták, hangos sivalkodással rohantak eléje, odaomlottak a lábaihoz. Anisz-Jel, a helytartó kedvencz kadinája, nyakába borult a herczegnőnek, s hevesen zokogott.

– Mi történt itt? – kérdezé Nazli-Hánem.

– Nem merek beszélni, rebegé halkan Anisz-Jel.

A többi hölgyek is, kezeiket ajkaik elé téve, mutatták, hogy tilalmas a beszéd.

– Mi történt itt az éjjel? Ki mondja meg? – kérdé a herczegnő.

– A beszéd halál! – sugá a kadina.

Ekkor odaérkezett a vén kadun-khiet-kuda, az eunuchok agája, Badrul.

– No, hát beszélek én. Vén vagyok már, s azok után, a miket az éjjel láttam, nem bánom, ha nem látok többet semmit a világon.

De erre a szóra a hölgyek mind szétfutottak s maga Anisz-Jel is a füleire tapasztá a tenyereit; ezt a beszédet meghallani is halál.

– No, hát én nem félek tőle, mondjad! – szólt Nazli-Hánem az öregnek s leült a dagadó kerevetre, lábait maga alá szedve.

– Gyásznap lett ez a mai egész Egyiptomra, – kezdé el az öreg Badrul. A kormányzó összehivatta az egész országból a mamelukok főnökeit. Számra voltak négyszázhetvenöten. Tanácsot ült velük reggeltől estelig, melyben a mamelukok előadták kivánságaikat. Mehemed Ali mindent helybenhagyott.

– Így szokott azokkal tenni, a kiket el akar veszteni.

– Megosztá velük a hatalmát; úrrá tette őket a hadsereg fölött; nekik adta a földmives nép terményeinek negyedét; elengedte sok évi tartozásaikat; közbocsánatot hirdetett minden eddigi lázadásaikért; – s a legnagyobb pártosokat megölelgeté, megcsókolgatá.

– S azok nem rémültek meg?

– Utoljára mindegyiknek ajándékozott egy nagy pecsétes gyűrűt.

– S azok nem tudták, hogy ez a halál jegygyűrűje?

– Este felé aztán, mikor a mamelukok kiváltságait, az alkoránra tett kézzel eskűszóval megerősité, meghívta valamennyit lakomára a nagy zöld-terembe. Ismeritek azt a termet. Tojásdad köralakú. Egy karzat veszi körül, melyhez csak a háremből van bejárás. Ennek a sűrű rácsozata mögül volt megengedve a háremhölgyeknek a férfiak mulatságait nézni; ők maguk látatlanok maradtak. A lakoma a csillag feljöttével kezdődött, s tartott az éjféli szúra énekléseig. – Ezúttal azonban a háremhölgyek helyett a basa frenk lövészei foglalták el a karzatot. Azok a híres vadászok, a kik egyes golyóval futtában lelövik a zergét, röptiben a keselyűt. Azok is négyszázhetvenöten voltak: minden vendégre egy. A kerti kapun, a háremen keresztül bocsáták be őket, elébb a hölgyeket mind bezárva ide a fürdőterembe. Mikor aztán a fekete kávét hozták, a csibukokkal együtt, Mehemed Ali volt az első, a ki rágyújtott. A mint az első füstkarikát felbocsátá a magasba: ez volt a jeladás. Egyszerre eldördültek a frenk vadászok puskái s négyszázhetvennégy mamelukfőnök holtan esett le a lakoma asztal mellé. Csak egy maradt közülök élve: Omár bég.

– Omár bég! Az én hősöm.

– Azt eltakarta a gyilkos golyó elől a kávétöltő rabszolga: azt érte a halál. Ő maga karddal a kezében tört utat a testőrökön keresztül, a kik mind frenkek voltak, s aztán kirohant az udvarra, felkapott egy paripa nyergébe: a ki útjába állt, azt megölte. Ámde hirtelen felhúzták előtte a csapóhidat, a várkapun nem menekülhetett ki többé. Ekkor Omár bég a bástya meredek lépcsőin felkapatott a párkányra s egy vakmerő ugrással leszökött onnan a magasból. Se magának, se lovának nem lett baja: kijutott az árok-partra.14)

– Az én hős Omárom! – tapsolt a herczegnő.

– A te hős Omárodat azonban a bástyatoronyban álló strázsa meglőtte, ő aztán nehéz sebével tovanyargalt; de mire a Hasszán moszkéig eljutott, halálát érezé: ott lesegítteté magát a nyergéből a küszöbön ülő koldussal: annak elmondá a mamelukok gyászesetét s annak a karjai között meghalt.

– Jaj! Jaj! – sikoltá, haját tépdesve Nazli-Hánem. Jaj neki! Jaj nekem! Jaj azoknak, a kik őt megölték.

A herczegnő a hárem jól ismert folyosóján keresztül átment a bátyja palotájába. Rátalált Mehemed Alira abban a szobában, a hol irni szokott. Saját életének krónikáját irta.

– Hová tetted az én lovagjaimat? Mit tettél Mizraim virágos kertjével? Hol van az én hősöm, Omár?

Mehemed Ali szép nagyszakállú férfi volt. Nyugodt mosolygással simítá végig a tenyerét a mellén végig hullámzó szakálla fölött; azután a hugának az omlatag hajfürteit czirógatá meg. Akkor megfogta a kezét s odavezette egy keskeny, csúcsíves ablakhoz, melyet finom arany rács takart.

Az ablakból a palota udvarába lehetett látni: Nazli-Hánem ott látta a szökőkút medenczéjében piramiddá felhalmozva a mameluk vezérek levágott fejeit, legfelül volt Omár bég feje. A szökőkút felső víz-sugára, szivárványt vetve az alkonyi napban, hullott arany cseppekben a néma arczokra. Az oszlopos arkádok alatt frenk katonák álltak, a kik fecsegve, kaczagva csináltak vadásztréfát abból, hogy a halott fejekre lecsapó keselyüket lelövöldözték. Szélpuskát használtak hozzá, a mi nem ád hangot a lövésnél.

– Mit tettél, Mehmed Ali? – sikolta fel kétségbeesetten Nazli-Hánem.

– Úrrá tettem magamat Egyiptomban, – szólt a helytartó, oda mutatva a pergamen lapra a kitárt könyvben, a hol ugyanez a mondás volt felírva arany betűkkel.

S ugyan úrrá tette magát! A mameluk vezérek leöletése után a többi tízezer mamelukot egy tollvonással megfosztá kiváltságaitól és birtokától.

Azontúl nem volt senkinek földbirtoka Egyiptomban. Minden vagyon az államé lett.

Ime a szocziális állam-ideál megvalósulva! Semmi külömbség nemes és paraszt között; minden ember egyenlő; mindenki dolgozik. Vagyona senkinek sincs, minden jövedelem az államé. Az állam gondoskodik mindenkiről, ád ennivalót kicsinynek, nagynak egyformán, ruhát, hajlékot, dohányt. A munkát is az állam osztja ki. A kinek izmos karja van, abból lesz katona; a kinek nincs kedve a hadakozáshoz, az szánt-vet, a kinek görbe a háta, a karja vézna, az lesz szabó. A ki ravasz, az lesz kereskedő; a kit valami kórság háborgat, az lehet költő. Feleségről is gondoskodik az állam az alattvalói számára. Ha nem telik az itthon szülöttekből, hozat Georgiából, Circassiából, Görögországból: így nemesíti a fajt. Iskolákat is tart az állam: minden embernek kell a betűket ismerni. Adót senki sem fizet; pénze senkinek sincs; minden az állam kincstárába folyik s onnan szivárog szét.

S ennek a minta-államnak, mely valóságos respublica volt parlament nélkül, volt is olyan hatalma, mely daczolt a török szultánéval, az európai nagy államokkal, mely rendet csinált Afrikában s uralkodott a szárazon és tengeren.

S ennek az államnak a lelke volt Mehmed Ali.

Meg lehet érteni, hogy miért irtatta ki egy óra alatt az összes mameluk főnököket? Utjában álltak a nagy állameszmének.

Francziákat használt az államcsínyhez. Azok már értettek hozzá. A «septembriseurök» utódai.

Nazli-Hánem háromszor elfordítá a talizmán-gyűrűt balkeze hüvelykujján s rettentő fogadást tett szivében.

Legelső dolga volt, hogy egy rézfürdőmedenczét belülről bezománczoztatott üvegmázzal. Azután a szolgálatába fogadott egy tanult khemikust.

Tehát frenkek követték el azt a tömeges gyilkolást.

Frenk alatt értenek francziát, olaszt. Ezek képezték Mehmed Ali udvarát, tanácsát, testőrségét.

Nazli-Hánem minden nap megtette a szokott sétáját hordozó-hintajában végig a pálmák útján, az utczákon, téreken, egész a helytartó palotájáig; meglátogatta a bazárokat s szemébe nézett fátyolán keresztül a czifra egyenruhás frenk ifjaknak. Most fátyolt viselt az arczán.

Egy fiatal hadnagyocska olyan merész volt, hogy a kezével csókot intett a herczegnő felé.

Nazli-Hánem oda sugott a palankinja mellett ballagó feketének:

– Ezt jegyezd meg!

A megbizott eunuch aztán addig kisérgette a kiválasztott fiatalt, a mig megtudta a nevét és lakását.

Ennél aztán másnap bekoczogtatott a keleti városok ismeretes alakja: a közvetítő vén asszony, besugva neki, hogy egy előkelő hölgy, egy csodaszép tündérnő, őt választotta ki kegyosztása tárgyául. Bizonyítékul átadott neki egy drágaköves arany gyűrűt.

Ennek a gyűrűnek az előmutatóját fogja várni az alkonyi muezzim-éneklés után a Haszszán-mecset mögött egy gyalog-hintó, két hordozóval; a kik őt egyenesen elszállítják a húrik édenébe: a költők által megénekelt paradicsomba.

A fiatal vitéz képzelete bizonyosan bekóborolta már ezt a tündérvilágot s most örömmel fogadta a meghívást, mely azt a valóságban is feltárja előtte.

A Hasszán-mecset mögött várt az ifjú vitézre a hordozó hintó, a két emelőlegénynyel, s az eunuchhal a kit a herczegnő megbizott. Beültették, s csak akkor vette észre, hogy a gyaloghintó ablakai nem üvegből, hanem macskaezüstből vannak, a min a világosság áthat ugyan, de keresztül nem lehet rajta látni; ki sem lehet törni, mert hajlik.

Nem láthatta, hogy hová viszik. De őt sem láthatta meg senki az útfélen, a ki a zsöllye ablakán be akart tekinteni.

A palankin a herczegnő palotájában ért czéljához: itt kibocsáták az ifjút.

A vigyorgó duéna ott várt reá a tornáczban s kézen fogva, maga után vezette, egyik fényes teremből a másikba.

Az ifjú vitéz az ezeregyéjszakai mesék világát látta elevenné válni. Kápráztató pompa, mámorító illatár, virágos bokrok, gyümölcs-pazar fák, s azokon ugrándozó majmok, repkedő madarak; szökőkút rózsavízből, süppedő selyem pokrócz a padlaton, selyem függönyzet a falakon, aztán andalító énekhangok, a mik egyre közelebb jőnek; mig kétfelé nyilik a nehéz selyemkárpit s a pompák pompája, a bájos hölgycsoport előre tánczol, csábító mozdulatokkal, ingerlő szökeléssel, körüllebegve az elbűvölt idegent, mig aztán a mindent elhomályosító fény kitündöklik: maga a paradicsom királynéja, a kinek az arab költő ezt a nevet adta: «napsötétség» és igen jól találta; mert a hol ő leveti a fátylát fejéről, ott a halandó nem lát többé se napot, se holdat, csak az ő arczát.

Ez Nazli-Hánem.

A szerencsés ifjú aztán a gyönyörök minden poharát sorba ízleli: fenékig üríti. A bort csókkal édesítik. Az álmot csókkal ébresztik.

Egy ilyen tündéréjszakáért nem is drága fizetés a halál.

De milyen halál!

Hajnalhasadtával azt mondja a tündér-menyasszony az elbűvölt vőlegénynek:

– Eddig csak úgy szerettünk, a hogy férfi és nő szeretnek. Most jön még, hogy úgy szeressünk, a hogy az istenek szerettek hajdanában! Azok a pogány istenek: a kik nektárt ittak, ambróziát lélegzettek, a kiknek szárnyas gyermekük volt, s a kiknek még a bűne is dicsőség volt. Nézd: ebben az arany fiólában van a nektár és ambrózia. Ha ebből iszunk, mi is istenekké leszünk.

Ő maga ivott előbb a szűk nyakú arany kulacskából, aztán az átölelt ifjúnak nyújtá.

Annak a kulacsnak pedig az a bösztörsége volt, hogy két rekeszre osztva, kétféle ital volt benne. A kulacs kupakjának egy félrecsavarásával változott az ital. A mit a herczegnő ivott belőle, az tiszta bor volt; a mit az ifjúnak nyujtott, az erős álomital volt. Rögtön elaludt tőle.

Akkor aztán a herczegnő egy nagy rézgombra ütött az öklével, s annak a harangkondulására előjött a padló csapóajtaján négy izmos eunuch. Kettő czepelte magával az üveggel bélelt fürdőkádat, másik kettő pedig két hordó nagyságú korsót hozott a vállán.

Abból a két korsóból valami zöld szint játszó folyadékot töltöttek a medenczébe.

Az egyik eunuch kihúzott a göndör hajából egy fehér kakastollat s azt belemártotta a zöld folyadékba. Mikor kihúzta onnan, a toll veres volt s összezsugorodott.

Azután azon a gömbölyű ablakon, mely a Nilus felé néz, felhúzták az ércz redőnyöket, hogy a napvilág teljes fényében oda süthessen arra a medenczére.

Akkor odamentek az alvó ifjúhoz, a kinek a feje még oda volt hajtva a tündérnő keblére, ajkai még nedvesek voltak az utolsó csóktól. Azt felemelték s odavitték a fürdőkádhoz; de előbb a két kezét selyemzsinórral hátrakötötték.

Ez alatt szép csendesen aláereszkedék a padmalyból egy vastag üveg lap, mely a földig érve, az egész szobát kétfelé rekeszté. Nazli-Hánem kerevetén fekve, keresztül láthatott az üvegfalon.

Láthatta, hogyan merítik bele a rabszolgák azt az ifjút, a kit szerelmével boldogított, abba a fürdőkádba.

A mivel az meg volt töltve, az hígított vitriol volt.

Nehány percz mulva aztán életre tért a maró érczsavanyban fürösztött ifjú.

De minő életre.

Egész testét égette már a gyilkoló folyadék. Ordított a pokoli kín miatt.

Ekkor aztán Nazli-Hánem elkezdett beszélni hozzá az üvegfalon keresztül.

– Úgy-e te voltál, a ki az én hősömet megölted? Úgy-e te vagy a mamelukok gyilkosa? Hát jó-e a pokolba kerülni? Hogy esik a gyehenna fürdője? Ordíts! üvölts! Káromold az eget! Azt akarom én hallani.

S mentől kínosabb torzpofákat fintorított a halálra gyötrött, annál jobban kaczagott rajta a herczegnő, s ott nézte nagy gyönyörűséggel a kétségbeesett szerető vergődését, a míg az meg nem halt.

Akkor aztán kiemelték az eunuchok a megölt ifjút a halálos fürdőből s a hulláját kidobták a gömbölyű ablakon át a Nilusba.

A palota lépcsőin ott sütkéreztek a kajmánok; azok rögtön rohantak a préda után.

Az üvegfal ismét fölemelkedett; akkor aztán Nazli-Hánem kiült az ablakba s legeltette szemeit azon a tréfás látványon: hogyan osztoznak a sok fogú alligátorok a kapott prédán. (A krokodilnak nincs se szaglása, se izlése.)

Később aztán abban gyönyörködhetett a herczegnő, hogy a vitriolos lakomától felpuffadt kajmánok hogy jönnek oda a lépcsőkre, kínjukban meggebedni.

– No, majd holnap jobbat kaptok!

Így folytatta ezt a démoni gyönyörűséget Nazli-Hánem hosszú időn át.

Egyenkint elemésztette a bátyja testőr-csapatjának szinevirágát, a nélkül, hogy valaki sejthette volna, hogy azok hová lettek. Háromszáznál többet elvezetett már közülök a gyönyörök paradicsomán keresztül az égő pokolba. Elébb megízleltette velük az üdvösséget, azután meg a kárhozatot. Örömét találta mind a kettőben. Rettenetes boszút állt a mamelukok gyilkosain.

Egy napon maga a testőrség ezredese ellen veté ki a hálóját.

Randolfi korzikai eredetű olasz volt. Sámsoni erejű férfi. Azt azonban már Delila asszonyság is kitalálta, hogy Sámsont hogyan kelle erejétől megfosztani.

Randolfi már régóta gyanakodva kémlelőzött a herczegnő palotája körül. Testőreinek titokteljes eltünését egyenesen ő neki tulajdonította.

Midőn a susogó banya ő neki is elhozta a gyönyörűségek zálogát, a gyémántos jegygyűrűt, az ezredes megjelent a légyotton, s engedte magát a zárt palankinban a herczegnő palotájába szállíttatni. Ő vele is azt tették, a mit a többivel. Előbb fürdőbe vitték, ott a rabnők illatos olajokkal bedörzsölték; aztán keleties selyem ruhákba felöltöztették; semmi fegyvert, ártó szerszámot nem hagytak nála. Randolfi bízott oroszláni erejében. A tündértánczok és csábító énekek által félbeszakított hosszú lakoma után, a gyönyörök mámora közepett őt is megkinálta a paradicsom királynője a túlvilágra magasztaló bájitallal.

De Randolfi minden mozdulatára vigyázott a csábító tündérnek s észrevette, hogy az, miután maga ivott az ezüst kulacsból, annak a nyakán egyet fordít. Ő, hatalmas öklébe fogva a kulacsot, a hüvelykujjával visszafordította a kulacs nyakát: úgy ivott belőle. Az pedig nem volt más, mint czukros rózsavíz.

Ekkor aztán elálmosodást szinlelt; a szemét lehunyta; nagyot lélekzett, mint a ki mély álomba merült.

A gong harang kondulására előjött a szomszéd szobában leskődő négy eunuch, s leemelte a fekhelyről a mozdulatlan alakot.

Az ezredes álomütöttnek tetteté magát.

A rabszolgák felhúzták a padlat alól a fürdőmedenczét, aztán kettő közülök megtölté azt a gyilkos érczsavanynyal.

Randolfi a fojtó szagáról ráismert a vitriolra.

A másik két rabszolga e közben lebocsátá az üvegfalat, mely a szobát kétfelé választá.

Az áldozatnak szánt férfi lecsukott szempillái alól látta, hogy a kéjek istennője hogy alakul át a boszúállás Erynnisévé. Ez arcz nem Circe képe volt már; hanem Megæráé! Parancsoló kézzel inte a rabszolgáknak, hogy hajtsák végre halálos munkájukat. Azok hozzá fogtak, hogy Randolfi kezeit hátra kötözzék.

Ebben a pillanatban talpra ugrott az olasz, s megragadta két karjánál az egyik rabszolgát, oly erővel hajítá azt az üvegfal felé, hogy az keresztül tört rajta, halálos sebektől elborítva, úrnője lábaihoz.

És aztán a másik hármat nagy hirtelen utána.

Nem kellett neki szablya, hogy összeaprítsa őket; elég fegyver volt az a széthasadt üvegfal. Annak az éles szilánkjai, mint a kaszabörtön, úgy hasogatták össze a rajtuk keresztül hajigált testeket, a kiknek mély, tátongó sebeiből fecskendett a vér a rettenetes tűndér alakjára.

Nazli-Hánem meg volt bénulva a rémülettől. Se egy kiáltást tenni, se helyéből megmozdulni nem tudott. Csak elmeredve bámult erre a csodaerejű férfira, a kihez hasonló hőst soha nem látott. Várta, hogy mikor fog ő rá is kerülni a sor? Mikor ragadja meg rettenetes ökleivel? Vagy mit fog tenni?

Az athleta, a négy rabszolgával elbánva, azt az erőmutatványt tette, hogy azt a vitriollal félig töltött rézkádat a két fülénél fogva felemelte magasra s arra fordítá, a herczegnő felé.

Nazli-Hánem eliszonyodva veté magát fekhelyére, arczát hosszú hajával eltakarva, hogy azt ne érje a pokoli tűzeső. A viador azonban mást gondolt. Odavitte a rézmedenczét a felnyitott gömbölyű ablakhoz s azon kihajította.

A krokodilok ott ácsingoztak már, százfogú torkukat a vízből kitátva, várták a mai nap lakomáját.

Mikor aztán az a nagy tömeg vitriol a Nilusba zuhant: az ott egyszerre lobbot vetett; a víz forrni kezdett, a kajmán-banda iramodott gyors úszással a Nilus szigete felé, megrettenve a sistergő haboktól. Akkor aztán Randolfi is kiugrott az ablakon át a Nilusba.

A vizet felforraló vitriol, sűrű fehér ködöt támasztva hömpölygött a habok felszinén odább, s e romboló elem védelme alatt úszott tovább a menekült férfi is, láthatatlanná téve a feje fölött lebegő érczsavany füstjétől.

Mikor Nazli-Hánem ismét fel merte emelni a fejét s hátra nézett, elbámult, hogy áldozatát nem látta sehol, csak az elvérzett, vonagló rabszolgákat az ágy fülkéje előtt.

Hová tünhetett el? A fürdő-kád sem volt ott.

Öklével háromszor ütött a gongra; erre befutottak a rabnői. Ájuldozott valamennyi, mikor azt a sok vért meglátta. Azt parancsolá nekik, hogy nézzenek ki az ablakon, mit látnak. Azok mondák, hogy semmit sem látnak, mint egy, a víz szinén úszó felhőt. A kajmánok szilaj czikkázást mivelnek a vízben. Ez megnyugtatá. A megmenekült áldozatot bizonyosan széjjeltépték a víz szörnyei.

Azt a négy rabszolgát is kidobáltatá az ablakon. Legyen a kajmánoknak is egy Bajrám-ünnepük egyszer.

Aztán fürdőbe vitette magát; lemosatta tagjairól a vért, attól még fehérebbé lett a bőre; a vérszagot elüzette ambrával, pézsmával, s aztán felöltözött legpompásabb ruháiba s palankinjába szállva, elvitette magát a városba, sorba járta a bazárokat, bevásárolt, sorbetet ivott, s végül látogatást tett az alkirály palotájában.

A hárem bejáratánál két eunuch lépett eléje, a kik bő palástot vetettek a fejére, s abba egy percz alatt úgy beburkolták, hogy se mozdulni, se kiáltani nem tudott.

Aztán ismét palankinba tették; órákig jártak vele, lépcsőkön fel és lefelé, míg utóljára ismét kiemelték a hordozó zsöllyéből, akkor egy székbe ültették; az himbálózott, mintha a levegőben lógna; a tekerő csigát hallotta csikorogni, a kötelet zsurlódni: egyszer aztán földet ért a szék s akkor aztán csöndesség lett körülötte.

Ott elkezdte magáról lebontani a palástot, melybe be volt burkolva, míg egészen kiszabadítá belőle a fejét.

Egy gömbölyű teremben találta magát, melynek nem volt se ajtaja, se ablaka. A világosság egy gömbölyű nyiláson hatolt le e börtönbe sok ölnyi magasból. Ugyan ezen a résen bocsáták alá a kosarat, melybe naponkinti étele és itala volt téve, vékony érczsodronyon.

Itt maradt holtig Nazli-Hánem, az örök feledékenység vermében, a hova őt Mehemed Ali, a testvére, elzáratta.

Kilenczvenkét esztendős volt, a mikor meghalt.