II.

– Ki vagy te? mi vagy te lengő, ingó liliomszál? Hol termesz te itt ezen a véres mezőn? Fehér virág – piros magból?

– Én vagyok a bajadére, felelt a lány a lovagnak s szemérmesen lesüté szemeit és bátran megcsörrenté oldalára kötött kardját. – Én vagyok a pusztai virág, a ki termett esőből és napsugárból s nem ismer atyát és anyát. Én vagyok az, ki ablakod alatt énekel, midőn első álmodból felébredsz; éneklek arról, a mi neked kedves: szerelemről és csatákról. Én vagyok az, a ki előtted tánczol a csengős nakarával, midőn mulatni vágyol, s parancsodra virágot köt homloka körül. Én vagyok az, a ki kávédat megfőzi, lovadat felkantározza, kardodat kifényesiti, golyót önt pisztolyaidba s fehér ruhádat kimossa. Én vagyok az, ki este ott alszik sátorod nyilatánál, lábaid előtt fekve, ki kezedet csókolja, és forró könyet ejt rá, ha felé nyújtod kegyesen. Én vagyok az, ki melletted űl gyors paripán, a midőn a csatába mégy, ki kardot forgat oldalad mellett, kettőzteti csapásaid, mintha négy kezed volna, s ki utjába áll a csapásnak, a mely teneked volt szánva, s ha meghal is, feléd sóhajt… Én vagyok a bajadére… Fogadj engemet magadhoz. Hű rabod leszek a sírig: mulattatlak, ha szomorkodol; én éhezem, hogy te elégült légy; én fáradok, hogy te pihenj; én virasztok, hogy te alhass. Ha van nőd, azt szolgálni fogom, ha van kedvesed, annak izenetet hordok tőled; ha nincs sem nőd, sem kedvesed, rabszolgálód leszek. Ha csókot adsz, mosolyt találsz arczomon utána; ha ütést adsz, akkor sem találsz mást, mint mosolyt. Fogadd el a bajadérét…

Az ifju bajnok megfogá a lányka kezét, bevezeté őt sátorába, leültette kerevetére maga mellé és igen örült, hogy ilyen szép fehér virág is terem ezen a véres mezőn.