III.

A kürtök riadása szól, a harcz ördögei beleszabadultak az élő népbe; ember és állat meg van részegülve, a paripa jobban óhajtja a harczot még, mint a rajta ülő lovag, s a kik legdühödtebbek a harczban, azok a lobogó szövétnekes golyók, a mik úgy süvöltenek az emberek közé; pedig az ő életük csak egy rövid karéj útja, a hol leesnek, ott szétszakadnak.

Hogyne zajongna hát az élő ember, kiben forró vér pezsg, midőn a kürtök kiáltását, a kardok csattogását hallja?

Amott a síkon, a kék folyam mellett folyik az ütközet; szép a dombtetőről nézni, egy-egy négyszögü tömeg hogy válik apródonként háromszöggé, felét az ellenfél golyói kaszálták le. Amott torló porfelleg közelít, csak a zászlóhegyek látszanak ki belőle, s a kardok élei. Egy lovas csapat rohan a megfelezett négyszög ellen.

Megy a vad roham előre, a paripák sörénye leng, szikrázik a patkó, szikráznak a szemek, a kard úgy süvölt a légben.

A támadó lovas csapattal szemben fényes sisakok hegyei ragyognak; a hármas szuronysor villogva mered a rohanók elé.

A jobb szárnyon ketten futnak versenyt a viharral, de nem sziveik gerjedelmével: a hős Szaif s a bűbájos szép Nahalim, a kardviselő bajadére. Egymásra néznek szüntelen és azt gondolják magukban: ugy-e együtt maradjunk mindig?

– Ha te harczolsz, én is harczolok; ha te győzesz, én is győzök; ha te meghalsz, én is meghalok.

A dob megpördül, a félig elvágott négyszög vitézei hármas tüzet adnak, hármas öldöklő roppanást.

Három halálos kiáltás viszhangzik rá a rohanók között. Sok derék hős elmarad társaitól utána, sok jó paripa fut el gazdátlanul a csatatérről.

Mind a ketten egymás mellé rogytak: Szaif és Nahalim, a hősök és paripáik.

Az első lövésnél azt kiáltá Szaif:

– Allah veled, te szép dicsőség!

A másiknál:

– Allah veled, te szép bajadére!

A harmadiknál:

– Allah veled, te szép élet!

Élet és dicsőség egy percz alatt elhagyták őt, csak a bajadére maradt ott mellette. Fölvette őt karjai közé, vérző sebét lefogta kezével, hült ajkait kebléhez szorítá és gyönge testével védte, hogy az utána rohanó paripák el ne gázolják az elesett hőst.

A harcz robaja tova megy s ujra visszahuzódik; ádáz, felbőszült tömegek vívnak őrületes csatát; most az egyik, majd a másik foglalja vissza a tért. Nyomorú sebesültek csonka kézzel, tátongó sebekkel hiába rimánkodnak egy ital vízért, vagy egy megmentő szuronydöfésért, nyomorú haldoklók hiába sóhajtoznak Isten után, hiába néznek az égre, hiába csókolják a földet: nincs rájok gondja sem égnek sem földnek.

Csak egy sebesült kínlódó nyögését fogja fel nyugasztaló kebel. Csak a bajadére emlékezik meg elesett hőséről. Felveszi őt karjaiba; csodálatos erőt kért szivétől, hogy ne érezze a halott terhét nehezebbnek, mint az alvó gyermekét a dajka, és ereje nem hagyta el, míg a golyózápor közül, a csatatombolás közül ki nem szabadítá őt.

Haza vitte sátorába, ott puha ágyat vetett neki, vérét lemosta hűs vízzel, sebeit bekötözgeté, s költögeté édes szóval, édes hű vigasztalással.

Az édes szó, az ápolás életre hozta a sebesült hőst. A holt merevség elhagyta tagjait s olyan jól esett neki, midőn felnyitá szemeit s egy szelid, mosolygó tündért látott maga mellett, ki langy kezével orczáját simogatta.

Sokáig feküdt a lovag nehéz sebeiben. Az egész tábor odább vonult régen, őt elhagyták ismeretlen városban; el is felejtették bizonyosan.

A bajadére gyógyítgatá őt erdőkben keresett füvekkel, miknek hatására bűvész asszony tanítá meg; a bajadére táplálta őt gyönge ételekkel; volt a nyakán a szép leánynak három sor arany pénz felfűzve fonálra: az egyenkint eltünt onnan; messzünnen és drágán kellett hozatni a beteg számára ételt és erősítő italokat. Az utolsó pénz is elfogyott: akkor eljárt a bajadére az udvarokba, a kávéházak pajtáiba, ott tánczolt, énekelt, koldult – egy sebesült hős számára, kiről elfelejtkezett mindenki, kinek nincs senkije, csak ő.

Mert ilyen a bajadére: anyád, ha beteg vagy; kedvesed, ha örömöd órája van; szolgálód, ha éhezel; éber őröd, ha alszol; siratód, ha meghalsz.