A BASI-BOZUK.

Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a híres heverő.

Azért nevezték híres heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan, a míg abban tartott.

Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere, gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni helyéből, vagy egy kicsinyt odább csúszni, hogy ez áldott gyümölcsök közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanemha oda esett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: «íme Khaleb Rizlán, fogj és egyél»; máskülönben ott éhezett a derék férfiu a bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap, miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a szomjuság miatt, nem hogy vízért ment volna a forrásra, hanem reggelig imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő angyalaival ezt az üres tömlőt azzal a tejédességű nedvvel, a mi a Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak elfoglalva.

Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát két tenyerébe téve, s bámulá az Istenalkotta porszemeket, mily csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem nyolczszegletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák az egész világot, egyik végétől a másikig.

Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számította magát ez utóbbiak közé.

Egy napon jöttek hozzá ismerői és mondák neki: «Khaleb Rizlán, feleséged haldoklik, téged óhajtana még egyszer látni.»

Rizlán meg sem mozdítá állát tenyeréről.

– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz, hűséges nő volt, meg fog látni a paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?

Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondák:

– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most meg a tevédet?

– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd feltalálja ő a forrást magának s ha igaz állat, vissza talál ismét jászolához; ha pedig nem igaz állat, akkor minek vesződjem én a háládatlannal?

Harmadnap megint új hírrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.

– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?

Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyű legyen az, midőn az alsiráth hídján átcsuszamlik, de helyéből meg nem mozdul érte.

Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlánnak a szomszédok:

– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kívül talál. Siess hajlék alá.

Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.

– Majd a fejemre terítem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem esik bennem semmi kár.

Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.

Még tán hetednap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.

– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a hitetlenek Stambul ellen, le akarják verni a félholdat a mecsetek tetejéről!…

… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem robbant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől-utól talál, veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?

A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán nekik rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, melyben ők most beszélgetnek.

– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a míg csak oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton; a kinek nincs: gyalog sorban. Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.

Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segített köszörülni kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a lázításba, míg egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával Stambul felé, vitte arra a nagy útra, melyet lóháton és könnyű szerrel is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.

A dühöngő csoport faluról-falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsú gyermekek mellett, kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd tanulja meg az is jó korán, minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen karú földészek, öszvérhajcsárok lógatták meztelen lábaikat kétfelé öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszú kantusaik végét karjaikra vetve, kik közt fényes, czafrangos lovagok ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú ruházat-keveréket segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni; régi idők, keresztes háborúk emlékei, hosszúnyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszúrva, gerezdes buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg kést dugni az övébe, úgy menni a harczba.

E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni. Csak a turbánja elég nagy: az hét singnyi patyolat; az a halotti lepedő, melyet minden igaz muzulmán a feje körül tekerve visel.

Hanem azért a legkisebb férfiu vállai emelik a zászlót; ez a sovány, vézna alak szinte összetörni látszik a nagy súlyos lobogó terhe alatt, melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák pálmaszilva egész úti készülete, – s maga mellé fekteti, mikor aludni megy.

Húsz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a száma, a második tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen, nyomorultul elmaradozott itt, amott, egyesével, párosával a lelkesült népnek fele, ott az útfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek odább.

Huszad napra megérkezének Stambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az örömtől, midőn a padisáhok szent városát érinték lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.

De hát mi ő neki Stambul és mi ő Stambulnak, hogy úgy örül annak láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?

Nincs ő neki semmije Stambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt kivánja ő, és egyebet semmit.

És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.

Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá s megy utána, a hová az vezeti, és meghal és boldog.

A szent hit harczosai megismerék a világhírű szerályt aranyos kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khor-khori szökőkút előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent lélekkel.

Sokáig várhattak, míg valaki hozzájuk szólt, s nagy fejcsóválgatva nézték, mint járnak a tisztátalan giaurok a szerály kapuin ki s be, a honnan ők ki vannak zárva.

Ekkor egy csomó softa elegyedett közéjük; fiatal alkorán tudósok, kik egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.

A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.

Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezúttal látni nem fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit elől-utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?

A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Stambulban, hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésök szerint az úton.

Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musírnak, a ki épen akkor rossz kedvében volt.

Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.

Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól:

– Honnan jöttök?

– Kiki a maga tűzhelye mellől, felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk mindnyájan, a hol jó dolgunk volt és boldogságban éltünk, onnan jöttünk ide.

– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.

– Köszöntünk musír, mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a moszkókkal.

A musír vállat vont s azt mondá hangosan a mellette állóknak:

– Valóságos «basi-bozuk» (őrült fejű).

Rajtuk maradt a «basi-bozuk».

Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.

Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fa tetejébe is, de a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.

Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólítá őket, hogy csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak tán valamit.

Csak egy intés kellett a zavart fejüknek; hiszen ezért jöttek ők oly messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy magával vitte őket.

Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn: egyszerre két oldalról előtörnek az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.

A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb oldalának s keresztül törték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafánti sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.

Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők fogtak el húsz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább állt.

Az elfogott lovakon ülve, úgy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a táborig s odaküldték őket ajándékba a musírnak, a ki olyan lenézve bánt velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.

A musír rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentúl éhezni nem szabad.

E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három-négy ujja, pofája összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén van. Ruhája is erre-arra lóg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert a legközelebbi alkalommal megint úgy összetépeti magát, mintha sasokkal enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták emlékéből; úgy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.

A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi basi-bozuk. Elébb ágyúval lövöldöztek egymásra az emberek, azután puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig míg más ő rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de mégis ő kelt fel s a muszka maradt halva, lovakkal elgázolták a földön, föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem eresztette élve.

Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, úgy akasztá azt nyakába, mint valami drága lánczot; úgy lépett a musír elé, ajándékba adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.

A musír pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára adván eképen, hogy az nem illik katonához, ellensége holttestét szabdalni; vágja addig, a míg él; a halottaknak hagyjon békét.

A basi-bozuk átlátta, hogy a musírnak igaza van, s azután még jobban ragaszkodott hozzá.

Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is basi-bozuk volt: minden új rendeletre duzzogott, nem lehetett vele parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.

Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállítá seregeit a musír; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a musír parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől megverje a moszkót, mert mind egyetértenek vele.

Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.

Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musír: egyszer csak útját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.

– Nem arra, musír, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a gyalázat, és te hátra felé mégy-e? Hogy ha előretörsz, nincs olyan muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az ellenség már neved előtt is, s hogy ha árulók ülnek hátad mögött a padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.

A musír megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.

A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s elkezdé lázítani a harczosokat, úgy, hogy egyszer a vezér azt hallja, miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdik hangoztatni, hogy le a miniszterekkel! éljen a musír.

Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musír rögtön kiküldé altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.

Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött: elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.

Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló nyele alatt, melyről a lobogót úgy lelövöldözték már, hogy csak egy foszlány fityegett még rajta.

– Álljatok rendbe, mondának nekik a musír altisztjei. Nem volt az kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna a gyalogoktól. Ez természetes. Jóbarátok, ismerősök szeretnek egymás mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek van lova, a másiknak meg nincs.

Ekkor megjelent a musír egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, elhatározott hangon felszólítá őket:

– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek alávetni?

– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musír, viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy «úgy van»!

Ekkor mást kérdezett tőlük a musír.

– Akartok-e visszatérni hazátokba és elhagyni ezt a földet békességgel?

– Ne mondd azt, musír! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Mohamed hite veszélyben van; és a míg háború van, vissza nem térünk tűzhelyeinkhez.

A musír arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük harmadszor, – utolszor:

– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázadó görögök ellen; avagy Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?

– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen sehova.

A musír kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon pillanatban két belső kapuja megnyílt a kaszárnyának, s nyolcz ágyú egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.

Azután ismét becsukódtak a kapuk.

Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, mely még hörgött nehány perczig.

De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: «éljen a musír!»

A musír pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.

– Szegény jó fiúk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.