SZINOPE.

Bejáz Hasszán volt a legkedvesebb vitéze az egyiptomi alkirálynak.

Bejáz (fehér) Hasszánnak hívták fehér orczájáért, melyet nem látott elpirulni soha senki, sem a haragtól, sem a szégyentől, sem a szerelemtől.

Pedig volt mind a háromra alkalma elég.

Első bash-ráj (hajóskapitány) volt ő felsége szép vitorlás hajóján, a «Sárkányon»; elég csatája volt kalózokkal és viharral, egyszer három nap vívott martalóczokkal egy sziklaszigete mellett az archipelagusnak, negyed nap saját tengerészei lázadtak fel ellene. Elébb meghódítá lázadó katonáit, azután legyőzte a martalóczokat, azután felakasztá őket árboczaikra sorban, és azután megtizedelteté zendülő alattvalóit, mind ezt ama változatlan fehér arczczal, melyet a harag és viadal meg nem pirosít.

Midőn az orosz czár ő felségének követe megjelent a török szultán ő felsége udvaránál s korbácscsal kezében, téli kaputban adá elő a nagyvezérnek ura követeléseit, miknek minden szava halálnál keserűbb gyalázat volt az ozman népre, s a nagyúr vezérei még tanácskoztak rajta, hogy elfogadják-e e kérkedő kivánatokat? hogy a török birodalom minden igazhivőjében fellázadt a lélek; ez a hír is megpróbálta Bejáz Hasszán arczát. Nem, még a szégyen sem tette azt pirossá, de halaványabbá.

És midőn végre az Omár család utolsó ivadéka is kivonta a próféta kardját párnája alól, melyen hosszú-türése álmait aludta, midőn a három világrészben lakó ozmanok egy harczkiáltásban törtek elő, midőn minden mohamedán félreveté egymás elleni gyűlöletét, hogy a közös ellenségnek forduljon, mint egykor a nagy Ali idejében, a midőn még sem a Si, sem a Szunna nem adott belharczokra okot, az egyiptomi uralkodó is elküldé segédseregeit a moszkók elleni harczba, s a karcsú «Sárkány» megmutatá magát a Bosporus csendes tükrén, tarka vitorláival, fehér lemezzel körülvert oldalaival, két sor ragyogó ágyúval födélzete alatt; gyönyörű volt elnézni, hogy tudott megfordulni sebesen s hogy keresztülbújkálni a többi hajók között, még csak meg sem hajlott bele, csak a hosszú kétágú zászló hányta a bókokat feléjük.

Az első napokban mindjárt fontos és veszélyes küldetése akadt. Fegyveres csapatokat kellett átszállítania a kis-ázsiai partokra, s lőport a cserkeszek számára.

Ez bátor férfira számított feladat volt: az orosz hajóhad roppant járművei minden irányban keresztül kasul szeldelék a Fekete-tengert s egész rajokban czirkáltak a partok előtt, miken a Sárkánynak ki kellett kötni.

Bejáz Hasszán okosan teljesíté a rábizott parancsokat. Kétszer is kitért ügyesen övéinél sokkal erősebb orosz hajók elől, harmadszor két vele egyenlő gálya támadta meg: azoknak helyt állt s visszafelelt; az első lövések után szépen menni hagyták.

Csefketil várada előtt partra tevé a török csapatokat, s azután vitorlázott fölfelé a cserkesz partokon.

Mindenütt közel kellett magát tartania a parti váradokhoz, hogy a cserkeszek telepítvényeit az oroszokétól megkülömböztethesse, sziklák, zátonyok között szépen keresztül sikamlott, néha egész órákig elhalimbázott (lavirozott) a parti ütegek kereszttüzében, míg a helyet megnyugtatólag kikémlelte.

Végre megtalálta, a kiket keresett; egy erdős part mentében négyszögű sáncz volt felhányva, annak a közepén gömbölyű sövényházak.

Innen csak egyes ágyúval kezdtek el rá lövöldözni, nem egész tűztelepekkel, mint a többi váradokból; hanem annál közelebb jártak a golyók hajójához, egy pár az oldalába is furódott szépen.

– Ezek cserkeszek, monda Bejáz Hasszán örvendve; nem vesztegetik a lőport s hiába nem lőnek az emberre.

Azzal felhuzatta a török lobogókat a félholddal és csillaggal árboczaira s sietett a kikötő felé.

A mint az erősségből meglátták ismert lobogóit, rögtön abba hagyták az ágyúzást, hanem egy üdvözlő röppentyűt bocsátottak fel egyenesen, fogadj Isten nevében.

A hajóról elbocsátották a dereglyéket s maga Bejáz Hasszán volt az első, ki belőlök a cserkesz földre ugrott.

Ah, nem a földre; a férfiak karjaiba, kik lábaihoz omoltak, kik vállaikra emelték, kik lerohantak a víz közé s úgy hordták ki karjaikon társait, a hős nemzet hős szabadítóit.

A bash-ráj átadá a szultán becses küldeményét a cserkeszek emírjének, drága óhajtott küldeményt; ágyúkat, puskacsöveket és lőport. A cserkesz sorba csókolta az ajándékokat: nincs nemesebb ércz a vasnál!

Hasszánt ott tartá az emír magánál egy napig.

A cserkeszek emírje gazdag ember volt, százhúz négyszög mérföldből állott birtoka, és azon gulyái, ménesei; két ezer lovas ült fel parancsára, három kastélya is volt a belföldön, s az egész halászat az övé volt az Ara folyamban.

Csupán egy dolog nem volt nála a gazdagsághoz, a mit pedig a mi európai fogalmaink szükségesnek találnak a gazdagság kiegészítéséhez: csak pénze nem volt a jó emírnek.

De hát mire lett volna neki a pénz! Mire használhatta volna azt? Élelme, öltözete egész seregének kitelt saját emberségéből, paripa is termett minden ifju alá, palotájához nem kellett egyéb, mint a mit az ősi hegyek ingyen adnak, fát, követ és vakolatot; fegyvert pedig szerzett fegyverrel, s ha drágán vette, véren vette…

Ám ha jutalmazni kellett valakit fejedelmi módon, valami derék daliát, ki magát kitüntette harczban, nem volt-e neki hat szép leánya, egyik oly bájos, mint a másik? A kiknek az ő kezeiket ajándékozá, nem mondhaták-e, hogy királyi jutalmat kaptak?

Kincs, nemesség, díszjelek jöhetnek-e mértékbe egy ily adománynyal, midőn a jutalmazott minden drágakőnél ragyogóbb szépséget, gazdagabb szívet, nemesebb lelket érdemelt ki?

Öt leányát kiosztotta már az emir derék, csataviselt férfiaknak; azok már mind boldog nők, büszke anyák voltak; csak a hatodik, csak a legkisebbik leány volt még otthon.

Hol talált volna érdemesebb vitézt az utolsó ajándékra, mint Bejáz Hasszánt, az özönvíztől hánytvetett cserkesz nép Nóé galambját, ki jött – nem a béke olajlevelével, hanem a harczok véres hírével közéjük s hozott fegyvert s tanácsadó férfiakat hozzájuk, és hozott édes biztatást s boldogító reményeket.

Bejáz Hasszán elfogadá a hölgy kezét, s midőn kezében remegett az, midőn bűbájos kék szemeit az éjfekete szempillákkal felemelé hozzá a leány, – a hős fehér arcza akkor sem lett pirosabbá, miként szokott: halovány, sápadt maradt az; pedig szíve ép oly forró volt a szerelemben, mint bátor és elszánt a harczban.

Ezért nevezték őt Bejáz-Hasszánnak, a fehér ozmánnak, holott tudva van, hogy a mozleminek mind barnák s a legkisebb indulat mindjárt arczaikba kergeti a vért, s kivált ifju éveikben arczuk olyan, mint a piros rózsa.

* * *

Kétszer tette még meg Bejáz Hasszán e veszélyes útat, mind kétszer szerencsésen. A harmadik látogatásnál a cserkesz partokon már nem ketten tisztelegtek az emír apánál, hanem hárman, a szerető férj és nő s a szerelem áldása, egy szép kis csecsemő.

Ott született a tengeren, mint valódi tengerész fiához illik, legnagyobb vihar idején; a mi jó jel volt a hullámoktól hányatott hajóra. Hiszen ha Isten annyi éltet ki akart volna oltani azon órában, nem gyujtotta volna meg egy új élet szövétnekét.

A tengerészek egészen bolondjai voltak a gyermeknek, azt hitték, hogy az ő nevetése jó időt hoz, sírása tengervészt jelent s ha megkaphatták, eljátszogattak vele, szép napos időben hátukra vették s beúsztak vele a tengerre, az apa követte őket csónakon.

Különösen volt egy híres buvár a tengerészek között, a kit Barifnak híttak, ez sokszor megtette azt a tréfát, hogy mikor a gyermek nyűgösködött, nem akart aludni dajkája kezében, azt mondta: «no várj, majd mindjárt hozok én teneked valami szépet!» s azzal leugrott a tengerbe s rendesen hozott is annak fenekéről valami czifra kagylót, vagy csecse klárist a kis fiúnak, a mitől azután ez megengesztelődött.

Az öreg emír érzékenyen megáldotta kis unokáját, tán azon bűnbe is keveredett, hogy annak szüléit kevesebb áldásban részesíté; úgy bocsátá őket vissza hajójukra.

A cserkeszek figyelmeztették Hasszánt, hogy a mult napokon nagy orosz hajók halimbáztak a látkörön sok ideig, őrizze magát tőlük.

Bejáz Hasszán újra egyesült az al-kapudánbasa, Ozmán hajórajával, ott is legszebb volt valamennyi fregatt között a «Sárkány», a délczeg, tarka vitorlás jármű. Eddig ez volt Hasszánnak felesége, gyermeke, mindene a világon, és ime most is mindene rajta van: felesége és gyermeke.

A kapudánnak sietnie kellett vissza Stambulba, Batumnál hadsereget szállított a partra, s még ez évben újra kellett neki egyet fordulnia.

A mint a trapezunti magaslatokra értek, a tenger elkezdett dagadni, a kedvező szél elfordult s nem sokára a legerőszakosabb északnyugoti szél támadt ellenük, mely délutánra valódi viharrá fajult, nehány nagyobb hajó elveszté közép árboczait, valamennyi behúzta fölösleges vitorláit, az ágyú-csappantyúkat lezárták s valamennyi tengerész örült, midőn a kapudán hajójáról azt jelvényezték, hogy vegye minden hajó a szinopei kikötő felé az irányt.

Csak Bejáz Hasszánnak nem tetszett e parancs, a ráietterik (hajóvezetők) előtt kimondá, hogy jó katonának, jó tengerésznek, jó muzulmánnak mindig az első gondolatnál kell maradni, mert az első gondolat mindig Istentől jő, férfi szívből; a második ördögtől jön, gyermekszívből.

Késő éjszakán pillanták meg a szinopei fénytorony csillámát s reggel volt, mire bevergődtek a kikötőbe.

A következett nap a vihar okozta roncsolatok kitatarozásával telt le, a szél este felé elcsendesült s éjszaka mély, sűrű köd szállt le a tengerre.

– Minden dzsinei és rossz szellemei között a pokolnak legjobban utálom a ködöt, monda Hasszán, pilotáihoz fordulva. A köd a gyávák védszelleme és a bátrak megejtője; segít a vaknak és elvakítja a látót.

Már korán hajnalban a födözeten volt; nem gyönyörködteték sem a szép czirkász nő szerelmes hizelgései, sem gyermeke ártatlan csevegése. Nyugtalanul járt, kelt a födözeten alá s fel, látcsővel kezében, melylyel pedig épen semmit sem láthatott.

A lezárt ágyúcsappantyúkat felnyittatá, kormányost, hajóslegényeket kergetett állomásaikra, a függő ágyakat kirakatta a mellvédre, s nézte időközönként hosszasan a szürke alaktalan homályt, melybe a köd burkolá az egész tájékot.

– Barif! szólt a buvárhoz, nézz oda, te a víz alatt is látsz, tán jobb szemeid vannak, mint nekem: mit látsz ott a ködben? Nem látod, mintha nagy, kiváló alakok mozognának előre-hátra?

A buvár sokáig erőtette szemeit.

– Csak a köd maga az, uram, a mint nagy gombolyagokban tódul a lomha szél előtt.

Hasszán türelmetlenül csóválta fejét, s csak nézett tovább maga elé.

Egyszerre felordíta dühödt hangon:

– Talpra mindenki! Az ágyúkhoz tüzérek!

A felriadt tengerészek odatekintének, a hová Hasszán mutatott kezével s íme a köd szürke fátyola alól három roppant sorhajó kisértetes alakja kezd előmerülni, oldalaikkal a kikötőnek fordulva, alig nehány száz lépésnyi távolban tőlük.

Nehány percz mulva még közelebb jönnek, az ágyúsorokat meg lehet számlálni rajtok s mögöttük a nyilt közökben ismét három nagy sorhajó árboczai bontakoznak elő a köd homályából.

Egyszerre megperdül a dob a török hajókon, eszeveszetten fut, kiáltoz mindenki, a legtöbb hajó úgy állította magát a parti ütegek elé, hogy azok nem lőhettek miattuk az ellenségre, a legfőbb tisztek egy része künn van a városban, a többi nem tudja, hogy mihez kezdjen? csak Bejáz Hasszán hajóján vannak rendben: az ágyúsok égő kanóczczal lövegeiknél, a kormányosok a küllő kerék mellett, a lövészek a függő ágyak mögött s maga a bash-ráj a főárbócz előtti emelvényen, kezében a jelző tülök.

A hajók között egy sebesen hajtató csónak haladt keresztül, a rajta ülő Topál aga kétségbeesett hangon kiálta fel Hasszánhoz: – mindnyájan el vagyunk fogva!

– Elfogva! mondá a fehér Hasszán s még fehérebb lett e szóra; azzal parancsot adott pattantyúsainak, hogy üdvözöljék a közeledőket.

Azt a dicsőséget legalább fentartá, hogy az első lövést török ágyú tette, midőn tizen voltak egy ellen megtámadói.

Harmincz golyót küldött a Sárkány az ellene közeledő sorhajónak, mind a harminczat megkapta az szépen s olyat hajlott az bele, hogy minden árbocza bókolt ellensége előtt.

Erre egyszerre megnyilt a halállal terhes pokol méhe, az orosz sorhajók háromszáz ágyúval adtak sortüzet a tömegbe szorított török fregattokra, egész hajóoldalok egyszerre villantak fel a köd homolyában, irtózatos halált okádva elleneikre, kik a kétségbeesés dühével feleltek nekik vissza. Száz meg száz ágyú beszélt egyszerre; a parti ütegek a török hajókon keresztül szórták az oroszokra bombáikat, míg ezek tüzes golyókkal üdvözlék elleneiket.

Ah, ez rút, egyenetlen harcz volt! Óriások küzdelme hősök ellen. Az oroszoknak hat sorhajójuk volt, a törököknek egy sem.

Egy óra alatt vége a harcznak; három török fregatt lángokban áll, ég az admirálhajó is, maga Ozman basa, a kapudán, ellőtt lábbal viteti magát más hajóra, a fedélzetről a hullámok közé ugrálnak a rémült tengerészek, a láng a nyilt ablakokon süvölt elé s egyszer-egyszer eldurrant egy töltve maradt ágyút; sülyedő járművek hanyatlanak a víz alá, miknek árboczait menekvő csoportok tartják elfoglalva, s egymás után merülnek el vele; az egész tenger, mint a lávaözön, ragyog az égéstől, s a fényes hullámban egész tömkelege úszkál az elkárhozottaknak.

Csak a Sárkány áll még pusztulatlan. Nem úgy ellenfele. Bejáz Hasszán mindig jól ki tudta választani az időt, melyben ágyúival reá lőjjön, s midőn arra került a lövés, hajóját hirtelen élével fordítá ellene; a Sárkánynak még csak a második árbocza hiányzik, de az orosz sorhajó már féloldalt merült s többé megfordulni sem bír, kormányát elvesztve, esetlen oldalát védtelenül hagyja a Sárkány tüzének, s árboczai jobbra-balra csüggnek, mint szárnyaszegzett csüllőnek tollai.

Ah, ha még egy hajósvezér lett volna ily szerencsés, az orosz tengerésznek volna mit panaszolni oda haza; de ím köröskörül minden veszendőben van már; a többi fregattok égve uszkálnak a vízen, vagy roncsoltan elmerülve a víz alatt, s a merész Sárkány felé két újabb sorhajó közelít; vagy megadja magát, vagy úgy összelövik, hogy gyermekjátékot sem farag senki dirib-darabjaiból többet.

Az ellenséges hajókról jelvényezik Hasszánnak, hogy adja meg magát. Szép volna a derék fregattot elvinni diadaljelül Szebasztopolba.

Hasszán e jeleket látva, hirtelen eltünt a fedélzetről, s megragadta ismert jó buvárát, Barifot, levitte őt magával a középfödélzet alá s ott midőn magukra voltak, azt mondá neki, hogy siessen szobájába, a hol neje és gyermeke vannak s hozza el őket magával.

Barif két percz mulva visszatért; csak a gyermeket hozta.

– Hát a nő? kérdé Hasszán.

– Az alélva fekszik.

– Úgy Allah legyen neki kegyelmes, sóhajta a fehér Hasszán. Azzal kivevé erszényét és iratait kebléből s azt mondá neki:

– Ezeket kösd turbánodba. Azután e gyermeket szorítsd övednél fogva kebledhez. Most eredj a hajó ablakához, oda, a hol a vizet szokták kiszivattyúzni. Midőn odaérsz, kezd el magadban mondani az esteli ramazát imáját, midőn odajutsz, hogy «nagy az Isten és hatalmas», akkor fogd be kezeddel a gyermek száját, orrát s ereszkedjél le vele a vízbe, le mélyen egész a tengerfenékig; folyvást mondjad magadban az imát. A míg másodszor jő elő a szózat: «nagy az Isten és hatalmas», addig folyvást maradj a víz alatt, azután ismét jőjj fel a vízszinre, ne tekints sem jobbra, sem balra, engedj lélekzetet venni a gyermeknek s ismét alámerülve, úszszál ki a partra; a mit azután tégy, megtudod magadtól.

A búvár úgy tett, a mint ura parancsolá; Bejáz Hasszán pedig sietett a lőpor teremébe.

Odaérve ő is elkezdé imádkozni a ramazát esti könyörgését, midőn először ért oda, hogy Allah nagy és hatalmas! felsóhajta, gondolván aléltan fekvő szép bűbájos nejére, midőn pedig másodszor ért Allah nevéhez, akkor kihúzta pisztolyát övéből s a lőporos hordóba lőtt vele.

A búvár a víz alatt azon perczben oly rendületes zúgó hangot hallott, mintha az egész tenger egy csengő ércztömeg volna, melybe a villám csapott le, s a másik perczben erőszakosan meglódítá a hullám, forgatva magával, mint egy tehetetlen alakot, s akarata ellen majd felhajítva a magasba, majd levágva a vízfenékre.

Barif e meglepő helyzetben sem veszté el a kezére bízott gyermeket, s a ramazát imának fonalát; az ima végezete felé kezdett a víz felszinére törekedni. Csak az ijeszté meg később, midőn egyszerre a vízből felszállása közben mindennemű ismert tárgyat látott maga mellett a vízbe alásuhanni, előbb a legsúlyosabbak haladtak el mellette, a roppant rézágyúk, némelyik meghajolva középen, később csonka emberi testek, mik lomhán, csendesen szálltak alá a vízfenékre. A légberöpített Sárkány szétszórt rommaradványai voltak azok.

Midőn a víz szinére följutott, már vége volt a harcznak, csak egy-egy roncs égett még a tengerszinen rémvilágot vetve maga körül.

A levegőre érve, a gyermek sírni kezdett; a búvár megcsókolgatva elcsitította s kiúszott vele a partra.

A tengeren az orosz volt az úr.

De a történet feljegyzé lapjaira az eseményt s azt irta utána, hogy a harcz dicsősége nem a győzteseké, hanem a legyőzötteké volt.

Az oroszok kezébe egy hajó sem jutott a török armadából; légberöpíték, vagy elsülyeszték azokat vezéreik, magukat és seregeiket odatemetve.

És ez volt azon esemény, mely minden hüvelyében nyugvó kardot kivont Oroszország ellen.