I.

Küriáki Sándornak volt legszebb kastélya, legszebb hat fia és legszebb egyetlen egy leánya az egész Havasalföldön. A derék főúr egyike volt azoknak, kik ezernyolczszázhuszonötben a legkeserűbb harczot folytatták az ozman ellen.

Látta egy kétségbeesett csatában a «szent sereg» ifjait huszonnégy emberig elhullani. Ez a huszonnégy még keresztülvágta magát a győztesek seregén és a hegyek közé menekült. Küriáki közöttük volt.

Ott volt Jordakival az utolsó csatákban, vívott a veres kolostor sekrestyéje előtt egyik éjszakától a másikig.

Az ő testvére volt az, ki midőn Jordaki fejét kérték az ostromlók, kiadatá magát Jordaki helyett s e név alatt Stambulban le is fejeztetett; három napig állt levágott feje a szerály kapuja előtt. Azóta Küriáki Sándor családi ereklyéi között áll az. Annyit nyomó ezüsttel váltotta azt magához a Samsundbasitól.

Midőn azután vége volt minden harcznak, midőn Jordaki utolsó menedékhelyén megégett, midőn Ypsilanti elfogatott, midőn helyreállt a régi rend és béke, akkor párnája alá dugta kardját a bojár s azt mondá nejének, még akkor ifju, viruló szépségű nőnek:

– Én most lefekszem és aluszom. Jó éjszakát a görög szabadságnak; jó éjszakát Moldva, Oláhország dicsőségének, jó éjszakát az egész világnak. Engem fel ne költsön senki addig, a míg ismét jó reggel nem lesz, mert én aluszom és nem látok és nem hallok semmit.

A mit pedig mondott, azt híven meg is tartotta; mert attól az időtől fogva csak annyi volt az élete, mint egy örökös álom. A nap nagyobb részét kerevetén fekve tölté s hagyta folyni a világ sorját, a merre épen neki tetszett; soha egy ujságot el nem olvasott, soha senkit meg nem látogatott; nem járt sem vadászni, sem jószágai után látni, hanem egész nap ült, vagy feküdt egy helyen, az egészben csak azt az egy változatosságot követve, hogy egyszer jobb felére a kerevetnek vetette a feje alját, másszor meg a bal felére.

Szerencséje volt az életre való asszony, a ki azontúl maga vezette a jószág ügyeit, szántatott, vettetett, számadásokat csinált, cselédekkel pörlekedett, jobbágyokkal vesződött, építtetett, tatarozgatott; férje miatt ugyan az egész kastélyt elhordathatta onnan s másikat építhetett volna helyébe, csak az ő kerevetéhez ne nyúlt légyen senki.

A gyermekek nevelése is az asszony gondjai közé tartozott; pedig azok lassanként szépen felszaporodtak. Hat fiu és egy leány. Egyik gyönyörűbb gyermek, mint a másik. Anyjuk minden szépre, jóra oktatta őket, taníttatá a fiakat nyelvekre, tudományokra, a leányt zenére, himzésre, házi munkára. Apjuknak mind erre nem nagy gondja volt; ő csak délutánonként szokta maga elé idézni gyermekeit; olyankor kihuzta derekalja alól odadugott kardját, kezébe adá a legnagyobbnak s oktatá az azzal való bánásra, hogy kell a hatvágást, az egyes, kettős és négyes malomköröket, a cselsuhintásokat, a banditadöféseket tenni. Azután sorba vette valamennyit. Ki mennyi ideig birja elforgatni azt a kardot? A ki legtovább elgyőzte, a ki legjobb tanuló volt, az kapott tőle rendesen egy ezüst piasztert.

Valahányszor azután a kardot visszadugta a derekalj alá, mindig elmondá nekik, hogy ez ennyi- meg ennyiszer volt ütközetben, kiket és hogyan vágott le vele, miféle nagy főfő urak viselik még most is a sebeket, a miket attól kaptak? s ezek meg ezek a csorbák melyik ütközetre emlékeztetnek belőle?

Ezeken kívül a jó öreg úrnak semmi egyéb dolga nem volt, semmi más életjelét nem adta, úgy hogy ismerősei nem is úgy kérdezősködtek már felőle, hogy «él-e még az öreg Küriáki?» hanem hogy «alszik-e még az öreg Küriáki?»

Egy szép napon, tavalyi esztendőben, mind a hat fia szokatlan örömtől sugárzó arczczal jött be a vén Küriáki hálószobájába.

– Jó reggelt apám! Szerencsés jó reggel van ma Moldvában és Oláhországban. A hatalmas czár hadai áthidalták a Pruth vizét, jönnek nagy haddal, ágyúkkal, megalázni a török uradalmát, leverni a félholdat a mecsetek hegyéről s kitűzni a kettős arany keresztet Zsófia templomára. Ébredj fel szaporán, keresd elő kardodat, sok csatában győztest, keresd elő a zászlót, viadaltól tépve, mert itt van a reggel!

Talpra ugrott e szókra az öreg hetairita, a láng villogott szemében, villogott kezében a kard is s égre emelt szemekkel adott hálát az Istennek, hogy elhozta ezt a napot, melyen a halottak feltámadnak.

Három nap és három éjjel szólt a guszlicza és a hegedű a bojár kastélyában, nyitva volt az udvar boldognak, boldogtalannak, folyott a bor és az ékes szó, mint a patak. A szép Neszte énekelt hősi dalokat elmult vitézekről, apja oldalán ülve a lelkesült vendégek előtt.

A régi harczrongyolta zászló ki volt tűzve a kastély ablakába, deli ifjak, híres verekedők jöttek magukat beiratni az új szent seregbe, a szép Neszte maga tűzte fel melleikre és süvegeik mellé a szép rézkeresztet, a mely jelvényök legyen a közelgő harczban, hogy ők a szent hitért harczolnak.

Az ősz Küriáki olyan boldog, olyan ifju volt most. Huszonkilencz esztendeig nem csak aludt, de álmodott is; és mindig azt álmodta: ha még egyszer ő résztvehetne azon harczban, mely a román népet felszabadítja s olyan úrrá teszi ismét apái földén, a milyen volt a nagy Bazarád alatt!

A fiuk szép sorban következtek egymás után: a legnagyobb volt huszonöt éves, egy-egy évvel alább a többi, a legkisebbik, Péró, tizennyolcz éves volt, utolsó volt a leányka: Neszte, még alig lehetett tizenhat esztendős.

– Kár, hogy ez is nem lett fiu; szokta mondogatni az öreg Küriáki, mikor akadt valakije, a kivel kedvencz eszméiről beszéljen. Látszik, hogy a természet is eltévedt a két utolsó gyermeknél, Pérót szánta leánynak és Nesztét fiunak. Bárcsak legalább megfordítva volna.

A leányka oly vidám, eleven volt mindig; karcsú, magas, deli termet, barna, keleti arczszínnel, melyen keresztültört az ifju életerő pirja, fejét oly délczegen, férfiasan tudta hordani, éjfekete szemeivel oly bátran tekinteni, sűrű szemöldeinek hajlásában annyi daczos parancsoló kifejezés ült, a mennyi bármely férfit büszkévé tehetne, s ha néha tréfás enyelgésből feltette Péro süvegét ragyogó fekete hajtekercsei fölé, senki sem mondta volna, hogy nem ő a férfi s még azt is elhihette volna, hogy amaz a leány; olyan szelid, ábrándos tekintete, oly halvány arcza, oly méla szemei voltak annak, s irigyelheté szép hugától azt a televér ajk fölött hamvadzó férfias pehelyárnyat, a mi nála hiányzott.

Az is bizonyos volt, hogy Neszte jobban tud lőni, mint Péró, és bátyja jobban ért a zenéhez, mint ő; pedig annak is megfordítva kellene lenni. A jó öreg Küriáki nem győzött eleget csodálkozni titkon és fennhangon e különös tüneményen.

A két legkisebb gyermek kicsinysége óta legjobban szerette egymást, örülni és szomorkodni soha sem szoktak egymás nélkül s ha valamelyiket gyermekéveiben meg kellett büntetni csíneiért, mind a kettő osztozott a büntetésben, mint a legkedvesebb falatban is.

Midőn még nagyon kicsiny kis gyermekek voltak, Péro mindig «kis feleségének» hítta Nesztét és mint valami bizonyos dologról beszélt róla, hogy majd ha ő nagy fog lenni, senkit a világon el nem vesz mást, mint az ő szép kis Nesztéjét. Mikor azután nagy lett, akkor természetesen megtudta, hogy az ilyesmi nem szokás és azután nem hítta Nesztét kedves kis feleségének s nem csókolózott vele annyiszor, s nem vette az ölébe többé és nem nézett óra hosszant a szemeibe, hanem ha azt akarta Neszte, hogy megláthassa, neki kellett őt felkeresni, neki kellett átölelni derekát szép gömbölyű karjaival, neki kellett őt megcsókolni édes piros ajkaival. Az ifju félrekapta száját a csók elől, azt mondva, hogy azt nem jó tenni, a min a leány még jobban kaczagott…

– Jó reggel van fiaim, gyermekeim! monda az öreg, a mint együtt ült velök a dőzsasztalnál a többi lelkesült ifjak társaságában, s valójában jó reggel is volt, mert tegnap este ültek le a lakomához s a hajnal is ott érte őket. Elkezd ránk virradni a nap, ki tudja, mire leáldozik, nem vár-e már reánk a munka? Oszszuk fel azt magunk között. Minél elébb, annál kedvesebb.

Szikráztak e szókra az ifjak szemei, s kiki elmondá, a miről legtöbbet szokott álmodozni.

– Én mellvértes lovag fogok lenni, monda Juón, a legöregebbik, – az rohan súlyosan, mint a hófuvatag, spahik, nizámok szétporlanak előtte. Két gyalogot ér egy lovas, két lovagot egy mellvértes.

– Én meg dzsidás fogok lenni, folytatá testvére Pavlo, a dzsida hatalmas fegyver, áttör az a mellvérten is, s karddal és szuronynyal mérkőzik.

– Én majd csak gyalog harczolok, sietett beszélni Sándor, – gyalog vitéz dönti el az ütközetet, gyalog vitéz harczolhat Byzancz falai alatt, az tűzheti fel legelébb a zászlót az elfoglalt sáncz tetejére. A lovas csak távol nézi. Én gyalog sereggel tartok.

– Tréfa mind ez; vevé ki a szót testvérei szájából Leo; – ágyú a legnagyobb úr az ütközetben, az előtt hajol meg gyalog és lovas; pánczél és sisak, kard, kopja, vitézség az ellen meg nem véd; én pattantyús leszek. Ti még mind alusztok akkor, midőn az én süvöltő tekéim leverik a holdat a büszke mecsetről s rést törnek a kapun a sápadt ellenség városába.

– Én nem kötöm magam senki parancsához, monda Euthym. – Én szabad csapatot fogok vezényleni, bekalandozom vele az ellenség vidékeit, akkor ütve rajta, mikor még nem is álmodja, hogy ellenség van közel, körülrajongom vele táborát, elfogdosom portyázóit s nem engedem neki, hogy álomra fordítsa éjszakáját.

Az apa mind az öt ifju beszédét igen helyesnek találta; mind hősök, mind hirhedett vitézek fognak lenni, dicsőséggel, diadallal halmozzák el neveiket, szabadságot és jóllétet szereznek Oláhországnak. Péro ott ült az asztal végén, hátát a szék karjának vetve és hallgatott; Isten tudja hol kalandozott a lelke most is.

– Hát te Péro! szólt hozzá az öreg, hát te mit fogsz tenni a harczban?

Az ifju felveté szemeit, nagyot sóhajtott és azután azt felelte:

– Én szeretném, ha lelőnének a legelső ütközetben.

Péro szomorú mondása egészen lehangolta a társaság kedvét, egy-egy bátor vitéz érintetlen poharába nézett és elgondolta, hogy az a piros nedv abban az ő vére is lehetne.

– Ejh, mit hallgattok egyremásra! kiálta fel a vén bojár, ez a gyermek nem született fiunak, jőjj Neszte, kedvesem, vedd a guszliczát és lelkesítsd fel ezeket a jó ifjakat: a te szívedben van férfilélek. Légy te a lelkesítő, midőn mások harczolnak. Te meg fiu sóhajtozz ott, a hol mások diadalt ülnek.

A leány titokban megszorítá Péro kezét, lopva rá is nézett, azután maga elé vevé az ezüsttel kivert hangszert, melynek húrjai oly búskomor zengéssel kisérik a mondott éneket. Remekül tudott rajta játszani.

– Meghallgatjátok a szép Lienka regéjét?

– Halljuk! halljuk! szóltak mind a férfiak, s kiitták hevenyében poharaikat, hogy azután ne zörögjenek velük s kiki elhelyezé magát karszékébe, fejét tenyerébe, még a haját is félreigazítá, hogy jobban hallhasson.

Szép Neszte még egyszer és soká nézett Péro szemeibe, mintha azt mondta volna neki: azért énekelem most ezt a dalt, mert ez te neked úgy tetszik, ezt szereted legjobban mindannyi közt.

«Megy csatába három hősi bajnok
Első bajnok a magyar királyhős,
Másik: János vajda, a törökrém.
Harmadik Drakul, a moldován-fő. –
Mind a három elbucsúza otthon,
Elbucsúza háztól és mezőtől,
Síró nőtől, hizelgő kutyától;
Mind a három meggyónt és misézett,
És úgy indult Isten szent nevével,
Mert ki tudja: merre most sietnek,
Kit hoz onnan vissza paripája? –
Nem mulatni víg baráti torba,
Nem menyasszonyt hozni nászi néppel,
Hanem mennek éltet vesztegetni,
Vért aratni, népeket temetni.»

«Nem tetszett e járás ott az égben,
Mert hüvelybe dugta esküvéssel
Győztes kardját mind a három bajnok
S eskü ellen húzta azt ki újra.»

«Első útban intő Isten ujja
Megrendíté a föld rónaságát
A mint rajta végig nyargalának;
Földrengéstől nem riadtak ők meg;
Csak siettek még előre jobban.
Másodikban víz áradt előttük.
Az sem tartá őket vissza többé;
Általúsztak, áttiportak rajta.
Két csodára jött a harmadik most:
Harmadik, legbűvösebb csodáját,
Utoljára tartogatta Isten.
Harmadik, legbűvösebb csodának:
Szép leányzó állt a hősök útján,
Szép Lienka, Drakulnak leánya…
… Inkább tündér, ha leány nem volna»

«Szép Lienka harmatgyönge testét
Odaveté a hősök elébe,
Két kezével zabláikba markolt
És könyörge édes gyönge hangon:»

– «Jó atyám s te szép szelid királyhős,
Álljatok meg s térjetek meg innen.
Átkozott föld, melyen útban vagytok,
Átkozott év, melyen kardot húztok,
Engedjétek azt elmúlni békén.
Nékem Isten álmot külde látnom,
Véres álmot, holtakkal beszélőt,
Szívijesztő látomással telve.
Szép királyi hős fejét levágva
És török zászló hegyébe tűzve
Láttam én az éjjel rémülésben;
A levágott fő reám mosolygott,
A hogy ím te hős király mosolyogsz most.»

«A magyar királyi hős mosolygott;
De haragra gerjedett Drakul hős
És haraggal monda Lienkának:
– Balgatag te, útunkat mit állod?
S dorgálsz minket, mint anyánk ha volnál,
A ki félti játszi csecsszopóját:
Hogy kezét a késsel meg ne messe!
Minket reszkető föld nem riasztott
S reszkető gyerek-szív visszatartson?
Áradó folyamnál meg nem álltunk,
S két könycsepptől mindjárt visszatérjünk?
Csak te menj szépen fonószobádba,
És ne sírj hát, mert az engemet ront;
A mikor sírsz, szivemet lankasztod.
Csak te menj el nyugodtan leánykám,
Majd mi nem sokára visszatérünk,
És hozunk számodra drága gyöngyöt,
Drága gyöngyöt szép sötét hajadba,
Drága csókot szép piros orczádra:
Félelem ne halványítsa azt el.»

«Szép Lienka arcza oly piros lett
E szavára, atyja hős Drakulnak,
Mint a felhő, melyre égő nap süt.
S szóla büszkén, délczeg fejdelemként:
– Nem remegtem én a harczi lármát:
Hallhatám azt ám elég közelről,
Ágyúszóra szivem meg se’ dobban,
Kard hegyétől nem hunyom szemem be
S nem futok meg ontott vér szinétől;
Ámde félek érted s a királyért,
E szép ifjú hős halálát félem
S ott leendek mindig oldalánál:
Hogyha jő nyíl, ártó kopja éle,
Inkább akkor engemet találjon,
S lásson engem halni ő, ne én őt.»

«A két bajnok gyöngéden szorítá
A szerelmes szép leány kezét meg
És nem tilták vissza őt maguktól:
Moldván hölgy előtt nyitott a harczút.
S a király, a mint szemébe nézett,
Azt a titkot olvasá ki onnan:
A mi annyi szívnek hervadása.»

Itt félbeszakasztá az éneket Neszte, s mintha a hangot megtagadta volna a szív, csak a guszlicza húrjain verte a dallam zenéjét.

– Tovább, tovább, mondjad tovább a dalt! szóltak innen is, onnan is.

Neszte ránézett Péróra, mintha kérdené tőle: «mondjam?»

Csak azután folytatta.

«Igy előre ment a hősi tábor,
Zultán serge jött reája szembe.
Mint viharzó fellegek csapása
Omla össze két sereg haragja;
A mezőnek minden kis virága
Ozmanoknak vérivel lakott jól.»

«Szóla ekkor őszszakállú zultán,
Ősz szakálla szétterülve keblén,
S két szemében két könycsepp ragyogva,
Melyet ott a fájdalom fakasztott:
– Lássad Isten, a kinek nevére
Esküt monda magyarok királya:
Hogy törék meg szent neved gyalázva;
S hogyha az vagy a ki vagy, egedben,
Boszút állni szállj alá a földre!»

«És a mint ez átkot elkiáltá,
Jajkiáltás jő a győztesektől:
Vész találta a királyt középen,
Elterűlnek hősei körüle,
Egyenkint lehullanak találva,
Még csak egy kűzd ottan oldalánál,
Hős Drakulnak szép Lienka lánya.
– Mondtam oh király ne jőjj e harczba!
Ám ha jöttél, menjek én előtted!…
És e szónál ő előre elment,
Ment előre a halál honába.
Ment utána a király nyomában!…
Aki fegyver eltöré Lienkát,
Mint egy hajló liliomvirágot,
Az a fegyver sújtá a királyt is,
Mint egy zúgó nagy sudár fenyőfát,
Egybeomlott forró drága vérük…»

«És a két főt elvivék Byzánczba,
Ott kitették szerály ajtajában,
Egymás mellé tették mind a kettőt,
Ottan voltak egymás mellé téve,
Három nap és három hosszú éjjel.
Bámulá a népség mind a kettőt:
Olyan szépek és oly halaványok.
Minden reggel, a mint nézni jöttek,
Mind a két fő arczczal összefordult,
Arczczal össze, mintha csókot adna,
Hült ajakkal, csendes hullacsókot,
Kölcsönösen egymáshoz hajolva:
Úgy találták őket reggelenként.
S künn a síkon, puszta vérmezőben,
Két fejetlen test feküdt a földön,
Átölelve egymást karjaikkal,
Szív a szíven, csendes mind a kettő:
Távol távol suttog két halálfő…»

– Szép dal, érzékeny ének! szólt a vendégek egy része.

– Rossz dal, nem mára való! kiálta a másik. Maga Küriáki is és öt nagyobb fia is mind ez utóbbi véleményen volt; csak Péro hallgatott. Ez volt a legjobb birálat.

– Nem ilyen leverő dalok kellenek mára, – szólt Küriáki. Ma tűztük ki a zászlót az ozman uralom leküzdésére; ma Castriota Györgyről és Thermopylaeről énekelj nekünk, ne Várnáról és levágott fejekről.

A vendég urak nagy hamar kezdtek maguk vígabb nótát s egy óra mulva feledve volt szép Lienka és az egymást csókoló halálfők és a többi bohó beszéd…