II.

Ő kegyelmességeik és méltóságaik az orosz fővezérek méltóztattak kegyelmesen átvenni zálogba a nagy Bazarád birodalmát. Azt mondták, hogy a kegyetlen pogány török uraktól veszik azt zálogba, és Európa nagy hatalmas álladalmai sokat beszéltek arról, hogy bizonyos fejedelemségek, melyek itt meg itt vannak, tulajdonképen kié legyenek?

Az ősz Küriáki Sándor ott volt régen mind a hat fiával a főhadiszálláson s felajánlá a szabadító harczra vérét, vagyonát és gyermekeit; nem ismert magánál boldogabb embert, a midőn a vezérek egyike zászlója alá fogadta az általa és fiai által toborzott önkéntes sereget, öröme tetőpontját érte azonban, midőn még azzal is megtisztelték, hogy kastélya egy csoport rendezetlen kozákságnak tétetett főtanyájává, a kikről való gondoskodás egészen nemes áldozatkészségére lőn bizva.

Mindenkinek kijutott a maga osztályrésze a várt nagy munkára, a parasztok vágták az erdőkön a hidnak való fákat, melyen át fognak majd a szabadító hadak hajdani Macedonia szent földére nyulni, a némberek készíték előre a tépést a hősök drága sebeire, az úrnők hímzették a zászlókat arany jelvényekkel.

De hát a nőnek nincs nagyobb hivatása harczok idején, mint tépést és zászlót készíteni, hát azon dicső munkának minden öröme, minden fáradsága csak a férfiak számára van fenntartva?

Ez a gondolat bántotta szép Neszte szivét, ki nem nézhette el nyugodtan, mint készülnek bátyjai csatára és neki itthon kell maradni.

Egy napon orosz tábornok látogatta meg Küriáki kastélyát, érdemrendektől ragyogó agg vitéz, kinek tiszteletére ünnepet rendeztek az egész környéken.

A tábornok nagy magasztalásokkal halmozá el a derék bojárt és családját, külön-külön mindegyik fiuval kezet szorított, biztosítá őket, hogy egy esztendő mulva ki őrnagy, ki ezredes fog lenni, neveiket olvasandja az egész világ a császári ukázokban, herczegi, grófi czímet kapnak, s látni fogják saját szemeikkel a harczot Byzancz falai felett, még részt is vehetnek abban.

Hogy emelkedett, hogy hullámzott e szókra a leányka keble! a férfiak annyi szépet, nagyot fognak tenni!

– Uram, hadd szolgáljak én is ezen szentelt harcznak! szólt, nem bírva vágyait többé visszafojtani.

– Szolgálj, te drága liliomszál! válaszolt mosolyogva az ősz katona, te buzdítsd a lankadókat, te ápold a sebesülteket, ez a nők szép hivatása.

– S egyéb nem volna-e? nem tehetnék én semmit egyebet? Hát ha elmennék kémül az ellenség táborába?

Megdöbbentek mind e szóra.

– Oh leány, az nem tréfa dolog. Kém számára nincs irgalom, ha elfogják, hiába akkor szép szemeid, hiába deli termeted, piros arczod, édes ajkad! Mind a halálnak adják azt. A kém sorsa irtózatosb, mint a katonáé.

– Nem félek én attól; észszel sokat fel lehet emelni, a mit kézzel nem. Anyám lengyel leány volt, én oly jól tudok lengyelül, mint a ki annak született. Átmegyek a török táborba, ott sok előkelő tiszt van, a ki születésre lengyel. Átöltözöm férfinak s azt mondom, én is lengyel ifju vagyok, a ki szökve jöttem oroszok táborából. Igy szívesen látnak ottan. Ha egyszer mindent megláttam, megtudtam, ismét visszaszököm, nem kell engemet félteni.

A testvérek nem tanácslák ezt a munkát, de a tábornok és Küriáki el voltak ragadtatva a jó ötlet által, s a bojár rögtön férfiruhát szabatott a leányának, szép aranyos ulánöltönyt. Mint illett karcsú termetére e férfiöltöny, szép piros prémezetével, aranyos czafrangjaival.

Midőn gyönyörű hosszú haját levágták kurtára, ott volt Péro is és sírt miatta, s a földre hulló szép fekete fürtöket mind összeszedegeté és elrejté keblébe. Azokon keresztül járja meg szivét a golyó egykor!

A tábornok maga adá utasításul a leánykának, hová és merre forduljon? testvérei elkisérték a Duna innenső partjáig, ott egy meghitt révészük felvette őt csónakába, s átszállítá a török partra.

– Miért nem mehetek én veled? sóhajta Péro s búsan tért bátyjaival haza, midőn a szép karcsú alak a tulsó part füzei között eltünt.