III.
Össze-vissza járta az átöltözött leány a török táborhelyeket, ügyesen behizelgé magát leleményes ötleteivel a legfőbb tisztek bizalmába, megismerkedett az ozman sereg minden titkaival, gyöngéivel; kitudta, hol legvédetlenebbek az átjáratok a folyón, mely pontokat erősítenek legjobban? hol állnak a rendes, hol a rendetlen csapatok, kik szolgálják az ágyúkat? hol tartja az ellenfél lőszer és élelmi készleteit?
A török táborban nem igen nagy gond volt a titoktartásra, kémlelődhetett, a ki akart. Görögök, bolgárok, bosnyákok hemzsegtek a tábor körül s még a katonák tarsolyait is kikutathatták: hány töltény van bennök?
Mind erre nem nagy gondja volt a fővezérnek, hiszen egyetlen intézkedésével haszontalanná tehette a kémek minden fáradozásait. A jobb partról minden legkisebb csónakot elhordatott a vár alá s így az ő tudtán kívül senki sem mehetett át a Dunán.
Egy napon épen Dsurdsuban volt Neszte, s a kávéház előtt több fiatal tiszttel szivarozott szép kedélyesen, s tetszett neki kacsingató szemeivel zavarba hozni az előttük elsétáló örmény nőket; a midőn a sajátságos dobpörgés tudatá velük, hogy valakit veszteni visznek.
Ez a háború idején nem valami rendkívüli dolog. A katona valami csínt talál elkövetni, mulasztást tesz, vagy engedetlenkedik, ott nincs más orvoslat, mint a halál. Megszokott mindennapi eset az.
Újabban érkező bajtársaik tudaták a kérdezőkkel, hogy ezuttal nem katonát, hanem kémet fognak főbe lőni. Valami oláh átjött csónakkal a tulsó partról, minthogy nem akarja megvallani, kiért jött át? most őt magát fogják főbe lőni.
– Ah ez már érdekes. Ezt szeretem, ha ilyen gaz ficzkót küldenek haza, szólt egy ifju renegát; ennek megnézzük a temetését.
Többen felkeltek e szóra, s hítták magukkal Nesztét, nem akar-e e csinos látmányban részesülni. Meglehet, hogy az oláh féltében majd kivallja az árulót. Milyen jó mulatság lesz az. Jőjjön velünk.
Neszte kénytelen volt velük menni, ha el nem akarta árulni magát.
Az ifju renegát már karjába is ölté kezét, s nem lehetett vonakodnia többé, együtt kellett velök mennie a vesztőhelyre.
Együtt értek oda a kisérő menettel.
Elől egy csoport redif, hátul másik, középett hátrakötött kézzel a nyomorult kém, ki lecsüggesztett fővel ment kikerülhetlen halála elé.
Neszte megdöbbenve ismerte meg az embert. Ez az ő révésze, ki bizonyosan érte jött át.
Az ember lecsüggesztett fővel haladt el mellette. De ha fel találja egyszer emelni fejét, s arczának egy önkénytelen jelével elárulja, hogy ismerőse, mi fog történni akkor?
Az embert odaállíták egy leégett ház fala mellé, odakötötték a czölöphöz, hogy össze ne roskadjon, mi előtt meghalna, s akkor mondák neki, hogy tartsa fel a fejét, hogy szemeit be lehessen kötni.
Az gépszerüleg engedelmeskedett.
És a mint arczát fölemelte, első tekintete Neszte alakjával találkozott, s a boldogtalan ember halálos kétségbeesésében önfeledten elkiáltá magát:
– Ott van?
– Ki az? ki az? kiálta egyszerre minden ember.
– Az ott, a ki a másik karjába fogózik; monda az oláh.
Neszte gyorsabban az átvillanó gondolatnál kapta ki a karját a renegátéból s gyorsan rá mutatott:
– Te vagy az!
Ez oly zavarba jött e váratlan ráfogásra, hogy egy szót nem birt mentségére mondani. Úgy meg volt lepetve és zavarodva, hogy a ki ránézett, bizvást őt tarthatta a vádlottnak.
A hadbirák rögtön elvették a renegát kardját, feloldozák a révészt s mind a kettőt vitték a hadtörvényszék elé szembesítés végett. A tisztség ment utánuk.
Neszte számára csak egy pillanat sem volt elveszteni való. A legelső szónál ki fog világlani a tévedés, melynek gyors és bátor előidézésével néhány perczre megszabadítá magát s akkor veszve van.
Egy utczafordulónál sikerült neki társaitól elmaradhatni, s a városon keresztül lejutni a Dunáig.
Az egész parton egy elhagyott csónak sem volt. Valamennyi bárka mind a vár alá volt hordva, szoros őrizet alatt.
Nem volt sokáig gondolkozásra idő.
Hirtelen lehányta magáról nehéz férfiöltözetét; a hosszú sarkantyús csizmákat, az akadályozó, feszes vállrózsás egyenruhát, mely az úszásban gátolná, s alig volt készen vele, midőn már látta a városból előnyargaló lovasokat, kik üldözésére voltak kiküldve s szitkozódva kiáltozák, hogy álljon meg!
– Isten velem! sóhajta a leány, s gyorsan a folyamba veté magát.
A víz alatt úszott egy ideig, a míg egy miatyánkot elmondott, és azután egy üdvözletet, végre egy hiszekegyet is kitartott s csak az ámennél merült fel ismét a vízből lélekzetet venni.
A mint szép feje kibukott a hullámok közül, tíz húsz lövés dördült egyszerre a parton, az üldözők golyói ott körüle csapódtak le a vízbe, némelyik megugrott s végig pattogott szemei előtt, nagyokat csúsztatva a rugalmas vízszinen.
– Utána! utána! kiáltoztak más oldalról s a vár alatt ladikokat oldoztak el, s üldözésére eredtek százan meg százan.
A Duna meg volt áradva nagyon, a túlpart nem látszott az úszó előtt s az erőszakos keleti szél úgy hányta-vetette a habokat, mint a tengeren; a merész leány majd elbukott közöttük, majd újra felemelkedék, s ilyenkor mindig hallhatá az utána lőtt golyók melancholicus fütyölését.
A kétségbeesés megkettőzteté erejét, izmos fehér karjai előtt utat engedett a visszatorló hullám, úgy úszott, oly gyorsan, oly ügyesen, mint egy a nereidák közül, mint egy délczeg nymphája a vizeknek, kit a faunok üldöznek.
A szél egyre erősebben vetemült a habok ellen, a víz moraja mindig jobban zúgott az úszó fülében, nem hallotta már üldözői szavát, sem a lövéseket; nem látott már semmit maga előtt, csak a végtelen kékes zöld egyetemet, mely olyan, mintha a víz és az ég volna együtt; félig öntudatlanul, csupa életösztönből vergődött még tovább, mindig jobban elfogyó erővel, mindig jobban növekedő hatalom ellen.
Maga sem tudta, mint jutott a tulsó partig? Csak azt vevé észre, hogy ott fekszik az iszapos homokban.
Erejét a fárasztó küzdelem és rémület annyira elfogyasztá, hogy nem volt képes azon fekvéséből elmozdulni, hanem csak úgy nézte, mint választják a tulsó parton álló lövészek czéltáblának s a golyók hogy csapkodják fel a port és iszapot jobbra-balra körülötte; csak úgy hallgatta süvöltéseiket, és nem bírt előlük tovább futni, hanem bezárta szemeit, hogy legalább ne lássa halálát.
E pillanatban úgy tetszék neki, mintha lódobogást hallana háta mögött; szemei zárva voltak s úgy érzé, mintha valami rémkéz fogná azokat, hogy ne birja kinyitni. Valaki nyilván odament hozzá, s megfogva két vállánál, elhurczolá a parti bokrok közé.
Ott azután elkezdte még rajta levő ruháit letépni.
Erre felsikoltott a leány, s egyszerre magához tért; tán ha halva lett volna is, meg kellett rázkódnia e szentségtörésre.
Egy emberséges kozák állt háta mögött; lova kantárját hóna alá véve. Ez megsejté a parton fekvőt, azt hitte, hogy meg van halva s sajnálta ott hagyni a jó ruhákat rajta.
– Hát te élsz? kérdé nagyon megboszankodva Nesztétől, midőn tapasztalá, hogy az még beszél.
– Szabadíts meg, súgá Neszte, én a gazdag Küriáki fia vagyok, szökve jövök mint kém törökök táborából, vigy engem parancsnokodhoz, nagy jutalmat fogsz kapni.
– Te gazdag bojár fia vagy, szólt a kozák furcsa mosolygással. Jer hát, ülj fel hátam mögé, majd elviszlek parancsnokomhoz.
Azzal felvette Nesztét nyergébe, a háta mögé s belovagolt vele a parti erdők sűrűjébe; mikor a csalit sűrűjében voltak, visszafordult hozzá és vigyorogva monda:
– Te ugyan nem fia, hanem leánya vagy annak a bojárnak, s én azt mondom, hogy nekem nem kell te érted más jutalom, mint te magad.
A leány elborzadt e szókra; sírt, könyörgött, kérte a vad harczfit, hogy ölje őt meg inkább; az csak kaczagott minden szavára. A leány végre úgy tett, mintha engedne, átölelte kezével a harczost s azzal kirántotta pisztolyát öve mellől s úgy lőtte keresztül egy percz alatt, hogy az hanyatt esett nyergéből előle.
Elborzadt, midőn azt tevé, megölte a hatalmas czár egyik fegyverviselő bajnokát. Talán valami jó vitézt, a ki sok csatában győzött. Hogy fog róla számot adni?
A hullát eltakarta falevelek közé, a lovat elbocsátá szabadon, csak egy pisztolyt tartott meg magánál, s úgy indult utat keresni az erdőn keresztül.
Valahol azután pásztoremberekre talált, azok elrejtették gunyhójukba, engedték magát kipihenni s még azon éjjel útba igazították azon helység felé, melyben Küriáki lakott.
* * *
Egész éjjel, egész nappal ment a leány, hogy szülői lakát feltalálja. Szép alkonyi idő volt, midőn a faluhoz ért, melyben atyja lakott. Az aranyos nap épen kastélyuk háta mögött ment le, s a fényes sugárok keresztülvilágítottak az üvegtelen, rámátlan ablakon.
A leány megdöbbenve állt meg ottan. Leégett rom volt az, a mit látott, a kastély tetője, apró tornyocskái mind le voltak rontva. Ki cselekedte ezt?
Egy vén jobbágy jött ki a faluból, az megismerte a leányt, sírva ment hozzá és megcsókolta kezét.
– Áldott kisasszonyom, jó hogy oda voltál, de rossz, hogy visszajöttél. Gonosz hír van itthon. A míg odajártál, a vén Küriáki összekapott a kozák urakkal; azt mondják, azon, hogy poharazás közben ő ivott az orosz dicsőségért, s azok nem akartak inni az oláh nemzet szabadságaért, sőt azt mondák, hogy az oláh katonákat át fogják hajtani a Pruthon. Egyik szó a másikat adta, végre a kozák urak megharagudtak, vasra akarták verni atyádat, hogy majd elküldik Szibériába. Testvéreid nem türhették, kiverték a kozákokat a kastélyból s bezárták a kapukat.
Az öreg kénytelen volt megpihenni, hogy szemeit törölgesse.
– Tovább, tovább, sürgeté a leány, mi történt azután?
– Jobb volna, ha nem hallanád soha. A kozákok röppentyűket hoztak a kastély ellen, azokkal felgyujtották a kastélyt. Mikor minden lángban volt belül, akkor atyád és testvéreid kénytelenek voltak kirohanni és harczot kezdeni az udvaron. Egymás után estek el hős testvéreid.
– Péro is?
– Péro maradt utoljára. Az öreg Küriáki átkarolva őt két kezével, úgy könyörgött, hogy csak ezt az egyet hagyják meg neki, s a puska elé állt, mely Péronak volt szegezve. Jól volt megtöltve a fegyver. Az a golyó mind a kettőt lefektette.
– Pérot is! sóhajta a leány s nem hallgatott azután az öreg jobbágy szavaira, csak nézett sokáig az elpusztult rom felé, mintha valami élő virággá vált volna, a mely gyökeret vert ottan.
A szép naplementet rút zivatar követte. Ez a zivatar zúgó szelével, csattogó mennyköveivel új eszméket adott a leánynak. A legnagyobb szélzúgásban, fergetegben megindult azon útra, melyre nagyon jó kisérő a menykőhullás és zivatar.
* * *
Az orosz tábornok nem tudott semmit a balsorsról, mely a Küriáki családot érte. Neki mindennap csak azt lehetett hallani tisztjeitől, hogy az oláh nép rokonszenve nagy. A főurak nem óhajtanak egyebet, mint hogy szolgálhassanak s a köznép boldognak érzi magát, ha a kedvükért éhezhet.
Azt ellenben megtudá török foglyoktól, hogy a kémül küldött Küriáki leány egy szép napon megszökött a török táborból, a Dunát merészen keresztülúszva s így semmit sem talált természetesebbnek, mint Neszte megjelenését a főhadiszálláson nehány nap mulva.
A leány mindenről legjobban volt értesülve. Ismerte a törökök hadi erejét, hadviselési terveiket, sánczaik kiterjedését. A tábornok egész körülményesen megtudott tőle mindent.
Az adatok a legkisebb részletekig pontosak voltak, csupán egy hiányuk volt: az, hogy nem voltak igazak.
Három nap mulva Oltenicza nevét irták be az oroszok önvérükkel a történet könyvébe.
Egy vérhullásban gazdag, dicsőségben szegény nap volt az reájuk nézve.
A balpart egyik legmagasabb dombján állt egy női alak és nagy gyönyörűséggel nézte onnan az ütközetet.
És midőn az orosz hadtömegek csendesen haladtak előre a törökök rejtett tűztelepei felé, oly örömmel tekinte utánuk, mint szerelmes hajadon vőlegénye szemébe: – menjetek, menjetek! susogá.
És midőn megnyíltak az ellenfél tűztelepei, halált, átkot okádva az orosz hadsorokra, a hölgy szemei villogtak a vad kéj miatt, kezeivel tenyereibe tapsolt!
Most egy egész csapat kozákot sodornak el a rejtett kereszttűz kartács-golyói: úgy elseprik őket a föld színéről, mint a jégeső a törékeny kalászt. Az oroszok nagyon rosszul voltak értesülve ellenségeik dolgai felől s e csalódás sok jó vitéz életébe került.
A leány úgy nevet, úgy kaczag! s kezével csókokat hány az öldöklő ágyúk elé…
* * *
Egy év mulva, hogy a fejedelemségek törvényes urai visszatértek tartományaikba, a Küriáki családdal rokon főurak tudakozódni kezdtek a szerencsétlen család balsorsa felől.
Megtudták, hogy Küriáki egyetlen leánya élve maradt, s jelenleg az isteni irgalomról nevezett szent szűzek kolostorának oltalma alatt van.
Ott felkeresték. Az apácza-fejedelemnő megmutatta a leányt. Ott térdepelt az oltár előtt. Az ismerősök mondák, hogy várni fognak, míg imáját elvégzi, s azután szólanak vele.
Az alig lehetséges, monda a fejedelemnő; a szegény leány elméjét valami szent háborodás fogta el, hihetőleg azon borzalmas végzet benyomása miatt, mely családját érte. Huszonegy óráig naponként ott imádkozik a kápolnában, és csak akkor omlik össze, midőn néha elnyomja az álom. Azon nyolczezer ember lelkeért imádkozik ott, kiket Olteniczánál saját kezével megölt, apja és testvéreiérti boszúból. Ez rögeszméje. Csak olyankor van nyugalma, ha imádkozik, máskor kétségbe van esve; ezer meg ezer vonagló holttestet lát maga körül, oly elevenen, hogy a haldoklók torzarczait egyenkint le bírja irni kínzott képzelettel, s míg ajkai rebegik: Istenem, Istenem, irgalmazz! szemei úgy ragyognak a düh örömétől!
Az ismerők áhitattal vonultak vissza s hagyták a leányt Isten zsámolya előtt.
Jó helye van neki ottan.
