I.

Van egy boldog ország, melynek földjén ellenség meg nem pihent soha, ha csak halott formában nem. Az idegenek ezt az országot nevezik Circassiának, a miről a bennlakók nem tudnak semmit, mert ők maguknak nem így nevezik.

A földképeken szépen határokat is vontak számukra, ki is festették azokat mindenféle színekkel, kerületekre osztották: eddig tart az egyik, addig a másik. Azonban mindez nem ártott nekik semmit és ők nem tudnak arról, hogy hová festették számukra a mappákon a határt.

Ha én valami gazdag nemzet bölcse volnék, azt mondanám, hogy ez az ország nagyon szánalomra méltó, mert nincsenek sem vasutai, sem kristálypalotái; mert fővárosaiban nem laknak olyan gazdag emberek, a kik milliomokat vesznek be, s palotákat építenek; mert nincsenek márványból és érczből emelt történeti emlékeik, s főfő embereik nem ülnek az európai hatalmasságok udvaraiban; – minthogy azonban szerencsémre a jámbor magyar nép együgyű mesélgetője vagyok, hozzám fér, hogy ezt a kis cserkeszföldet igen boldog országnak találjam hölgyeinek szép szemeiért s férfiainak bátor szivéért; egyebet mi tőlünk is bajosan irigyelhetne valaki.

Édes szerelemben, diadalmas harczban folyik le az élet, a jövendő gondja nem nyomja senki vállát; az apa nem hágy fiára egyebet kardjánál, a testvérek nem vesznek össze az osztályon, minden leány hős férjet kap, kinek házához nem visz sem zongorát, sem ékszereket, hanem szelid nyájas arczot, hű szívet, munkás kezeket s nem háborgatják őket a fáin világnak keresve keresett bajai.

Egyik törzsökét e népnek hívják avaroknak. Talán ők képezik azt a hős törzsökfát, melyről a hatalmas avar nép elszármazott, a kikről alig is tudnak többet, mint hogy elmentek és nem jöttek vissza többé. Talán még most is várják őket, s van az esztendőnek olyan napja, a mikor minden háznál asztalt terítenek, üresen hagyott tálakat rakva egymás mellé, az ezernyi-ezer esztendő előtt eltávozott testvérek számára…

Az avar népfaj egyikét képezi a kaukazusi hét nemzetségnek, mely szent hetes szám valamennyi ősmagyar hagyományban előfordul, s az avar faj ismét hét családra oszlik szélylyel, melyek között emberek emlékezete óta legtekintélyesebb volt az Andi család. Az öregeknél itt volt a legtöbb bölcseség, azért a legtávolabb vidékekről is gyakran eljártak hozzájuk tanácsot kérni s viszályaikban közbirákul őket hívták fel; az ő leányaik voltak a legszebbek az egész avar faj között s szerencséjének tarthatta a szomszéd kazikumuk nemzetbeli előkelő legény, ha egy közrendi Andi leány kezét megnyerheté. Az ő paripáik voltak a legjobb futók s a harczban megállók, náluk maradt meg a legtöbb történeti emléke a fajnak, híres kopják, kardok, a mik hétszáz esztendő előtt mint diadaljelek jutottak az ősapák kezeibe, s azóta hétszer hét ivadékot kiszolgáltak, még most is meg vannak a fiuk birtokában, s bizonyságot tehet róla az ellenség, ha olyan jól fognak-e most is, mint azelőtt?

A kies Nilár völgyében fekszik az Andi család főlakhelye, Karasszó helység: várnak is beillik. Sebes rohanású hegyi folyam zúg el mellette két felől s csak a tömött szikla, melyre a házak épültek, őrzi azokat, hogy a rohanó víz rég el nem söpörte onnan. Két felől nagy, meredek bérczek emelkednek körülötte, miken csak egy szűk hegyszakadékon át van bejárás az avar földre, olyan keskeny úton, hogy két lovas alig mehet el egymás mellett; ezt a bejárást őrzi a Karasszó erős helye, mert ha nekik tetszik két felől elzárni zsilipekkel a mellettük elfolyó patakot, az egy nap alatt úgy megárad, hogy elrekeszti az egész szűk utat s oda senki be nem mehet.

E sok tekintetben nevezetes falu előljárója volt a jelen század negyedik évtizedében Merisz bég, ki lehetett akkor mintegy ötven éves. Két fiai közül egyiket hítták Balkár bégnek, másikat Gyáma bégnek. Ez húsz, amaz huszonkét éves volt körülbelől.

Balkár bég háza volt a legszebb, legnagyobb az egész Nilár völgyben, köröskörül kigyósan faragott oszlopok tartották tetejét, melyen köröskörül lehetett járni, s melyre vén vadszőlők venyigéi kapaszkodtak fel, piros zománczos leveleikkel, szétterjengve az ablakok körül. A ház párkányzata czifrán ki volt rakva agyaras vadkanfejekkel, szarvaságbogokkal, miket vadászaton ejtettek el.

Csinos kamarákra volt elosztva a kisded fakastély. Mindjárt a belépésnél a tűzhelyes konyha, réz- és faedényeivel, túl rajta a tágas étkező-terem, alacsony, lábatlan bőrszékekkel, felaggatott ivókürtökkel, kupákkal, s a hosszú gerendákról alácsüngő négylábú kecskebőrtömlőkkel, mik piros füstölt hús s szalonnaoldalok közül barnállottak elő, feszülésig töltve levén tejből készült erős szeszitallal. Innen nyíltak kétfelé a családtagok elkülönözött szobái, egy a férfiaknak, a másik a nők számára. Az utóbbi szoba drága szőnyeggel volt bevonva, mik anyáról anyára maradtak a családnál, sőt még a kereveten egy lant forma koboz is látszott, kilencz ezüst húrral, annak bizonyságául, hogy valamelyik ősanyja az Andi családnak fiatal korában énekhez is értett. A férfiszobában egészen másnemű fényüzést lehetett szemlélni; czifra párduczbőrök, medvetakarók voltak leterítve a falak mentében; szerte a falakon egész csoportozatok összerakva nyilakból, fejszékből, s hajító kopjákból, rézszegekkel kivert bőrpaizs alatt keresztbefektetett lobogós zászlók, félholdas lófarkak, szeges buzogányok és sarlóforma kardok. És minden fegyvernek megvolt a maga története. Sokat értek azok viselőik kezében! Ha úgy pénzzel meg lehetne venni az életet, mennyi aranynyal, ezüsttel felérne ez a sok vasdarab, a mi annyi életet elvett ingyen.

A főajtó felett függ csupán egyedül egy hüvelytelen egyenes kard, melyre szent képek s latin mondások vannak kiverve aranynyal. Ezt a kardot meglátni messze földről eljönnek a frank utazók, mert azt hétszáz évvel ez előtt vevé el frank keresztes hőstől az Andi család egyik őse, ki Szelahaddin szultán alatt harczolt, s azóta minden ivadék becsületére szolgált annak a kardnak, s nem jutott az idegen kézre soha. Oh sok pénzt igértek már azért az Andi családfőknek! ha áruba bocsátnák, tán az egész Nilár völgyön minden tehenet és juhot megvásárolhatnának rajta.

De nem adják ők azt olyan könnyen, csak az ellenség kap néha belőle, az is csak az éléből s vérével szokott érte megfizetni.

Mert ellenségük van az avaroknak, majd egyik, majd másik szomszéd. Hisz a mióta a Bábel tornyával összezavarodtunk, azóta haragszik egyik ember a másikra, s szereti pusztítani azt, a ki nem az ő nyelvét beszéli.

Egyszer a tatárok, másszor az osszetek, majd meg a Kabarda lakók vetekedtek az avar fajokkal, mind megbánták szépen, s iparkodtak jó barátok lenni.

De jött nem sokára egy mindannyinál félelmesebb ellen, hideg észak országából, hideg haraggal, hideg kitartással, a kik nem úgy rohantak rögtön, mint más ellenség szokott, hanem lépést lépésre tettek s minden lépés után megerősíték magukat, és senki sem bírta őket többé onnan elmozdítani, a hová egyszer lábaikat letették… A moszkók, a moszkók!