II.

Régi babonás hagyomány a moszka hősöknél, hogy arany nyillal, ezüst golyóval jobban czélba lehet lőni, mint vassal.

A ki erre megtanította őket, nem lehetett bolond ember, mert valóban sokkal több várat bevett a moszka arany, ezüst, mint a vas és ólom, s több derék hőst levert lábáról csengő pénzzel, mint süvöltő karddal.

A kaukazusi népek sok év óta hallották már, hogy valami makacs ellen befurakodik hegyeik közé, ott helyet foglal, sánczokat hány, várat épít, utakat tör. Később azután úgy viseli ottan magát, mintha ő volna a gazda. A nép ifjait elviszi messze, ki tudná megmondani hová? a főnököket szolgáivá alacsonyítja, harácsot vesz, idegen templomába kényszerít járni, idegen nyelvet kényszerít eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségeért.

Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh milyen siralmas vége lett volna ott a moszkónak; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik faj pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Azután mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, a ki elmondta a többinek, hogy a moszkók milyen jó emberek: ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az útakat, bekerítik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel.

Elébb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan lim-lomot, a mi senki másnak nem kellett, azután telepítvényesek húzódtak be, vettek drága pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hová megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat építettek, s azután azt mondták, hogy otthon vannak.

Igy kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, fölkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgatták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, mely készül posasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelídek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig nehány mértföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szíves vendégszeretetet.

Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghivással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva, megnézhesse azokat az új telepítvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel-nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni.

Különösen kisebb fia nógatá az utazásra. Gyáma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen: mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajok sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet: milyen jól illett az neki! Gyáma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz.

De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két idegent, s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, úgy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon.

Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile). Ha az nem lett volna olyan szép, ha annak nem lettek volna olyan bűbájos szemei, oly mézédes ajkai, oly hizelgő keble, ölelő karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörögve füződött nyakába: «mit hozasz nekem az idegentől, hozasz-e prémes kaftánkát, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?»

Balkár bég mondhatta neki: «minek tenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két szemem? minek neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem?» Gyöngyile elszomorodott s a bég, hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepítvényére.

Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, fűszeres ételekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy milyen derék két lovas vezér lenne fiaiból, mennyi fényes érdemrend elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, – a hatalmas czár kegyéből.

Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás; hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok! Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék szíves moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket.

A két ifjunak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az atya parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyilétől.

Gyáma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó, engedelmes ember vált belőle, ki a tanítást beveszi, s nemsokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s úgy szórta a moszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején.

Kevésbbé tudott megszokni Balkár; pedig neki még jobban kedveztek: adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borokkal, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, a kik örömest mosolyognak a szép ifjakra s nem haragusznak a csókért.

Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. «Nem kell nekem tűzitalotok, czifra ruhátok, mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme: bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár!»

A földhöz verte, a mit adtak neki, összeveszett jószívű házi gazdáival, s azt mondta, hogy ő erővel is el fog tőlük szökni.

Az ilyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla.

Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felől, azt mondák neki, hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, a hol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni.

Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelő-intézet, melynek neve Szibéria, és abban híres iskolák, a miket hínak ólombányáknak.

Oda vitték Balkár béget.

Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinóbert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges érczeket egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, mily átalkodott és makacstermészetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy-öt esztendőnél tovább nem állja ki ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének, vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpirításnál fullad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibirja, elébb-utóbb az érczgőzöktől s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza olyan színű lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg s végtére szépen okosan meghal.

Balkár bég azonban nemcsak az által boszantá előljáróit, hogy tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé.

Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelül annyi az út, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre és ismét lemenne s azután még tízszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasút, sem pedig gyorskocsi-intézet, s óriási hegylánczokon keresztül híre sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok Moszkova felé szoktak kerülni, s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok azt sem tudják, van-e valahol kezdete és vége a folyónak, mely határaikat ketté szeli? s az egyik hegyen túl következik a másik hegy.

Mind nem törődött ezzel Balkár bég; csakhogy egyszer lovon érezhette magát s kardot foghatott kezében; csakhogy egyszer az emberlaktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mit félt ő a többi veszélytől?

Éjszakánként sokszor elnézte kínos fogságából az ég csillagait: kitanulta, melyek azok, a mik édes szűlőföldje fölött ragyoghatnak; úgy kinézte, úgy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda bírt volna találni. Milyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.

Minden reggel, minden este elhagyott otthonára gondolt, ez volt minden órájának elválhatlan gondolatja, s e mellett úgy elvesztett minden fogalmat a mult és jelen különbségéről, hogy azt sem vette észre, miszerint tizennyolcz évvel idősebb lett az alatt; azt hitte, még mindig fiatal és hogy édes atyja Merisz bég még mindig ott ül a szőlőlugas alatt, s a kedves Gyöngyile még mindig vár reá, s ott fonja az átelleni házban a vőlegényi ingnek valót, a hosszú lenfonálon a földig eregetve az orsót s most is olyan szép, olyan karcsú, mint volt tegnap, a midőn legutólszor megcsókolta.

«Tegnap!» ez előtt tizennyolcz esztendővel!

Vad erdőkön, kietlen rónákon kellett keresztül utaznia, majd a farkasok csordái kergették meg, reggeltől estig el nem maradva sarkából, majd a portyázó tatárok kerítgették futásában, csak alig menekülhetett tőlük; mert ezen tájon semmi állat sem tanyáz, a mi enni ád, csak olyan, a mi megesz.

Egyszer tizenkét farkas fogta körül, bele ragaszkodtak a gonosz éhes férgek lova szügyébe, tomporaiba, Balkár bég kardot rántott s egymásután valamennyit agyonvágta, elfeküdtek valamennyien kidült nyelvvel a gyepre, de a szegény ló is lefeküdt, a számtalan seb elkínozta s Balkár bég gyalog maradt.

Annyit mégis nyert belőle, hogy egy jó darabot leszelt elesett lovából, azt megsüté s ezzel az édes, sótalan hússal táplálta magát napokig, behintve agyaggal, hogy olyan émelygős ne legyen.

Még jól esett neki egyrészt, hogy lovától úgy elmaradt, mert a szörnyű hegyek között, mik útját állták, úgy sem mehetett volna át lovon; ösvénytelen szakadékok, meredek sziklapárkányok látták őt fáradságosan tova haladni, hol nem járt a kőszáli kecskén kívül semmi élő állat soha.

Készakarva került minden emberlakta helyet s ha véletlenül valami házra bukkant, kitért neki messze, mint valami veszedelmes állat barlangjának.