XI.

Sok harcz folyott még ezután, sok híre lett Balkár bégnek, kit csak ördög bégnek neveztek az oroszok; ezt a nevet könnyebben megtartották.

A legdühödtebb razziákat ő intézte az oroszok földén, s a mi várat határaikra épített a moszkó, annak ágyúi lőtávolán túl nem volt tanácsos kitévednie.

A hol ő megjelent, bizonyos volt, hogy egy élő embert nem hagy maga után. Hogy várhatott volna ő tőle valaki irgalmat, ki saját testvérét megölette, a miért az oroszszal szövetkezett?

A meghódolt osszet és avar nép kőfallal keríté be minden aluját, négy erős torony a négy kapunál, az ötödik az alu közepén; mégis reszketve ment aludni, ha elgondolá: «Balkár bég nem alszik». A csecsencz és cserkesz vesszőből fonta városai falát, mégis nyugton aludt, hogyha arra gondolt: «Balkár bég nem alszik».

Ő soha sem nyugodott, örökké harczban volt esküdt ellenével, a nélkül, hogy valaha fegyverhez nyúlt volna; de lázító szava bejárta az egész Kaukazust, s egyenkint feltámasztá az orosz úr ellen a még nyugvó népet, a legleleményesebb haditerveket ő készíté s a legvakmerőbb kivitel az ő műve volt, az a fehér vessző kezében fájdalmasabb volt az ellenfélnek az egyiptomi tizenkét csapásnál.

Az utóbbi két év megtanította rá Európát, mit tesz az oroszszal harczolni. Véres, nehéz munka lesz az… Ah a cserkesznek édes, könnyű játék volt az!

Ezen év tavaszán történt, hogy az orosz sereg leszállt a törökkel küzdeni a kis-ázsiai mezőkre. A cserkesz használta a jó alkalmat s Tiflisig nyomult a csecsencz főnök vitéz hadaival. Az orosznak még az emléke is eltöröltetett ott, a hol e boszúálló csapatok keresztülmentek; le a fekete földig égeték az orosz falvakat, le a csecsemőig kiirták faját, mintha nem is ember viselne ember ellen harczot, hanem egy boszús fenevad a másik ellen.

Egy kerített alu ostromlásakor Balkár bég vezette a rohanó csapatot, gyalog rohantak a sáncznak; az orosz is kétségbeesetten küzdött.

– Bátran cserkesz! ne félj, kiálta Balkár bég s első volt a sánczon, a ki felvetette magát társai válláról. Öten, hatan ugrottak utána egyszerre. Tizenkét lépésről lőtt rájok egy egész csapat orosz; Balkár társai mind nehéz sebekben rogytak le, csak ő maradt állva.

– Ördög vagy-e hát igazán? kiálta az oroszok hadnagya s rárohantak valamennyien szuronyt szegezve.

– Uram! védd magad! kiált egy haldokló cserkesz, a földről felemelkedve s odanyújtva elé jó kétélű saskáját, melyet az ő keze már nem birt. Fogd kardomat és védd magad.

Balkár csak állt ott nyugodtan s visszautasítá a kardot. Távolálló társai siettek őt megmenteni. Későn jöttek; az orosz szurony hamarább érte őt s ő megtartá esküjét, hogy fegyvert nem fogott ellenük. Csak a midőn erős mellén keresztűl döfték a hegyes vasakat, akkor ragadta meg a puskák csöveit izmos kezeivel, elordítva magát:

– Ide cserkeszek, a diadal a mienk!

És ki nem bocsátá kezeiből az összefogott puskákat addig, míg társai oda nem értek, kik előtt holttestével útat nyitott a tömött hadi rendbe; csak akkor rogyott le, győzedelmi jelként rántva le magával a testén keresztüldöfött szuronyokat s utoljára is azt hörgé a földön:

– Mienk a diadal!