A KERTÉSZ A CSATATÉREN.

Szegény Jolieux milyen szelíd fiu volt.

A kik gyermekségében ismerték, azt mondják felőle, hogy a mióta megszületett, meg nem bántott senkit.

Maga az öreg dajka, a ki karjain hordozá, azt állítja, hogy mint csecsemő is olyan jó és szelíd volt. Akkor sem lehetett sírását hallani.

Ifju korában minden zsebpénzét arra költé, hogy kiment a madárpiaczra, összevásárolta a sok ártatlan tengeliczét és czinegét, kiket brutális emberek megfosztának szabadságuktól s azután szabadon eresztgeté.

De semmi sem volt oly kedvencz eszméje, mint a virágok: a szép, a háládatos virágok, a kiket olyan kevéssel ki lehet elégíteni, a kiknek nem kell egyéb, csak víz, napfény és levegő s adnak azért pompás élő bársonyt és selymet s fölséges illatot. Az emberek tanulhatnának a virágoktól háládatosok lenni.

A jó Jolieux padlásszobájának ablaka szépen keletre nyilt: alkalmas hely a virágoknak; két ablaka volt, mind a kettő tele volt az év minden szakában e kedves mosolygó, viruló növényekkel, mikből soha egy ágat is senki le nem szakasztott száráról.

Pedig ám lett volna kinek számára letépni azokat. Átellenben szokott varrogatni egy szép kis varróleány, a ki olyan nyájasan néze át, ha munkájából feltekinte olykor, a virágait öntöző ifjura. De Jolieux soha sem szakított le virágot. Ha ajándékba küldé szép szomszédnéjának, az egészet odadta cserepestül s ha látta, hogy a virág hervad, nem restellte a fáradságot, átmenni érte, hogy megöntözze, férgektől megszabadítsa, földét felporhanyolja.

A virágok pedig igen jó tanítók a szerelemre, megtanítanak reményleni, örülni, bánkódni s áll-e egyébből a szerelem?

A szép Marianne semmi sem szeretett volna oly igen lenni, mint virág abban a kertben, a hol Alfréd ápolása alatt zöldül, virul minden; Alfréd pedig semmi sem szeretett volna annyira lenni, mint kertész abban a kertben, a hol olyan szép virágok nyilnak, minő Marianne.

Ezt ők egymástól nem is titkolták el s reménylették, hogy ezek az óhajtások valaha teljesülni fognak; hanem hiszen a remény épen csak arra való, hogy az ember csalatkozzék benne.

Egy napon Alfrédnak sorsot kellett húzni és azután elmenni katonának; elmenni Isten tudja micsoda idegen vadszigetre, a hova a fiatal embereket azért küldik, hogy ássanak iszonyú hosszú sírokat s azokba eltemessék egymást.

És a világ ezt háborúnak nevezi, mikor egy sereg megás egy hosszú árkot, a másik sereg ás egy még hosszabb árkot s kinek mennyi katonája belefér, azt bele temeti.

Az emberek még kiváncsiak rá, hogy mi lesz belőle? Hát mi lenne belőle egyéb, mint egy nagy temető?

Alfrédnak el kellett hagyni pelargoniumait, caméliáit, cactusait, cinerariáit, a szép, kedves, piros fejű, ezüst nyelvű, csodálatos növénykéket és el kellett menni Krimiába, verekedni az oroszszal s megismerkedni azokkal a virágmagokkal, a miket Paixhans, Minié, Lancaster s más hires kertészek találtak fel s a mikből olyan rút halálvirágok teremnek.

Hanem hát ezt nevezik dicsőségnek és a dicsőség mindennél elébb való. A dicsőség többet ér, mint a falat kenyér, többet ér, mint a meleg tűzhely, többet ér, mint az apa és anya, többet ér, mint a szerető, mint a feleség, mint a csevegő gyermekek, mint a családi élet; mert ha többet nem érne, nem hagynák el annyi ezeren mind e jó dolgokat, hogy a dicsőséget keressék.

Milyen jó dolog volt a mívelt Európára nézve, mikor volt neki egy olyan háborúviselő népe, mint a magyar, a kinek nem voltak sem kertészei, sem selyemszövői, sem tudósai, sem művészei, mely csupán csak katona volt; akkor ezt a katonanépet neki lehetett ereszteni a terjengő barbaroknak, törököknek, tatároknak, oroszoknak, ennek lehetett engedni egészen az elvérezés szép dicsőségét!

Hajh, most ezen a dicsőségen másnak kell osztozni. Elő kell szólítani a szép szövőszékek mellől, a rajztábláktól, a virágos kertekből, az eszterga mellől a szép, tudós, okos, tanult népet s csinálni belőlük katonákat.

Alfrédból is ilyen katonát csináltak.

Mikor elvált Párisból, kedvesétől és virágaitól, egymásra hagyta őket; Mariannera a virágokat, hogy legyen hű gondviselőjök, a virágokra Mariannet, hogy viruljanak oly szépen annak is, mint ő neki virultak.

A mint Toulonban hajóra kellett ülniök a katonáknak, minden vitéz vitt magával valamit, a mit leginkább szükségesnek gondolt a dicsőség mellé: egyik palaczk rhumot, másik szivarokat, térképet, látcsövet, az angolok bibliát, a frankok amuletet, a zuavok kutyát, macskát,… Jolieux is vitt magával valamit: – egy köteg virágmagot.

Szegény bohó fiu, vajjon hol akarja azt elültetni? Talán a csatatéren, a hol a nyargaló paripák füvet és embert eltaposnak? talán meg akarja próbálni, hogy esik a virágöntözés meleg vérrel? Talán számít reá, hogy lesz ott temető s a temetőt igen szépen lehet kertté alakítani?

Bizony bohó gondolat egy katonától virágmagot vinni a hadjáratba.

Került, fordult azonban az idő; a világ két leghatalmasabb nemzetének egyesített hadserege fogyott, pusztult, a nélkül, hogy ellenséget látott volna. Úgy hullott el őszi legyek halálával. A sok jó vitéz zúgolódott: szörnyű eszme az, így elhalni, dicstelenül, hasztalanul!

Ekkor hát azt mondták nekik: van itt egy nagy darab sovány föld a tenger közepén, menjetek oda, tegyétek azt kövérebbé. Itt csinálhattok háborút, nem kell félni, hogy a tűz meggyujthasson valamit, mert hiszen tenger van körül; – nem kell félni, hogy előre mehessetek, mert hiszen tenger van elül, – nem kell félni, hogy megfuthassatok, mert hiszen tenger van hátul.

Oh az genialis gondolat volt: a tenger közepére szorítani össze a világháborút, összetölteni egy szűknyakú palaczkba törököt, muszkát, angolt, francziát, összerázni őket jól s azzal rájuk bízni, hogy üssék, vágják egymást, mint mikor legyek hullottak a szappanos vízbe, hogy ontsák a vért egy kimért szérű helyén, a míg a háború után sóvárgó népek azt nem kiáltják: elég volt már! kigyógyultunk a dicsőségből!

Mikor a francziák leütötték táborhelyeiket Akhtiár előtt, csak a vakok nem látták és az európai ujságirók, hogy innen ők nem fognak egyhamar odább mehetni.

Elmulnak hetek, hónapok, – ezután esztendők; és ők mégis ott fognak lenni.

Az angol practicus nép, az elvárta szépen, hogy, mint illik és a rend hozza magával, a kormány adjon ki rendelést építendő kunyhók iránt, a hadügyérség tűzzön ki pályázatot az építőmestereknek, a hadügyi titkárok kössenek szerződéseket ácsokkal, szegcsinálókkal, küldjenek lakatosokat, építészeket, mázolókat, a mi mind nem tréfa dolog. Egy hajdani hadi biztos azzal mentette magát késedelmeiért, hogy egy huszár épen kétszáz hetvenöt darabból áll, s tizenötféle mesterember dolgozik rajta, a míg elkészíti; hát még egy angol huszár, kinek sátora, kunyhója és istállója is van!

Hanem a francziák idealis fiuk, ők nem várták hazulról a rendeletet, hanem megástak egy-egy nagy gödröt, a mi földet kihánytak belőle, abból csináltak falat, keresztül húzták rajta a lótakarót, a vitorlavásznat s elnevezték azt pavillonnak.

Azután jót nevettek a nyomorúságukon és mulatságot csináltak belőle.

Ez idealis pavillonok mind megannyi mulatókák lettek. Egyikben játszottak színdarabokat, másiknak vendéglője volt, harmadikban charivarit szerkesztettek. Csupa tréfa volt őket látni.

De semmi sem lehetett oly tréfás látmány, mint a tizennegyedik pavillon kertje.

A tisztek beszélték egymás között nevetve, hogy valami Jolieux nevű fiatal közvitéz a sátor háta mögött kertet alakított; elosztotta azt szépen négy részre, egyiket tele ülteté kész mezei virágokkal, másikba vetett oly virágmagvakat, melyek még az idén fognak virágot hozni, a harmadikba konyhanövényeket, sárgarépát, petrezselymet, a miknek lehet hasznát venni, a negyedikbe pedig csak évelő virágokat, a mik csak esztendőre virítnak.

Ventrebleu! Ez a ficzkó parodiázni akarja a hadjáratot! A fővezérek azt mondák, hogy egy hónap alatt beveszik Szebasztopolt, s ez itt kertet alakít, a miből két esztendő mulva is akarja szedni a virágot! Ez nem volna rossz mulatság!

Hajh, bizony szépen kizöldültek a virágok Jolieux kertjében, a hó is leesett s eltakarta azokat, a tavasz is eljött s elolvasztá a havat, a franczia sátorok még akkor is ott voltak, s a kis évelő virágok, a mik a hosszú telet ravaszul átaludták, – sokkal jobban telelve ki, mint az egyesült hadseregek, – csudálkozva üték fel piros és sárgazöld fejeiket a föld alól, mintha kérdeznék: édes gazdám, mégis itt vagy?

April hó első napjaiban érdekes küldeményt kapott Marianne távol keletről; egy levélbe takart ibolyafüzér volt az, mit neki egy messze földön harczoló katona küldött.

«Kedves Marianneom, így szólt a levél, a hogy láthatod, mi szerencsésen kiteleltünk és újra élünk, nekem csak az egyik kezem és az egyik lábam fagyott el, hanem a virágok mind megmaradtak; már zöldülnek szépen. Ezen hely igen jó a virágtermesztésre. Itt sok oly hevítő szert lehet találni, a mi másutt nincs kereskedésbe hozva, s a mi a virágokra igen jótékonyan hat. Mikor egy-egy csata után eltakarják a halottakat, napok mulva minden helyet meg lehet ismerni, a hol egy hulla feküdt, mert ott buja sötétzöld fű terem; ezen füvek televényét hordom én virágaimra. Nem kell messze mennem érte, itt a közelben is van elég. Nem képzeled, mily hatással van az minden virágra. Levelei kövér sötétzöld szint öltenek, száraik buján hajtanak, kiváncsi vagyok virágaikra! oh azok igen szépek fognak lenni. Csak annyi ellensége ne volna virágaimnak! A vakandok és a bombák gyakran tönkre teszik fáradságomat; a minap egy húsz fontos gránát épen akkor esett kertem közepébe, mikor ott gyomláltam. Hirtelen odaugrottam s a mint ott pörgött előttem, mint egy búgócsiga, megkaptam és túlhajítám az árkon. Milyen szerencse, hogy ott voltam magam: ha szétpattan, tönkre teszi szép altheáimat. Különben most már semmi bajom sincs, hogy a nap kisütött, hogy a mezők kizöldültek. Küldök neked ezer csókot, juttass belőle egyet-egyet a kedves reine de ma coeurnek, a pompás ange pitounek, a szelid etoile des foretsnak és a többi kedves virágaimnak, a mik boldogabbak, mint én, mert te látod őket. – Alfréd.»

Jó, hogy valami ujságiró meg nem kapta ezt a levelet, mert majd lett volna mit olvasni maga felől annak a jámbor katonának, a ki virágcserepeknek nézi az ellenség szétszakadó bombáit s kaktusokat ültet bele.

Multak azonban a napok, a katonák panaszkodtak: télen hideg volt harczolni, nyáron meleg, őszszel és tavaszszal sáros. Az unalom és boszúság megemészti az embert.

Csak Alfréd volt megelégedve helyzetével.

Neki minden évszak új változatot hozott. A virágok szerették Tauria földjét, a konyhanövények gazdagon nőttek benne, a tavasz-virágokat a nyár-virágok követték, s a ki a virágokkal szeret bánni, az soha sem unja magát. A növény mindennap új tudományt beszél és mindennap szépet.

A tisztek nem is háborgaták őt, hanem hagyták kertjében foglalkozni, társai elvégzék helyette a terhesebb munkákat, s védték őt, ha a hadsorban állott.

Éjjel megengedték neki, hogy kis kertje sárfalán belül háljon, melylyel azt elkeríté kapzsi tolvajok ellen, a déli oldalt folyondárral futtatva be szépen, melyek hajnalonként olyan ártatlanul néztek a táborra száz meg száz piros és kék virágszemeikkel.

Egy éjszaka kirontottak az oroszok a zöld halom mellől s meglepték a francziákat futó árkaikban, kik egy pillanatra hátrálni kényszerültek a túlerő miatt.

Alfréd ott aludt akkor is óriási ricinusai alatt, a mint a harczi tombolás zaja felriasztá.

A többiek mind futottak a csatarend mögé. Az ágyúsok ott hagyák mozsaraikat az ellenségnek, ki azokat rögtön beszegezé.

De ha a tüzérek ott hagyhatták ágyúikat, nem hagyhatá el a kertész virágait, hanem a mint látta a veszélyt, felkapta ásóját, s a legelső oroszt, ki virágágyaiba gázolt, úgy üté főbe, hogy az hátra bukott. A többi vad nép azután rárohant és ledöfte őt szuronynyal.

A francziák néhány percz mulva visszatértek s kiverték az ellenséget árkaikból, telepeikből és a virágos kertből. Hanem a kertész halva volt már akkor.

Ott eltemeték őt a szép folyondárok közé, s föléje rakták a szétszakadt bombákba ültetett kaktusokat.

Most már igazán boldog, mert örökké ott lehet kedves virágai között.