A SÉRTHETLEN.

EGY VÉN OROSZ KATONA MESÉJÉBŐL.

… Engedjetek csak rá visszaemlékeznem…

Hadd képzeljem magam elé újra, úgy a mint gyermek volt s velem együtt játszott a porban; úgy, a midőn először kezébe adták a fegyvert és azt mondták neki: előre! és úgy, a mint megvénült velem együtt és elhagyott messze maga mögött: ő tábornok volt és én közkatona.

Nem volt olyan vitéz katonája az orosz seregnek soha több, nem is lesz több; soká elemlegethetik őt, a míg egy másik támad, a ki az ő nevét kitörli az emlékezetből.

Engedjétek meg, hogy én csak úgy nevezzem őt: «az én Pálom», a hogy mindig szoktam; mikor gyermek volt, mikor közkatona, és mikor tábornok. Ti gondoljátok utána a nevét.

Ifju legények voltunk mind a ketten, mikor Murawieff támadása elmúlt… Csitt! csendesen; – nem mondtam semmit. Ti gyermekek, ne kérdjétek: ki volt az a Murawieff? Nem szükség azt tudni. Elég, hogy már elmult, meghalt, pihen, elfelejtették.

Abban az időben valami gonosz járvány terjengett a nagy orosz birodalomban, sokkal gonoszabb, mint a kholera, sokkal ragályosabb, mint a hagymáz; de szerencsére könnyebben gyógyítható. Sokkal könnyebben.

Minket is meglepett ez a járvány; minket is kigyógyítottak belőle könnyen, nagyon könnyen.

Valami csodálatos lélekállapot ez a betegség: az ember forrongni érzi vérét, keblét szokatlanul hevülni, szemeivel mindent más színben lát, mint az előtt; elégületlen azzal, a mi van, s vágyódik képtelenségek után, s rendkívüli gondolatokra vetemedik.

Képzelhetitek: a mi betegségünk az volt, hogy mi nem voltunk megelégedve a világ folyásával a szent orosz birodalomban, hanem azt akartuk, hogy minden ember szabad legyen, az úr a szolgával egyenlő! Őrizzen meg az ég benneteket ezen veszélyes nyavalyától.

A midőn e kór kiütött az országban, olyan veszedelmes idők voltak, hogy egy hónap alatt minden tartományban elterjedt az, mert minden ragálynál sebesebben repül, s ha az ország bölcs vezetői nem gondoskodnak róla, talán magával ragadja az egész birodalmat. De bölcsen és hatalmasan ellenállottak annak: a kiket már nagyon megvesztett e járvány, azokat rögtön levágták fegyverrel, vassal, a kik még gyógyíthatók voltak, azokat olyan falak közé tették, a honnan lehelletük másokra nem ragadhat; a kik pedig csak meg voltak még lepve általa, de még nyilvánosan nem ütött ki rajtuk a baj, azokat egy csoportba szedték, s különálló ezredet alkotva belőlök, elküldék Oránba és még feljebb Asztrakánba, és fel az Obi tenger jeges partjai mellé, és a hűs Kamcsatkába. És midőn e hideg országokban meghordozák őket, akkor megtapinták ütereiket, ha most is oly rendetlenül vernek-e még?

Többnyire lehiggadt a vére mindnyájának.

No de ki hihet az ilyen betegségnek. Gonosz láz ez, mely évek és évtizedek mulva is visszatér; melynek nem elég elvárni az idejét, mint a víziszonynak: kilencz napot, kilencz hetet, kilencz esztendőt; a legváratlanabb időszakban is kitör az újra és nehéz tőle megszabadulni.

Tudom jól magunkról. Én és az én Pálom egy századba voltunk rendelve, együtt álltunk gyakran őrt az ólombányák előtt; és a midőn a csikorgó hidegben, a förmeteges hózivatarban azon panaszkodtak mások, hogy milyen hideg van! mi azt suttogtuk egymásnak: «mi lehet az, a mi úgy éget belül?»

Természetesen ez nagyon régen volt már, s többé nem érzem e baj visszatértét.

Ilyen veszedelmes ragálytól meglepett ezredet bajos volt tartani az országnak. Akárhova mentünk, faluban, városban nem volt szabad megtelepednünk, hanem kívül kellett táboroznunk a mezőkön; ott korlátot vertek táborunk körül s azon korláton belül nem volt szabad jönni idegennek. Soha rokonainknak nem volt szabad egy levelet iratnunk, sem tőlük elfogadnunk. A legutolsó altisztet is más ezredből kaptuk s azoknak minden reggel, este pontos tudósítást kellett adniok magunkviselete, beszédeink, tekintetünk felől kapitányaiknak, a kapitányok ezredeseiknek és az ezredes a kormányzónak, a ki azokat felküldte egyenesen Szentpétervárra. Ottan olvasták azt. Ha én káromkodtam, ha Pálom sóhajtott, Szentpétervárott olvasták: Péter káromkodik, Pál sóhajtozik.

De ideje már, hogy beszéljek az én Pálomról.

Az én Pálom igen tisztességes szülőktől eredett, atyja patriarcha volt és anyja görög püspök leánya, a ki sok mindenféle titkot tudott, a mi mások előtt rejtve van és illő is, hogy úgy legyen.

Tudott orvosság nélkül gyógyítani, jó, vagy rossz időt előre mondani, ártékony állatokat elveszteni és más bölcs dolgokat.

Midőn ez a Pál fia született, – nem is volt neki több, – vevé azon bort, mely az áldozó kehelyben meg szokott maradni és azzal a gyermeknek egész testét megmosá.

És ettől a hatalmas kenettől azon csoda származott, hogy Pál testén soha semmi ellenséges fegyver nem fogott.

Viadalban, verekedésben mindig legelső volt; – soha sebet nem nyert. De hiszen ismertétek őt magatok legjobban. Minek beszélem ezt?

Miután sok ideig ott voltunk együtt a száműzött ezredben, egy napon jön a híre, hogy meg kell indulni az oráni ezrednek, így nevezték a mienket, le dél felé, hideg észak mellől, a hol kétszeresen meleg fog lenni majd; meleg a napsugártól, mely ott erősen süt, meleg az ágyúktól, melyek ottan szólnak. Háború van a pogány törökkel.

Mi örültünk a harcznak; az mégis többet ér a hidegnél. Talán egynémelyikünk sorsa is jobbra változik ott majd; – jobbra is változott.

Hetekig, hónapokig jöttünk szakadatlanul dél felé. Egyszer azután megállítottak bennünket egy dombon, a honnan egy nagy folyóvizet láthatánk meg. Azt mondák, hogy az a Duna.

Úgy örültünk a Dunának, pedig nem is tudtuk, miért?

A Duna partján pedig feküdt egy vár; csillagszegletes bástyákkal, nagy, vörös tornyokkal, a mikről olyan szép csendesen néztek le reánk a sorba rakott ágyúk.

Drága, kedves ágyúk!

Itt megállítottak bennünket a várral szemtül szemben s egy délczeg, daliás férfi lovagolt ki elénk, a ki nagy, előkelő úr lehetett, mert három csillag is volt a mellén.

Ez a hatalmas úr ott megállt előttünk és végig nézett rajtunk. Nagy becsület volt ez reánk nézve, hogy szemeit reánk veté, de még nagyobb becsület vala az az ékes beszéd, a melyet intéze hozzánk.

«Fiaim!»

Igen is, azt mondta nekünk: «fiaim», nekünk, elvetett, eltaszított árváknak.

«Fiaim!»

«A felséges czár felétek fordítja kegyelmét. Ti, kik tévelygők voltatok, íme magatok előtt látjátok a megtérés útját. Kiknek nevét tiltva volt kimondani, kiknek emlékét el kelle felejteni, újra vissza kapjátok híretek, nevetek, a becsület és dicsőség piaczán.»

Minden szavára úgy emlékezem, mintha most hallanám.

És akkor az előttünk fekvő várbástyára mutatott.

«Látjátok e falakat? A czár ellenségének első kapui ezek, melyeken keresztül annak birodalmába jutni. A czár tinektek adja a dicsőség legelső koszorúit. E sánczok ellen ti fogtok menni legelébb s holnap neveitek, mint diadalmas hősöké leendnek felirva, kiknek zászlójára az ország legelső asszonya fogja feltűzni a szentelt szalagot. Éljen a czár!»

Mi utána kiáltottuk: «mindörökké!» és azt az örömet leirni nem lehet.

Akkor nagy dobszó és ünnepélyes zene mellett kiállítottak bennünket valamennyi ezred elé, a legelsőknél is elébb, ott volt felállítva egy oltár, az előtt tartotta a misét a moszkvai érsek és az megáldott bennünket s kiosztá közöttünk saját kezével az Úr vacsoráját.

Azután feltűzték zászlónkra az őrangyal, Szent György angyal képét és választottak saját magunk közül tizenkét zászlótartó legényt mellé, hogy ha az egyik elesik, a másik vegye azt fel.

Akkor pedig kiszólítottak közülünk minden idegen ezredbeli tisztet, a káplároktól kezdve az őrnagyokig és mindazoknak a helyeiket saját magunk embereiből töltötték be; egyszerre lettek társaink kapitányok és őrnagyok. Az én Pálom is őrnagy lett, mert okos, tanult fiu volt és tudott lenni. Én csak közkatona maradtam, mert nem tudok olvasni, sem parancsolni, csak engedelmeskedni.

És akkor azt mondák: előre!

Mi egy tömegben neki indultunk a mutatott várfalnak csendesen, ünnepélyes hallgatással. Egy sem volt közülünk, a ki hátramaradt volna. Bátran haladtunk előre mindnyájan.

A várfalakról sötéten tátongtak le reánk az ágyúk, mintha bámulnának rajta s nem tudnák, hogy mit szóljanak hozzánk?

Egész odáig haladtunk már, a hol a sánczok két kiálló szögletet képeznek és csodálkoztunk rajta, hogy még egy lövés sem történt ellenünk.

Ekkor egy vörös bástyatoronyból egy fénylő röppentyűt bocsátottak fel a magasba és a mint az szétpattant, azon pillanatban jobbról, balról és szemközt megdördültek a vár ágyúi s mint mikor a forgószél a szénarend közé vág, úgy csapott egyszerre három oldalról közénk a kartács és öreg golyó.

A legelső lövésnél egy huszonnégy fontos teke tíz társamat, a ki velem egy sorban állt, elsodorta, s engemet odatemetett valamennyi véres hullái alá, a honnan nem tudtam kimozdulni, mert nekem meg egy granátforgács vállamat tépte szét, most is itt a helye.

De azért láttam az egész jelenetet. Egyik lövés a másikat érte; a mindenünnen nekünk szegzett ágyú tekéi eleinte sűrű porfelleget vertek az egész térségen, melyből csak a zászlóink lobogóját láttam elétünni. Tizenkétszer lebukott a zászló és tizenháromszor felemelkedett újra. Mikor tizenharmadszor felállt, százszor lőttek reá, lobogóját úgy összetépték a golyók, mint foszlányt, de mégsem esett az le.

Azután lassankint eltisztult a porfelleg, a föld nem adott több port a vér miatt, az ágyúk is elhallgattak és a mint akkor körülnéztem, ott feküdt a téren az egész oráni ezred, abban a szép rendben, a melyben kiindult; mint mikor a szépen nőtt erdőt levágják; egyik fa jobbra, a másik balra, de egyik sem messze a másiktól. Itt-amott még vonaglott egy haldokló teteme, a legtöbb olyan szépen meg volt halva, hogy meg sem mozdult; egy-egy elszakított kar, egy-egy legördült fő hevert ottan mellettem, a mi nem tudom honnan jöhetett oda? Előttem is ott feküdt egy társam, a kit vállban szakított ketté a golyó. Ki tudja, melyik volt?

Hanem a zászló ott állt a csatarend közepében most is és a jobbra-balra eldűlt zászlótartók között ott ült a földön egy vitéz, a ki azt kezében tartá.

A por és vér, mit a golyók felhánytak rá, csaknem ismeretlenné tevék arczát, de én mégis megismertem őt. Az én Pálom volt az, ki a zászlót tartá kezében oly egyedül a halottak között.

Én nem birván hozzá vánszorogni, csak messziről kiáltottam felé:

– Te vagy az, Pál? Kedves Pálom?

Pál visszatekinte s a mint meglátott, meglobogtatá félkezével a zászlót s hősi lélekkel kiálta:

– Éljen a czár!

Azon pillanatban két golyó búgott el feje fölött. Utánok sem nézett.

– Pál, kedves Pálom, meg vagy-e sebesülve? kérdezém tőle.

– Azt hiszem, hogy meg, viszonza ő; egy nagy golyó elsodorta alólam mind a két lábamat s most félczombig vagyok a homokban, a hogy leestem.

Csodálkoztam rajta nagyon, hisz őt édes anyja szent kenettel füröszté, hogy fegyver ne ártson neki, ő pedig csak egyre lobogtatá a zászlót.

Én azután hátra felé néztem, ha nem jön-e segítségünkre a tábor többi része és láttam, hogy az ezredek mind szépen visszatértek táborhelyeikre s felénk egy sem közeledik. Bizonyosan nagyon jól volt az úgy. A közkatona ne birálja a vezérek tettét.

A mi feleink mind takarodót fúttak; de a törökök nem mertek lejönni sánczaikból, hanem a mint ott látták a földön ülni az én Pálomat, zászlóval kezében, elkezdtek reá czélba lövöldözni puskákkal.

Az én Pálom pedig csak ott ült és hallgatta az apró golyók füttyeit és mindenikről megmondta nekem, honnan jött, merre ment.

Egy épen a zászló nyelét érte, másik kalpagján furódott keresztül, a harmadik felső öltönyét szakítá fel s ott maradt zsebjében. Pál kivette azt és megmutatá nekem.

– Látod, hogy nem fog rajtad a golyó! mondék neki. Azt is csodálom, hogy lábadat hogy érte?

Este felé azután, hogy a sötétség és a köd eltakarta a csatatért, a czéllövészek is elhallgattak a bástyán és mi egyedül maradtunk.

Ilyen hosszú éjszaka még Szibériában sincsen, mint ez a mienk volt. Olyan lassan jártak az égen a csillagok, eleinte fenn volt a keskeny új hold az égen, azután az is lement. Mi azt hittük, hogy majd a sötétben eljönnek értünk a táborból és elvisznek innen. Ámde nem jött senki. Más dolguk volt bizonyosan.

Soká, igen soká feküdtem ott, félig ébren, félig álmodva s ezer iszonyú képet látva magam előtt, a mig végre elkezdett szürkülni az ég alja és közelgett a hajnal.

Az én Pálom még akkor is ott ült a hullák között s a mint látta, hogy én nem birok már felemelkedni helyemről, odafordult hozzám és monda:

– A vár fokára fehér zászló van kitűzve.

A törökök fegyverszünetet adtak a mieinknek, hogy halottaikat eltemethessék.

Nem sokára jöttek a halottvivők, kettős saraglyáikkal, a főtisztek és egy nem harczoló tiszt, a kitől jobban félnek a katonák, mint az ellenség ágyúsaitól; ez megnézegette sorban az ott fekvőket és rájuk mondá: «ez halott, ez is halott.»

Azokat szépen eltemették.

Csak mi ketten adtunk jelt, hogy élünk. Én eltagadtam a sebész előtt sérvemet, mert különben tőből vágta volna le a karomat, azt mondtam, csak a rám hullottak teste nyomott le, s a mint azokat elszedték rólam, siettem én is Pál segítségére.

Nagy óvatossággal megfogtuk kezeit és úgy kihúztuk a földből, és íme egyik lábának sem volt semmi baja, olyan ép volt mind a kettő, mint akármelyikünké. Pedig ő maga mondta, hogy elhordta a golyó.

A sebész úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a golyó bizonyosan épen lábainál csapott le s a mint alóluk mélyen kiszakította a földet, Pál azt hivé, hogy a lábát sodorta el s lábszáron felül esve a gödörbe, nem veheté észre csalódását.

Ez az eset nagy csudára adott okot, a katonák vállaikon vitték vissza az én Pálomat a táborba, a megmentett zászlóval együtt, és a főtisztek mind bámulva nézegették összevissza lyukgatott ruháit, miken belül testén még csak egy karczolás sem látszott.

Ama nagy hatalmas vezér pedig tudósítást külde az eset után Szentpétervárra: «hogy az oráni ezred kötelességét teljesíté.»

Valaminthogy nagyon méltán iratott ezuttal: «miszerint az oráni ezredből csak egy sebesült meg és csak egy veszett el;» mert sebesült én voltam magam, s az ezredet csak az én Pálom hagyta el egyedül. Több nem hiányzott közülök; egy rakáson voltak.

Az én Pálom mint őrnagy ment a csatába, mint ezredes tért vissza belőle.

És azután mindig előbbre ment a diadal útján, a czár kegyelmében.

De bármilyen nagy úr, bármilyen hős volt is, rólam soha sem feledkezett meg, hanem kieszközölte mindig, hogy oda tegyenek át, a hova neki kellett menni. Valahányszor a hadsor előtt elment, mindig megszólított, gyakran felkeresett, ha előörsön álltam, ivott a kulacsomból s marék pénzt adott, hogy legyen miből megtöltenem azt.

Tudta már mindenki jól, hogy ő sérthetetlen; semmi fegyverrel neki ellenség nem árthat; a legvéresebb viadalban úgy járt, mint a keztyűs kéz a zúgó méhraj között.

Tisztelte is minden jó katona, s a ki nem tisztelte, azt mondom, hogy az rossz katona volt, mert csak a gyávák, a restek és az árulók nem szerethették őt.

Azok iránt kegyetlen tudott lenni. A kötelesség-mulasztást meg nem bocsátotta senkinek. Soha senkinek; még nekem sem. Mikor egyszer elvesztettem a fegyveremről a szuronyt, olyan ötven botot vágatott rám, a milyen csak illett. De nagyon jól cselekedte. Mert megérdemlettem azt.

Mikor Szebasztopolba küldék, a hova minden jó katonának dicsőség elmenni, az ellenség mindjárt észrevette, hogy ő is jelen van, mert a mely bástyát ő védelmezett, nem az ellenség közeledett ott a bástyához, hanem a bástya az ellenséghez.

Ő maga vezette mindig a rohamokat, ő intézte a munkálatokat s az ellenség czéllövészeivel annyit sem törődött, mint én a legyekkel.

Gyakran éjfélben is felkölt és sorra vizsgálta az ágyúkat, ha mind rendben vannak-e?

Egy ily alkalommal egy fiatal tengerészt rajta kapott, hogy a rábizott mozsár mellett elaludt.

Pál dühösen rántá ki pisztolyát övéből s rákiálta, hogy keljen fel.

A legény rémülten ugrott fel előtte s elsápadt, reszketett, mint a nyárfalevél.

– Te aludtál az őrhelyen! rivallt rá a tábornok.

– Négy éjjel nem aludtam már, uram, hebegé az ifjoncz; szemeim erővel leragadtak.

Az én Pálom dühbe jött e nyomorú mentségre s haragjában úgy üté arczul a pisztoly agyával a ficzkót, hogy egyik szeme kiugrott.

– Nesze gazember! hogy máskor le ne ragadjon a szemed!

Azután hátra sem nézett, különben meglátta volna, hogy a megvakított ifjoncz egy vén tengerészhez tántorgott, ki őt karjai közé fogta s véres arczát kendőjével törölgeté meg.

Ez a vén tengerész volt annak az ifjunak az apja.

Egy éjszaka az ellenség irtóztató tüzelést kezdett a Korniloff bástya ellen. Én ott álltam őrhelyemen, egy sánczkosár által fedve, melynek felét elhordták az ellenséges golyók.

A jégeső nem jön oly sebesen, mint a reánk szórt tekék. Minden pillanatban három, négy bomba szakadt szét mellettem s egyik-másik mellettem álló társam csak úgy bukott el oldalomnál. Én csak annyit hallottam, hogy egyet kiáltott s azután vége volt.

Ebben a pokoli tüzelésben láttam végig menni a bástyafokon a tábornokot. A mint a világító röppentyűk fényénél megismerék tollas fövegét, egyszerre száz meg száz apró golyó süvöltött utána. Ő csak mosolyogva haladt a legnagyobb lövöldözés közepett.

A mint mellettem elhaladt, épen akkor kanyarodott el fejünk fölött egy sziszegő röppentyű.

– Tábornok vigyázz! kiálték én reá.

– Ah, te vagy ott, Péter? szólt felém fordulva s kezével inte, hogy menjek vele. A röppentyű épen ott pattant el lábainál. Egy vonás sem mozdult meg arczán.

Ő elül ment, én utána; az ellenség legdühösebb tüzelése a bástyaszöglet ellen volt fordulva. Ott már egy egész ütegből csak két ágyú szólott. A többi szét volt rombolva.

– Miért nem lőnek itt? kérdezé odaérkezve.

Egy vén tengerész felelt neki a sötétben.

– Ágyúink szétrepedtek.

– Újakat kell hozni! parancsolá Pál s rögtön elkülde engemet a bástyaboltozat alá, a honnan öt percz alatt köteleken és hengerekkel új ágyúkat vonszoltunk fel a bástyatetőre a fedett folyosókon át.

– Helyökre kell állítani! parancsolá Pál; s azonnal húsz ember hozzá fogott az ágyúhoz, hogy azt a lőrésbe igazítsa.

Mi alatt tízig számlálunk, a húsz közül egy sem élt már s az ágyú fele útján volt még.

Újabb húsz ugrott hozzá; még előbbre tolták. Az ellenség kartács- és puskagolyóval fogadta őket. A sánczkosarakat helyreigazíták, a mellvéd zsákjait feltorlaszolták és a második húsz közül nem jött vissza több négynél. De az ágyú helyre volt állítva.

– Ki itt a tűzmester? kérdé ekkor a tábornok.

– Én vagyok az; felelt a vén tengerész.

– Nézz oda jól, a honnan az ellenséget tüzelni látod, monda neki a tábornok. Jegyezd meg jól azt a pontot és czélozz oda.

A tengerész azt mondta rá, hogy «jól van», s lebukott az ágyú mellé a mellvédről kihajolva, hogy jobban láthasson.

E perczben az ellenség csak tömör golyókkal lőtt és semmi világosság sem volt körülöttünk, olyan sötét volt, hogy egymás mozdulatait nem láthattuk.

– Tudod-e már, hova kell lőnöd? kérdé a tábornok.

– Tudom, felelt a tengerész.

– Jól czéloztál-e?

– Jól czéloztam.

– No hát tüzelj.

Egy lobbanás történt parancsára; de az nem ágyú-, hanem pisztolylövés volt.

Az én Pálom a lövés után, mintha a föld dűlt volna ki alóla, oda bukott hozzám s megkapaszkodva karomba, fuldokló hangon kiálta:

– Péter! halálosan vagyok megtalálva.

– Az lehetetlen! ordíték én magamon kívül.

– Úgy van! monda ő. Ez nem ellenség golyója volt; azért talált.

A vén tengerész pokoli kárörömmel kiálta oda:

– Igen, az enyim volt: a fiam szeméért.

A katonák dühödten rohantak a gyilkosra, de mire kezeiket kinyújták utána, már ő nem volt a bástyán többé; egy percz alatt levetette magát a mellvédről s szörnyet halt a sánczkarókba hullva. Bizonyára a legrövidebb útat választotta a pokolba.

Az én Pálom ott adta ki lelkét karjaim között.

Ellenség fegyvere nem árthatott neki, ha orosz fegyver nem éri, még mostan is élne.

Őrizzen az Isten minden jó nemzetet saját fiai fegyverétől.