VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?

Igy kérdezte reggelenként szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja már közel volt.

Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti unokájától: «mit álmodtál, szép gyermekem?»

– Álmodtam is, és úgy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal lábánál pedig fel volt állítva a virágember, a minőt csak menyegzők alkalmával szokás a lakodalmas házban felállítani: öltözete tiszta rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja szép császárszakáll, a haja árva-lány kalász, szemei csillagvirágok, orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszor szép. Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már, kicsodák? és énnekem úgy fájt a szívem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és liliom az előttem álló virágemberről s helyette ott állt – Miriám. És én nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sírjak, a midőn őt magam előtt állni láttam.

Az öreg jobbra-balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmot magyarázgatni.

– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.

– Nem térhet ide Miriám vissza soha! sóhajta búsan a leány, s úgy elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél egyebet napjában nem evett, a kis arany halaknak szórta, mik szobája szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.

A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de magában elgondolá, hogy az mégis lehetetlen, a mit az emberek beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.

A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja el ezt a szenvedő hazáját egy gyűlölt idegen kegyéért; a kire annyi dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégített; és a kit úgy szeretett a nő, oly híven, oly igazán, nem lehet az árulója a menybéli szerelemnek.

Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget számára, az ő szívéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.

És ha minden élő jel ellene tesz tanúbizonyságot, akkor álmodik felőle, és ébren is felőle álmodik, és jól tudja, hogy az csak álom, mégis ragaszkodik hozzá.