VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az utazó a legjobb külsejű házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.

Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg tűrhető hotelét; ide szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.

Egy este négy fiatal tiszt ült együtt az arany szarvas étkező termében. Vacsora után voltak már és punch előtt, időtöltésből kártyázgattak együtt.

Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak segédeik.

Alabin volt kiküldve a nyilt parancscsal, hogy az alatta álló fedezettel átvegye a Perekopból jövő szállítmányt. Az átgondolt terv szerint minden előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok; parancsnokaiknak pedig az arany szarvasból korán reggel három órakor utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az előkészületekről.

A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám figyelmezteté őket, hogy jó lesz lefeküdni menniök, mert ki tudja, mikor fognak ismét alváshoz juthatni?

Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát kivánva, betértek hálószobáikba.

A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.

Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres őr volt felállítva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?

A vendéglő úgy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a másikat Alabin. A külső szobában segédtiszteik telepedtek le.

Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal és nyert iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában szeretett volna álmodni, midőn fölébreszték. Valaki végighúzta jéghideg kezét orczáján.

– Ah, már reggel van, Nikoláj? ásíta fel álmában Alabin, azt vélve, hogy segédje költögeti, s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy mind a két keze erősen le van szorítva, s a mint ijedten fel akart kiáltani, egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.

Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő palástja alól, s egy futó fényvonalt engedett végigvillanni a szobán.

Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő, hosszú ujjú burnuszban, melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban különbözött szokott bálias lárváinktól, hogy rajta száj, orr és szemek számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.

A másik kettő arcza fekete fátyollal volt borítva.

Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve, akkor az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt, mély hangon, melyet az álarcz is tompított, mondá neki francziául:

– Monsieur Alabin, máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni, egyik szemét se hunyja le.

Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez nem nyúlt; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.

– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany álarczos, s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem hallani nem volt képes, merre távoztak el?

Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit, fegyvereit rendbe hozatta, s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk felkelt-e már?

Azok azt felelték, hogy még nem izent le.

Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk, monda Miriám; azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait a városon kívül útban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat rögtön a mély vízomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kikből egy lélek sem fog onnan megszabadulhatni.

E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen elszakította.

Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s miután azt jól, rosszul bekötözte, még csak karját sem engedte felkötni; csak úgy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy ujj annyi, mint semmi az embernek.

Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este felé saját maga, segédeit és egy pár lovast magához véve, megindult kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.

– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek, hogy az öreg róka neszt kapott előkészületeinkről s ezúttal hegyei között maradt.

Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy kanyarulatnál az országútra le lehet látni, s itt nagy bámulatukra szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.

Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé Bianofftól:

– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?

Az ezredes egész biztonsággal felelt.

– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre szállítani.

– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.

– Nyilt parancsot mutatott, négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt mondta, hogy a pénzt Szebasztopol helyett Kertsbe kell szállítania a kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogost a fedezethez, a mit én nem is tagadhattam meg tőle.

Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusított arczán; az ezredes által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyanaz volt, a mit Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.

– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.

– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.

– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav, a mivel czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még ráadásba száz granátost.

Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint a fal.

– Való ez? kérdé Miriámtól.

– Csalhatatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt, kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napiparancsom szól.

Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.

Miriám megfogta az ezredes kezét.

– Ne csinálj semmi bolondot, pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás, hanem Alabinnal majd számolunk. Ez a nyilt parancs eltévedése megfoghatlan. Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk, hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei úttól pedig el van vágva. Most siess utána gyorsan.

Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az út s minden megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek; sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt szekerekből és granátosokból.

Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.

A város alá érve, künn találta az őrtüz mellett Alabin csapatjait. Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de még nem kapták meg.

Az arany szarvas elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be van zárva.

– Be kell törni! kiáltá Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely kettős zárral volt belül ellátva.

Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendőktől.

Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyzetben.

Alabinnak idő kellett hozzá, míg kötelékeitől megszabadítva magához bírt térni, s csak nehány óra múlva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt haditörvényszék előtt megjelenjen.

Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették az esetet. Alabin ajtaja be volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni, vagy onnan kijönni.

Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt perczig beszélgetett, a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt míg ő oda lenn járt; de öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is voltak nyitva.

– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre fakadva a haditörvényszék elnöke.

Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek, mintha mondanák: «az kettőnk közül egyik».

– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel; midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze kisujját erősen megharaptam; úgy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja viselni.

Miriám keserűn mosolygott.

– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; így nem jönnék azon kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam, miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.

– Ha való; veté közbe szárazon Alabin.

Miriám e sértő észrevételre hirtelen letépte sebzett ujjáról a köteléket s újra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt újra, hiszen semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.

Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, míg balját bekötözék.

– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.

– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.

A két fiatal tiszt másnap párbajt akart vívni; azonban közbejött a kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást, mindkét tisztet felmenté a vizsgálat alól, megerősíté elébbi rangjaikban s feladatául tűzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyítsák be, melyikük hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyúttal oda utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon belőle.