X. SZÁMADÁS.

Miriám a boldogság rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek álmaikban.

Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett rajta.

– Miriám! szólítá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most úgy figyelj szavainkra, hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?

– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.

– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e mindig?

– Hű és okos voltam.

– Mered bizonyságait adni ennek?

– Életem rajta.

– Tehát felelj: miért fedezted fel az oroszok előtt erős rejtekünket?

– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.

– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e rejtekből?

– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesítém a veszély felől, ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre útat nyitottam.

– Te foglalád el a malomerődöt, éjjel ravaszul rohanva meg azt?

– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elfordítva a csak általam ismert villanytelep billentyűjét az alagúti üldözés alatt.

– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá nekünk, hogy személyed sérthetetlen és sem orozva, sem csatában téged bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősítse hozzád való bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsúlyosabb kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e rejtekhelyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot? Miért állítottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a jövendőn.

– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fentartanunk nemzetünk életét, a míg eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására újra előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a Fekete-tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön; s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyúik dörgését az átkos Akhtiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére!

Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e szavaira Miriámnak.

– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely közé egy magányos «Alleloa!» is vegyült: ez az örmény szava lehetett.

A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit, köntöse szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:

– Légy áldott és légy boldog.

Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja újra megnyilt Miriám háta mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A szerelmes hölgy félálomban erősen szorítá férjét pihegő keblére s izgatott hangon suttogá:

– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél egy sötét szobába, a hol semmit sem lehetett látni. Előtted álltak férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna, leütötték volna fejedet.

Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:

– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról és galambnevetésről.

– Pedig oly elevenen hallottam valami kiáltozást.

– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj szerelemre én lelkem gyönyörűsége.

A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.

Künn a karcsú mecset tornyában pedig hirdeté az imám vontatott énekkel: hogy egy az Isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!

* * *

A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, úgy vevé annak hasznát a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.

A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan, de épen ezért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.

Karvajoffnak egy valóban nagyszerű terve támadt.

A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerű ostromra vezesse, elkezdett egy hosszú alagútat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.

E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor fellobbantásával az egész tömör sziklát egyszerre szétrepeszteni.

Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül megmenekülhetni, és ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának, és ha ezer ágyú őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök senki; egy veszni induló vulkánra van építve váruk.

A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.

Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki által felszólítá alkudozásokra.

Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.

Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.

Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasítá vissza e kérelmet.

Második héten újra felszólítá a Mirza békülésre. Most már csak puszta életkegyelmet kért maga és társai számára.

Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra.

Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az alagúttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját akarta már megszabadítani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól, hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.

A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még az ártatlan leány sem; veszszen az is a többivel. Pedig ez a leány az ő tulajdon gyermeke volt.

Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára a tábornok és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza s a mint ő nem irgalmazott még a szelid gyermeknek sem, úgy nem fognak ők irgalmazni senkinek s betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet s jól tartják a környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.

Karvajoff ostoba kérkedésnek vette e választ s nem sokat ügyelt rá.

Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után, valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.

A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai mindenütt csatakészen álltak az árkokban melyek szokatlanul ki voltak száradva ez időben, a hegyi útak szoros átjárásai mindenütt ágyúkkal voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállítva a dzsidás lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!

Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba?

Mindenki kétségbeesett harczra volt készen.

A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.

Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat keresztülvágniok, az egész úton a völgytorkolatig több mint húsz ágyútelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes sziklaoldalon egyenként végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.

Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva az orosz gyalogságtól, gátak vannak emelve levágott fákból, miknek kifelé fordított gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik elleneiket.

Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra fordulhat nem remélt veszély idején.

Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy futó őzet meg lehete látni az erdőben.

Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.

A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot.

A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést, mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül s azon pillanatban ijesztő ordítás hangzott fel a hegyárkokból, hol az orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a mezrei rom alatt és az alagútnál, azután mindenütt egyszerre; és e vészkiáltás oly átalános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen, már a másikban húsz ölnyire kezdődött újra.

A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő menydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.

Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett ágyúktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.

Mi történik itt?

Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?

Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi folyamot s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger szakadt volna a völgyre alá, öt percz alatt az egész lapály víz alá volt merítve.

Mit használt a seregek száma, mit az ágyúk és tűzaknák az ostromlóknak? Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.

Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár, egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig álltak, egy perczig futottak, a harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres csontjaikat széttépett faderekakkal s odahengerített szikladarabokkal.

Ah a vízár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját, másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló keze.

A vízroham mindig óriásibb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál, hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, túlhágott partjain, elönté a várost s odahordá Karvajoff lábai elé holt, összetört vitézeit, kik az iszapos vízforgókban, mint kuszált szemét kavarogtak alá s fel.

Víz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait vagdalta a sziklákhoz a vízár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel jó paripája úszott ki a vízből; egyszer azután valami sziklagödörnél forgót támasztott a víz s elnyelt lovagot és paripát.

Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt kihúzni és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata e perczek alatt.

Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni; mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly rettenetesnek tartá azt, hogy nem birta értelmét lelkébe fogadni. Ő meneküljön! a mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigúnyolt, kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a csatában veszszen el!

De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol és az nagy úr, az nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.

Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem közönséges ember, a Mirza egy dæmon, ki nemcsak fegyverrel kezében harczol, hanem elemekkel is; tűz, víz és föld az ő szövetségesei e helyen.

Amaz önmegalázó alkudozás, a szinlett kétségbeesés véghatározata, mind csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.

Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!

Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait, mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb útra kellett kerülniök. Egész éjjel tartott a rohanó vízár zúgása a völgy mélyében, reggel felé kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.

A mint Karvajoff a síkra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a felhalmozott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított hullái, egymásra torlasztva és szétszórva a síkon.

A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.

* * *

Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff herczeg vesztesége felől az Alma alatt.

Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A szövetséges hadsereg támadása háttérbe szorítá a meséket Mirza Kobul felől.

Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől s vállat vontak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy az érdemes tábornok egygyel szaporította az ezeregy éjszaka meséit. Itt is, mint azokban, túlvilági tündérek jönnek a választott herczegek védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadsereget.

Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.

Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rossz élelmezés miatt vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.

Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.

Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.

Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes, mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle megtagadni. De hadosztályt nem biztak rá többet, még csak egy káplár alját sem.

Abban az ütközetben úgy harczolt a tábornok, mint illik derék közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, úgy esett el.

Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bűnét reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok veszteségének.

A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat; a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok sírjára tették emlékkő gyanánt.

Karvajoff helyét Alabin nyerte. Még sokra viheti dolgát.

* * *

Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősíteni kezdték, egy dandár tatár lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve, kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.

A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgatták e tüneményes dolgokat; néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok földén született férfiak beszédét válogatva kell hinni.

* * *

A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a míg erejökbe telik: nem nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a harcz végén? El fognak hullani erre, arra. Senki sem törődik ő velök.

A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?

Talán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt sírhalom álland, a világ minden idegen fajaitól őrzött félszigetben, a mezrevári magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak: idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomorúságát nem érti senki.

Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen; talán még azután is fognak uralkodásról álmodni; talán még azután is büszkén fogják mondani egymás közt, hogy az a darab föld még az ő nemzetük földe, melyet hódító meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások, fogják egymást Mirzának, Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség tudni semmit…