A TÁBORNOK ÉS AZ ASZTRÁLSZELLEM.
Mintegy tizennyolcz esztendővel ezelőtt, ezernyolczszáz ötvenhárom elején, olyan kevés érdekes dolgot találtak az emberek a földön, az egész élő világ oly érdektelen, oly unalmas kezdett lenni, hogy a midőn egy emberséges yankee felfedezte az asztrálszellemeket, a legkapósabb fogyasztási czikkel örvendezteté meg a blazirt közönséget, mely halálra unta már egymást, az örökös egyformaságú liaisonokat, a hang-nélküli operaénekeseket és a közelgő háború előkacsáit s örömmel vette, hogy annyi fád mulatság után székekkel, asztalokkal és egyéb szellemdús bútorokkal társalkodhatik.
Az ember akárhová ment, mindenütt asztalt, almáriomot, mángorlót tánczoltattak, a bútorokba idézett szellemnek kopogni kellett a kérdésre, lineával mutogatni az összeállítandó betűket, asztallábával irni komoly és humoristicus feleleteket, versben és prózában, elmondani, ki hány esztendős, mikoriban született, hol járt iskolába? kinek mennyi pénz van a zsebében? ez meg amaz a dolog mikor fog megtörténni? A szellemek feleltek mindenre; úgy látszik, igen jó mulatságnak találták ezekkel a vaksi halandókkal bohóskodni, s gyakorta hallottam közlekedő ujjaim hegyén keresztül, hogy kaczagtak rajtunk, midőn mi ájtatos képekkel betűztük ki leirt mondataikat.
Két hónapig az egész földkerekségen valamennyi asztal mind tánczolt, kopogott és irt, gyakran össze is vesztek egymással; egyik szellem igazat mondott, a másik nem; egyik jobban volt értesülve, a másik kevésbbé s ezek azután feleseltek egymással.
Az egész tüneménynek kilencz tizedrésze nyegleség, kilencz századrésze eleven képzelődés, kilencz ezredrésze állati magnetismus, de egy ezredrésze még is megmarad megfoghatlan valónak, a minek kitalálása az őrültek házába juttatja az embert, ha egyszerűen meg nem akar nyugodni azon mondásban, hogy sok van még az ég alatt, a miről a bölcsek nem is álmodtak, s hogy erről a tárgyról egy kicsinynyel többet értünk a semminél és egy kicsinynyel kevesebbet a valaminél.
Az 1854-ik év elején egy magas rangú orosz főtiszt utazott Oláhország felé, az orosz megszálló sereg ottani hadműködésében tettleges részt veendő.
A tábornoknak rég látott ismerői voltak Erdélyben; azokat ez alkalommal útjába ejté s egyiknek házában egy egész éjszakát töltött.
Beszéd közben a többi között szó volt egy szomszéd földesúr fiatal tizenhat éves leánykájáról, ki csoda dolgokat irat az asztallal, jövendőt mond, titkokat fedez fel s mindenféle nyelven beszél.
A tábornok kiváncsi volt e csodagyermeket látni, mire házi gazdája személyesen átmenvén szomszédjához, megkérte őt, hogy legyen szíves hozzája átjönni kisasszonyával, meg a kis irólábú asztallal, mire azok mind a hárman rögtön készen is voltak.
Az idegen tábornok polgári öltönyben volt: külsejéből itélve, tisztességes kereskedőnek lehete őt tartani. Az első üdvözlések után mindjárt papirt hoztak, a kis háromlábú asztalt ráállították, ekkor a kis látnoknő arra kérte a három jelenlevő férfit, hogy tegyék rá mindkét kezüket az asztalkára; ez megtörtént, akkor ő két ujja hegyét az asztal közepére helyezte; már most tessék kérdezősködni.
Az idegen úr mosolygott e gyermekes mulatságon, melyben neki is, nagy komoly embernek, részt kellett venni.
– Szóljon a szellemhez, biztatá őt a fiatal leányka.
– No hát szellem, szólt az idegen úr mosolyogva, mondd meg nekem, hogy hívnak engem?
A házi gazda ekkor levette kezét az asztalról, mert ő ismeré a tábornokot, míg a leányka nem is sejté annak kilétét.
E kérdésre valami finom perczegés kezdett el hallatszani az asztalka lábhegyeiben, egy párszor felemelte egyik-egyik lábát, s azután elkezdett határozott betűket formálni, még pedig mind a tábornok felé forgatva, ki a leánykával szemközt állt. Az irás alatt oly valami síró, nyögő, keserves hangot adott az asztal, mintha az neki valami nagy kínjára válnék.
Midőn készen volt a névvel, hirtelen körülkanyarította s azzal lefutott a papirról.
Oda e név volt irva:
«Wehler.»
Mindenki hangosan felkaczagott.
– No erről ugyan rosszul értesültél, derék szellem, mert ez báró S** tábornok, szólt nevetve a házi úr.
Csak a tábornok nem kaczagott. Ő el volt halványulva.
– Kérem, szólt halkan, gyöngéden a zavarba jött leánykához. Kérdezzünk tőle még egyet. S azután susogva kérdé: ki vagy te, a ki nekem ezt a feleletet adtad?
Az asztalka újra sírt, nyögött, járt, apró-apró betűcskéket irt, a végén odakanyarítá a szokásos névczifrát s a tábornok ezt a nevet látta maga elé irva:
«Marie.»
A tábornok nem szólt azután semmit, udvariasan meghajtá magát a leányka előtt, összehajtá a papirt, melyre a két név volt irva s azt keblébe tevé.
Azután még egy ideig mulattak, tréfálóztak, beszéltek közönyös tárgyak felől; midőn a társaság eloszlott, a tábornok arra kérte a szíves kisasszonyt, hogy engedje át reggelig azt a kis asztalkát.
– Tartsa meg ön azt emlékül.
A tábornok megköszönte az ajándékot s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy milyen udvarias tud lenni ez az orosz hadastyán: nehogy kellemetlen pirulásnak tegye ki a szép kis látnoknőt, inkább oly arczot csinál, mintha meg volna győződve, s lovagias illedelemből, a helyett, hogy szemei közé nevetne, proselytájának vallja magát.
Azután mindenki eltávozott szobáiba; a tábornok is aludni ment és a midőn egyedül volt, midőn ajtaját bezárta, eszébe jutott egy különös történet.
Régen, régen, több mint harmincz esztendő előtt élt egy szegény kézmüveslegény Németországban, a kinek neve volt Wehler; ez szeretett ott egy szép leányt, a kit Marienak neveztek és a leány nem lehetett az övé, mert az ifju nagyon szegény volt, s a szülők nem adták hozzá, ha csak gazdaggá nem tud lenni.
Senki sem szerencsés hazájában, gondolá a szegény ifju, s elbúcsúzott kedvesétől, nagy esküvést téve egymásnak, hogy soha másé nem leendnek, s azzal elment a világba szerencsét keresni.
Végzete Oroszországba vitte. Ott egy évig munkája után látott; egy év mulva elmaradtak az elhagyott kedves levelei; irt pedig sokszor hozzája, de soha sem kapott választ; ezen való bánatában az ifju odahagyta békés foglalkozását, idegen nevet vőn fel s felcsapott katonának, épen háború volt akkor, remélte, hogy majd csak valahol egy golyó megszánja s elsöpri a földről.
A kétségbeesett ember, a boldogtalan szerelmes a legjobb katona; a csaták nem ölték meg az ifjut, hanem hírt szereztek számára s harmincz év mulva, mint a nagy orosz birodalom tábornokai közül egy, volt ismeretes a hadak történetében, s feledve volt előtte régen-régen az ifjukor minden édes ábrándja, suttogásos rózsalugasok s halavány nefelejtsek, mik helyett bombák és szuronyok és levágott fejek termettek új életútján.
A dicsőség kifizetett mindent.
És ime milyen bohóság az: egy vitéz harczedzett férfiut egy ily gyermekes tünemény megállít útjában, a mi utóljára is nem egyéb, mint egy ideggyönge leányzó kisértő réme.
Hisz azt tudja minden okos ember, hogy a szellemeknek más dolguk van, mint emberi balgatag kérdésekre kétértelmű feleleteket adni, és mégis annyi komoly férfi nem szégyenli magát hinni és bámulni rajta, és kérdéseket intézni a háromlábú asztalhoz és feljegyezni tárczájába a válaszokat, mint valami oraculumot.
Olyan nevetségesnek találta azt a tábornok is.
Hogy lehetne az? hát képes volna valami megmozdítani ezt az élettelen tárgyat, ha erős, izmos kezét reá tevé, s képes volna az valami határozott szótagot leirni az ő tudta, az ő befolyása nélkül, például, ha azt kérdezné tőle, hogy él-e még az a Marie, a kitől ő egykor olyan régen elvált?
Az asztalka elébb reszketett, talán csak a rajta levő kéztől, később egy oldalán felemelkedett, tán a túloldali erősebb nyomás miatt, végre elkezdett jobbra-balra csúszkálni, bizonyosan a rátett kéz vérlüktetése miatt és semmi egyébért.
Ezek nem lehetnek betűk, gondolá a tábornok magában s midőn megunta a tréfát s felkapta az asztalkát a papirról, rajta volt irva német betűkkel ez a szó:
«Todt.» (Meghalt).
A tábornok halkan kérdezé: «mikor?»
A felelet ugyanazon év volt, melyben a levelek elmaradtak Németországból.
Többé semmi sem ingatta meg a tábornokot hitében.
Ez az éjszaka egészen átváltoztatta őt. Gondolkozó, mélázó lett, egész órákat eltöltött magában egy-egy szobába bezárkózva s ott kérdezgeté szellemét multról és jövőről, a mire az mindig adott csodás, váratlan feleleteket.
– Szeretsz-e még?
– Most kevéssé, később jobban.
– Foglak-e valaha láthatni?
– Még ez évben.
– Hol?
– Szilisztria alatt.
A tábornokról azt hivék, hogy az elzárkózás óráiban csataterveit készíti; valami titkos, rejtélyes terveket, a miket még csak sejteni sem szabad másnak.
És valóban azzal is foglalkozott ő. Megkérdezé titkos szellemétől ellenségei létszámát, hadi állásait, vezéreinek hollétét, titkos terveiket, miket azok még le sem irtak, csak szíveikben tartogatnak; a szellem felelt minden kérdésre, s a tábornok tiszttársai bámulatára a legcsudálatosabb pontossággal tudá előadni a hadi tanácsban, hol vannak Szilisztriának legkönnyebben ostromolható pontjai, mely helyeken nem kell tartani az ellenfél tűzaknáitól, hány ágyú van itt és ott felállítva, Omer pasa hányad magával áll itt vagy amott? S végül, hogy a győzelem több, mint bizonyos, mert a rés ezen meg ezen a helyen fog lövetni, s a várba út nyilik rajta, még a napját is megmondá, a melyen az történni fog.
Oh milyen jó mulatságuk lehet a szelid szellemeknek velünk. Hogy valaki újra feltalálta a módot, mint lehet emberen kivüli lényekkel megismerkedni, a mi különben régi dolog.
Hogy mulatják ők magukat rajtunk, apró árnyékokon, kiknek legnagyobb eszméi olyan semmik, mint a szivárvány támadó színe, kik élünk, küzdünk, harczolunk és meghalunk oly csodadolgokért, a mikre gondolni nevetség, kik azt hiszszük, hogy nagy dolgokat követünk el, hogy tetteink átkisérnek bennünket a síron, és nevetség elnézni onnan felülről, hogy dúl-fúl, iparkodik ez a kis morzsányi furcsa ázalék, épít nagy törekedéssel halmot halomra és nevezi azt bekerített várnak, mi nem egyéb, mint egy-egy hangyafészek, és megteszi egymást nagynak, hatalmasnak és maga sem egyéb, mint egy picziny féreg, a mi beszélni tud, és elnevezi magát a világ urának, midőn egész csillagzata alig látszik el a legközelebbi napig kölcsön kapott fényével és azt kérdi nagy fennyen: «ki van még a világon rajtam kívül?» miként a sajtpondró, mely azt hiszi, hogy ez a világ csupán sajtból áll és abban ő a teremtés remeke.
Óh ti bölcsek, óh ti hatalmasok, óh ti nagy emberek, milyen semmik vagytok ti mind, és hogy kellene magatokat szégyenlenetek egy csepp víz előtt, mely tán épen úgy tele van apró lényekkel, a kik századokra osztják a pillanatot s világtörténetet alkotnak egy reszkető falevél körületén, a míg onnan az első szélfuvallat a vízcseppet le nem rázza.
A balga nép még azt hiszi, hogy a szellemekkeli érintkezés csak arra való, hogy a távirdát pótolja, hogy a ki ujságot restell hordatni, megkérdezhesse őrszellemétől, mi történt most itt és amott, mikor veszik be Szebasztopolt, mikor harczolnak a Duna mellett; hogy silány érdekeit előmozdítsa, hogy mondja meg, micsoda számok jönnek ki a lutrin? fog-e ez és ez a terve sikerülni? hogy fejtsen meg neki találós meséket; mondja meg, hány éves ez meg amaz, kinek hány garas nyomja a zsebét? ebből meg amabból a chimærából lesz-e valaha valami? nevezze meg, ki lopta el a kabátját? s leskelődjék felesége, vagy szeretője után, hol jár most és kivel enyeleg?
Óh milyen jó mulatság a szellemnek az ilyen kérdezősködőt orránál fogva belevezetni a sárba, a ki tréfát, mulatságot akar magának szerezni azok által, a kiknek jelenléte miatt húsos idegzetében minden rostszálacskának a borzalomtól kellene reszketni, a kikre gondolva el kellene feledni egy napig tartó eszméit, mik roskatag poralkotmányát izgásban tartják, s a helyett, hogy gazdagság, szerelem, dicsőség felől tudakozódik tőlük, gondolna azon világra, a hol nevetnek e földi gondolatok felett.
Hogy nevethettek akkor a hirhedett tábornok felett, ki őrszellemétől ellenségei mozdulatait tudakozá!
Kémnek használta az égi tüneményt s szavai után indult.
Még itt alant is mosolygott rajta a nemhivők serege.
Midőn megtudták, hogy ** tábornok az asztrálszellemektől tudakozódik leendő hadmozdulatai intézése felől, azt jósolák neki, hogy meg fogja magát veretni.
Ő pedig annál erősebben hitt a rejtélyes nyilatkozatokban.
«A hatalmas úr, a minden oroszok czárja, azt parancsolá vitézeinek, hogy be kell venniök Szilisztria várát minden áron. Azért jobb, ha átadjátok kulcsait szép szerével.»
Ezt izené az orosz tábornok a török várkormányzónak.
Felelt vissza Mussza pasa:
«A hatalmas úr, a minden ozmanok szultánja, pedig azt parancsolá az ő vitézeinek, hogy meg kell tartaniok Szilisztria várát minden áron. Azért ha kulcs kell, jőjjetek érte.»
Hejh, drága kulcsok lesznek azok!
Olyan rövid az út az orosz sánczoktól a török várkapuig, mégis milyen hosszú! Hány jó orosz vitéz látja meg útközben a magas menyországot! Csak egy jó lövésnyi távolság az egész, szemeivel láthatja mindenki; mégis a míg odáig érne, letéved róla: ki égbe, ki pokolba.
Pedig a hatalmas úr megparancsolá, hogy ott kell lobogni az orosz zászlónak a félhold és csillag helyén – minden áron.
Elébb próbálják megvenni aranynyal, ha ez nem sikerül, fizessék ki vassal. Ha vasért sem olcsó, adjanak érte vért. Vért, a mennyi elég, hogy szigetként fogja körül az ostromlott várat, s hullákat, a mennyi elég, betemetni valamennyi sánczát.
Mi az emberélet háború idején? leirt szám, semmi más; a legolcsóbb minden létszerei között a hadviselésnek. Kard, ágyú, paripa mind sok pénzbe kerül; ember terem ingyen.
Az aranynyali próbák mind nem sikerültek, a golyókért is tudott a vitatott vár golyókkal felelni, sáncz ellenébe sánczot hányt a török, ágyú ellen ágyút állított, vitézség ellenébe vitézséget.
Ne tréfáljatok velök oly sokáig!
Kitűzik a napot, melyen átalános ostromot intéznek. A tábornok visszavonul a haditanács után magános lakába s ő is tanácsot tart titkos szellemével.
Az ismét megjelen hivására.
A tábornok oly áhitattal várta válaszait, minővel csak szellemet lehet várni.
– Fogunk-e győzni Szilisztria ellen? kérdi tőle, ajkait az asztalka közepére téve, hogy senki más ne hallja a súgást, egyedül a szellem.
– Nem sokára. Ez a válasz.
– Hol kell a támadást intéznünk?
– Az új erősség felől.
– Mitől tarthatunk legjobban?
– Az ellenfél tűzaknáitól.
– Hol vannak azok rejtve?
– Egyik a híddal egy vonalban; másik a sáncz szegletétől indul ki a nagy platánfáig, harmadik a zegzugos, betemetett kútnál végződik, negyedik több apró gödrökből áll a sáncz mentében, miket villanytelep sodronya köt össze.
A tábornok szemei ragyogtak e revelatiókra. Ily könnyű szerrel, minden fáradságos kutatás, fejtörő mérnöki számítás nélkül megtudá az ellenfél legveszélyesebb védszereinek hollétét.
Nem állhatá meg, hogy háladatosan meg ne csókolja a kerek asztalkát, mely őt ily titkokkal ismerteté meg.
Hogy kaczaghattak rajta odafenn!
Törődnek is ott a te aknáiddal és ágyútelepeiddel.
Ha egy vízbe esett hangyát kiszabadítasz a partra, vagy eltévedt gyermeket haza vezetsz édes anyjához, azt feljegyzik az égben rólad; nagy tetteid, dicsőséged – vak légy döngése a bezárt ablaküvegen.
A tábornok rögtön hozzáfogott az ellenaknák ásatásához azon irányban, melyet a szellem feljegyze számára.
A táborkar mérnökei fejeiket csóválták a munkálatotokon; helyiség, hadtani nézetek, rég megalapított rendszabályok hibásoknak tanusíták azokat; a nagy költséggel szerzett kémek tudósításai egészen ellenkeztek a tábornok tudomásaival. Néha a hadtanácsban figyelmezteték is e felőli aggodalmaikra. A tábornok csak mosolygott és nem felelt nekik. Hiszen mit tudtok ti? csak holt könyv és hazug emberi szó után indul tudomástok. Ám ő szellemekkel beszél. Az ő munkája bizonyos.
Tiszttársai végre abban kezdtek megnyugodni, hogy a tábornok tudja mit csinál, az eddigi munkálatok csak arra valók, hogy az ellenséget megcsalja velük s azok által álarczozza valódi tervét.
A tábornok pedig csak szellemével beszélt.
Már közel volt a nap, melyet meghatározott a szellem, hogy akkor fog vele találkozni s ez lesz diadalának napja.
A tábornok végzetes önfejűséggel e napot tűzé ki az ostrom megkezdésére.
Tisztei értesíték, hogy tűzaknái még nincsenek befejezve s ily félig kész állapotban megtörténhetik, hogy fellobbanásuk által több kárt tesznek majd az ostromló, mint az ostromlott seregben.
Megnyugtatá őket, ne legyen semmiről aggodalmuk.
Hisz ő már azt is tudta előre, melyik sáncz fog legelőbb beomlani? hol támad az első rés? hány órakor fogja a legelső orosz katona a török sánczon kitűzni a zászlót, még azt is megmondta szelleme, hogy kinek hívják azt a katonát? Pawloff a neve.
A tábornok el is küldé segédeit, hogy tudják ki a hadseregnél, ki az, a kit ott Pawloffnak hívnak?
Volt ilyen nevű ember minden ezrednél vagy húsz. A vezér megparancsolá, hogy mind azokat az első sorokba kell állítani s mindegyik kétszeres adagot kapjon a raki-ból.
Az ostrom előtti éjszakán ő maga sorba járta az előőrsöket, megvizsgálta a felfedendő telepek ágyúit, egész az ellenséges várfalakig belovagolt, az ellenfél előőrseinek tüzelése mellett.
A golyók jobbra-balra fütyöltek mellette. Mit törődött velök? A szellem tudatta vele, hogy holnap győzni fog.
Késő éjszaka volt, midőn sátorába visszatért, néhány órát pihenni akart még a véres munka előtt, s ledűlt tábori ágyára.
Mielőtt azonban lehunyta volna szemeit, tekintete tábori lámpájára vetődött, mely a zárüveg alatt úgy hányta-vetette lángját, mintha a legerősebb szél lobogtatná künn a szabadban.
– Ah, itt vagy már; sóhajta a tábornok. Jó, nem aluszom; beszéljünk együtt.
S fölkelt ágyáról, vette a háromlábú asztalkát s értekezett vele.
A szellem ma különösen beszédes volt; gyorsan és apró betűkkel irt, elmondott messze és távol történő dolgokat, hozott izeneteket rég meghalt emberektől, melyek mind igen találók voltak. Elmondá, hogy rajta kívül még jelen vannak a sátorban a hős Diebics, Puskin a költő, Mazeppa, Byron, a nagy philhellen és maga a czárnő, Katalin; – a tábornok nem merte kalapját fején tartani, s kezét mellére téve, nagy tisztelettel hajolt meg e nevek előtt.
A szellem elmondá neki, hogy mindenkinek van egy jó és egy rossz szelleme; a férfi jó szelleme rendesen nő, rossz szelleme férfi, hölgyeknél ez megfordítva találtatik.
A tábornok maga is egészen át volt szellemülve, midőn az első ébredőt megütötték sátora előtt, s midőn hadseregét felállítá, az ünnepélyes kyrie eleizon zengése közben arra gondolt, hogy a ki ily nagy szellemektől van körülvéve, annak győzelme bizonyos.
Erős hite volt abban, hogy intézkedései csalhatlanok.
A szürkület első világánál megnyitották a tűztelepek tüzeléseiket a török erőd ellen. A nagy ostromágyúk munkájától reszketett a föld köröskörül. Járta az izenet az egyik sáncztól a másikig süvöltő golyó képében; a ki egy ily izenetet kapott, többet tanult attól egy percz alatt, mint az előtt egész életében.
Az ágyúzás alatt szép csendesen haladnak a futóárkok védelme alatt az ostromsereg válogatott csapatjai, köztük akárhány Pawloff. Önbizalmuk, lelkesülésük a vezérével határos, ki győzelmén nem tud kétkedni.
Hiszen előre tudja, hogy e nap lesz megdicsőülése napja.
Csak a tűzakna fellobbanását kell még bevárni: az egy részét a sáncznak majd beontja s akkor rajta vitézek, elő az árkokból neki a támadt résnek.
A tábornok jelt adott az akna fellobbantására.
Egy perczig valami rövid reszketés érzett a földön, azután mintha tompa menydörgés gördülne végig ott alant, mely irtóztató csattanással végzi s a földet ketté hasító láng egész felleget hajt az ég magasáig.
A csattanást egy rémséges halálordítás követte és azután elkezdtek a göröngyök, a mázsányi kövek hullani a vezér táborkara körül.
A hogy előre megmondák: az akna visszafelé tört ki, s a helyett, hogy a török sánczot vetette volna fel, a futóárokba gyűjtött ostromcsapatot temeté be, zászlóival, ágyúival, s valamennyi Pawloffjával együtt.
Egy rémkiáltás hangzott végig az egész ostromló táboron. Az ozmanok egyszerre megnyiták aknáikat; az ostromló sereg azt vette észre, hogy egy élő pokol fölé van állítva; az orosz minák mindenütt kikerülték a törököket s együtt repültek azokkal a légbe. A víárkokat ledöntötte a földrengés, az ágyútelepeket eltemették saját sánczkosaraik, minden visszásan ütött ki.
E rémületes riadal közepett megnyiltak az ostromlott erőd kapui s vágtató hadcsoportok rohantak mindenünnen elő a megzilált orosz seregre, mely vitézsége, számereje daczára meg volt verve, mielőtt elleneinek süvegeit láthatta volna.
A tábornok – még mindig bízott szellemében.
Kirántá kardját, előre lovagolt s egy tömött csoport élén szembe szállt a kitörő ellenfél csapatjaival.
– Ne féljetek, kiálta; a nap dicsősége a mienk lesz!
Azon pillanatban egy golyó úgy találta, hogy lefordult lováról.
Csak azt látták még, hogy félig fölemelkedett a földről, jobb kezét kinyújtá, mintha egy senkitől nem látott alakkal szorítna kezet, egy érthetlen nevet suttogott, s azután lerogyott és meghalt.
Az ostrom végkép vissza volt verve, a muszkák elhagyták sánczaikat, víárkaikat és azokat, a kik ott vesztek bennük; és ott veszett azokban a hadi dicsőség is.
S** tábornoknak ilyen diadalnapot jósolt tréfás szelleme.
Hogy kaczaghattak ez eseten a többi szellemek, hogy kaczaghatott ő maga is, ha visszatekintett saját véres hullájára, és azokra a többi bohó emberekre, a kik úgy küzdenek, úgy harczolnak oda alant.
És miért?
Semmiért…
