A VESZÉLYES SAKKJÁTÉK.

Ahmanzádé Mehemed, a tuniszi segédcsapat szerdárja, messze földön ismeretes volt azon szigorú fegyelemtartásról, melylyel katonái felett uralgott.

– Ne az ellenségtől félj, hanem tőlem! ez volt mondása az újonczhoz, a kit csapatjába soroztak; és bizonyára az ő katonái mindig is jó vitézek voltak, mert a csatában nem ismerték a félelmet, de parancsnokuk előtt reszkettek.

Legelső hadjáratuk, melyre Törökországban alkalmazva lőnek, Albaniában a felkelő görögök ellen történt, a hol Mehemed csapatjai kitünő szolgálatokat tettek.

Egy izben az történt, hogy Mehemed nyolcz puskás lovast rendelt ki az artai öt kút elé, a honnan éjszaka szoktak leginkább előtörni a görögök, rájuk parancsolva, hogy minden azon menőt feltartóztassanak és még csak a szemeiket se hunyják le, sem pedig lábaikat a kengyelből ki ne vegyék.

A lovagok úgy cselekvének, mint mondva volt. Éjfél felé egy szekér akart előttük elosonni, azt feltartóztatták. A kocsis, ki az ökröket hajtá, elszaladt s a szekerét ott hagyta.

A szekéren volt egy hordó. Hogy pedig abban a hordóban mi van? azt meg lehetett tudni, a nélkül, hogy az ember a lábát kivegye a kengyelből, vagy a szemeit lehunyja, mert csak a dugaszt kellett kiütni, hogy a jó borszesz-illat felüsse az ember orrát.

Valóban jó borszesz lehetett; fügéből és aszalt szőlőből volt főzve. Ezek a gyaurok tudják, hogy mi a jó?

Az pedig nem volt a lovagoknak megtiltva, hogy ha borszeszt fognak el, abból ihassanak, azután nem is ittak ők abból sokat, csak épen egy hoszú nádszálat dugtak bele, azon keresztül szopogatták az édes, mulattató nedvet. Már pedig hogy árthatna az meg, a mit az ember egy vékony nádszálon keresztül szivogat? az nem is nevezhető ivásnak.

Nem hiába mondja azonban a próféta, hogy a borszesz olyan gonosz ital, melybe a sátán bele öltötte nyelvét; mert ez ital minden rosszra rábeszéli az embert.

Eleinte csak arra beszélte rá a lovagokat, hogy minek ülnének ők a lovon, a kemény nyeregben, mikor odalenn olyan szép puha a pázsit? hisz ha leheverednek is egy kissé, nem tudja azt meg senki: a lovakat megköthetik a szekérhez és a lovak nem beszélik ki a titkot.

Mikor pedig a földön feküdtek, akkor arról világosítá fel őket a pokolszülte ital, hogy minek virrasztanának ők mind a nyolczan, mikor négyen is őrt állhatnak addig, míg a másik négy átengedi magát a minden földi jónál kedvesebb álomnak?

A fennhagyott négy megint sokallta bevárni az időt, míg rájok kerül a sor, s azt az időt úgy osztá fel, hogy kettő lefeküdjék, kettő meg vigyázzon addig.

Maruf és Sefer volt az ébrenmaradó.

– Tudod-e mit, Maruf? szólt Sefer társához untában. Két ember csak azt a szolgálatot teszi, a mit egy. Kettőnk közül akármelyikünk elég őrt állani. Nincs-e igazam?

Maruf helyeselte az állítást.

– Hátha leülnénk sakkot játszani. A melyikünk elveszti a játékot, az maradjon ébren, a nyertes alhasson.

Maruf elismeré, hogy az jó gondolat.

A két beduin elsimítá maga előtt a földet, dárda hegyével négyszöget húzott rajta, azt felosztá hatvannégy koczkára, azután játszó alakzatokat rögtönzött erdei gyümölcsből: vadkörtét királynak, vadalmát királynénak, bástyákat makkokból, kecskerágó bogyó volt a paripa, sombogyók a futók s apró gubacskák a parasztok.

Azzal leültek játszani és sakkoztak gyönyörüségesen az őrtűz világa mellett.

Sefer eleinte előnyben volt, hanem azután úgy erőt vett rajta a kábító ital, hogy az alakokat sem ismerte meg, elvesztette a királynéját, s közel volt hozzá, hogy egypár húzással mattot kapjon.

– Te Sefer, szólt Maruf, midőn látta, hogy kétségtelenül megnyeri a játékot, te nagyon el vagy gyalázva.

– Igazad van, olyan álmos vagyok, mint a tenger szélcsendben.

– Pedig el fogod veszteni a játékot.

– Azt látom.

– No hát eredj, feküdjél le Allah hirével, majd én virrasztok helyetted.

Sefer megszorítá pajtása kezét e szives önfeláldozásért, valamit gondolt is neki mondani, hanem azt már csak álmában mondta, mert a mint ledűlt, úgy elaludt.

Maruf pedig nyitva tartá mind a két szemét és úgy vigyázott alvó társai felett, puskájára támaszkodva.

Az a pokol tüzén született ital azonban lassankint azt kezdte sugdosni fülébe:

«Miért nem ülsz le? de bolond vagy, hogy lábaidat fárasztod, mintha ülve nem láthatnál épen úgy.»

Mikor azután leült, akkor meg arra biztatta: «mit fárasztod mind a két szemedet, hisz ha az egyiket behunyod, a másikkal annyit látsz, mint mind a kettővel.»

És azután lassankint a másik szemét is lefogta. Maruf azzal biztatta magát, hogy ha szemeit lezárta is, de fülei azért jól hallanak; meghallja, ha baj közelít.

És azután azzal az erős szándékkal, hogy elaludni épen nem fog, szépen elszunnyadt ő is, mint a többi.

Ekkor előjöttek lesből a görög portyázók, eloldották a szekéroldalhoz kötött lovakat s bizonyára mind megölhették volna a törököket, ha Maruf lova veszedelmet érző félelmében el nem nyeríti magát hangosan.

Első volt Maruf, a ki felugrott, utána a többiek is; rögtön fegyverre kaptak, rögtön kijózanult valamennyi, álom és mámor kiment a szemekből. Rohantak az orzókra.

Mit használt? Azok lovon ültek, az ő tulajdon paripáikon s csak kaczagták az utánuk futókat.

Csupán Maruf lova nem engedett a rajta ülő görögnek, elkezdett hánykódni alatta, s addig rúgott, ágaskodott, míg levetette hátáról, egyet rúgott rajta s ott hagyta elterülve a földön, s azután visszafutott gazdájához. A többi üthette az eltávozottnak nyomát bottal.

Tehát nyolcz embernek nem maradt több csak egy lova.

Mit mond majd ehez Mehemed?

A beduinok sajnálták ifju életüket, miknek a vezér bizonyára nem fog kegyelmezni, de még inkább szép paripáikat, miket a görög orozva elrabolt. Mit ér az ember már most paripa nélkül?

Nagy búsan és elcsüggedten mentek vissza a dandárhoz s Ahmanzáde elé érve, elmondák neki egész őszintén az esetet, hogy szegték meg parancsolatját, hogy aludtak el a tűzitaltól, hogy játszott a két utolsó őr sakkot egymással, s hogy vesztették el lovaikat.

Ahmanzáde nem szokott haragos arczot mutatni, midőn itéletet mondott. Az ő örökké nyugodt képéről senki sem olvashatá életét, vagy halálát.

– Minthogy nyolcz emberre csak egy ló maradt, azt átlátjátok, hogy hét ember közületek felesleges. Mert azt még nem olvastam, sem az alkoránban, sem az azoráthban, hogy nyolcz ember ülhetne egy lovon. Minthogy tehát olyan hires sakkjátszók vagytok, ime üljetek össze egymással és ám lássátok, hogy melyitek legyen azon egy, a ki a megmaradt paripán fog ülni? A többire várnak a halál angyalai.

Azzal előhozatott négy sakktáblát Ahmanzáde, a miket a keleti urak minden útjokban magukkal hordanak, s a sátorok elé helyeztetve mind a négyet, oda ülteté a négy beduint játszani.

Tizenkét jó lövész állt a háttérben, hosszú tág öblű puskákkal, a kik veszteni fognak, azokat rögtön főbe lövendők.

Egy-egy hamar megadta magát ügyesebb ellenfelének, másikat elméssé tette a kétségbeesés, s akkor fogta el ügyesebb ellenét, midőn az nyertesnek képzelte magát. A vesztest rögtön félrevitték s egy roppanás tudatá a többiekkel, hogy ennek már vége van.

Az első játékkör bevégződött; négy elhullt, négy győztes megmaradt.

Most a győzteseket ülteték újra szembe.

Új remény, új remegés. Az életért küzdő ész feszült figyelme kettős viadalban. Csak egy hibás lépés, csak egy elnézett botlás és azután felordíthat a hibázó. Ez halála volt. Kettő ismét elesett. Hátravitték, főbe lőtték.

Csak kettő maradt egymásnak.

Maruf és Sefer.

Épen úgy, mint az imént künn az őrtűz mellett. A két legjobb, legszenvedélyesebb sakkjátékos.

Egynek a kettő közül ez lesz az utolsó partieja.

Mind a ketten mély figyelemmel fognak a játékhoz, homlokaikat tenyereikbe fektetve, feszült gonddal, messzeható számítással teszik lépéseiket, tétovázás, elhamarkodás nélkül.

Sokáig nem bir egyik is előnyt nyerni a másik felett, minden nyereség megfelelő áldozatba kerül; a körülállók néha-néha helyeslőleg bólintnak fejeikkel, midőn valami meglepő jó húzás történt.

Lassankint megüresül a sakktábla tere, a főalakok jobbra-balra leszórattak; a játék világosulni kezd; még egypár húzás – Sefer elvesztette a második tornyát, Maruf nagy előnyben van, egy toronynyal erősebb ellenfelénél. Ez sokat tesz. Mindenki azt hiszi, hogy lehetetlen meg nem nyernie a játékot.

Egyszerre elkezd Maruf homloka izzadni, arczán verejtékcseppek gördülnek alá, egész tekintetét halálfélelem fogja el.

Most vette észre, hogy ellenfelének minden hátránya mellett egy oly húzása van, melyet ha az észrevesz, megnyerte a játékot.

Ha Sefer feláldozza királynéját Maruf tornyáért, akkor futójával rögtön mattot adhat királyának.

Vajjon észre fogja-e venni ezt a húzást? Ez az élet vagy a halál.

Sefer nagyon sokáig néz a sakktáblára; szeme járásából kivehetni, hogy észrevette a szerencsés húzást. De még nem nyúl a sakkbábhoz, még gondolkozik valamin.

– Te Maruf, szól egyszer ellenfeléhez, hány gyermeked van oda haza?

– Négy, felel ez remegő ajakkal.

– Az ötödikkel most várandós a feleséged?

– Igaz.

– Jó asszony a feleséged, ugy-e?

– És hűséges, viszonz Maruf sóhajtva.

Sefer megtörli arczát és valamit mormog fogai között, mintha magában imádkoznék.

Azután egy medencze vizet kér, azt előhozzák neki; abban megmossa arczát és szemeit, jobb és balkezét; jobbra és balra meghajtja magát. A két őrangyal áll olyankor az imádkozó mellett láthatatlan képben.

– Te a mult éjjel elengedted veszteségemet, hogy aludni engedj, szólt újra Marufhoz.

Maruf csak fejével int.

– Te jó pajtásom voltál Maruf mindig.

Az lecsüggeszti búsan a fejét.

Sefer kinyújtja kezét a sakk-bábok után és – nem a királynéval mozdul, hanem a futóval.

– Sakk-matt! hangzik egyszerre körüle. Minden ember, a ki ott állt, sietett azt kiáltani. Maruf győzött. Sefer vesztett.

Sefer nyugodtan kelt föl helyéről, megszorítá még egyszer mozdulatlan társa kezét s inte a háta mögött álló fegyvereseknek, hogy készen van.

Két percz után egy dördülés bizonyítá, hogy a játék be van végezve.

Sefer is főbe lövetett.

Maruf csak ott maradt ülve a lejátszott sakkjáték előtt.

És meredt szemekkel bámult maga elé s tétova kezeivel újra felrakta a sakk-bábokat a koczkatáblára, de úgy, mint a ki soha sem látta azokat felállítva, tiszteket és parasztokat egymással összevissza; fehéret a fekete mellé.

– Fölkelhetsz! kiálta rá Ahmanzáde; ülj lovadra. Te megéltél.

De az ember csak ott maradt s bámult maga elé egyre.

És esztelen húzásokat tett előre hátra a bábokkal, és nevetve nézegette azokat. Milyen furcsák! egyiknek turbánja van, másiknak lófeje.

– Emeljétek fel! parancsolá Mehemed.

Két csatár lábra állította az embert, de az csak bámult maga elé, vérfagyasztó mosolygással: ég, föld és emberek ismeretlen dolgok voltak előtte; öntudatlanul tekinte szét és a mit beszélt, az nem volt emberi nyelven mondva.

Az utolsó sakkhúzás alatt megtébolyodott.