DRÁGA FÖLD.

A Szilisztria melletti nagyobb szigetek egyikén gyönyörű mulatólaka volt Spatár Leo, gazdag görög kereskedőnek.

Azt mondák, hogy a derék úr igen tiszteletreméltó módon jutott roppant vagyonához, a mihez minekünk semmi közünk. Annyi bizonyos, hogy a legtöbb orosz rubel az ő kapuin keresztül jutott a Duna két partján lakozók közé, a mi azután sok mendemondára adott okot.

Hanem Spatár úr bölcs ember volt, s ha talán szolgált az orosz czár ő felségének, de szolgált a török szultán ő felségének is s ki ne ismerné el, hogy két úrnak szolgálni kettős érdem, kivált, ha mind a kettő meg van elégedve a szolgálattal.

De mi bajunk nekünk Spatár úr érdemeivel, mikor itt csak a kertjéről van szó?

Az egy valódi paradicsom volt a maga helyén; az európai gyümölcsészet minden fajai a legszebb példányokban voltak feltalálhatók benne, a mellett pompás üvegházából egész pálma- és narancserdőket birt kiállítani, s kerítése belül fügefákkal és baraczkokkal volt befuttatva.

A várkormányzó, Mussza basa, legkedvesebb napjait itt e kertben tölté, melyet a vendégszerető úr számára mindig nyitva tartott; órákig elandalgott a virágzó olajfák árnyéka alatt s elnézte napról napra: mekkorát nő egy fügefa-levél?

A török úr egészen bolondja volt a szép fának, szép virágnak. Ha hadvezér nem leendett, szeretett volna kertész lenni, elpiszmogni a gyümölcsfákkal, s tanulmányozni a bimbók fakadását.

Számtalanszor kérte Spatár úrtól ezt a kertet drága pénzen; de az soha sem volt eladó. A derék úr esküvel állítá, hogy ha valakinek eladná, az bizonyára a derék basa lenne, de nincs kedve tőle megválni. Tekintse a mi benne van úgy mint a magáét, lakjék ott, szedje gyümölcsét, de megvenni ne kivánja, mert annak nincsen ára.

Utoljára már kétszázezer piasztert igért neki érte a basa. A kereskedő megakadt kissé; egy napi határidőt kért; egy napig gondolkozott rajta és akkor azt mondta, hogy biz ő kétszázezer piaszterért sem vál meg kertjétől.

Ekkor azután Mussza basa abba hagyta az alkudozást s feléje sem ment a kertnek többet.

Az 1854-ik évben úgy történt, hogy nehány hónapig a háború sulya egészen Szilisztriára nehezedék, az orosz hadsereg zöme teljes erőszakkal rohanta meg a historiai nevű erősséget, melynek kapuja kapu volt Törökország szivéhez.

Ilyen két hónap alatt hogy átváltozik egyszerre a táj alakja! Nincs a teremtőnek olyan jégesője, árvize és földindulása, mint ez a bölcs emberi faj, ha megindul mezőket elgázolni, városokat felforgatni! Nyomtató szérű támad ott ma, hol tegnap zöld vetés hullámzott, erdők feküsznek le, mintha zivatar járt volna rajtuk keresztül, dombok mulnak el itt, s amott emelkedik helyettök új hegy, halom.

Az orosz seregek közelítésekor kihirdeté Mussza basa Szilisztria lakói közt, hogy kinek mi féltője van, vigye onnan, és ki sokáig akar élni, olyan messze menjen a vártól, a honnan tornyot sem láthat belőle, mert világ felfordulása lesz azon a helyen nem sokára.

A gyöngébb szivű emberek el is takarodtak onnan. Sokan oda hagyták házaikat, fekvő vagyonukat s menekültek az ország belsejébe.

De Spatár Leo állhatatosan megmaradt a maga helyén. Mit ér az ember vagyona nélkül? mondá ő igen helyesen; jobb benne lenni a házban, midőn az leszakad, mint messziről siratni beomlását s végtére is mitől tartana igaz jó lelkiismeretű ember? Ha Istennek úgy tetszik, utolérheti kezével az embert a legvidámabb társaság közepett; ha pedig kiválasztá, hogy megtartsa, bátran járhat, kelhet a hulló bombák között.

Ilyen szép bölcseséggel indokolá a derék kereskedő helyben maradását s ki ne adna neki e részben igazat, kivált ha még azt is megtudná, hogy húszezer arany mindenkor szép pénz marad; épen annyit kapott pedig az érdemes kereskedő az orosz tábornokoktól azon csekély szivességért, hogy őket kellő időkben mindig tudósítsa a várbeli állapotokról.

Tagadhatna-e meg ilyen csekély kivánságot az ember jámbor felebarátjaitól?

A jeles üzér tehát benn maradt az ostromlott várban s valóban elég bátorsága volt akárhányszor körül lovagolni a bástyákon a török főtisztek kiséretében, kikkel mind igen jó barátságban volt s ilyenkor elég alkalma lehetett az emeltebb bástyatornyokból letekinthetni pompás kertjére odaát a szigetben, s szomoruan elnézhetni, milyen szép gazdálkodást követ ott el a jámbor ostromló sereg.

A baraczk trillageok terrassaira nagy ostromágyúkat vontattak fel, s a gyönyörű oleander, narancs és rhododendron bokrokat porczellán cserepeikben oda hordták az ágyútelepek masquozására. A spárga-ágyakat hosszában két magas sáncz vágta keresztül, s a levágott gyümölcsfákat az árkok elé használták fel torlaszoknak éjszakai megrohanások ellen. Lovak jártak be s ki az üvegházból, s a pavillon minden ablakából ötével hatával nézett elő a harczra termett orosz. Mind ezt távcsöveken át nagyon jól ki lehetett venni.

A jámbor kereskedő nem állhatta meg, hogy szomoruan fejet ne csóváljon e látványra.

Valahányszor egy új romlást fedezett föl, mindannyiszor nagy hangosan felsóhajta:

– Mekkora nagy bolond voltam én, hogy esztendő előtt el nem adtam ezt a kertet a basának kétszázezer piaszterért; no odadnám most kétezerért is.

Mert megnyugodott ugyan abban, hogy szenvedett kárai meg lesznek térítve, de lehet-e megfizetni pénzzel egy szép gyümölcsfát s a világ leghatalmasabb urai képesek-e hat nap alatt újjá teremteni egy elpusztult kertet?

Csak legalább annyi előrelátása lett volna, hogy mikor jó áron kérte a török, oda engedte volna neki.

Nem is késett legtitkosabb tudósításai végébe is rendesen odaszúrni, miket az ostromló vezéreknek megbizott kémei által küldött, hogy adjanak parancsot katonáinak, hogy az ő kertjétől maradjanak távol, mert ott mérges bogyókat termő növények vannak, még meghal tőlük valaki. Bizony szárastul, gyökerestül megették azokat a mérges gyümölcsű növényeket.

Azonban ha az orosz uraknak voltak kémeik a várban, Mussza basának is voltak azok az ostromló seregben, s körülbelől ő is tudott annyit az oroszokról, a mennyit azok ő róla.

Hosszú idő óta vítta már a várat megfeszült erővel az orosz; elszántan, vitézül állt ellent a muzulmán, s bár fogyott ereje, nem még bátorsága s tetszett neki az a büszke egy gondolat, hogy a hol most ő áll, az jelenleg a világ közepe, mely körül a föld minden népeinek figyelme öszpontosul. Micsoda üstökös fogja hát e szilárd tengelyt kiütni helyéből?

Egy napon megtudá kémeitől Mussza basa, hogy a jövő éjszakára általános ostrom fog a vár minden oldalára intéztetni; az orosz seregek felvették az utolsó szentségeket, s fel vannak buzdítva, hogy meghalnak Szilisztria alatt, vagy kitűzik zászlóikat Szilisztria falaira.

Omer basa a megmentő sereggel távol időzött, segítségére várni már késő volt.

A várparancsnok összehivatá délután főtisztjeit; nem szólt nekik e titokról semmit.

Kávés csészéket és csibukokat hozatott számukra s vendégeit még egyszer megvendégelé magánál. Valószinűleg ez az utolsó csésze kávé és utolsó pipa dohány leendett, a mit ő bajtársainak osztogat.

A tisztek vigan beszélgettek egymás között, miként máskor, a basa maga számot látszott vetni életével, mert hallgatag és komor volt.

A legnagyobb vidámság közepett belép hozzá a görög, ki szinte előre tudta már, a mik az éjjel történni fognak, s csak azért jött, hogy kiszemelje, milyen kedélyállapotban van az előkészületre a vezér?

A mint azonban őt belépni látta a basa, egyszerre jó kedvüen felkelt helyéről, leültette maga mellé, csészét, csibukot adatott kezébe s elkezdett vele vigan enyelegni, mint a kinek valami titkos öröme van.

– Nem adnád-e el most a kertedet ott a szigeten? – kérdé tőle s szinte ragyogtak a szemei jó kedvében.

– Elhiszem, hogy el, csak most kérné valaki.

– Kezet reá, én megveszem most.

A görög zavarba jött.

– Hogy gondolod uram megvenni?

– A hogy legutóbb kértem: kétszáz ezer piaszterért; kifizetem rögtön az árát.

– De hiszen uram ott most az ostromlók ágyutelepei vannak, s az egész kert jobban tele van oroszszal, mint tulipán- és jáczinthagymával.

– Ne legyen neked arra gondod. Csak te arra felelj, adod-e a kertedet a mondott árért, vagy nem?

– De te tréfálsz, uram.

A basa iróasztalához lépett s kivette az erszényekbe kötött arany pénzt.

– Ha beleegyezel az alkuba, vidd az árát.

A görög csudálatos gondolatokat kezdett kapni. A basa oly jó kedvvel, oly mohón, oly biztossággal kivánja a vételt, mint a ki dolgában nem kételkedik. Bizonyosan Omér basa és a szövetségesek megindultak már, hogy a várat felszabadítsák, az orosz sereget elűzzék: különben hogy alkudnék ő azon kertre, melyen most a legközelebbi tűztelepek vannak felállítva.

Másnap reggelig kért megfontolási időt.

– Nem, barátom, sürgeté a parancsnok, ma adj választ; adod, vagy nem adod? Holnapig nem várhatok.

Bizonyosan az éjjel meg fog még érkezni Omér, gondolá magában Spatár; a basa olyan ügyetlen ember, hogy egészen elárulja magát. Látszik az arczán, hogy nem tudja örömét tartóztatni.

Ez nagy szeget ütött fejébe. A basa csaknem rákötötte a pénzt. A kereskedő elvégre is jónak látta azt elfogadni, hanem még abban az órában sietett tudósítani az ostromlókat, hogy vigyázzanak jól magukra, Sophia felől veszély közelg; a basa nagy biztosságnak örül, s annyira bizik magához, hogy azt a kertet kétszáz ezer piaszteren vásárolta meg, a melyen most a legelső ostromlöveg áll.

Az ostromlók magok is nevezetesnek találták e körülményt s jónak találták a Sophiától vezető úton egy erős kémlő sereget felállítani, s minden intézkedést a bekövetkezendő ostromra úgy alakítani át, hogy a működés egy hátulról jövő roham ellen is biztosítva legyen. Mind ez pedig nagy változást idézett elő az egész ostromtervezetben s sok erőt elvont a rohamra szánt tömegekből, s megosztá a figyelmet.

Benn a várban ez alatt, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a hír, hogy Mussza basa megvette drága pénzen Spatár kertjét, ott a szigetben, a hol most az ellenség tűztelepei állanak. Oly sürgetőleg vette meg, hogy még csak reggelig való gondolkozás időt sem engedett neki. Közel van a szabadság! Mindenki arra gondolt, hogy a legközelebbi hajnal a felmentést hozza magával. Az ostromlottak új bizalomra bátorodtak, új erő szállt karjaikba, sziveikbe új remény. Közel van a szabadulás!

A gazdagabb törököknek egyszerre kedvük támadt Mussza basa szomszédjaivá lenni: Spatár kertje mellett számos üres telek volt még, miket szegény gazdáik, holmi kukoricza termesztő bolgár kapások, bizony olcsó árért odaadtak volna tegnap, most ezeket ötével hatával rohanták meg az előkelő urak, s egymásra kezdték árverezni földeiket. Az emberek eleinte meg voltak lepetve, később azonban felnyiltak szemeik, s a kinek legtöbb sáncztúrás volt a földén, az tartotta a magáét legdrágábbra. Az egész kis sziget dobra volt ütve; minden láncznyomnyit mesés áron vásároltak meg; valódi káprázatos börzejáték történt a földekkel; egy egy ellenséges batteria helyét ezer piaszterrel fizették a tűzbejött vásárlók, s a hol az oroszok temetőt rögtönöztek, az épen megvehetetlen volt.

A várban levő kémek, az orosz rokonszenvesek, elbámultak e dolgokra s nem késtek barátaikat mind ezekről tudósítani; az oroszok között is elterjedt lassankint a hír, hogy azt a földet, a melyen ők mostan állnak, a hol ágyúik bömbölnek, a hol halottaik feküsznek, odabenn az ostromlott várban csoda áron árverezik! A babonás előérzet, a gonosz jóshatály erőt kezdett venni minden sziven. Minő gonosz omen ez! Megvenni az ellenség táborhelyét! Dobra ütni a csatatért csata kezdete előtt és diribről darabra eladni azt közkatonák, tisztek között, mintha szegődésük volna a sorssal, hogy övék legyen a győzelem!

Ez a csüggesztő gondolat mind jobban lehangolá a támadók erélyét s a gondfeledtető italok homályán keresztül is hallani vélte a harczos, mint kiáltja az ellenség: «Ki ád többet érte?» s hogyan reszket a föld alatta e szóra?

Talán nem is a föld reszketett, hanem csak a szív?

A végső elhatározó roham még azon éjjel megkezdetett. A mily magas elszántsággal vívott a várat védő sereg, oly mély csüggetegség feküdt az ostromlók karjain; amazokat a biztos győzelem lelkesíté, ezeket a hittelen kétkedés lankasztá el. Úgy harczolt mind a két fél, mintha túlnan csakugyan egy felmentő hadsereg állna mögöttük, mely akkor fog lecsapni közéjük, midőn leghevesebb leend a viadal.

A végső roham az ostromlók visszaverésével végződött, a diadalittas törökök egész sánczaikig üldözték elleneiket. Az orosz csak félkézzel harczolt ebben az ütközetben, a másik kezét elzsibbasztotta valami.

És azután elkezdte odahagyogatni a vár körül felhányt sánczait s lassankint visszavonult a folyamon, magával vivén ezernyi sebesülteit, rongált ágyúit és elfojtott boszúját.

Utolsó volt a kis sziget, melyről eltakarodék; az ott hagyott sánczok és sírhalmok mind olyan emlékek, miket az ostromló emelt ellenei dicsőségének.

Az elárverezett föld csakugyan tulajdonosai birtokába jutott; de gondjuk volt az eltávozóknak, hogy legalább Spatár kertjét elrombolják, gyümölcsfáit, szőlőtőit kiirtsák, kastélyát, tenyészházát tőből kihányják. Ne legyen azokban öröme az új gazdának.

Ne gyönyörködjék Mussza basa ravaszul megvásárolt paradicsomában.

Fölösleges gondosság!

Mussza basa különb paradicsom árnyéka alatt jár azóta.

Ama dicsteljes viadalban, a győzelem közepett, egy Allahtól rendelt golyó elhozá neki az izenetet, hogy térjen meg azon hazába, a hol hőstettei jutalma vár reá.

Olyan gyorsan repülte át a föld és ég közötti tért, a milyen gyorsan csak egy kilőtt golyó repülhet. Ott a heves harcz bevégeztén esett el.

És bizonyára minden föld jó föld ő neki most már, nem is válogat benne többé, nem is kiván belőle sokat.