AZ AMAZON.

Három franczia és egy angol tiszt ültek együtt a szebasztopoli tranchéeknál.

A felállított sánczkosarak mögött vigan lobogott az őrtűz, mely mellett a táborkar elismert legjobb punchfőzője, Clopinclopant százados keveri és osztja nagy fakalánnal a bajtársak poharaiba a párolgó italt, melyet azok jó kedvvel szürcsölnek.

– Pompás, fölséges! magasztalja az italt Tourlouroux, a vincennesi vadászezred hadnagya. A francziának az a szerencsés természete van, hogy a mit élvez, azt úgy fel tudja dicsérni maga előtt, miszerint a heringgel összevágott vereshagymában is tízféle illatot és ízt fedez fel s ha feltüzeli fantasiáját, az átkarolhatatlan markotányosné madame Hallabréde is sylphid lesz előtte.

És Toulouroux, mint igaz franczia, nem találja elégnek, hogy csak ő legyen lelkesülve, azt kivánja, hogy ebben más is osztozzék.

– Milyennek találod ezt a punchot, derék allié?

A megszólított allié, miszter M’Kildock, kapitány a Goldstreamektől, nagyot hörpent a bádog serlegből, csendes vérrel viszonozva:

– Rossz, de iszom, mert nincs jobb.

– Mi baja? mi nem jó benne? kiált egyszerre mind a három sértett bajtárs, kik ép úgy érintve érezheték magukat a meggyalázott nemzeti punch által, mint az angol tisztek az «avis timides» hirhedett kifejezésében.

– Először is nem elég erős.

– Azaz finom!

– Másodszor kozmás.

– Az haut gout.

– Harmadszor kevés volt; töltsetek még egy pohárral.

Ezzel kibékülnek kaczagva s szent az egyesség ismét, a hogy lefestve látható tisztelt barátunk Vahot Imre naptárában.

Az oroszok a bástyákról egyre-másra lövöldöznek még késő éjszaka is a szövetségesek táborába, mintha azzal hamarább vége lenne a háborúnak.

A legvígabb poharazás közepett egy eltévedt bomba bukik be, mint ittas vendég fejtetővel a mulatozók közé, épen bele az őrtűzbe; ha két szeme lett volna, mind a kettőt kiégette volna. Volt azonban két füle, annál fogva megragadák őt barátságosan M’Kildock és Tourlouroux s kihajíták a sáncz mögül; haragjában ott megpukkadt.

– Goddam! egészen elrontotta a tüzünket, szitkozódék a jó angol; Clopinclopant meg azt sajnálta, hogy mind tele lett a punch szénnel.

– Vajjon nem a te amazonod volt az, kis Dumas, a ki ezt a csinos cadeaut küldte nekünk?

A kérdés egy kis barna, fiatal zuáv-hadnagyhoz volt intézve, kinek minthogy épen olyan kondor hajzata volt, mint a nagy regényirónak, azért elnevezték őt kis Dumasnak. A derék hadnagy viselte az elnevezést, mely a franczia táborban mindenkinek kijut, s titkon magában meg volt győződve, hogy ha ő mindazt leirná, a mit csak keblében visel, s közönség elé bocsátná, nagy Dumasnak is neveznék.

– Miféle amazonról van itt szó? kérdé M’Kildock, szivarát a szétdúlt parázsban meggyujtva.

– Hát nem tudsz még róla semmit? szólt Tourlouroux; ah ezt meg kell hát hallanod; jer közelebb kicsi Dumas.

Az nem igen szokta magát kéretni, ha regényei elmondására hívták fel; a költők szivesen látják a figyelmes közönséget, csak a kritikusokat nem.

Kis Dumas, mint qualificált zuáv, törökösen maga alá szedé lábait. Csupán annyit kért az előszóban, hogy a mit elbeszél, azt mind föltétlenül hinni kell; közbe-közbe grimaceokat metszeni szabad, de egyéb glossák kikéretnek, a ki eltalál alatta szunnyadni, legalább annyit tegyen meg, hogy ne horkoljon.

A föltételek rectificáltattak s következett az elbeszélés.

– Az almai csata reggelén, még szürkület előtt parancsot kaptunk a tábornoktól, ezredünkkel megindulni a hegyek közé. Ezredesünk meghagyá, hogy senki lőfegyverét meg ne töltse, mert feladatunk a legnagyobb csendben hatolni előre; mi is kiszedtük revolvereinkből a töltéseket s úgy indultunk az útra.

Ez előkészület tudatá velünk, hogy ma meleg napunk fog lenni.

Én elővontam anyámtól kapott amuletomat, ajkaimhoz szorítám azt, azután rábíztam magamat jó kardomra és jó csillagzatomra.

(– Azon amulet egy bádogkulacs lesz, tele arakkal, súgá Clopinclopant M’Kildock fülébe, mert csata előtt azt szokta ajkaihoz szorongatni nagyon.)

Elindulásunkkor már világos volt az ég, a gyönyörű Venus csillag épen akkor jött fel a láthatáron, a hajnal nimbusán keresztül ragyogva; a mezők madarai már kezdtek énekelni, minden ébredezett; annál meghatóbb volt, midőn félóra mulva a hegyszakadékok közé mélyedt útunkban másodszor léptünk bele az éjszakába. Ott még sötét volt egészen, minden aludt, rajtunk kívül nem látszott semmi élő.

Csendesen, legkisebb nesz nélkül haladtunk előre. A puska vállra vetve, a kardok felcsatolva, a dob a tambourok hátán. Még beszélni sem volt szabad.

Hová megyünk? hol érünk czélhoz? azt senki sem gyanította a vezénylő ezredesen kívül, ki maga is gyalog jött velünk.

A mint tovább egy óránál haladtunk mindig befelé mély vízmosások között, vágtató hegyi patakok medrében, hol a százados rohadékban vállig szakadt alá az ember, egyszerre meghalljuk az első dördülést a távolból.

Mi volt ez? Ágyúszó! Ágyúlövés volt.

A következő pillanatban nem egy, hanem tíz, hanem száz hasonló orgonaszó hangzott füleinkbe, némelyik oly közel, mintha épen fejünk fölött lőnének, össze-vissza, öreggel, apróval, mintha valami olymp-ostromló gygász, a kinek fogalma sincs a hangjegyekről, játszana egy óriási claviaturával ellátott zongorán, melynek minden billentyűjére egy-egy paixhans durranik el, a harminczhatfontosok, mint a pedalbass brúgói bődülnek bele olykor.

«Elkezdődött a bál!» mondák a ficzkók egymás között, s látszott a szemeikből, hogy szeretnének ők is ott tánczolni benne.

Úgy látszott, hogy csak egy meredek hegy, melynek oldalát nagy bükkfák nőtték be egész a tetőig, választ el bennünket a csatatérről. «Átugorjuk-e ezt a hegyet?» kérdezék egymástól a katonák.

Itt megállított bennünket az ezredes s hangzott a parancsszó, hogy töltse meg mindenki fegyverét.

Azzal fel a hegytetőre!

A parancsnok jónak látta megtiltani a beszédet, pedig bizony felesleges volt, mert a ki hegynek szalad, nem igen van kedve énekelni. Az út gonosz, meredek lejtőn vitt felfelé, a zuávok csak puskáikra támaszkodva bírtak előre hatolni, a száraz haraszt csúszott az ember lába alatt, s mentül magasabbra jutottunk, annál meredekebb volt előttünk a hegy, úgy, hogy egy pillanatra meg kellett állani az egész csapatnak, hogy kifújja magát.

Oda alant már javában folyt ekkor a concert. A kardalok is felhallatszottak már szépen s a gyönyörű trióból annyit vehettünk ki, hogy mi legközelebb vagyunk az oroszokhoz.

Annál jobb, legalább velünk kezdődik majd meg az allegro.

Előre fiuk! most már kiabálni is szabad, úgy is észrevettek már bennünket, a felállított őrök elkezdtek ránk lövöldözni.

Néhány percz mulva a hegytetőn álltunk. Ez pompás látmány volt, megérdemlette azt a kis fáradságot. Alattunk a lángoló csatatér, dúló, rohanó tömegeivel…

– Reménylem, hogy nem akarod leirni most az almai csatát, szólt közbe M’Kildock, a mit már a Times, az Advertiser, a Moniteur, a Vasárnapi Ujság s valamennyi más európai világhírű lap hegyéről tövére elmondott, még a mi meg nem történt is.

– Tisztelt barátom! védé magát a kis Dumas, én a kritikát nem utasítom vissza, de a praeventiv censurának ellensége vagyok; ha készen vagyok az elbeszélésemmel rója meg a mi nem tetszett benne, de előre ne töröljön ki belőle semmit, ez illiberális dolog.

M’Kildock elismerte, hogy a francziának rettenetes igaza van. Csak folytassa!

– Az angol ezredek vörös tömegei, mint egy hosszú vérbemártott kigyó látszottak a szélső oldalon, mely vonaglik, csavarog, fejével, farkával ellenfelére csapkod, egy nagy, szürke, négyszegletű sündisznóra, melynek ezernyi tüskéi berzenkedve ragyognak a napvilágnál.

A tűzokádó ágyúk olykor szétvagdalják a hosszú piros kigyót, percz mulva megint összeforr az, végre a szürke tömeg sárga sisakjaival egyszerre előre veti magát, a piros vonal közepének rohanva egész súlyával.

Minket a borzalom lepett el, felülről tekintve azt kelle hinnünk, hogy keresztül fognak hömpölyödni az angol seregen, hogy el fogják azt sodorni, mintha csak festve lett volna oda.

De nem történt az. A piros vonal most egyszerre meggörbült, a közepe megállt helyében, mint a fal, s a két vége összehajlott az ostromló ellenség körül, mint egy ércz-gyűrű, mint egy öv, mely azt agyonszorítani képes. A tüskés szörnyeteg kénytelen volt visszahúzni négyszegletű testét, ha azt nem akarta, hogy most mindjárt gömbölyűre nyomják, a négyszög fut és nem is parallelepipedon többé, hanem trapezium, melynek valaha az egyik oldalát rövidebbre szabták a másiknál. Hurrah angolok! hurrah! dicsőül küzdtetek. A diadal mienk.

A négy hadfi elragadtatva üti össze poharait s az angol is elismeri, hogy az előadás nem olyan rossz, mint a milyen lehetett volna.

– Ekkor bukkantak elő a franczia ezredek; eddig csak a folyó szakadékain túl emelkedő füstoszlopokat láttuk, a mik gyanítni engedék, hogy ott is folyik a harcz; egy könnyű széllebbenés félrecsapta a füstködöt s égig ható «vive l’empereur!» kiáltással özönlött keresztül a meredek parton a mieink serege, középen meg lehete ismerni a herczeget, Napoleont, s a mostani fővezért; a mellettük állókat csak úgy sodorták le lovaikról a golyók; az átkozott kartács olyan gyalogutakat vágott seregünkben, hogy végig lehetett rajtok látni, de azok rohantak előre feltarthatlanul, szegzett szuronynyal, s lelkesülten kiálták: «vive l’empereur!» még a sziklák is visszahangoztatták a harczi jelszót.

Hát mi rosszabbak lettünk volna-e a szikláknál! Ne kiáltottuk volna mi is, hogy éljen a császár? midőn ég, föld, levegő, fű, fa, minden azt hangoztatta. Ki tarthatott volna vissza bennünket többé. Neki az ágyúknak, neki a középnek; a ficzkók meg voltak őrülve, úgy futottak előre; előtte való nap az oroszok levágták azon az oldalon a fákat s torlaszokat húztak belőlük a hegy alatt. Mi volt az nekünk? Annyit sem állt ellent, mint a chinai festett várak; a zuávok keresztül másztak a levágott fákon, mielőtt az oroszoknak eszükbe jutott volna azt a vonalt védelmezni. Azután nem nézett senki sem előre, sem hátra, hanem rohant, a hol legsűrűbbnek látta az embert.

Ha valakinek eszébe jutott volna gondolkozni akkor, elképzelheté magában, hogy itt bennünket tisztára levághatnak, leágyúzhatnak az utolsó emberig, mielőtt szuronyaink hegyével valami elevenhez érhetnénk. Egyenesen az ágyúk torkának, az erős négyszögöknek rohantunk.

A puska ropogott minden oldalról, a golyók fütyöltek, tán talált is egy-kettő, az ember ilyenkor azt sem érzi, hol lőtték meg? Egyszerre az üres sánczok előtt álltunk! Üresen, tisztán voltak azok hagyva, egy ember sem védelmezte, egy ágyú sem volt a sánczkosarak között, a nélkül, hogy egy lövésre időt adtak volna maguknak, elhordták azokat; az egész egy tömegben visszahúzódni látszott, csak a tábori kemenczék körül látszott még valami küzdés, miket a franczia ágyúk keresztül lyukgattak.

Az ellenségből csak az maradt ott, a mi a földön feküdt.

Nem messze a sánczolatokon belül állt egy pompás czímeres hintó, melyből a lovakat kifogták; «ez a fővezér hintaja!» kiáltám társaimnak.

(– Könnyű volt önnek azt kiáltani, szólt M’Kildock, miután a Timesben olvasta az «egy angol tiszt anecdotáit az almai csatáról».)

Az elbeszélő víg kedélylyel felelt a paradox tréfára.

– Azért se legyen önnek igaza, mert a mint odarohantam a hintóhoz, mely nem volt az orosz fővezéré, egy félig elalélt alakot láttam benne feküdni, ki a vánkosok közé volt roskadva.

(– Az pedig egy orosz tiszt volt, a ki öntől egy pohár pálinkát kért, s míg ön kulacsát szájához tartotta, hirtelen rejtett pisztolyt vont elő s önt azzal orozva agyonlőtte. Ez is ott van a fenntisztelt anecdoták között.)

– Megint czél mellé lőttél, bajtárs, mert az nem volt orosz tiszt, hanem egy szép delnő, de mégis annyi igaz, hogy a midőn rejtett szemeit fölemelve reám tüzelt velök, agyon voltam lőve, tökéletesebben, mint a fenntisztelt kulacskölcsönző bajtárs.

– Aha, már ez jobb.

– Sokkal rosszabb. A delnő összetevé kezeit, a legparányibb, a legfehérebb kezeket, a miket valaha könyörögni láttam s édes, reszketeg hangon rebegé: «Pardon, monsieur! Ah ayez pitié de moi!»

Ah, ha ezt hallottátok volna!

– Madame, szóltam én, udvarias üdvözlettel, minővel egy franczia katona még a csatatéren is tartozik delnők irányában; madame, mi nem viselünk harczot hölgyek ellen; ön ellenségeink táborában van ugyan, de azért ellenségeink közé nem tartozik.

A delnő hálatelten nyújtotta felém szép kezét s én egy forró szorítást érzék, mely egy pillanatra elfeledteté velem az egész háborút, a futó ellenséget és a diadalt.

– Madame, mondék neki, maradjon ön bizton hintajában, itt senki sem fogja önt bántani. Ön az én foglyom.

De egy pillantás e minden képzeletet felülmuló kék szemekből, tudatá velem, hogy inkább én vagyok a foglya.

Mi nem üldözhetők az ellent messzire, be kellett érnünk vele, hogy táborhelyét elfoglalók s én visszasiettem szép foglyomhoz.

Ott ült a kocsiban most is; szép szőke hajfürtei gazdag tömegekben omlottak szét gyönyörű keblén, mely szokatlan érzelmektől látszott lihegni.

– Az igen szép öntől, madame, mondék, hogy hintaját el nem hagyta s engemet bevárt.

– Ha akartam volna, sem teheték különben, mert meg vagyok sebesülve.

– Mon Dieu! kiálték fel én ijedten, hol van ön megsértve, madame?

– Úgy hiszem, egy ágyúgolyó ütötte meg térdemet.

– Ah. Ez borzasztó! Futok orvosért.

– Ne tegye ön uram, ne, ne, a világért sem! kiálta utánam az amazon. Látszott arczának fönséges elpirulásán, hogy készebb meghalni, mint szentségtelen szemek tekintetének kitenni sebeit.

Ah, ez spartai jellem!

– Madame! Legalább legyen szabad sátoromat felajánlom.

(– A mi még nem is volt; veté közbe Clopinclopant.)

Igaz, hogy nem volt, de rögtön készítteték. «Ah, monsieur, szólt még jobban elpirulva a delnő, hogy gondolja ön, hogy én önnel egy sátorban legyek?

Siettem magamat kimenteni.

– Par Dieu, madame, ezt nem úgy értettem, én önnek kizárólagosan átengedem sátoromat s magam künn hálok a gyepen.

(M’Kildock hangosan felkaczagott e szóra s midőn az elbeszélő megtámadá, hogy miért kaczag? azt állítá, hogy ő csak köhögést akart az által helyettesíteni, szokása mindig, mikor köhögni akar, inkább kaczagni helyette, minthogy ez sokkal kellemetesebb neme a tüdőfárasztásnak.)

– A sátor estig elkészült, az én foglyom addig hintajában maradt. Gyönyörű arczán látszott, mennyire kell szenvednie; ah ez arcznak egy mosolya fél Moszkaországgal kibékített volna.

– Értsd alatta a nőnemen levő felét Moszkaországnak, jegyzé meg M’Kildock.

– Igen. – A hölgynek meg kelle engedni, hogy a sátor elkészülvén, lesegítsem őt hintajából, a mi máskép nem történhetett, mint hogy két karomra kellett őt vennem, s úgy szállítanom fekhelyéig. Azon pillanatban kelle parancsot kapnom ezredesemtől, hogy menjek rapportra a tábornokhoz.

Én elbúcsúztam szép idegenemtől s kérdezém, hogy nem tehetnék-e érte valamit a tábornagynál?

Ő megszólalt. Szenvedő, szívig ható hangon mondá:

– Igen, monsieur. Ön engem lekötelezhet. Az én nevem Torlatievna. Oroszhon legmagasabb családjainak ivadéka vagyok. Mint nemzetem hű leánya, eljöttem én is harczolni az idegen ellen s büszkén vallom ezt be és nem remegek senki előtt.

A hang, melyen ezt mondta, egy spartai hősnőé volt; én lehajoltam, hogy megcsókoljam kezeit. Kettő van, a mit ellenségemben is tisztelek: a honszerelmet és a szép asszonyt. A kettőt együtt láttam magam előtt.

Egy óra alatt megjártam az útat, visszatértem küldetésemből.

A szép Torlatievna egy észvesztő mosolylyal fogadott, mely keresztül-kasul járt rajtam. Kért, hogy üljek le mellé.

– Madame, szóltam hozzá, ön szabad. A tábornoknál szóltam ön mellett, s ő azt felelte, hogy fogassak lovat önnek hintajába s szállíttassam önt a legelső orosz őrszemig; mi tiszteljük a hölgyeket s ellenük nem harczolunk.

A hölgy azt felelé, hogy ily nemes bánásmód őt megszégyeníti, hogy azt nem fogadhatja el, ő nem engedi magát semminek tekinteni; ő nálam marad foglyul, míg váltságdiját megküldik, álljon az bár milliókból, vagy a míg egy franczia tábornokot elfognak s őt azért kicserélik. Ő hivatkozik rá, hogy mint fegyveres harczos, hadi foglyul tekintendő.

– Madame, mondék, én örülnék e szerencsének, de a tábornok parancsolatja szent, önnek innen mennie kell.

A hölgy hosszú, méla tekintetet vetett rám, ha sokáig így néz, még magam is eltalálok szökni vele.

– Tehát Isten önnel, szólt susogva s egészen nő volt, midőn kezét nyújtá felém. Isten önnel, szólt és megszorítá kezemet.

Ah, ekkor tértem magamhoz. Ekkor tekinték szívébe.

– Torlatievna! mondék lelkesülve, ön távozik, de nem örökre, tőlem. Ön elviszi most magával szívemet, de én érte fogok menni. Mi bevesszük Szebasztopolt s akkor én önt fölkeresem; adja ide az adreszét, mely utczában lakik és sub micsoda numero?

Ő megtagadólag intett kezével, tompa, enyészetes hangon mondá:

– Ha keressz, Szebasztopol romjai alatt fogsz csak megtalálni.

– Nem, nem Torlatievna. Azzal a gondolattal hagyjon fel. Menjen le a pinczébe, mikor mi bombázni fogunk, mert biz Isten, az nem tréfa. Mások dicsőségért küzdenek Akhtiár előtt, én csak önért fogok harczolni.

– Úgy a torlaszoknál találkozunk; monda ő büszkén és készen álló hintajába veté magát. Úgy látszék, hogy a térde sem fájt már olyan nagyon, mert segítség nélkül lépett fel a hágcsón.

Az egész úton egy szót sem szólt többé hozzám; csak midőn az utolsó őrszemhez értünk, akkor fordult ismét felém, lelkesülten rebegve:

– A torlaszoknál találkozunk.

Én pedig bámulva maradtam el ott s utána néztem, míg hintaja el nem tünt szemeim elől. Oh dicső Torlatievna!

Azóta sokszor találkozunk egymással. Midőn az ostromgátakat építjük, gyakran látom őt megjelenni a mellvédeknél; piros ruhában, fekete kabátkában, fehér tollas föveggel. Ott jár-kel a lövegek között s ha néha észrevesz, felém irányoz egy ágyút s saját fehér kezével süti el rám. A golyó messze süvölt el fölöttem. Én visszafelelek neki: egy pár szegény felrúgott orosz veszi át az izenetet.

Így enyelgünk mi egymással, így sóhajtozunk egymás után. Valódi plátói szerelem! Egyik ágyútelepből a másikba.

– Vajjon nem volt-e valami szerelmes levél azon bombába rejtve, mely az imént közénk esett? monda M’Kildock tréfásan.

– Kitelik tőle ez a gyöngédség; szólt a kis franczia, s rögtön felugrott a tűz mellől s kimászott a sánczon, hogy felkeresse a bomba darabjait.

Midőn egyedül maradtak, azt kérdezé Clopinclopant az angoltól:

– Miért mosolyogtál te, valahányszor ez a fiú Torlatievna nevét kimondta? Ismered tán?

– Nagyon is.

– Hol láttad?

– Még Szentpétervárott, midőn a követségnél voltam. Akkor nem igen volt a nemzetiség iránt személyválogató. Valami csínja jött ki, mintha titkos összejövetelek történtek volna nála; bizonyíthatom, hogy nem politikai összejövetelek; e miatt el kellett neki Krimiába jönni. Krimiában meglehetősen unalmas az élet, különösen egy ostromolt városban. Szegényke jónak látta társaságot változtatni, azért kocsizott ki az almai csatába s ott a legelső franczia hadnagy által elfogatta magát. Szerencsétlenségére egy sentimentalis védőre akadt, a ki kegyes volt őt félreérteni s egy udvariatlan tábornokra, a ki visszaadta szabadságát, a nélkül, hogy látni kivánta volna. Igy ő nem juthatott új hatásköréhez. Visszatérve Alma alól, ide jött ki a Csernaja melletti villájába, a midőn Balaklavától a tábornok kiküldött bennünket, hogy azt a helyet foglaljuk el. Én már akkor régen hallottam hírét az almai amazonnak, kiről azt irták és beszélték, hogy ott sebet kapott, s most itt e villában lakik, de még nem tudtam, hogy kit legyen benne szerencsém tisztelni? a midőn összetalálkoztam vele. – Ah, hát maga az Torta? – mert én csak Tortának szoktam nevezni rövidség okáért. Maga az a híres amazon. Ne csináljon hát olyan haragos képet! Ő tekintélyt akart mutatni társaim előtt, de mindenütt utjában talált engem, ki annyi bohó kalandot juttattam eszébe, a mit együtt megértünk, hogy hahotával kaczagott mindenki. Reggelre az amazon megszökött villájából. Mondják, hogy felkereste a franczia tábornokot, felszólítva őt, hogy kedvéért változtassa meg a hadi rendet, állítsa az angolokat balszárnyra, s adjon helyette francziákat a tulsó félre, a kik udvariasabbak. A mint gyanítom, ez indítványa nem támogattatott különös sikerrel a hadi tanácsban. Többé vissza sem jött azután villájába, hanem haza ment Szebasztopolba, hol hihetőleg ismét élénkebb lesz a saison, ha a nagyherczegek megérkeznek.

M’Kildock alig fogta be száját, midőn a kis franczia visszaérkezett a sánczok elől. Csakugyan kapott egy bombacserepet valahol, de abból nem tudott meg egyebet, mint hogy a keze kormos lett tőle.

Egy lövés dördült el a várfokon s percz mulva egy öreg golyó búgott el a beszélgetők feje fölött.

– Ah Torlatievna! sóhajta a kis franczia, és csókot vetett kezével az ártatlanul elrepülő golyó után.

* * *

Néhány nap múlt el ismét a hosszú ostromidőből; a franczia víárkok mind közelebb vonultak az orosz sánczokhoz, alig voltak már néhány száz lépésnyire egymástól.

A franczia minden dologból tud magának mulatságot csinálni: a legunalmasabb árokásás közepett jó tréfa volt elnézni, mint jelen meg az orosz sánczokon rendesen ebéd után egy piros szoknyás amazon, hogy nem restell órahosszat elnézdegélni hosszú távcsövével a franczia táborra.

Azután meg azt lesték el, hogy e vitéz amazon, a mint megpillantja a sánczok között a mi kis franczia tisztünket, rögtön előhozat egy ártatlan háromfontos ágyút szolgáival, s azt megtöltetve, elkezd rá saját kezeivel lövöldözni példás makacssággal. A golyók soha sem találnak, látszik, hogy csak magánmulatság nála az egész.

A kis Dumas egészen megtisztelve érzi magát e különös kitüntetés által. Mihelyt valahol mutatja magát, rögtön elkezdenek körüle dongani a három fontos darazsak.

Tábornoka egy ízben aggodalmasan tevé azon észrevételt, hogy tán jó volna óvatosabbnak lennie; a kis Dumas nevetve viszonzá:

– Hiszen látja ön, hogy csak kaczérkodik velem az az asszony.

Mikor aztán nagyon közel fütyentett mellette a golyó, akkor legalább megtett annyit, hogy kis tábori sipkájával udvariasan üdvözölve köszönté a figyelmes megkülönböztetést.

Egy este a legsűrűbb zápor közepett az osztályparancsnok rendeletére tizenkét enfants perdus, tizenkét veszett fiu a zuávok közül, hasonfekve megindult az orosz sánczok kémszemlészetére. A kis Dumas vezette őket.

Az emlékezetes zöld dombot kellett kikémlelniök, a honnan szoktak rendesen az oroszok előtörni, midőn az ostromárkokat meglepni akarják.

A feladat merész volt: az ellenfél előőrsei között észrevétlenül keresztül csúszni, belopózni sánczaik közé, összejárni erőműveiket, hallgatózni, leskelődni és ismét visszatérni.

Az éj különben kedvező volt a vállalatra. Oly sötét volt, hogy tiz lépésnyire nem lehetett látni, s az eső zúgásától nem lehetett hallani azt a parányi neszt, a mit a csúszó csapat járása s halk suttogásai támasztának.

Elől ment két zuáv, kettőjük között maga a tiszt, a szuronyos lőfegyver vállaikra akasztva. Utánuk hármasával a többi ugyanazon nyomon.

Már az orosz táborvonalba értek, jobbról, balról a kiállított előőrsök kiáltása hangzik: «ki vagy? ki vagy?»

A lovas őrjárat megy végig a táborvonalon; hangzik a földön közelgő dübörgése. A zuávok a földre lapulnak előtte, keresztül gázolhatnának rajtok s még sem vennék őket észre. Alig hat lépésnyi távolban poroszkálnak el mellettük a lovasok. A hosszú táborvonalon mindig távolabb hangzik felváltott kiáltása az orosz előőrsöknek: «őrjárat haladj!»

A zuávok újra felemelik fejeiket, most már nincs mitől tartani, ezek egy óráig vissza nem térnek s addig ők bevégzék kémjáratukat. Tehát csak gyorsan előre!

A sánczárkokba bocsátkoznak, végig másznak az árkok oldalain, ügyesen, mint a hiúz, a kettős őrök háta mögé kerülnek; azt is hallják, hogy mit beszélnek egymással? a szuronynyal le lehetne őket döfni, a nélkül, hogy egyet szólhatnának.

Sietve összejárták az egész dombkörületet, mint a kigyók, oly csendesen, észrevétlenül; beleskelődtek az ellenség tűzaknáiba, megszámlálták álarczozott lövegeit s ismét egy csoportba gyűlve, az elébbi nyomon indultak visszafelé.

Az eső záporban omlott, de jó volt a zápor nekik, mert a halál elől rejté el őket. Már szinte túl voltak az előőrsi lánczolaton, midőn egyszerre a legelől csúszó tiszt egy halk szisszenéssel inté társait, hogy álljanak meg; mindnyájan visszafojtják lélekzeteiket s a földre lapulnak. Már jól kivehetni az alakot a sötétben; hosszú köpenybe van az burkolva s egyenesen feléjök tartani látszik. Egy kiáltás s mindnyájának vége.

E pillanatban, mintha minden ellenük esküdött volna, a szebasztopoli erődök egyikén egy világító golyót lőnek fel a magasba s az néhány perczre felderíti az éjszakai sötétet, véres világot vetve a tájékra.

A merész zuávok el vannak árulva! Az idegen alak meglátta őket. Ki az? Egy nő; egy amazon, rövid köntösben, bő köpenybe burkolva: Torlatievna.

Meglátja a golyó izzó fényénél a lábai előtt heverő alakokat s az első pillanatban azt hiszi, hogy azok halottak, kik temetetlen maradtak ott korábbi csatából; odalép hozzájuk, s a mint a legelsőhöz lehajol közőlök, az felszökik hozzá, s mielőtt ideje lett volna sikoltani, bezárja ajkait – forró, elnémító, lepecsételő csókkal.

A kis Dumas a merész kalandor. Egy csókot a hölgy ajkára, egyet-egyet szép szemeire, hogy ne is szólhasson, ne is láthasson; az alatt társai sietve vonulnak tova; a fénygolyó elpattan a levegőben s ismét sötét lesz minden. Talán még sem pattant olyan nagyot, mint az a csók, melyet a merész franczia a szép amazon ajkáról rabolt, s azzal futott messze távozott társai után.

A szép amazonnak csak azután jutott eszébe, hogy utána kellett volna lőni!

Mire zajt ütött az előőrsök között, akkorra már a zuávcsapat lőtávolon kívül volt s az utánuk küldött golyók csak azt bizonyíták, hogy Szebasztopolban nem adnak pénzt a puskaporért, egyebet semmit.

A másnapi orosz hadi jelentésben azonban olvasható volt, hogy a mult éjjel csak a derék önkénytes amazon Torlatievna grófnő merész és éber magaviseletének lehetett köszönni, hogy egy lopva közelítő ellenséges csapat kémszemlészete meghiusult.