A ROSSZ HELY.

Az egyik azt mondja:

«Oda menjünk, oda!»

A másik azt mondja:

«Fussunk onnan, fussunk.»

A nagy, éles fogú czápák, a tengeri angyalok, ördögök azt mondogatják egymásnak:

«Oda menjünk, oda. Csoda világ van most a tengerben; édes vérrel tölt patakok omlanak a vizek közé, vendégség van a halaknak éjjel-nappal; valami jótevő szellem, a halak gondviselése, emberhússal táplálja választott népét, s nagy emeletes hajókat küldöz alá a tenger-fenékre, hogy azokban lakjanak. «Jó világ van.»

A szép ágbogas korallok, ezek az eleven virágai a tengernek és a tarka fényes kagylók, azokkal a finom rostszál érzékekkel, mondogatják egymásnak:

«Rossz világ van. Valami gonosz szellem oda fenn, a korallok és kagylók népének ostora, vasakat hajigál a tengerbe, összetöri a gyönge ágacskákat, bezúzza a törékeny gyöngyházat nagy idomtalan gömbökkel, mik a kagylók és korallok bűnei miatt vannak feltalálva. Miért nem lehet elmennünk innen?»

A hollók, hullakeselyük beszélik egymásnak egyik fáról a másikra:

«Gyerünk oda. Terített asztal most a föld. Sírásók nem győzik a munkát, segítsünk rajtok szaporán. Az emberek megemlékeztek rólunk, legyünk irántok háladatosak.»

A fecskék, ez emberszerető madárkák, ijedten fecsegik egymás közt:

«Ne menjetek többet oda; nincs ott hajlék, nincs ott menedék, tűz és villámlás az egész világ; nem rak ottan fészket énekes madár többé. Menjünk onnan, menjünk.»

Franczia vitézek, angol hősök, igaz hitű muzulmánok követik a zászlót, melyet még a szél is keletnek lobogtat s mondogatják vidám szóval:

«Oda menjünk, oda; ott teremnek az érdemrendek, hír, név, századokra átható dicsőség, merész harczok, vert ellenség. Oda menjünk, oda.

Jámbor, elcsüggedt orosz bajnokok nagy búsan ülnek a füsttől fekete romokon, miknek kövei alatt egész temetője van már elesett hősöknek s gondolják magukban – mondani nem merik –:

«Jerünk innen, jerünk.»

Régen történt, nagyon régen; talán már nem is emlékezik rá senki: hol és mikor? hogy Oroszországnak nagy hadjárata volt egy kicsiny kis nemzet ellen.

Oroszországnak szoktak ilyen dicsőségteljes harczai lenni; a hol százan egy ellen küzdenek, ágyúkkal pisztolyok ellen, a hol a kis kétségbeesett vergődő méhet egy erős kézcsapással földre üti a hatalmas óriás, a kis méhe egyet döf fulánkjával és azzal meghal; a tenger harczol a naszád ellen; a vihar párbajra hívja az erdők csemetéit. És milyen elégült lehet azután a tenger, ha egy olyan kis naszádot a kősziklához vágott és a vihar hogy nyughatik el tépett babérain, mikor egy olyan kis csendes ligetet tövestül kiszaggatott.

Sok minden szép történhetik egy ilyen háborúban, a mi érdemes arra, hogy a győztes daliák dicsekedjenek vele, hogy emlékeit elvigyék magukkal diadaljel gyanánt, hogy utódaik szájról-szájra adják azokat, hogy költőik hős mondákat irjanak felőlük és vezéreik onnan nevezzék magukat.

Egy ilyen parányi népnek, melyet a hatalmas óriás egy lábnyomával elgázolt, volt egy szép virágzó városa; csendes, békességes város, sem falai, sem védsánczai, sem ágyúi nem voltak annak; nem őrzötték kapuit tűzaknák, sánczkarók, háromemeletes lőgátnák; békés, jámbor polgárok építették oda házaikat s a mik nagyobb épületek voltak a többinél, azok az Isten házai voltak.

Hatalmas orosz vezér jőtt erős haddal a tájra, nagy ágyúkkal, lovas csapatokkal; jött, hogy keresse a dicsőséget.

«Hol keresed te itt a dicsőséget, jó dalia? Fegyvertelen földmívesek azok, a kiket magad előtt látsz, ekék azok és nem ágyúk; csendes utczák, nem váracsok, a mikre alátekintesz.»

A hadvezér örökíteni akarta nevét és azt hivé, hogy ezen a helyen kell annak megtörténni.

Azt a nevet pedig elfelejtette az utókor és senki sem tudja, kinek hívták?

Nevezzük őt mi Dulakoffnak.

Hisz a mai napokban annyi igazi hőse volt az orosz népnek, a kinek nevét még meg sem tanulták, már el is temették.

Dulakoff olyan büszke volt arra, hogy ezt a kis csendes várost egy éjszakán tőből felforgatá!

Ki védte volna azt meg haragjának izzó tüze elől? Ki állhatott volna ellent elseprő fegyvereinek? Tűzbe omoljon a város, halálba a férfi, kárhozatba a nő! a csecsemőt verjétek a véres küszöbhöz, a hajadont rántsátok el az oltár elől! Keresztények rontottak ma a pogányok városára.

Égő város véres piacza közepén ott álltak a felriadt nép papjai és öregei, tisztes, megalázott fővel és kiáltának elé:

– Te hatalmas, te erős! miért jösz erőtlenek, védtelenek ellen? mit pusztítasz el bennünket, kik magunkat nem védhetjük?

– Hogy példa legyen adva a makacsoknak, kemény szívűeknek, melyből tanuljanak és megrémüljenek.

– Száz éves szorgalom áldását ne tipord el, uram; könyörgének azok, kengyelét ölelve s térdelve előtte, mintha Isten volna.

– Épüljön fel, ha tud, újra! kiálta az s sarkantyúba kapta lovát s végig nyargalt az égő városon, s midőn visszatekinte rá, gyönyörben úsztak szemei, egy lobogó lángtenger hullámzott végig a házakon, melyből a tornyok és templomok legmagasabban lobogtak elő, mint kezdő betűi azon soroknak, a mikből ott fenn olvassa az úr itéletét.

A város végén, a rémülten futó néptömeg közepett, kétségbeesett nő ragadta meg a vezér lovának zabláját s a földön hurczoltatva meggázolt termetét, őrült erőszakkal sikolta fel hozzá:

– Uram! Egyetlen leányom elveszett! Add vissza leányomat.

A tábornok mosolyogni tudott.

– Ha volt leányod, úgy most is megvan, mert a mi van, az nem veszhet el.

Azzal utat tört magának a futók csoportjain keresztül, s kívül a városon felállt egy dombra s ott merengett gyönyörködve a ropogó lángok vad csatáján, ott nézte a tornyok beomlását, a füstök felhőit, az ég sziporkáit.

– Meg kell vallani, hogy ez gyönyörű látvány!

Irjátok fel e falakra, hogy az erősek haragja előtt porrá lesz az, a mi porból leve; és reszkessetek, a midőn a hatalmasokkal beszéltek, mert övék a világ…

Ezt az esetet már régen elfeledte mindenki, azt sem tudják mikor, azt sem tudják hol történt az? Régen elmúlt, régen eltemették nagyobb események.

Dulakoff még nagyobb, még hatalmasabb lett azóta; fény, hatalom, gazdagság omlott rá a sors jó kedvéből. Urának bizalma az elsők közé helyezé nevét. Czímei megszaporodtak, kincseinek számát sem tudhatá, palotája legfényesebb volt Akhtiárban, nyári laka legbájosabb a Jura hegy menedékei között.

És a mi legfőbb gyöngye a boldogságnak, e palotáknak volt miért oly fényeseknek lenni; a tábornoknak herczegi családból származott neje első delnő volt a moszkvai és szentpétervári termekben, és leánya világot igéző szépség, és fia egy hős, egy dalia, ki húsz éves korára maga szolgálta meg sarkantyúit s két érdemrendet hordott, mielőtt szakállat viselt volna.

Dulakoff tábornok kemény szivű hadvezér volt a csatában, ottan æs triplex fedezte keblét, de gyöngéd, lágy szivű volt családja körében és gyermekeire még büszkébb, mint érdemrendjeire; büszkébb, mint Szebasztopol falaira, kikötőjére, hajóhadaira.

Pedig ezzel sok van mondva egy igaz orosz vitéz jellemrajzában.

Szebasztopol gyönyörű város, akármelyik pontján áll meg az ember, nem tud megválni tekintetétől.

Nem vár ez, hanem várak csatarendje, világtárlat mindennemű erődökből, hol sánczok, gátnák, bérczfalak és váracsok vannak kiállítva, mint a frank és angol bohók világtárlatain a gyermekjátékok. A nagy templomok tornyai, a paloták kupolái ragyognak a kelő napban.

Középen, a kikötő ércztükrén, ott fekszik a világhódító hajóraj, a sinopei győzelemre felvont zászlóival; menydörgő üdvlövéseit a bástyák verik vissza.

Ah valóban, e helyen van a világ sarka, nem a gönczölöknél; ez a pont, melyet az üstökös sem ver ki tengelyéből, a meghódíthatlan, megközelíthetlen Olymp, hol az orosz mindenhatóság lakik s menyköveit gyüjtögeti, mik egykor a világot szétrombolandják.

Oh, ha e helyet végig tekinté Oroszország igaz fia, nem hullott-e méltán térdre, nem csókolá-e meg azt a földet, és nem sóhajta-e magában:

– Bizony, te vagy az erősek ereje, a hatalom kapuja, melyen sem idő, sem emberkéz csorbát nem ejthet soha, s ha a világ össze fogna is omlani és e hegyek a tengerek közepébe beesnének, te akkor is megállanál és nem múlnál el, örök időknek városa!

A próféták, az ég ihlettjei, kik a szószékekből, kik az égboltozat alatt és az aranyozott templomok kupoláin belől a szent szavakat hirdetik, mondák azt erős szóval a népnek, a közvitézeknek és tábornokoknak, hogy a mily erősek az ég kapui és senki azokon Isten ellen be nem törhet, oly megvíhatatlan a «dicső város» halandó kéz előtt.

Ah, azt az örömet, azt a büszkeséget idegen költő tolla nem festheti le soha, mit a buzgó orosz érez, ha e törhetetlen bástyájára gondol nemzetének, mely fél század óta harczra hívja fel az egész világot és az egész világon senki sem meri azt meghallani; úgy tesznek, mintha nem tudnának róla, pedig azt az utolsó közkatona is tudja, ki a hatalmas birodalomban született, hogy ez most törhetlen védfala, egykor majd közepe leend a mindenütt uralkodó nagy Oroszországnak.

És Dulakoff igaz fia volt az orosz nemzetnek, ez öröm, e büszkeség az ő szívét is emelte; mégis, ha két karjába két felől délczeg fia, szép leánya ölté karjait: elhomályosult Szebasztopol fölötti öröme és büszkesége; e két ölelő kar nagyobb öröm, nagyobb büszkeség volt reá nézve.

Miért történt? hogyan történt? senki sem tudná azt megmondani; légben volt-e? vízben volt-e? a föld párologta-e fel? eljött az idő, a melyben az emberek imádkoztak a háborúért.

Egy hatalmas ember, ki bírta már a világ egyik felét, azt kérdezé: hát a másik fele kié legyen?

Megrettentek e kérdésre azok a népek, a kik a világ másik felét lakták, s rémületökben előkeresték ők is fegyvereiket, és újra kezdték az ősmesét, a melyben a százkezű óriások hegyet hordtak hegy hátára, úgy ostromlák az Olympot.

Csakhogy most a gygászok fogják megverni Jupitert!

A félvilág ura, a midőn e harczra kivonta kardját, felemelé szavát az egek urához és azt mondá Istennek: «harczolj én mellettem!»

Mintha az úr ott az égben csak szövetséges társa volna a világi nagy uraknak, és a ki többet tud neki igérni, ahoz állna segítségül.

Az úr pedig azt felelé a föld hatalmasának: «por vagy»; és megszünt az élni, és elment oda, a hol a czár és a koldus egyenlők.

És senki sem vette szívére az esetet és senki sem jegyzé fel, hogy az Isten felelt, a midőn megszólíttatott. Itéletet kértek tőle, és ő itélt. Az ő nevével húzták ki a kardot, és ő kivette azt a megkezdő kezéből.

Hajh! a dicsőség napjai megrövidültek ezzel! Mint egy földsarki éj, olyan hosszú, olyan tartós lett a bánat a nagy orosz nemzet szívén; ah, méregbe mártott fegyverrel vannak ütve a vesztett csaták sebei. A hősök fogytak s a diadalnapok nem szaporodtak sírjaikkal.

Boldogok, a kik a legelső csatákban estek el, a kik nem is számlálták vérök kihullását, a kik nem látták foszlányonkint széttépve elmúlni régi dicsőségüket; összeomlani a megvíhatlan falakat, vízben, tűzben elmúlni a dicső hajóhadat egyenkint, darabonkint.

Három hírhedett tengernagy kereste és megtalálta halálát: Nachimoff, Korniloff, Isztomin. Mind a hárman egymás mellett feküsznek egyszerű sírkövek alatt; miért éltek volna tovább, ha a hajóhad elveszett? Mi szükségük volt az életre azontúl! Meghaltak, megnyugodtak.

Sírtak a nők, sírtak a férfiak is a nagy orosz nép honában; és méltó okuk volt sírni, ha ez a gyász eszökbe jutott.

Ki ismeri az érczszívű Dulakoffot, azt a férfit, a ki nem sírt soha?

Soha?

Elejétől végig ott volt a harcz véres színhelyén, minden családjával.

Látta elsülyedni a tengerek Leviathanjait; látta árboczhegyeikről a vízbe függeni az elmerült zászlókat. Nem bánkodott rajtuk; – áll még Szebasztopol!

Sírba kisérte régi barátjait, hallá elénekelni a halotti zsolozsmát a három admiral fölött, nem siratta meg őket. Halandók voltak. Dicsően estek el.

Látta ezerével elhullani nemzete fiait; nem irtózott a véres utczáktól, jött helyettük új ezer, megint annyian voltak, mint azelőtt.

Palotái lángok martaléki lettek; mit törődött azokkal! a zöld halom hetven ágyújával drágább kincs minden palotánál.

És azután elveszett a zöld halom is.

Ez fájt neki, ez már nagyon fájt, de leküzdé keservét; hiszen csak egy halom volt az! minden tornya, minden bástyája áll még Szebasztopolnak s menydörögve felel ellenség szavára.

A Korniloff-bástya első ostrománál ott harczolt oldala mellett deli hős gyermeke; ott esett el szemei láttára, holtan, bevégezve hősi pályakörét örökre!

Ah ez tőrdöfés volt a bajnok szivének! És még sem sírt rajta. «Csak egy katona volt, maradtak elegen.» Az ostromló ellen vissza volt verve diadalmasan, s olyankor ne sirassa veszteségét senki, midőn minden örül. Hiszen Szebasztopol áll még!

A tábornok némán hordá szivében ezt a mérges sebet; nem mutatta az arcza senkinek, de sokszor lehetett észrevenni, hogyan maradt állva azon a helyen, hol fia elesett és órákig elmélázott ottan.

Ágyúgolyók, tüzes tekék jöttek, repültek körülötte, dongva, süvöltve. Egy sem bántotta őt. Mintha valami volna homlokára irva, melyről ráismernek, és mondják: ő az, ő az!

Tudták már a vezérek magukban, hogy a dicső város el fog tőlük veszni, és a ki azt tudta, azzal a reménynyel ment a mindennapos harczba, hogy talán hamarább meg fog halni, mint ez a nap bekövetkeznék.

El is hullott sok jó vitéz Dulakoff oldala mellől, de őt kerülte a halál, neki látni kellett azt a napot, megérni, túlélni és megsiratni, a midőn az orosz nép dicsőségéből a legfényesebb lapot kiszakítják, összetépik!

A midőn egy csapásokból kifáradhatlan kéz meg nem pihenő dühével ront az erős álló falakra, miktől mint a cserép, törnek azok össze; a halál egy csapással sírt is ás azoknak, kiket halomra ölt.

A föld reng a vívott fészek alatt, leomló bástyák betöltik az árkot; egyik védő ágyú a másik után hallgat el, viszhangot sem ad már a feldúlt tűztelep; nincs egy folt a várban, mely véres ne volna; az ég szakadt le a földre s égő csillagokkal borítja el a küzdő csoportokat.

Most egyszerre elnémul minden! Itt a válságos óra!

Egy kard távolára, egy kéz közelére kerül az ellenfél, megkérdeni tőlük: «kié hát a világ?»

Férfi férfi ellen, mell a mellen fekve, végzik el a harczot; ellenállhatlan az, kikerülhetlen az, meg kell nékik törni; és ha mindannyian vasból volnának is és ha mindannyian hősök volnának is, meg kell hajolniok, meg kell törniök a hatalmasabb alatt.

Egy rémes ordítás tölti be a dicső város utczáit. És e kétségbeesett ordítás egy szóval kimondható:

«Vége!»

Számlálva vannak az órák, számlálva a perczek, mikben az orosz vitézek a dicső várost magokénak fogják nevezhetni és azután másé lesz a föld közepe, más őrzendi a világ kapuját.

Dulakoff úgy harczolt, mint egy őrült. Hasztalan, nem győzött, nem esett el. Futó seregei úgy hurczolták el erővel a csatatérről, melyről az ellenfélt nem lehetett elűzni többé. A védő tömegek a tengeröbölt hagyták közöttük és a büszke város között.

A tengeröböl túlsó partján, midőn a tolongó tömegek között félőrülten nyargalt a tábornok, egy kétségbeesett nő ragadta meg lovának zabláját s megállítá azt erőszakos kézzel, vadul sikoltva fel hozzá:

– Ember! Egyetlen leányom elveszett. Add vissza leányomat.

A tábornok letekinte reá: tulajdon neje volt.

Reá nézett és azután vissza az elhagyott városra, mely fölött egy lángtenger lobogott, a miből az egyes váracsok égnek lövellő vulkánjai törtek olykor elő. A sötét tenger közepén égtek a győzhetlen armada utolsó hajói.

A tábornok számlálgatá a lobbanásokat: «ez a Pál-erőd volt, az a Mohiloff-bástya, ez a tengerész tűztelep… oh fiam… oh leányom.»

És lebukott a lóról, mint a kit szél ütött meg, és a földön fekve sírt keservesen, sírt éltében először; siratta holt fiát, a ki olyan hős volt, elvesztett hajadon leányát, a ki olyan szép volt, és a szép hajóhadat, melynél különbet tenger nem hordozott és a dicső várost, melynél hatalmasabb nem épül fel soha, a nagy Szebasztopolt, melyet ismét Akhtiárnak fognak nevezni ezentúl, és könyei patakként omlottak…

… Valljon gondolt-e ez órában a büszke tábornok valamire? Valamire, a mi olyan régen történt, és a mi úgy hasonlít ehez.