I.

Dombay Ferencz, Mátyás híres fekete hadának fiatal hadnagya, a nagy király halála után is hű maradt a meghalt királyhoz, annak egyetlen fiához, Hunyady János királyfihoz, kinek Isten és emberek előtt igaza volt a trónon ülni dicső atyjának halála után.

Mi volna most ez a Magyarország, ha úgy történt volna? Kinek könyörögne mostan egy kis szabadságért? Melyik tengerpartnál volna most határa? Kivel cserélne most széles e világon?

Dombay Ferencz azt hitte, hogy magyar embernek az a kötelessége, hogy a milyen messze a lélek elrepülhet a jövendőkbe, olyan messze gondolkozzék hazája boldogságáról. Nem csoda, ha rövid ideig élt; nem hagyta magát megtanítani arra a bölcseségre, hogy minden embernek a legelső kötelessége, hogy a hazájától a maga gyomrának mentül többet elfoglaljon, az unokák hadd sírjanak.

Ott lakott Dombay a királyi palotában, melyet akkor a királyfi tartott elfoglalva; s bizony szerény kis szállással beérte. Ha elhelyezte csatlósát, nőcselédjét, úgy jutott, hogy maga egy szobába szorult össze feleségével, leányával, agarával és sólymával.

De hát mikor a feleség olyan hű volt, a gyermek olyan kedves, az agár olyan okos s a sólyom olyan kezes, hogyne fért volna meg velük a fiatal vitéz. Nem is unatkozott; tudott latinul, fölhozta magának Mátyás király könyvtárából a pompás kapcsos könyveket, a mik most a stambuli szerály könyvtárában penészednek, s tanult belőlük hagyományos bölcsességet. A feleség a szövőszéken ült s tarka csinvat mintára abroszt szőtt maga-fonta fonálból; olyan volt az, mint a selyem: királyok ebédelhettek volna róla; kivált az, a ki nem sokára következett: az a Dobzse László, a kinek a mészáros nem adott hitelbe húst.

A kis leány pedig a földön mászkált apja lábainál, s a mi nagy betűket az apja térdén fekvő nagy könyvből ellesett, azokat krétával a padlón utána rajzolta, s aztán oktatni kezdte a figyelmes agarat, hogy ez az A, ez meg az Ú; – az agáron nem igen fogott az; pedig ő már vén bolond volt, a gyermek még csak három esztendős.

E csendes házi időtöltést a folyosón hangzó sarkantyús lépések zavarták meg, miket az ajtó felnyilása követett minden koczogtatás nélkül; úgy hogy a meglepett házaspárnak ideje sem maradt a vendéget illőn elfogadni; a férj mellényre volt vetkőzve, az asszony pedig mezitláb, mert szőni nem lehet papucsban. A belépő úr izmos, daliás alak volt, piros arczáról csakúgy sugárzott a büszkeség; pedig bizony nem volt valami szép ember. Gyerek korában nagyon megverte arczát a ragya, de azt hihette, hogy azt már régen elfelejtették, mert igen felcziczomázta magát; haja mesterséges csimbókokba volt fonva, s bajusza kígyóforma kacskaringósra kifenve, palástja nehéz volt a láncztól és aranyhímzéstől, s csak a mellén viselt ezüst halálfőt fekete bársonyra hímezve, mi mutatá, hogy a fekete sereg egyik vitéze.

A házi gazdának is ilyen fehér halálfő volt dolmányára hímezve, hanem csak fehér szironyból s a dolmány is egyszerű fekete posztó volt.

– Megbocsáss, hogy ilyen pongyolán fogadunk, szólt a házi úr az érkező elé sietve. Szegény az ember, egy szobája van élni és aludni.

– Soha se szerszavaskodjál velem; monda az érkezett fényes úr. Dóczy Sándor bátya nem idegen a háznál; láttuk mi egymást nagyobb pongyolában, mikor együtt táboroztunk. Hugomasszony sem szégyenkedik miattam. Régi jó barát vagyok a háznál.

Azzal sorban kezet szorított a gazdával; megcsókolta, magyar szokás szerint a házi asszony arczáját, még a kis gyereket is felvette, azt is megcsókolta, az pedig csak azt bámulta, hogy mikor ez a nagy úr azokkal a fényes csizmákkal az ő betűire rálép a padlón, nem fogják-e azok a csizmák is utána mondani az A-t meg az Ú-t?

– Bizony szükecskén vagytok itt, kedves bajtársam, szóla Sándor úr, helyet foglalva a medvebőrös kereveten, melyre az asszony leülteté maga mellé; – János herczeg nem igen herczegileg látja el a hadnagyait saját királyi palotájában; pedig bizony nem tudom, hogyan lenne ő e palotában herczeg, ha mi nem volnánk itten hadnagyok?

Dombaynak nem tetszett ez a békétlen beszéd.

– Én elég jól megférek itten.

– Hiszen megférni megférsz; de csak örökké nem akarsz itt koncsorogni az urad kedvéért; hiszen csak annyiba vesz, mintha kapusa vagy ajtónállója volnál, aztán tíz esztendő mulva meglehet, hogy tizedmagaddal fogsz lenni, s megunod a fejedelmi pompát egy szál bivalybőrből nézni.

A bivalybőrrel a fekete sereg pánczéljára czélzott Dóczy Sándor uram.

– Hát, ha megunom a bivalybőrt, felveszem a császári bőrt, szólt nevetve Dombay; s hazamegyek az ősi viskómba szántani, vetni; s túrom a földet, a hogy apám tette.

– Bizony öcsém, az nem nagy becsületére válik az uradnak, hogy olyan hű szolgája, mint te, csak viskóval bir a Sárréten valahol.

– Már másodszor mondod a királyfiról, hogy az «én uram», hát neked nem urad? kérdezé Dombay.

– Nekem bizony nem. Kereken kimondom. Én csak azt fogom uramnak nevezni, a ki királyom lesz. Királyom pedig az lesz, a kit én akarok, hogy legyen.

– De hát kit akarnál mást? János herczeg Mátyás király fia.

Dóczy felfújta pofáját s nagyot csavarított ostoros bajuszán.

– Én mondhatom, hogy fia vagyok az apámnak, de János herczeg nem mondhatja azt magáról.

– Ez a tollfaragók dolga, felele Dombay vállvonva. Mit keresem én azt, jobb kézre, bal kézre esküdtek-e meg? A király elismerte őt fiának, a rendek elfogadták őt trónörökösnek.

– Még sem fog király lenni soha! szólt Dóczy Sándor, lekönyökölve az asztalra, s tenyerébe fektetve állát: ha csak bosnyák király nem, annak szivesen eleresztjük; de magyar király nem lesz soha, soha.

S azzal kétszer is ráütött öklével az asztalra.

– De hát kit akarnál te királynak? kérdezé tőle Dombay.

Dóczy meggondolta magát.

– Hiszen jó barátok előtt beszélek, nem titok. Nem csinálhat belőle senki felségsértést, mert királynak azt választhatom szabadon, a ki nekem tetszik. Azt tudod, hogy János herczegen kívül még három kérője van a koronának. Igazi királyok mind a hárman.

– De az egyik német, a másik lengyel, a harmadik cseh.

– Hát Mátyást nem Csehországból hoztuk-e magunknak?

Dombay nem tudott hová lenni bámulatában.

– Te Ulászlót választod a négy közül? Ulászlót Mátyás fia előtt. De hát mi neked Ulászló?

– Nekem semmim; de az özvegy királynénak valamije. Ulászló Beatrix királynő jegyese.

– S mi neked Beatrix?

– Ő az én kegyelmes királyné asszonyom.

Dombay megrázta fejét, mint a ki érthetetlen dolgokat hall most.

– Hát nem te voltál az, a ki a király halálakor legjobban rágalmaztad az özvegyet? azt mondtad, ő mérgezte meg férjét.

– Az akkor volt. Annak már vége van. Bánom is én, ha Ulászlót is megmérgezi, meg sorba a többi kettőt; ha hozzájok mehet. Barátom, mindenikünknek közelebb az ing a subánál. Olyan országos osztozás van, a miből csak a bolond menekül ki üres kézzel. Zápolyának Ulászló már elkötötte örökbirtokul a szepesi városokat; püspök bátyám Revistye várát kapta; a főurak, a püspökök kezében van a hatalom, s azok már mind meghódoltak – a maguk hasznáért.

– De a mi kezünkben van a kard, és ez fogja megmondani, hogy ki lesz Magyarországon a király.

– A kard annak a kezében van öcsém, a ki pénzzel győzi; a hadvezérek is Beatrix zsoldját huzzák már.

– Azt nem hiszem.

– Ha nem hiszed, eredj csak és lovagolj ki arra Örs és Kelenföld tájékaira, s ha találkozol feles számú lándzsásokkal, a kik tovább nem eresztenek, kérdezd meg tőlök, mit táboroznak itten?

– Kérdetlenül is tudom. Az erdélyi vajda emberei, a kik a király fiát őrzik, hogy Budáról el ne fusson, s ha szót nem fogad, és Zápolya itéletének meg nem hódol, meg is támadják Buda várát. Jőjjenek vagy maradjanak. Ha jönnek, elvárjuk őket, ha pedig mi akarunk menni, bizony ott megyünk rajta keresztül, a hol akarunk.

– Ne tüzeskedjél öcsém, csitítá az ifju hadnagyot Dóczy; nem használsz azzal magadnak, János herczegnek sem. Jobb lesz neki, ha megkoronázzák Bosznia királyának, s lesz horvát és dalmát király. Szent Zvonimir koronája is igen szép korona.

– Hát tegyétek azt Ulászló fejére: ő úgy is szivüktől szakadt cseh ember.

– Ne beszélj így róla, mert megbánod.

– A míg ezt a halálfejet viselem a mellemen, addig nem.

– Hallgass a szóra. Kezdjünk himezés-hámozás nélkül a dologhoz; te a fekete sereg hűségére számítasz, arról tégy le; tarsolyomban van már a százezer arany, a mit a királyné küld számukra, hogy hűségüket neki eladják. Ebből tízezer arany jut nekem, a miért rábeszéltem őket; ötezer jut neked, ha Corvin hadait hozzánk áthozod. Hej, abból sok szép selyem viganót vehetsz majd a feleségednek.

Dombay úgy elbámult erre az ajánlatra, hogy elakadt a száján a szó. Nem volt egy mondásnak ura, úgy megrettent rajta.

De annál készebb volt a válaszra, a ki eddig hallgatott, az asszony.

– Hallod-e, Dóczy, nem illik, hogy asszony beleszóljon férfiak okos beszédébe; de te az én viganómról szóltál: arra hát én felelek neked és megmondom szemedbe, hogy én nem engedem férjemnek, hogy nekem viganót szabjon az ország zászlójából. Tőled pedig azt kérdem, hogy a tízezer arany, a mit te kapsz, vajjon elég lesz-e misét szolgáltatni a te bűnös lelkedért? mert ha az ország minden klastromában minden pénteken de profundist énekelnek is érted, még sem énekelhetik le rólad azt a hitszegést, a mit Isten előtt elkövetsz most.

– Üm. Hugomasszonynak úgy látom, jól fel van vágva a nyelve. Miféle hitszegést tetszik emlegetni?

– Miféle hitszegést? Hát nem ott álltál te is a haldokló király ágya mellett, mikor az országnagyok az ő megdicsőítő orczája előtt esküdtek, hogy utána királyul fogják választani egyetlen fiát: nem te is ott rebegted-e összetett kézzel az Ament? Vagy magadban visszafelé mondtad az esküt, mint a patarényok?

Ez a szemrehányás Dóczynak nem tetszett. Ilyen bolondot felelt rá hirtelen:

– Azt az esküt levitte magával a király a földbe, a fiának pedig nem esküdtem semmire.

A fiatal nő megfenyegeté ujjával a gúnyolódó főurat.

– Dóczy, vigyázz! Gondold meg kétszer is, mielőtt kimondanád, hogy az eskü csak tréfa. Te most nősültél újra, fiatal feleséget vettél, s ha te nem tartod meg azt a hitet, mit királyod fényes arczának tettél, kivánhatod-e, hogy egy asszony megtartsa azt, a mit a te ripacsos pofádnak tett?

No – már ez nagyon érzékeny oldala volt Dóczynak, a mit a szókimondó asszony megszúrt. Különben is féltékeny volt, s azt meg épen nem szerette, ha ragyás képét emlegették.

Fel is ugrott mérgesen helyéről, s daczosan, dölyfösen, félvállra rángatva bársony mentéjét, Dombayhoz intézte a szót.

– Bajtárs! Nálad úgy látom az asszonycseléd viszi elől a keresztet. Tanítsd meg rá a feleségedet, hogy hogyan szokás bánni úri vendéggel, mint magam, ha otthon az anyja házánál meg nem tanulta.

– Mindjárt megtanítom rá, szólt Dombay, s azzal fölkelve székéről, az ajtóhoz ment, kitárta azt egészen s rámutatott a kőműves hagyta nyilásra. – Az ajtón át rálátsz a nyolczszögletű toronyra. Az óra egy negyeddel kevesebb ötnél. Mielőtt ez az óra az ötöt el fogja ütni, te már a vár környékében meg ne találtassál, mert bizony vason hozlak vissza. Ellenségének, ha vendége volt, a török is enged egérútat; tehát úgy biztasd a lovadat, hogy egy negyed óra alatt jó messze elvigyen innen: «mint oroszlánok kezdtétek, mint kóbor kutyák fogjátok végezni». Minden közösséget megtagadok veletek. És azután vigyázz Dóczy, hogy össze ne találkozzál velem odakinn a gyepen: atyámfia vagy, régi jó pajtásom, de bizony megpróbálom rajtad, hogy fogja-e a bársony mentét a kardom?

Dóczy egy szót sem szólt ezután, hanem a kitárt ajtón keresztül dobogós léptekkel eltávozott.

Nehány percz mulva lehetett látni, mint vágtat alá sebesen a várhegy kígyózó útján.

– És most vedd az ollódat feleségem, és fejtsd le mellemről ezt a halálfőt, monda Dombay feleségének. A szégyen billyoga lesz ez már ezentúl. Viseljék a rablók.

A nő lefejtette ura öltönyéről az annyi dicsőséggel tetézett jelvényt, mely egykor Mátyás király diadalait hirdette a félvilágnak, s mely most a legrútabb árulást hirdette az egész világnak.

– Én csak nem eresztettem volna őt ki ebből a szobából, szólt az asszony e munka közben; – hanem elfogattam volna és kóstolót adtam volna fejéből azoknak a hitszegőknek, a kik dicső királyuk fiát ilyen rútul elárulták.

A férj gyöngéden megcsókolta neje homlokát e mondásért.

A kis gyermek pedig elkérte magának játékul azt a lefejtett czifrát, a miről ő még nem tudta, hogy az halálfő, hogy az czímere a mult dicső napoknak, czégére a fizetett jövendő szégyennek.

Játszott vele, szalagra fűzte, s felcziczomázta vele a kedvencz agár nyakát.

– Ne akaszd azt a dolgot e hűséges állat nyakába, gyermekem!

* * *

Még azon éjjel János királyfi szekérre rakatta kincseit, a koronát, s odahagyta a budai várat: hiveinek seregével menekülve ellenségei közül Slavonia felé.

Hunyady Mátyás fiának futni kellett saját hazájából. Magyar vette üldözőbe: magyar seregek száguldtak nyomába.

János királyfi magához vette a koronát, s Buda várát Ráskay Balázs őrzésére hagyva, hűnek maradt dandáraival levonult Horvátország felé. Kincseivel terhelt hajói a Dunán úsztak alá.

Talán ha a Drávát elérhette volna, máskép fordul Magyarország sorsa s nem kapja Dobzse Lászlót a nyakára.

Átkozott legyen Kinizsi Pál lovának a lába, minek sietett oly gyorsan a királyfi nyomába! Hiszen ha gazdája elfelejthette Mátyást, a király apját, ki belőle, vadonnat molnárlegényből első zászlós urat csinált, legalább a lónak kellett volna annyi eszének lenni, hogy ne vigye neki a szűzmáriás zászlót a hollóczímeres zászlónak, hisz együtt láthatta e zászlókat minden ütközetben! – De hiába, olyan idő volt, a mikor a lónak sem volt már józan esze, nemhogy a lovasának.

Tolnában érték utól Kinizsi nehéz lovasai a királyfi táborát, ott a hol a Csonthegy fensíkját a Sárvíz ingoványai veszik körül.

A királyfi dandárainak jó helyük volt a védelemre; a mocsáron át a királyné vasas ezredei nehezen gázolhattak volna hozzájok keresztül, ha ők elállják az ingovány keskeny útjait.

Hanem a királyfi azt hitte, hogy megakadályozhatja a vérontást, s engedte Kinizsit és Báthoryt a mocsáron keresztül jönni. Nem birta elhinni, hogy azok őt fegyverrel támadhassák meg.

Mikor a Csonthegy alá értek, a fiatal fejedelemfi kétszáz hű testőrével Kinizsinek eléje lovagolt; azt hitte, ha őt fogja látni az agg harczos, szive megfordul és királya gyermekének zászlója előtt meg fog hajolni. Még azt is megtiltá testőreinek, hogy pánczélt öltsenek, ne legyen semmi harczias színe jövetelüknek, hiszen magyar áll magyarral szemben.

De szörnyűt csalódott. Alig ért szóbeszédnyi közelségbe Kinizsi hadsoraihoz, midőn ez megfuvatta a trombitákat s minden szóváltás helyett hajrát parancsolt a királyfi ellen.

Ekkor látták a királyfi hivei, hogy kemény veszedelembe jutottak, a miből most már csak a kard segít ki, a hogy segít.

A testőrök hirtelen közrekapták a királyfit, s míg egy részök Kinizsi lovasai elé veté magát, a többiek János herczeget iparkodtak kiszabadítani.

Negyven hű testőre a királyfinak esett el ott szemeláttára testvéri kardcsapásoktól. A királyfi nem nézhette tovább; takarodót fuvatott, ott hagyta kincseit a királyné hadainak, hadd osztozzanak rajta; maga elfutott hiveivel a csatatérről.

Más minden ponton is ily könnyű diadaluk volt a királyné vezéreinek, a királyfi vitézei nem akarták magyar vérrel beszennyezni fegyvereiket, inkább hagyták magukat ölni.

Az első szomorú összecsapásnál találkozott Dombay Ferencz Dóczy Sándorral.

Csak egy pár kardcsapásra találkoztak. A harcz olyan bomlott volt, hogy alig ért rá két ember egymással igazán verekedni. A második kardcsapásnál, a mint Dombay feje fölé emelte kardját, hogy az áruló Dóczy Sándorra lecsapjon, ez megelőzte egy döféssel, mely eltalálta Dombayt, s e döfés után Dombay leereszté kardját, és kezével melléhez kapott, azután megfordítá lova fejét, s a gomolygó lovas tömegben eltünt.

Sándor még gúnyosan utána kiáltott: «hát öcsém, fogja-e kardom a bivalybőrt?»

Az egész ütközet nem tartott félóráig. Azontúl nem harczolt senki. A királyfi hadai futottak, s a királyné hadainak nem volt kedvök őket üldözni.

A legutolsó harczos is érezte, hogy ez rossz munka, hogy ez szomorú győzelem volt.

A vezérek csüggedt fővel kullogtak vissza a csatatérre, a hol a legelső összecsapás történt, s szedették össze a halottakat és sebesülteket.

Hajh! rosszul eshetett nekik annyi régi jó ismerőst, bajtárst, atyafit, jó katonát megismerni az elhullottakban. Hiszen egy sem volt ellenség. Mindenik szivüktől szakadt jó barát volt.

Most bánta már Sándor is azt a döfést, a mit régi jó pajtásának adott. Bár csak nehéz sebet ne kapott volna! Vajjon mi lett belőle aztán?

Amint félve vizsgálta, lováról leszállva az elestek és sebesültek arczait, ime egy nádasban nehéz asszonysírást hall s a mint odamegy, meglátja egy, a nádasba rejtett szekéren Dombay Ferencznét, a mint haldokló férjének fejét ölében tartja, s annak halványuló arczát könyeivel füröszti.

Az a döfés mégis jó döfés volt. Épen csak hogy felesége szekeréig el tudott jönni vele a sebzett lovag: ott hű csatlósa levette lováról s feltette a szekérre; de már az utolsó órája volt neki.

Sándornak a szive facsarodott el e látványra; odarohant a szekérhez, megragadta megölt bajtársa kezét; nevén szólítá: «Ferencz, kedves Ferenczem. Ne halj meg! Hiszen nem akartam én, hogy megöljelek; – élj meg, gyógyulj meg. Nyisd föl szemeidet, szólj egy szót, bocsáss meg.»

Hanem az ifjú lovag nem nyitá föl sem szemét, sem ajkát. Sándor későn jött tőle bocsánatot kérni. A megölt bajtárs néma volt örökre.

Hanem itt volt helyette az asszony, a ki megfeleljen azokra, a miket a halotthoz beszélnek.

Legelébb is elutasítá a férje hült tetemére boruló Sándort.

– Ne érj hozzá, te véres hitszegő!

És aztán, a mint reszketve ott állt előtte, akkor átkot mondott a fejére.

Rettenetes lesujtó átkot.

– Verjen meg tégedet az Isten, férjemnek gyilkosa, te! Ne legyen neked nyugodt álmod többet soha; behunyt szemed előtt ez a véres arcz álljon örökké. Büzhödtté legyen az ital, dögletes az étek, a mi ajkadhoz ér. Veszszen el becsületed ott, a miben legkevélyebb voltál; – legyen üldözött és becstelen a neved az országban, és az országon kívül! Legyen népek lábakapczája az a zászló, a mihez esküdtél! Légy földönfutója házadnak, hazádnak; idegenek ajtaján kolduló, nevedet eltagadó koldus és meggyalázott; s a hol legjobban fáj, szived közepébe adja vissza neked Isten ezt a kínos döfést!

Dóczy Sándor odaborult a szekér saragjára és azt kérte:

– Ne átkozz már jobban.

A nő pedig ekkor megragadta Sándor vállát, s hörgő hangon, minő a bőszült tigrisé, végzé szavait.

– Megátkozlak. – Neked fiatal feleséged van, neked nagy legény fiad van. Az Isten verjen meg téged azzal, hogy egyszerre gyalázzon meg mind a kettő!

Azzal inte a nő csatlósának, az a lovak közé vágott; a szekér tovarobogott a nádas szélében az oszló tábor után.

Sándor pedig ott maradt egy helyben állva és utána bámult.

Hátha volna az asszonyátokban valami? Hátha több az mint levegőben eloszló hang?

Minden szava fülében csengett: de a legutolsó, az a legutolsó tövis egyenesen a szívébe volt ütve.

Nem volt a táborban jó kedv a megnyert diadal után. Érezte azt minden ember, a közharczos úgy, mint a vezérek, hogy ez rossz győzelem volt.

A csőcselék rávetette magát a királyfi kincseire; elfoglalta a Dunán leusztatott hajóit, s megrakta magát a zsákmánynyal: az volt a díja, a haszna.

De elég keservesen megfizettek aztán érte: fizetett az egész ország. Tán még most is annak a vérdíját fizetjük.

Mikor este a sátorban összegyűltek a vezérek, hogy a közös bográcsból falatozzanak, azokon is meglátszott, hogy tor ez, nem győzelmi pompa.

Dóczy Sándor alig mártott a tálba, midőn undorodva szólalt meg.

– Hisz ez döghús!

Kinizsinek még rosszabb kedve volt, mint neki.

– Boldog ember vagy Sándor, hogy ilyesmit is megérzesz; én nem érzek itt más szagot, mint a vért, rokonaink vérét körülöttem. Pedig tudod, hogy én már ebédeltem olyan asztalon, a mely hullákból volt összerakva; de azok törökök voltak. Csak egyél bátran. Egyéb hiba nincs.

A többi hadnagyok biztatták Sándort, hogy csak lásson hozzá, nincs annak a tokánynak semmi baja.

Ő pedig alig tudott egy pár falattal megbirkózni; oly átható bűzt érzett az ételen, hogy csak az éhség birta rá, hogy valamit lenyeljen belőle. Attól is megundorodott.

– Adjatok valamit innom; talán az majd lenyomtatja.

Odaadták neki a közös nagy kulacsot, melyből sorba ittak hadnagy társai. Egyet huzott belőle, akkor boszusan tette azt le maga elé.

– A lélekbe! Hisz ez eczet! Hisz ez olyan, mint a tatár lótej, mikor megvész.

– Édes öcsém, mordult rá boszúsan Kinizsi, ha máslás kell, csak egy ugrás ide Tállya; hat nap alatt oda érhetsz; de már addig csak érje be a finnyás torkod azzal, a mi nekünk jó.

Mindenki bizonyítgatta, hogy a bizony igen tisztességes bakator; a püspök pinczéjéből való, az pedig nem tart valami rossz borokat.

Sándor nem akart hinni nekik, eltávozott saját sátorába, előhozatta nyeregkápájából hólyagos ezüst kulacsát, mely kulcsra szokott járni. Csata előtt abból húzogatott mindig egy-egy korty szíverősítőt. Abban már igazi essentia volt. Az apród előhozá a kulacsot, de Sándor alig húzott belőle egyet, úgy vágta az apród hátához, hogy menten behorpadt.

– Beste lélek! Hisz ez méreg! Kiittad belőle a jó bort s seprővel töltötted tele.

Az apród fogadkozott, hogy ő hozzá sem nyult; hiszen nem is áll nála a kulcsa: de Sándor egyre kergette maga elől s azt parancsolta neki, hogy öntse ki a kulacsból azt a moslékot és töltse meg tiszta vizzel. A borral nincs ma szerencséje.

A vizzel sem lett. Azt meg igen bűzhödtnek találta. No de nem csoda, csatatéren nem friss a víz.

Azzal ledőlt a leterített medvebőrre; olyan fáradt volt, minden csontja húzta alá; szemei majd leragadtak.

De bármilyen fáradt volt is, bármilyen álmosak voltak is szemhéjai, álom nem kereste őt fel.

Csak kínlódott, csak forgolódott fekhelyén és nem tudott elszunnyadni. Szemei égtek; s ha pilláit lehunyta, vérvilág gomolygott előttük, tele vérből alkotott rémalakokkal; feje majd széjjelszakadt a kábultságtól; de ez nem birta az ébrenlétet elnyomni.

Hallott minden neszt kívül a táborban, a mint óránkint az őröket felváltották, a sátora előtt fel s alá járkáló őr egyhangú lépteit, a lovak éjjeli kapálását, s a szomszéd sátorok alvóinak horkolását. Mindenki aludt, a ki lefekhetett, csak ő kínlódott éjfélen túl is ébren.

Akkor végre elnyomta az álom; de csak azért, hogy még nagyobb gyötrelme legyen. Az sem volt álom, csak folytatása az ébrenlét töprengéseinek.

Ismét ott ült az asztalnál, előtte hólyagos kulacsa. Pokolbeli szomj tépte beleit, és a bor dohos volt. Kiáltott, hogy hozzanak vizet; kiáltására belépett a sátorba egy gyászba öltözött asszony: úgy hasonlított az Dombay Ferencznéhez. Az vette a kulacsot, kiment vele s ismét visszatért, odanyujtá neki: itt van, igyál.

Ajkához emelte a kulacsot s borzadva mondá:

– Hisz ez meleg vér.

– Az ám. Csak igyad.

Eldobta kezéből a kulacsot.

Akkor odahajolt fölé az az asszony, s olyan suttogással, mely névtelen borzalommal tölt el minden ideget, rebegé fülébe:

– A mit mondtam, az mondva van. Átkozott az étel és az ital, a mi ajkadat érinti, átkozott az álom, mely szempilláidra leszáll. Átkozott a nászágy, melyben hitvesed fekszik, és tulajdon fiad az, ki házadból elűz. – Következik a többi.

Sándor fel akart szökni helyéből, hogy e káromló ajak torkát összeszorítsa; hasztalan erőködött, a Mátra súlya feküdt mellén; s midőn végre szét tudta törni álma bilincseit, bele volt izzadva egészen; testét kiverte a hideg veríték.

Még mindig azt képzelte, hogy folyvást látja maga előtt azt az asszonyt; olyan elevenen álmodott, hogy az ébrenléttől nem tudta álmát különválasztani; olyannyira, hogy kiment sátra elé s azt kérdezte az őrtől: «Ki eresztette be azt az asszonyt?»

Az őr esküdött, hogy ő semmiféle asszonyt nem látott.

Sándor ekkor kezdett magához térni, s észrejönni, hogy tán mégis álom volt az, – hanem a mint sátrába tért, mégis megnézte, mivel van tele a földön heverő kulacs; üres volt az, tartalmát beitta a föld.

Sándor nem feküdt le többé, palástját felölté s kiment a szabadba. Sorra járta az előőrsöket. Azt hitték, hadnagyi buzgóságból teszi. Odakinn érte a virradat.

A mint meghajnalodott, fölkereste a fővezért.

– Uram, adj hat napi szabadságot nekem.

– Nehéz dolog. Az ellenség kétfelől betört az országba.

– Hetednapra ismét helyemen leszek.

– Hová igyekezel?

– Haza kell mennem, családomat látni; rossz híreket kaptam hazulról.

– Akkor vissza se térj hozzám, hanem hazulról menj egyenesen fel Morvába: a fekete sereg vezetőre vár, s a mi kevés belőle itt van, az előre fog menni Nagy-Szombatig, ott rád várnak. Intézd el velük a dolgodat.

Sándor kezet szorított a vezérrel s a fekete csapathoz tért. A marczona zsoldos had már nagyon várt rá. A János herczegtől elvett zsákmány fel volt garmadolva, s abból legelébb a vezérnek ki kelle venni a maga részét, mielőtt osztályra bocsáttaték. Ez így volt szokásban.

Sándor nem nyúlt e véres martalékhoz. Azt hagyta, hogy az ő részét adják a sárközi papoknak, szolgáltassanak miséket az elesettek lelkeiért.

Azzal rövid bucsút vett régi bajtársaitól, s megbiztatva őket, hogy Nagy-Szombatban ismét találkozni fog velök, egy csatlósa és egy apródja kiséretében elhagyta a királyné seregeinek táborát.

Sándor különben is babonás volt. Az akkori idők emberei még nagyon együtt vették a vallást a tévhittel; sőt néha még az utóbbit inkább, mint az elsőt. Sándor is az e fajta hivők közé tartozott: ha a szentekkel keveset törődött is, ha a feltámadás reményére kevés félretenni való jótetteket halmozott is össze, s a másvilági úthoz nem igen készítette is útitáskáját, de a kisértetekben annál inkább hitt; félt a hazajáró lelkektől; s ő, ki munkájához nem kezdett Isten áldásának lehivásával, a bevégzett rossz munka után összeborzadt az emberi átok miatt.

S annak az asszonynak az átka már annyiszor beteljesült.

Nem volt szájának íze, nem volt szemeinek álma többé.

Mi következik még?

Szégyen és gyalázat kinn a mezőn és benn a házban; gyalázat az udvari palotában, a csatamezőn és a családi ágyasházban.

Hogy ki tudta választani az átkozódást amaz asszony!

Sándornak fiatal neje volt és nagy legény fia az első asszonytól.

Mikor otthon hagyta őket, azt mondta nekik: szeressétek egymást.

És azok meg is igérték neki, hogy szeretni fogják egymást, mint anya és fiu. De hát lehetne-e ez máskép?

Gondolhatna-e ki ily iszonyút más, mint egy átkozódó nő, kinek férje karjai közt haldoklik, a gyilkos megátkozására?

Ámde Sándort mégis üldözte ez az átok.

Két lovat elnyűtt az útban, hogy négy napi járó földet két nap alatt bejárhasson; mégsem ért czélt. Két éjjel nem aludt, csak lóháton szunyókált; harmadik alkonyatra eljutott a malomudvarig, mely a birtoka határát szegélyző patak fölött épült; ott összerogyott a második ló is, s nem vitte tovább.

Pedig várkastélya olyan közel volt már: alig egy mértföldnyi távolban feküdt szemei előtt; a nap épen a vár háta mögött szállt alkonyatra, a hegyes toronycsúcsok feketén rajzolódtak az aranyfényű égre.

Sándor parancsot adott molnárjának, hogy kerítsen számára egy lovat.

A molnár igérte, hogy bizonyosan hozni fog, addig pihenjen meg nála a lovag. Felteríté előtte az asztalt s tett eléje sültet és bort. Nem tudta, hogy ma mint borzad ételtől, italtól.

– Mi hírt tudsz a várból? Kérdé Sándor nagy szívdobogás közt.

– Semmi jót, uram, felelt rá a molnár.

– Tehát rosszat.

– Én nem szóltam semmit, menté magát a molnár és sietett lovat keresni a vitéz úrnak.

Sándor tenyerébe hajtá nehéz homlokát s úgy érzé, mintha egy feneketlen nagy mélységbe sülyedne folyvást alá, a honnan nincs visszatérés.

Hát valjon az az asszony, a ki ott a lobogó tűznél süt főz, hű-e az urához? Kivált ha szép és fiatal? Most háttal van neki fordulva.

– Adj bort, gazdasszony!

A nő megfordul a tűztől, s odasiet az asztalhoz egy kancsóval, és a lovag poharába tölt belőle.

A lovag a halál fagyos ujjait érzé végigfutni idegein. Ez az átkozódó nő maga. A megölt jóbarát özvegye.

– Nos uram, igyál! Szól a nő, szemeivel megverve a ránézőt. Ne félj tőle. Hideg ez már. – Igyál a hűséges asszonyokért.

A lovag a borzalom dühével csapta el maga elől a kupát és arra fölébredt.

Nem volt a malomteremben sem asszony, sem lobogó tűz, csak a messze elcsapott kupa hömpölygött a földön, szétöntve piros nedvét.

Aludni nem tud, a hogy más Isten teremtése, de a mint szemei leragadnak, mindjárt előtte áll megtestesülve a könnyű alak, kivel tele van minden gondolatja.

– Hozzák-e már azt a paripát?

A molnár futva ment az akolig, futva jött vissza, még sem ért elég gyorsan ura elé, hogy szidást ne kapjon tőle késedelmes jártáért.

Sándor alig várta, hogy a mén föl legyen nyergelve, hogy a kengyelbe tehesse lábát, hogy sarkantyúit a ló véknyába vághassa. Nyargalt vára felé.

Csatlósa, apródja még a mult éjjel elmaradtak mögötte az ádáz nyargalásban; most már csak egyedül jár.

A mint az erdőből kijutott ismét a tisztásra, a honnan várát újra megláthatá, már sötét volt. Meglepetve látta, hogy várának négy ablaka fényesen ki van világítva. Felesége szobájának ablakai azok. Jól ki tudta venni. A többi várablakok közül is derengett egy-kettőben valami fény, a minőt a szokott mécsvilágítás terjeszt; de ez a négy ragyog, mint ünnepélyesen kivilágított termek ablakai szoktak.

Itt ma nagy dáridó van!

Pedig ma nincs senkinek sem névnapja, sem születésnapja.

Talán nem is a férj hazaérkeztének örömére világítanak ma!

Sándor még jobban sarkantyúzta lovát; vágtatva haladt fel a várhegy kígyó-útján; sietsége nagy volt. Minden kanyarulásnál egyszer eltűnt előle, s másszor ismét eléje jött a nagy sötét kastély kivilágított négy ablakával.

A düh, a féltés ostorozta keblét a várkapuig. Az már fel volt húzva, s az ingerült lovag, mert kürtjét apródjánál felejtette, kövekkel hajigált a sánczárkon keresztül a felvont kapura, hogy ereszszék be.

A kapus megismerte hangját és lebocsátá a hidat. Sándor azzal üdvözölte, hogy torkon ragadta a jámbort, és odaverte fejét a falhoz.

– Miért késedelmeztél? Miért bocsátottál be oly sokára? Ficzkó! Jelt adtál ugy-e odafenn azoknak, hogy jövök?

A nyomorult nem tudta, mit feleljen a dühödt lovagnak; még ha a torkát nem szorította volna is markával, nem volt készen ilyen kérdésre semmiféle válaszszal.

Sándor sietve haladt végig a folyosókon. Lépteinek hangjára megnyílt egy földszinti ajtó, s azon öreg kulcsárja lépett elő, kezében mécset tartva.

– Oh, én uram, Istenem! Kiáltá az öreg s ijedtében elejté a mécset.

– Miért ijedtél meg öcsém? rivallt rá a lovag.

– Oh, mi szörnyű véletlen ez uram! rebegé az öreg; miért volt most megjönnöd?

– Nem vártatok úgy-e? Hát micsoda ünnepély van ma itt?

– Oh, bár soha meg ne tudnád. Ne menj fel, ne menj fel. Az öreg átkarolta ura térdeit, hogy visszatartsa; de az nem hallgatott semmi szóra, elrugta őt magától s rohant fel a lépcsőkön neje szobái felé.

Az előterem ajtaját felszakítva, ott találta egy mécs előtt térdepelve felesége öreg dajkáját: egy nagy könyvből olvasott; talán imádságos könyv volt.

– Jézusom, szent szűz! rebegé az öreg nő, midőn Sándor dúlt arcza előtte termett. Hisz oly ijesztő volt alakja.

– Hát te miért ijedsz meg tőlem, vén boszorka? Lassan beszélj, mert összezúzom fejedet. Hol van nőm?

– Szobájában fekszik.

– Hát fiam?

– Mellette van.

– Hát te mért vagy itt?

– Az úrfi nem bocsát asszonyunkhoz senkit.

– Átkozott kerítőné! ordítá magán kívül Sándor, s még itt imádkozik és Istent csal! s azzal hozzá vágta a felkapott nehéz imakönyvet, hogy az agg nő földre roskadt tőle.

Aztán sietett a kivilágított terem ajtaja felé.

Jobb keze kis ujján volt egy nagy arany gyűrű, nehéz pecsétnyomós fejjel, azt ütésre igazította ökle végén: jaj annak, a kit megtalál vele.

Léptei zajára és kiáltására feltárult az ajtó, s nejének szobájából eléje lépett – fia.

Sándor egy perczig sem kért józan eszétől tanácsot, hanem a mint a szép, ifjú deli legény eléje lépett, úgy sujtotta őt főbe gyürűs öklével, hogy az ifju összeroskadt szótlanul.

Azzal rohant Sándor a kivilágított terembe.

Ott találta nejét, szép ifjú nejét az ágyon fekve; igen is: a halotti ágyon; arcza ismerhetlen volt a himlőtől; huszonnégy viaszgyertya égett kétfelől a ravatal mellett.

Az átok nem csapott le, a hol várták: hanem annál súlyosabban csapott le.

Sándor saját öklével segített neki.

Amaz átkozódó asszony szavai úgy elvették eszét, hogy se látott, se hallott, se kérdezősködött, tört mindenen keresztül, mint a sebzett vadkan.

Akkor látta aztán, hogy mit cselekedett, mikor túl volt rajta.

Fia valóban úgy szerette ifju mostoháját, mint édes anyját, s midőn a veszedelmes ragályos himlőnyavalyában kimult, senkit sem engedett a halott mellett virrasztani, egyedül ő volt mellette.

Ezért volt a nagy teremben a fényes kivilágítás, ezért ijedt vissza minden a haza érkező férj tekintetétől; ezért volt mindenki magaviselete oly különös, a ki vele összetalálkozott. Ezért volt neje egyedül. Mert halott volt.

És ő ezt másra, gonoszra magyarázta mind.

És azután csinált még egy másik halottat is hozzá.

Nem kételkedhetett felőle, hogy az, a kit gyűrűs jobbjával úgy lesujtott, már nem mozdul meg többé.

Elrohant ki az erdőbe, az éjszakába. Ott hagyta kastélyát, cselédeit, halottait.

Meg sem állt, a míg hadseregéhez nem érkezett. Csak ott pihent meg, a midőn fegyverek között érezte magát megint. Kardok és lándzsák kerítése: ez volt most az ő lelkének való. Azok közé vette be magát.

Pedig nem üldözte senki, saját lelkén kivül. Még a rossz hír sem.

Ő azt hitte, hogy üldözni fogja a törvényszék, mint fiugyilkost; attól ugyan nem félhetett az akkori sok gazdáju világban. Olyan hatalmas embert, mint ő, ki mert volna perbe idézni, és ki elébe? De még jobban rettegett a rossz hír üldözésétől. Híre fog futamodni, hogy Dóczy Sándor agyonütötte a fiát szerelemféltésből. Ki lesz kürtölve az egész világnak, és a világ mindig a csúfságot hiszi el inkább, mint a mentséget.

Csak a csatában kereshetett menekülést.

Az a boszus nő ugyan azt is megmondta neki, hogy ha van Isten az égben, még a fegyvertéren, a harczmezőn is szégyen fogja őt érni, és gyalázattá válik dicsősége.

Jó szerencse, hogy a kard becsülete attól függ, a kinek a kezében van a markolatja.

A harczmezőn szemközt mert nézni Sándor minden átkozódással: vitéz férfi volt, azt el kell róla ismerni. Csodákat mívelt, ha egyszer paripán ülve, egész csapat ellenség között kellett egymagának harczolnia, s a dandár, melyet vezetett, a kerek föld legvitézebb katonáiból állt, a fekete seregből; mind régi harczedzett vitézek, s mind igaz hívei, megvásárolva Beatrix királyné százezer aranyával.

De ez a százezer arany volt a legnagyobb átok, mely Sándort és a hitszegőket megverte.

A megvesztegetett harczosok azt hitték, hogy ennek már most mindig így kell lenni. Lengyel Albert ellen vitték őket, csalogatta reményüket a sok zsákmány: Lengyelország jó kövér koncz, a lengyelek gazdagok, nem járta őket még a török; a világ zsidósága mind ott talált menedéket. Oda lesz majd betörni jó a fekete seregnek; a hol a pénzt nem is számlálják, hanem azt mondják, «egy véka lengyel garas.»

Volt is dinom-dánom a táborban; volt kelete a jó bornak, a czifra asszonycselédnek; annál nagyobb fogyatéka a pénznek. Hadd folyjon, hadd fogyjon! Lengyelország majd ád újat.

Lengyel Albert azonban nem adott újat, hanem a mint vette észre, hogy nem tréfa a dolog, s most mindjárt a saját rovására megy a háború: nem várta meg, míg a fekete sereg lándzsái nógatják az odábbállásra, hanem sietett békét ajánlani az új királynak, Ulászlónak.

A békekötésben minden jót ajánlott a lengyel, elismerést, jogokat, jó szomszédságot, békés várakozást Hunyady János halálára az oppelni herczegségeért; de pénzt: egy árva lengyel garast sem.

Még inkább ő követelt magának háromezer aranyat évenkint Ulászlótól azért, hogy nem bántja, s másik nagy sommát a testvérének azért, hogy az se bántsa.

Ulászló azt mondá rá, hogy «dobzse».

S azzal a fekete sereg pecsenyéje szépen a porba esett.

A pénz pedig régen oda volt már. Azon iparkodott túladni minden ember, nehogy az új is ott találja.

Ekkor visszaparancsolták őket a Hernád mellől le Fehérvárnak.

Mert hogy azon idő szerint olyan kapós volt e mi szép Magyarországunk, hogy négy király is vállalkozott az eltartására.

Az egyik a lengyel volt: az tatár és lengyel feles hadakat hozott be a felvidékre s végigpusztította vele Kassa és Eperjes környékét. Így kedveltette meg magát.

A második volt az osztrák Miksa, az német zsoldosokkal tört be az országba, Sopron és Vas felől. Ez is igen nyomatékosan bizonyítá be Magyarországhoz való jogát. Feldulatta hadaival Szombathelyt, Kőszeget, Kismártont, elfoglalta Veszprémet, s Székes-Fehérvárt rohammal bevette, levágatva a védelmező ifjuságot, kirabolva a polgárokat. A vitéz zsoldos hadak még királyaink sírjait is feltörék, s kihányva kőkoporsóikból a szent hamvakat, zsákmányt ütöttek a halotti pompa ezüstjén, aranyán.

Olyan nagyon bizonyították, hogy szeretnek bennünket.

No ezeknek meg kellett mutatni, hogy mink is szeretjük őket.

A mint a lengyelekkel megtörtént a békekötés, Szapolyay rögtön lefelé indítá a fekete sereget a Fehérvárban dőzsölő németek ellen.

Hejh, jó dolguk volt azoknak! Fehérben, Tolnában, Somogyban, ugyancsak hirdették a közös ügyet, s hogy Budát el nem foglalták, épen csak annak köszönhető, hogy akkor a magyarok és szerbek jó egyetértésben voltak, s Kérey Bálint és Belmus Milos vezetése alatt véres fejekkel utasíták őket a határból vissza.

Becsületében állt az országnak, hogy Fehérvárt visszavegye. Volt is rá ereje elég.

Csak egy nem volt. Pénze nem volt, a nélkül pedig nincs háború.

A fekete sereg már Egerre érve, éhezett.

Vége volt a lakmározásnak, a csapra ütött hordónak. Jó lett volna már a száraz kenyér is.

A zsoldot sem fizették már; denár, garas is kifogyott a tarsolyból. Dóczy Sándor a maga pénzét is rég kiosztotta már közöttük, hogy bedugja vele a szájukat. Mert az éhes száj nagyon fenhangon beszél. Végre ő is kifogyott, s a rendet nem birta többé hadai közt fentartani.

Ugyanaz a sereg, mely Mátyás király kezében az ellenség félelme volt, most az ország rémülete lett. Ha zsoldot nem kapott, rabolt: Vácztól le Egerig a hány klastrom volt, mind kiitta a barátok pinczéjéből a bort, s kiürítette a nemes urak hombárjait. Nem birt velök sem szép szó, sem fenyíték; templomrabló haramia lett egyenkint, ki az előtt Mária katonájának, halálfejes hősnek nevezte magát.

Nem is lett vége elébb a dúlásnak, míg Osváth püspök, a kincstárnok, nagy hirtelen zálogba nem vetette a kormányjószágokat, vámokat, sóbányákat, s így nagy nehezen összecsinált negyvenhétezer aranyat.

Még akkor nem voltak olyan okosak a kincstárnokok, hogy papirpénzt nyomattak volna, s kifizették volna a katonáikat válogatott szép bankókkal: csak aranynyal tudtak még háborút viselni.

Valahára hát ki lett elégítve a fekete sereg, s indult Báthory István hadaival Fehérvár elé.

Ott bajor és sváb hadsereg garázdálkodott javában, s már régóta rabolta a környéket, kifosztva urat és szegényt, a ki keze ügyébe akadt.

– Hej, jó pecsenye lesz nekünk ez a német, biztatá Sándor kapitányt öreg hadnagya, Bági János. Ez most összerabolta a félvilágot; beszedte magának a sok aranyat, ezüstöt hetedhét országból; most mi egy csomóban kapjuk nála, a mit nekünk rabolt, s senki sem vitatja el tőlünk, hogy a mit elvettünk tőle, nem tisztességesen kerestük.

Bizony gondolkodott így más is. S a bajornak és svábnak nem csak az volt a veszedelme, hogy ide bejött, hanem az is, hogy ide benn meghízott.

Az ostrom neheze leginkább a fekete seregen feküdt; legnagyobb részt gyalogságból állt a sereg, őket küldték a falakra: a lovasság csak messziről nézi az ostromot, onnan irigykedik a mulatságra, s maga csak arra vigyázz, hogy az ellenséges felmentő seregtől meg ne hagyja lepni az ágyútelepeket.

A király is eljött nézni az ostromot; vele voltak a palotásai, meg a lovas udvari kiséret.

Hanem a harcz csak akkor kezdődött meg Isten igazában, mikor Kinizsi is megérkezett a törökverésből, ötezer java vitézzel, s hozzálátott az ostromhoz.

Julius 23-án minden fal be volt már lyukgatva, az ostromréseket nem győzte védni a németség, pedig makacsul védte a bőrét. A fekete sereg egy éjszakai ádáz roham közepett elfoglalta a bakonyi kaput, s onnan kezdte lövetni az ellenség torlaszait.

A bajorság átlátta, hogy itt már nincsen menekülés, s nagy szűkültében felrántotta a fehér zászlót ugyanazon templom tornyára, melynek kriptájából még a magyar királyok csontjait is kihányta.

– Semmi fehér zászló! ordítottak a feketék. Gyepre legény! Egyikünknek meg kell itt enni a másikat!

Hanem a király, ki mint tudjuk, igen békeszerető volt, s szörnyen nem kivánta a vérontást, azt mondá, hogy meg kell őket hallgatni, ha meg akarják magukat adni; hátha kellemetes föltételeket szabnak, a miket becsülettel meg lehet nekik adni.

– Vasat nekik a torkukra! Ez az egyetlen föltétel! Dörgött maga Kinizsi is, ki nagyon orrolt rájok a vásonkeői rablás miatt, de a király csak gyenge szívű maradt: hátha jó föltételek alatt meg lehet tőlök kapni Fehérvárt. Hallgassuk meg föltételeiket.

A szabadkozó várőrség, a mint a király elé ereszték alkudozni, gondolta magában, hogy a ki alkudozni akar, annak a legnagyobb áron kell kezdeni, hogy aztán legyen miből leengedni; s annálfogva nem is kértek kevesebbet, mint azt, hogy engedtessék meg nekik síppal, dobbal, trombitaszóval elvonulni szabadon, fegyveresen; magukkal vihessék lovaikat, igavonó marháikat, társzekereiket, minden azokon lévő jószágaikkal egyben; és aztán az ország határaig a király költségén élelmeztessenek, elláttatván mindenféle jóval.

Gondolhatni, hogy megelégedtek volna vele, ha utoljára fegyver nélkül, szekér nélkül, még a trombitát is itt hagyva, magát a puszta irhát elvihetik szárazon a maguk országába.

Hanem a királynak gyönge szíve volt; azt mondta mindjárt az első felajánlásra, hogy «dobzse.»

A bajorok, a svábok síp, dob, trombitaszó mellett vonultak el a feladott Fehérvárból, minden butyrostól, társzekerestől, s a fekete sereg szeme közé nevetve álltak odább a sok összehordott prédával, a mit hét vármegyéből betakarítottak.

Nem is szeretném, ha azt a káromkodást le kellene irnom!

Ekkor az egyszer juthatott volna a fekete sereg busásan pénzhez, az is a porba esett a szájából. Nem is látott aztán többet pénzt soha.

Pedig az a sereg ahoz volt szokva.

Mátyás király idejében fizették rendesen; s ha csatába vezették, ellenség földére jutott át rendesen; ki is tartotta ott magát rendesen.

Most pedig hazajött koplalni.

S még ha haza lett volna, a hová jött!

De a fekete sereg legnagyobb részt cseh zsoldosokból volt toborozva, kik jó katonái annak, a ki őket jól tudta tartani.

A mi magyar volt közöttük, arra is elragadt a sereg szelleme. Zúgolodó, követelő banda lett belőlük; a minek legrosszabbul esett az, hogy nem olyan földön jár, a hol szabad volna magát ellenségképen viselni.

De legzúgolódóbb volt valamennyi katonája közt maga Sándor lovag. Minden pénzét kiosztotta már emberei között, abban a reményben, hogy a legközelebbi zsákmányból kárpótolja magát, s nem kerül visszaszerzésre a sor.

Olyan világ volt, mikor a királynak sem volt soha pénze.

Sándor minden idejét tábori fáradalmak közt töltötte; és a milyen gyanakodé természetűvé lett: látta, mint hervad el eddig szerzett babérkoszoruja levelenkint, hogy fog még ez örök zöldnek hitt leveleken is amaz asszony átka.

Csak három éve mult még Mátyás király halálának, s a győzelem koszoruzta hadsereg, mely egykor az osztrák hadakat összetörte, mely zászlóit a meghódolt Bécs ormára tűzte ki, a világ csúfsága, az ország átka lett.

A gyönge király lágy kezei nem birták emelni a rámaradt fegyvert, a fekete sereg nem vívott már diadalokat az ellenségen, csak békés földmívelők tanyáit pusztitotta. Elkésett a harczból; rest volt a viadalhoz; kifogott vezérén és beszennyezte régi szép hírét.

Dóczy Sándor napról-napra érezte amaz asszony átkának teljesülését. Mind az ő jó híre, mind seregének dicsősége enyészetnek indult.

Egyszer ismét kinálkozott számukra az alkalom a régi becsületet visszavívhatni.

Ali bég, szendrői basa, betört Erdélybe s végigpusztítá Olt kies vidékét. A fekete sereget küldték Erdélybe, hogy verje ki onnan a törököt.

Erdélyben is nagy volt a viszálkodás, egyik főur a másikat szorította ki a vajdai székből, a melyik belejutott, az meg nem sietett oda, mikor szűk volt az állapot. A török rabolhatta az utasokat kényelmesen.

A szegény szászok, székelyek ugyan imádkoztak mindennap háromszor is, hogy hozná az Isten már azt a fekete sereget az ő megszabadításukra.

A fekete seregnek azonban még egy kis dolga volt útközben. Szeged alatt tanyáztak már: Szeged akkor leggazdagabb város volt az országban, semmiféle ellenség sem járta még. A feketék gondolták, hogy hadd ismerjenek meg a szegediek legalább egyet, pihenést tartottak Szeged alatt, megmarasztalva magukat kelletlen vendégeknek.

Az erdélyiek, a hazai vezérek egyre izengettek nekik, hogy jöjjenek már, menjenek már, de ők csak nem mozdultak, még egy kis dolguk volt, a szegedi polgárok elásott fazék pénzeit felkutatni; néhol nehéz is volt a munka, mert a gazda sok torturát kiállt, mig kivallotta, hogy hova dugta el a pénzét, néhol meg az egész tanyát le kellett rombolniok, hogy a befalazott kincsekre rátaláljanak s aztán verekedés nélkül sem ment mindig a dolog; a szegedi nép nem érti a tréfát, ha fejszére kaphat, nem nézi, ki visel uniformist, tehát azokkal is kellett valamit eligazítani. Fel is kellett mindennap gyujtani a várost, hogy a népet megijeszszék, s aztán megint el kellett oltani a tüzet, nehogy az egész város leégjen. És ez mind sok dolgot adott.

A szegény székelyek és szászok egyik követet a másik után küldözték Dóczy Sándorhoz, hogy jöjjön már, mert megeszi őket Ali bég.

Sándor lovag ment volna is szívesen, de nem tudta megmozdítani a sergét helyéből. Mind csak a holnappal biztatták egymást.

Végre aztán a szegény székelyek, szászok azt mondták: «segíts úram Isten, segíts te jó öklöm!» s kardra, kopjára kaptak, Telegdy István alvajda vezetése mellett útját állták Ali bégnek, s csak amúgy parasztosan, minden tudomány nélkül úgy elverték, hogy Vörös-Toronyig meg sem állt, kezükben hagyott minden zsákmányt, két ezer foglyot, két ezer agyonvert törököt, számba sem véve, a kiket a vizbe őltek.

Ők tehát elvégeztek a fekete sereg nélkül mindent maguk, még lábnyomát sem hagyták a törököknek Erdélyben, a mit bottal üthessenek a feketék.

De már ez szégyen, gyalázat volt.

Kinizsi nem tűrhette tovább. Alá volt írva az ítélet, hogy a fekete seregnek le kell törültetni Magyarország földéről.

Ugyanaz a vezér, ki őket annyi diadalra vezette, lőn megbízva, hogy temettesse el őket.

Még javában ott dőzsöltek Szegeden, midőn a király lovassága megérkezett, s minden izenetadás nélkül riadót fúvatva, rájok támadt.

Hanem a feketék régi tapasztalt legények voltak. Akármilyen nagyon nekiadták is magukat a dőzsölésnek, arról az egyről soha sem feledkeztek el, hogy táboruk közepében szekérvárat állítsanak fel.

Ezúttal nagyon is erős váruk volt. Ezer szekeret adtak alájuk, hogy gyorsan érkezzenek Erdélybe, azokat a szekereket ők úgy állították körbe, hogy rúdjaikkal mind kifelé álltak, a hátulsó tengelyeikkel pedig összeértek, és saraglyalánczaikkal össze voltak kötve; úgy, hogy ha a lovakat a szekerek elé fogták s a lánczot megoldták, egy pillanat alatt fel volt bontva és útnak eredt az egész szekérsáncz, ha pedig kívülről akart betörni az ellenfél, az semmiképen sem birta a szekérkört megkezdeni.

Az első meglepetés után rögtön minden oldalról e szekérvárhoz futottak a feketék. Nem volt annak nyílása sehol, mert mindenünnen fel lehetett rá kapaszkodni, s ha egyszer a szekéren fenn voltak, a leghatalmasabb csatahomlokot képezték, a honnan egyenlő magasságról verekedhettek a lovagokkal.

A királyi lovasság ugyan, a kit a sánczon kívül kapott, azt társai szemeláttára lekaszabolta, hanem azután, hogy magát a szekérsánczot támadta meg, abba sehogy sem bírt betörni, különösen lóháton, gyalogságot pedig nem hoztak magukkal.

Háromszor is megkisérté a lovasság a rohamot, de soha sem tudott dárdahegyig jutni, a kiálló rudak még kaszákkal is el voltak látva.

Dóczy Sándor az ismételt rohamok alatt megismerte a lovasság vezérét, Bakács Simont, s a vezérek átkiabáltak egymáshoz.

– Mit jöttök ránk?

– Megfenyítünk rablástokért.

– Ti nagyobb rablók!

– Mi erősebbek!

– No az majd elválik! kiáltá Dóczy Sándor, kiben a dölyf volt már megsértve. Azt vélte, ez csak valami vezéri versengés ő ellene. Bakács mindig ellensége volt: nem ritka dolog, hogy egyik magyar vezér a másikat megtámadja; hisz János herczegnél adták a példát.

Azért is, a mint a királyi lovasság a harmadik rohamot is hasztalan kisérté meg, s felhagyva a további ostrommal, az elfogott feketéket, kiket a városban kapott, a szekérsáncztól két nyíllövésnyire sorba felakasztatta, s aztán kezdett Halas felé vett irányban lassan eltávozni: Dóczy összehívta hadnagyait s felszólítá őket, hogy ne engedjék ezt a gyalázatot magukon száradni; álljanak boszút a kivégzett bajtársakért. Azok ugyan lovon vannak, de ők meg szekéren, s ha egérutat kapnak is egy ideig, majd következik az áldott halasi homok, a hol könnyebben haladhatni gyalog, mint lovon; utól fogják őket érni és véres boszút vesznek rajtuk.

A tervet hangos ordítás helyeslé. A szekérvárat szétbonták, az egész sereg tengelyre űlt, s kezdték üldözni az előre haladt lovasokat.

A hogy Dóczy Sándor megjövendölé, a halasi homokpusztánál már utólérték a lovasokat, kik csak léptetve haladhadtak előlük a süppedő fövényben.

Itt ők is leszálltak szekereikről s csatarendben utána eredtek ellenfelöknek.

A tér kedvezőtlen volt minden lovassági működésre. Az a sivó homokpuszta tele van buczkákkal, mik a lovasság hadrendjét széttörik, törpe nyírfa- és boróka-erdők állják mindnütt útját, a ló csülkig dagasztja a homokot, s nem bírja hátán a lovagot, itt a gyalog katonának van előnye.

A feketék már beérték ellenfeleiket, csak egy buczkás jegenyeerdő választá el még őket, melyet a lovasok nagy sietve igyekeztek elérni.

Ha az erdőben megrekednek előttük, ugyan tizedelve fognak belőle kiszabadúlni.

Hanem a mint az erdőhöz értek a feketék, egyszerre csak nyílzápor fogadja őket az alacsony bokrok közül.

És akkor egy trombita szóra egyszerre megelevenül az egész puszta, minden bokor, minden buczka rejtett vitézeket ád elő, kik íjjal, lándzsával, oldalt és hátba fogják a feketéket; szemközt pedig, az erdőben eltűnt lovasság helyett előnyomúltak Kinizsi rendes gyalogezredei; míg hátuk mögött a szegedi népfölkelés kaszaerdeje csillámlik föl.

A lovasság csak kelepczébe csalni volt ellenük küldve, s ők okvetlenűl belemennek a csaptatóba.

Mikor Sándor lovag Kinizsi seregeit megismerte, vissza akart fordúlni, hogy szekereit elérhesse, de már későn volt, azokat elfoglalták a szegedi kaszások s háta mögött épen olyan szekérsánczot húztak ellene, a milyennel ő szokta az ellenséget feltartóztatni.

«Meg kell nekünk ma halnunk itten!» kiálta Dóczy kétségbeesve, s azzal ismét visszafordult, hogy ha már el kell vesznie, legalább vitéz karoktól érje a csapás; ne kaszakapa verje agyon, mint a kutyát.

Ott pedig bizonyos halálba rohant a fekete sereg.

A halmok, a buczkák, mind el voltak állva lövészekkel, kik a feketéknek lehetetlenné tették a szétszórva elmenekülést. Neki kellett vágniok Kinizsi derékhadának.

Az ádáz viadalnak csak a késő este vetett véget. Maguk az elemek is a feketék ellen támadtak fel; olyan szél kerekedett, mely a puszták homokját épen arczaikba fútta, megvakítva a csatába rohanókat, kik tizével-huszával szétverve dulakodtak ellenfeleikkel, s nem kértek, de nem is kaptak kegyelmet, mert a ki megadta magát, azt rögtön felkötötték a legközelebbi fára. A ki elesett, azt legalább azonnal befútta a szél sivó homokkal, nem kellett neki sírásó, reggelre temetve volt szépen.

Így temették el egy nap alatt a hírdetett fekete sereg javát. Négyszázan estek el karddal kezükben; számtalanból lett erdők fájának átkozott gyümölcse.

Csupán egy három ezernyi csapatnak sikerült magát eltorlaszolni az erdő sürűjében, hirtelen levágott fákkal; kiket onnan nem birtak kiszorítani késő estig. Ennek a csapatnak vezetői voltak Sándor lovag és Haugwitz hadnagy.

Kinizsi előbb rájok akarta gyujtani ez erdőt, hanem reggelig lehült boszúja, s szabad elvonúlást ajánlotta körülfogott maradványnak oly föltétel alatt, ha megesküsznek rá, hogy soha többet Magyarország földére be nem teszik lábukat.

És Dóczynak meg kellett esküdnie, hogy soha Magyarországot többé ne lássa. Oh! amaz átok nemcsak a földre verte őt le, még e földről is kiverte.

Pedig olyan igaza volt a betölt átoknak.

Hisz onnan származott e végzet, hogy ily dicső hősök eladták dicsőségüket nyomorult aranyért! Megkóstolták az árulás kenyerét: akkor ízlett az nekik, most aztán haláluk lett, a mivel torkig laktak.

Nem kellett volna Mátyás király fiát eladni százezer aranyért!

Most aztán se haza, se dicsőség.

Magyarország határán túl Haugwitz hadnagy vette át a vezérséget. Átmentek Ausztriába. A morva határszéleken kész rablóvárak voltak akkor, csak azoknak az uraival kellett összebarátkozniok, s aztán folyhatott a mesterség.

Miféle mesterség? Hát a rablás. Űzték ezt akkor elegen. Olyan tudomány volt, mint ma a börze-üzlet. Volt is miből gazdálkodni: Morva, Ausztria előttük állt; a mi szemüknek megtetszett, azt kezük ott nem hagyta.

Nem volt már dicsőség; de volt még dorbézoló élet.

Annak is vége lett aztán egyszer.

Az ausztriai rendek megsokalták a rablást saját határaikon belől, s körülfogták a fekete sereg rablóvárait és megostromolták őket.

A hadszerencse sem volt már velök. Ők, kik néhány év előtt Bécs falait rombolták, s diadallal vonultak be Bécs főpiaczára, elbuktak a harczban, s ugyanazon Bécs piaczán háromszázat végeztek ki közülök szégyenletes halállal.

És ez mind büntetés volt az árulásért, mit Mátyás fián elkövettek.

Más ötszáz fogoly, köztök Dóczy Sándor is, Eyzinger kezébe esett.

Eyzinger válogatott kegyetlenségeket gondolt ki a kezébe jutott foglyok elemésztésére.

Németújvár új erődeit épen akkor építették, s roppant mészkemenczék voltak a földbe ásva, mikben a várépítéshez való mészkővet égették.

Eyzinger azt itélte, hogy a fogoly feketéket e mészkatlanokba hányják, mikor legjobban robog bennök a tűz; hadd vegyüljenek azon vakolat közé, melylyel ama várat újra fogják építeni, a mit annyiszor vívtak ők maguk, diadalmas zászlóikat kitűzve lerombolt falaira.

Dóczy Sándor arra volt itélve, hogy végignézze társai kínhalálát és maga következzék legutoljára.

Látta, a mint belehányták bajtársait egyenkint a füstölgő katlanokba. A mészkemencze kürtője, mely addig fehér füstöt gomolygott ki lomha foszlányokban, egyszerre feketére változtatta füstjét s azt megint lövelte fel, sűrű sziporkával vegyítve s pokoli üvöltést hallatott tűzokádó torkából.

Dóczy Sándor azt képzelé, hogy az örök tűzre jutott bajtársainak kínordítása az ott lenn. Pedig csak a kürtő búgása volt, melyben odalenn tánczolt a tűz az új tápláléktól.

Íme tehát, itt van amaz asszony átkának a vége!

Meggyalázva, számkivetve, rablóvá sülyedve, a hír legalsó fokán, a gonosztevő rossz hírében, úgy kell elveszni, mint dögvészes állatnak.

És hajdani ellenségeinek hahotája közepett.

Hanem hát még nem volt itt az átok vége.

Még sok volt abból hátra!

A sors is beleszólt abba, a mit Eyzinger végzett.

Azok a sziporkák, miket a mészkatlanok az égnek löveltek, tovább égtek, mint máskor, s a szél elhordta azokat negyedórányira is. Több közülök a lőporos körönd tetejére talált, s mikor legjobban kaczagták a mulatságot a bömbölő mészkatlanok s a boszuló német urak, egyszerre egy földingató robbanás némítá el a kaczajt és halálkiáltást: a lőporkörönd fölrobbant, ledöntötte egy óranegyednyi körületben maga körül a gyönge épületeket, lefordítá a sánczot, mely előtte állt, az árokba, s gerenda- és téglatöredékkel hinté be a pusztulás szérüjét.

Összedült a börtön is, melybe a feketék voltak zárva, őröket, foglyokat maga alá temetve. S a fatetőzet a mészkatlanokra zuhanva, rettentő máglyát gyujtott a közös autodaféhoz; abban a máglyában aztán győztesek és győzők éghettek egyformán. Hanem boldog volt, a ki a rombolás helyéről menekülhetett.

Össze-vissza, egymás hegyén-hátán futott, bukdácsolt úr és közkatona, ingre vetkőztetett fogoly és perzselt ruhás főtiszt; egyik sem ügyelve a másikra, csak a rémséges veszélyre, mely eszétől fosztott meg mindenkit.

Igy menekült meg Sándor lovag is. Mire futtában valahol leroskadt, s ott megpihenve, eszméletéhez tért, egy erdő közepén vette észre magát, öltözetétől megfosztva, mezitláb, hajadon fővel.

A mit megmentett, az volt a puszta élet.

Egy erdei csősz lakáig vánszorgott; annak azt mondta, hogy rablók fosztották ki az erdőben; az adott neki irgalomból egy rossz szürt, meg egy pár rossz papucsot, a mit már ő sem viselhetett, meg egy tarisznyát, hogy mehessen koldulni.

Tehát még hátra volt amaz asszony átkának a vége.

Még hátra voltak a koldusbottal vezetett évek, a miket végig kellett járni az egykor oly büszke lovagnak, a fekete sereg kapitányának, Mátyás király kedvenczének, a királyfi hűtlen elárulójának.

Hosszú, hosszú ideig tartottak a vezeklés napjai a megmenekültekre nézve. A gyász, a szégyen és bánat napjai voltak azok. Kiket a németujvári mészkemenczék mellől a szó teljes értelmében világba sodrott a sors, azontul mint koldusok voltak kénytelenek tengetni nyomorult életöket, vagy pedig keserves munkával, miket erdők, bányák adnak. Nekik a napvilágot s a városok zaját kerülniök kellett. És mindennél jobban kerülniök kellett a haza földjét, dicsőségük szentelt földjét, Magyarországot.

Elkövetkeztek végre a magyar nemzet legsúlyosabb napjai. A török császár megindult a keresztyén hit védbástyáját, Magyarországot összezúzni.

A haza hívei, édes gyermekei siettek a király zászlói alá. Oh, be kevesen voltak ez édes gyermekek! Annál nagyobb áldás az ő emlékükre!

Azon seregek között, melyek Mohácsnál elég jókor érkeztek meg, hogy a haza vértanúinak sorába beiktassák neveiket, voltak fényes, voltak rongyos hadcsapatok, de egy sem volt köztük rongyosabb, rozsdásabb, mint az, mely Ausztria határszéléről gyalogolva jött idáig. Csupa ősz, tépett férfiak; arczaikon régi csaták sebhelyeivel s a későbbi nyomor barázdáival. Fegyverzetök is olyan rozsdás, mintha eldugva hevert volna évek hosszú során át barlangokban, faodukban; s a zászlónak csak rongy már a lobogója, de még kivehető rajta egyik felén a halálfő, másik felén az országczimer.

A kis csapat vezetője, hosszú, őszszakállú agg, odavezetteté magát a legelső nemesi hadnagyhoz, a kit a tábor szélén talált s fölajánlá neki csapatát.

– A kiket látsz, vitéz hadnagy: a fekete sereg rongyai. Nevünk nincsen, mert száműzöttek voltunk eddig. Most összeszedtük elszórt társainkat, hallottuk, hogy Magyarország nagy veszedelemben van. Itt akarjuk megérni a mi halálunkat.

– Légy üdvöz, öreg bajtárs, szólt a hadnagy s kezét nyujtá az öregnek; szívesen veszlek csapatoddal együtt dandáromba. Haj, az én apám is a fekete sereg kapitánya volt egykor, a derék vitéz Dóczy Sándor.

– Te Dóczy Sándor fia vagy? szólt az öreg s nem ereszté el a neki nyújtott kezet. Hajdan azt beszélték, hogy Dóczy Sándor egyetlen fiát agyonütötte, őrült észszel.

– Megütötte, ma sem tudja senki, miért? de hogy nem halt meg, annyi bizonyos, mert különben nem beszélne itt most veled.

– Van nőd, gyermeked?

– Van, öreg. Van jó hű feleségem; leánya annak a Dombay Ferencznek, kit apám szerencsétlenül megölt egy ütközetben.

– Él-e még özvegye Dombay Ferencznek?

– Az is ott lakik velünk s apró unokáiban egészen boldog.

Az öreg hadfi nem szólt többet, hanem félre ment, a hol nem látta senki, és sírt.

Jött nemsokára az átkos augusztus 29-ike, János fővételének napja, mely hazánknak is fejét vette. Hogy soha ne virradt volna e nap!

Alkonyatra járt az idő, midőn megkezdődött az ütközet. Mire éjszaka lett, már akkorra minekünk is éjszaka lett.

Dóczy Gerő és csapata a Bali béget visszatartó Ráskayhoz csatlakoztak, s így maradtak ki a derék sereg romlásából, melyet a szultán négyszáz ágyuja halomra ontott.

De annál dicsőségesebb volt viadaluk.

Mikor a ruméliai lovasság egész erejével ráveté magát Ráskay gyengébb hadára, akkor a fekete sereg rongyos vitézei előre nyomultak.

– Ki a napfényre, rozsdás pallosok! itt az idő lekoptatni a foltot!

És bizony lekoptatták.

Ők csak gyalog, az ellenség lóháton, mégis ők álltak magasabban, mert dombot vertek maguk alá levágott ellenségekből.

Az ősz vezér úgy küzdött, mint a ki meg akar halni. Még fövegét is eldobta, hogy annál könnyebben érje a halál.

Hasztalan! Kikerülte őt nyíl és kopja, mintha csak azzal volna megátkozva, hogy ne birjon meghalni, hogy ne fogjon rajta a fegyver.

Pedig alig tizedmagával küzdött már, két kézre fogva pallosát. Fehér haja repkedett körülötte a szélben. Bőszülten ordít a tenger ellenségre, hogy miért nem jönnek többen?

Míg egyszer azon vette észre, hogy a puszta levegőben süvölt már minden csapása.

Szétnézett; hová lett a barát, hová lett az ellen?

A fegyvertársak ott feküdtek már sorban, s az ellenfél csapatja más irányban száguldott el.

Sötét volt már.

A zápor zuhatagban omlott s csak olyankor, midőn a villám egy perczre megvilágítá a tájat, az esősugárokat, mint millió ezüst hárfa húrját ragyogtatva, a fényözönben egy rémjelenet tárult az agg küzdő elé.

A török lovasság a magyar lovasságot közre szorítva, elgázolni igyekezett; azért hagyta el a tért, s ott a vívók közepette meglátta a vén hadastyán a csapat hadnagya kezében a fennen lobogtatott zászlót. Az a hadnagy Dóczy Sándor fia volt.

A vén harczos felordított, mint sebzett oroszlán, s egy gazdát vesztett paripa nyergébe felkapva, odavágtatott a küzdők közé, ádáz csapásokat osztva jobbra-balra. Vasból látszott lenni az egész ember, nem fáradt ki, nem sebesült meg; keresztülment a merre akart az ellenségen, nyilt előtte az út, mint a kaszás előtt.

– Ide, Dóczy! kiáltá, midőn a zászlós hadnagyhoz ért. Te előre, én majd hátul maradok.

Azzal a hadnagyot eresztve előre, maga födözetére maradt, tíz ellennel is harczolva egyszerre; az a rozsdás szablya szörnyű zenét zengett a fényes kardok, kelevészek között; a haldoklók énekeltek hozzá.

– Ne félj, Dóczy! csak előre!

És már kivágták magukat a körülfogó csapatból; akkor az öreg vitéz alatt összeroskadt a ló a kapott sebektől.

– Menekülj! kiáltá a hadnagynak, én beszámoltam már!

De az ifju lovag nemes vitéz volt; mikor azt látta, hogy hős megmentője alatt összeroskad a ló, visszaugratott hozzá s szétverve róla megtámadóit, kényszeríté, hogy üljön föl mögéje a nyeregbe.

Az öreg először azt mondta: nem, azután meggondolta magát, s fölkapott a hadnagy mögé a paripára.

Azzal menekültek futvást.

Sötét volt már, ellenfeleik nem igen üldözhették őket bátran, hanem utánok nyilaztak sokáig; végre eltakarta a futókat az éj, a zápor és a nádas.

Mikor végre megállapodhattak egy tócsa partján, melyen kettős terhe alatt alig mehetett volna a paripa, a hadnagy azt kérdé öreg bajtársától:

– Hogy vagy öreg?

– Már most nagyon jól. Két nyíl talált az oldalamba.

A hadnagy akkor vette észre, hogy az öreg halálosan meg van sebesítve.

– Te testeddel felfogtad a nyilakat, a mik nekem voltak szánva.

– Ne bándd. Az esik nekem igen jól. Eddig nem fogott engem a fegyver. Most már fektess le a földre és engedj meghalnom.

– Azt nem teszem, öreg bajtárs. Itt vannak nem messze nőm, gyermekeim, anyósom; szekérre raktam őket, hogy ha menekülni kell, futhassunk Zápolya táborába, ki még kész hadsereggel áll Szeged alatt. Bár ide várták volna. Elviszlek magammal, ki életemet megmentéd, vitéz bajtárs; asszonyaim majd ápolni fognak.

A sebesült hadastyán halkan azt nyögé rá: így is jól lesz.

– Nem szomjazol-e? kérdé a hadnagy.

A sebesült azt nyögte, hogy igen.

A hadnagy telemeríté kürtjét a tócsából, és odatartá a sebesült ajkaihoz.

– Iszapos biz ez; a zápor felkavarta; talán véres is, de nincs más.

Az öreg pedig nagyot ivott a kürtből, utolsó cseppig kiürítette tartalmát s aztán felsóhajtott:

– Huszonnégy év óta első ital ez, a mi jól esik.

– Nincs rossz bűze a víznek?

– Mintha kristályforrásból merítetted volna.

Azzal a hadnagy maga gyalog ballagva a ló mellett, sebesült bajtársát odakötözé a nyereghez, nehogy leessék róla, s egész éjjel bujdokolt a réteken, mocsárokon keresztül, míg végre egy kompra akadt, mely az ütközetből menekülteket a tulsó partra átszállítá.

Ott vártak reá neje, anyósa és gyermekei.

Azok már hallották az elébb menekültektől az elvesztett csata hírét, s kétségbeesve várták a parton, nem érkezik-e az, a ki mindnyájuknak egyetlene?

Mint örültek, midőn ölelhették!

Nem történt semmi baja, nem érte ártó aczél.

– Ez a hős társam fogta fel rólam a nyíl hegyét; ápoljátok őt helyettem, mert az ő vére most az enyim helyett folyik.

A nők bevitték a sebesültet a halászkunyhóba, a melyben megtelepültek; elővették a készen tartott balzsamot és kenőcsöket, hogy sebeit bekötözzék.

Az agg kezével inte, hogy mind hasztalan az.

Az egyik nyíl nagyon jó helyre talált.

Az özvegy Dombay Ferenczné megfogta az agg harczos kezét, s azt kérdé tőle: fáj-e?

Mert ha még fáj, akkor van reménység, de ha nem fáj, akkor már közel a halál.

A sebesült azt mondá: nem nagyon.

Dombayné nem szólt többet, csak letérdelt mellé és halkan rebegett egy imádságot:

– Amen, Amen!

A sebesült csendesen figyelt rá.

– Érettem imádkoztál-e?

– Éretted és mindazokért, kik a hazáért meghaltak.

– Halálos ez a seb, úgy-e?

– Bizony halálos. Légy készen rá öreg keresztyén. Egykor szegény férjem is e helyen kapott sebet oldalába, és ő is karjaim közt halt meg. Isten legyen megbocsátó bírája annak, a ki megölte.

– Hát te megbocsátottál-e neki?

– Járjon békével, ha égben, ha földön van.

– Úgy készen vagyok az útra! hörgé a sebesült s kiszakítá kezével a testébe lőtt nyilat; ez a kéz ölte meg férjedet! Isten kegyelmezzen nekünk, szegény árva hazánknak…

Azzal megcsókolta előtte térdelő kis unokája arczát Sándor lovag s lehajtá fejét és meghalt.

* * *

A fekete sereg utolsó harczosai mind ott hullottak el a mohácsi csatatéren, sebeikben feküdtek szerte a vérmező körül.

A ki rájok gondol, csak dicső kezdetökre és végökre gondoljon, a szomorú gyász emlékét ne akaszsza sírjok fölé.