HOL LESZÜNK KÉT ÉV MULVA?1)

vagy

HÁROM EXCOLLEGA SZIBÉRIÁBAN.

Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban.

Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr födi testét.

A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.

Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán, s nem hagyják aludni.

A mennyiben éjjelnek lehet nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.

A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti szinekben, délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.

Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak.

S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tünik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember és karcsú, mint a gyertyatartó.

Lábán csónakalakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze-lába lógatva veri a nagy termet inát.

A termet hármat lép a láthatárról s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.

– Ki vagy? megállj! kiált, puskáját nekifogva Imre.

– Polgártárs, Pálfi Albert! felelt kinyujtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.

– Ah, hozott Isten! jó sikerrel jártál, a mint látom.

– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mértföldet jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.

– De már úgy én jobban gazdálkodtam, szólt Imre; nekem kilenczven farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.

– Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.

– Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.

– Hanem szegény G.....i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.

– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?

– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefujja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.

– Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a helyén el lehetsz.

– Van sok iramszarvasod?

– No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, fölségeset!

– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.

– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, soha sem zugolódik, pedig ugyan sok dolga van, most épen kozáklevest főz, pompás comedentia. Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha, aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.

– Pompás! Hisz még így vendégeskedünk is.

A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik, s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba, s el kezdtek hengergőzni.

A szánból ezalatt egy kis apró ember pattant elő, a sipkája épen a csipejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.

De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke túszli által.

– Isten jó nap, polgártársak, szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén magát kiküzdeni medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet.

Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:

– Ah! ön itt Nádaskay!

– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.

– Hozta isten, hozta isten!

– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.

– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja, honnét jön?

– Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.

– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az erdélyiek?

– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétujjú keztyűt, mit egy nagy tenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, az óta gfrorneszül hoztam volna ide.

– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.

Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt felépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyuval szépen kitapasztva.

Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő ujjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti szinházban.

A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.

A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztenek magok körül.

A falakról sok mindenféle túrózsacskó lóggott alá, s köztük egy boldog emlékű operngucker.

A három collegának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra leheveredjenek, s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne vágjanak.

Ez alatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyuból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ága-bogát hordják?

Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.

Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Zuh. Tserv.

Ezek az orosz alphabet betűi.

Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó pronunciatiókon keresztül botorkálni s úgy megsírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezitláb sétálniok.

Hát még mikor a samojed ábéczére került a sor!

Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemecath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj.

Irásjegyek: Petocho. Revoczo. Chevoczo. Selofo. Eczoczo. Gyiczoczo.

Hogy a kakas csipje meg, de szép!

De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok közt lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.

– Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang s ha meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.

– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utolsó hírt Illyriából?

– Honnét?

– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának hijják.

– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.

– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul. Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság is «nyitránszke stoliczi» név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Zvatopluk puskaportartója volt.

A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczymarsot húzni, helyette a «nyeksze hrusti saka mala»t kell fujniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a «Nyitra, ti viszoka Nyitra!» helyett a «hej huj nem bánom»-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.

– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?

– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták neki, hogy ég a ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta, hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkozott, hogy kanala is legyen, a mivel megegye. Azt az egy pár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen fel és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe csukatott. Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőr csákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó turós haluskát, kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mind szélesebb tért kezdtek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőség.

– De hát senki sem gondolkozott ellentállásról?

– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a nemzetőrséget organisálni. Két hétbe került bele, míg a nemzetőrségi qualificatiót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója vagy piros. Utoljára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Nehány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban: a legelső faluban elcsipte őket a szolgabiró, mint lázítókat s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk: mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utoljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők irtak; s nehány hét mulva muszka ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18,000 aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt legyenek e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt, s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak és öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet. Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön agyba-főbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betüket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik t. i. szép volt: a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is 4 láb magas, ott ezek is elkelnek.

– Hát a földmívelők mivé lettek?

– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekre, most azok esznek ott zabkenyeret, s készítenek főzőkanalakat, a zsiros alföldet pedig beültették gyönyörű szép muszkanemzetséggel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.

– Megvan még Kecskemét?

– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árvavármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokróczot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreczeni czipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereczeket, kulcsosokat, kakastejjel, varjúvajjal sütött kenyereket csak hiriből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött muszkaivadék, a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.

– Ejnye, be hamis nevek.

– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a «grad.»

– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?

– Utója felé csakugyan kezdték elhinni, hogy a 1-æ 9-us nem szentirás, s hogy a muszka a repræsentiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró B.... Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy harminczezeren, mind megannyi szolgabiró, táblabiró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus urist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki felett regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyülési dictiókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt még is nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kigyótánczoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely félnapig el tud beszélni, a nélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.

– Hát a radicálok élnek-e még?

– Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t. i. a vizet lecsapolhatják róla.

– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?

– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.

– Mondj valamit Petőfiről is.

– Nem tudni róla bizonyosat. Némelyek szerint a hajdúböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztre feszíttetett, s ily situatióban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a motyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, a ki a királyokhoz verset mert irni, a miért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.

– Hát Lauka Guszti?

– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a mult tavaszszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett, s Guszti legalább protopopa fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.

– Hát Horváth Laczi él-e még?

– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.

– Hát vajjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsirozott a muszka alatt?

– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás czár nevenapjára irt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a czár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai conversatió után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harminczezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár, s minden nap dictiókat tart a Pilvaxban a muszka juratusoknak. Mikor a czárral contraktust kötött az udvari poetai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának: 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő: hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse, s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics-ház vallattassék be örökös és elidegeníthetlen tulajdonául Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábas kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül, semmi másnak disznólábat füstölni ne legyen szabad. A czár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláirta. Sőt egyszer arra is rávette a czárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a statusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós czár csak akkor hült el, mikor liquidátióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát. Kétheti prolongatió és kamat maga felemésztette az urálhegyi platinabányákat.

– Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?

– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskievicscsel a «grober Sepl»-hez gabelfrüstückre, a kinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generalisnénak ád rendesen serenadot egy simpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni «a vitéz kozákhoz», hová az orosz hautevoléei elite szokott összeseregleni, ott egy portió aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol déczbundában adják Romeo és Juliát, hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva tánczolja a kakukát. Rendesen a czár páholyába szokott járni, kinek mind a kilencz leánya fülig szerelmes bele, s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára, a Ráczvárosba csájára és ráczürmösre.

– Színházat emlegettél. Miféle színház az?

– Természetesen, hogy a nemzeti, a kerepesi-uton. Szinészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem tánczolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai szinészeink közül egy-kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utoljára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragicus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy æstheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kaczagás miatt, kivált mikor az ötödik felvonás végén mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a sugólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi «Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Seczki pogyszem!!! Zatráczeni! (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy «bravó!») hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a lehullott szereplők nem keltek fel többet. Az utolsó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg egytül-egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Fejenként egy hordó caviar, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, meg harmincz kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy, mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; a ki megbetegszik vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a ki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.

– Bíz ezek szomorú dolgok, édes excollega, és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes százhatvanezer orosz hat millió magyart semmivé tenni.

– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligentia meg volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem veszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, a kik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő mulva várat lehetett építeni az úri koponyákból. A nép izenként szedte szét legnépszerübb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok: hogy a tót ragad, mint a kulláncs!

– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?

– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik, hogy az academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: «van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?» A nyelvészeti ez: «micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafor!?» Az orvostani ez: «miért van az embernek a szája az orra alatt és nem a háta közepén?» (Valóban szép figura volna egy tudós, a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: «fejtessék meg, hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?» A históriai ez: «vajjon Tamerlan piszkálta-e fogát ebéd után, vagy sem?» A philosophiai elvégre ez: «mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége: hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?» A pesti vagyis czarogradi kozák hetmant kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.

– Persze: a sajtószabadságnak vége van?

– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-iki országgyüles elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit sem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával 900 esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett, ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Irni csak azt szabad, a mi igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha irja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz érzelmes verset irni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: «Don Hernando Hernandez, i Bachamode i pena fulgida, ön semmirekellő!» rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítani: hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a czár évenkint százezereket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Sibériába?

– Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.

– Vahot collegát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.

– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…

… Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlök, mindig jobban ordítottak, mindig jobban, erre fölébredtem.

… Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utczákon. Az önkénytesek csapatja toborzott, dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy percz alatt felvillanyozta a várost.

Hála istennek, tehát nem vagyunk Siberiában!

Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet.

Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengerikutya-fogakat.

Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit.

Hungariát nem hívjuk Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztoliczi még mindig ott fenn van a hegyek között.

A Rákóczi-induló helyett nem huzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a boltfelirások hála Istennek még mind németül vannak.

Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabirák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a municipiumokat és pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba a hónuk alatt.

Petőfit még mindig nem égették meg, sőt a «két ország egyesülése» verse óta a Pesti Hirlapban a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból superintendens.

A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, a hol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, a hol ez előtt tizenkét esztendővel volt.

Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindig magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges éjszakfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.

No de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte boszút, s ez arra mutat: hogy csakugyan nem vagyunk Sziberiában, s ha Isten úgy akarja, nem is leszünk.

Amen…