A FRÁNYA HADNAGY.

(Egy furirsicz naplójából.)

1850.

Soha olyan embert, mint az én hadnagyom volt!

Nem azért, hogy az én hadnagyom volt, de olyan víg embert soha sem láttam életemben.

Mikor magához fogadott, azt gondoltam szörnyű morózus képéről, no ez valami ugyancsak agyonharaplak úr lesz egyszer, hanem csakhamar át kezdtem látni, hogy ő azt a vadalmába harapott ábrázatot csak úgy kölcsön kérte s az alatt a legvígabb szívet hordja rejtve.

Ha én olyan szépen tudnék irni, mint a poéta és a tudós urak, gyönyörűséges regényt csinálnék az én gazdám viselt dolgaiból; de hiába, én azt nem tanultam, nem értek hozzá, ennélfogva csak annyit teszek, hogy leírok egyet-mást, a mi vele történt, össze-vissza, egybefüggés nélkül, a mint az a katonaéletben meg szokott történni.

Meglehet, hogy ezeket a históriákat nem fogják azok az urak, a kik többet tudnak, mint én, valami mesterséges szépséggel formáltaknak találni, de hiszen én azt nem is kivánom, csupán csak meg akarok emlékezni az én hajdani gazdámról, a ki hadnagy volt a honvédeknél; a kik ismerték, tudhatják, hogy milyen nagy gavallér volt a leányok körül, s milyen jó katona volt a háborúban.

* * *

Erdélybe tettek bennünket egy újonan alakított zászlóaljhoz, mely még nem volt egészen felszerelve.

Csak a puska hiányzott még, meg a tölténytartó. Köpönyegje senkinek sem volt; egyébiránt az egész ármádia annyiban volt uniformis, hogy mind mezitláb járt.

Az én hadnagyom sokat panaszkodott a kapitánynál, a ki egy incarnatus cseh erdőmester volt valaha, később kávés Pesten, míg a leányának a férje őrnagygyá lett a zászlóaljunknál s az megtette kapitánynak. Tehát ennek, mondom, sokat panaszkodott a hadnagyom, hogy a szegény katonák fáznak, adjanak nekik legalább köpönyeget. De mind hiába, az őrnagy urak elkártyázták a pénzt, a mit a kormány a csapatok fölszerelésére küldött s a sok unszolásra végre is a jámbor cseh exkávés egy bonmotval fizette ki a hadnagyomat, melyet állítólag Napoleon mondott a katonáinak, mikor Egyptomban leszakadt róluk a ruha és zúgolódni kezdtek.

«Avecd pain et du fer on peut aller a Chine.» Annyit tesz körülbelől, hogy: «vassal és kenyérrel Chináig el lehet hatolni.»

Az én hadnagyom ezt a sort leiratta velem százötvenszer külön papirosra, azután kivitte a legénysége közé: «No fiaim, itt a köpönyeg,» s feltűzködte a vállaikra gombostűvel.

Még csak csizma kellett.

Csakugyan kaptunk is egy szép reggel háromszáz darab újdon-új suvixos iskátulát.

Engemucscse! ez jó gondolat, mondá a hadnagyom, csizma helyett suvixot küldeni! S másnap, hogy a kis szürke generális szemlét tartott a sereg felett, a mi századunk gyönyörű fényesre kisuvixolt mezitlábakkal defilírozott el a vezér előtt, hátul mindenkinek sarkantyú volt pingálva a sarkára krétával.

A vezér először nevetett, azután pedig összeszidta az őrnagyunkat.

Az őrnagy is nevetett először, s azután összeszidta a kapitányt.

A kapitány végre elkezdett veszekedni az én hadnagyommal, a hadnagyom pedig ő vele, s miután az egyik magyarul, a másik németűl nem értett, egyik sem végzett semmit a másikkal.

Utóbb is úgy szoktunk el a mezitláb járástól, hogy egy oláh falut dicsőségesen elfoglalva, az oláh menyecskék ott felejtett piros csizmáiban honosítottuk meg lábainkat, s azóta piros csizmás regementnek csúfolták századunkat.

Könnyű volt nekik beszélni onnan az üveges hintóból.

* * *

A legelső csatában nem sok tennivalót találtunk. Messziről lövöldöztek felénk, nekünk csak állni kellett.

Az ujonczkatona kapkodta jobbra-balra a fejét, a mint valami láthatatlant fütyölni hallott a levegőben.

– Ne kapkodd a fejedet öcsém, kiálta rá olyankor a hadnagyom, mert még bele találod ütni valami golyóba.

Volt köztünk egy öreg süket ember. Erővel eljött velünk, hogy ő golyóbist visz haza a gyerekeinek játszani. Negyven esztendő óta nem hallott már egyik fülére sem. Csak úgy kézzel-lábbal lehetett vele beszélni.

Egy pillanatban nyolcz ágyút sütöttek el az ellenség részéről egyszerre. Rengett bele hegy völgy. A süket erre szétnézett és azt mondta, hogy valahol elsült egy puska.

Mi felénk azonban egy messziről irányzott golyó kezdett gurúlni. Már rég leesett röptéből a földre, gurúlva szép egyenesen s csak olykor ugorva egyet, ha véletlen kavicsba ütődött.

A hadnagyom intett az öregnek, hogy ott jön a golyóbis, fogja el szaporán.

Az sem volt rest, lekapta a nyakából szűrzekéjét s a mint a golyó odaért, hirtelen lefülelte vele, mint az ürgét szokták.

Hanem a golyónak az a szokása, hogy még fáradt korában is jól birja magát; mire a mi emberünk elkiáltotta magát, hogy «fogom», már az akkor tíz lépésnyire volt tőle, szörnyű lyukat ütve a ráborított köpönyegen.

Ez azután szaladt utána, kergette messze földre, hol előtte járt, hol utána, míg végre vagy ötszáz lépésnyi távolban csakugyan elfogta s hozta vissza nagy triumphussal. Otthon persze azt mesélte, hogy rajta volt a köpönyeg, mikor kilyukasztotta a hatfontos galacsin.

A második csatában már egy ágyút vettünk el az ellenségtől.

A szerencsétlen nagyon közel jött hozzánk, s mielőtt ránk lőhetett volna, a hadnagyom elhitette a legénységgel, hogy az a mi ágyúnk, melyet mindjárt elfog az ellenség, ne engedjük!

Nem is engedtük, nekiiramodtunk; ránk lőtt egy párszor, de soha sem talált, s míg ideje lett volna bámulásából magához térhetni, már útban voltunk vele hazafelé. Az egészet kevesebb időbe került megtenni, mint leirni.

Azóta nem csufolta senki a piros csizmás regementet, sőt nemsokára puskát is adtak a kezünkbe. Lőni persze bajos volt egynémelyikkel, de ütni mind igen alkalmasok voltak.

* * *

Végre-valahára megértük, hogy a kapitányunkat elmozdították a zászlóaljunktól.

Áttették őrnagynak valami még nem létező zászlóaljhoz.

Ennek az örömére az egész együttlévő tisztikar lakomát rendezett.

Senki sem szerette szegényt, a tiszteken kezdve a legapróbb dobosig, magyarúl nem beszélt, csatába soha sem ment, jótékony czélokra soha nem adakozott. Csaták napján mindig kólikát kellett neki kapni, vagy ha előre megérezhette a salétromot, elküldette magát futárnak Debreczenbe; csakugyan addig is járt oda, míg ki nem nevezték őrnagynak, számfelettinek valamelyik garnisonba.

Mikor Komáromot feladták, csupán ott háromszáz darabból álló számfeletti őrnagy-gyüjtemény találtatott.

Tehát egy szép reggel a mi exkávés kapitányunkat utolérte a promovirt und amovirt.

Soha Közlöny érdekesebb nem volt előttünk, mint a mely e jó hírt hozta, még akkor sem, mikor a «külföld» rovat alatt három hétig semmi egyébről, csak a californiai bányákról értekezett.

Ez estét rendkivüli szertartással kelle megünnepelni, s minthogy az új őrnagy nem szándékozott kineveztetése áldomását megtartani, maga a tisztikar tartotta meg azt. Látszott, hogy vannak, kik ez előléptetésnek jobban örülnek, mint maga az előléptetett.

Azon közben az én fránya hadnagyom volt a tisztikar által megbízva azon szeretetreméltó kötelességgel, miszerint az új őrnagy utolsó tisztességtételére valami rettenetes jó tréfát gondoljon ki.

Mikor már vége felé járt a vacsora, előszólíták a hadnagyomat, hogy lássuk már a medvét.

– Mivel teendjük az új őrnagyra nézve emlékezetessé e napot? kérdezék tőle.

Ő felelé igen komolyan:

– Fáklyás zenét fogunk neki adni.

– Fáklyás zenét! kiáltá egy az asztal végéről.

– Talán macskazenét akartál mondani? replikázott egy harmadik.

– A legünnepélyesebb fáklyás zenét… ismétlé a hadnagyom, s komoly, mogorva vonásaiból előre lehete látni, hogy az valami fölséges mulatság lesz.

A czimborák teljhatalmat adtak hadnagyomnak minden szükséges intézkedésekre s egy óra mulva útban volt az ünnepélyes menet az ujdonsült őrnagy szállása felé s ott nagy dob- és trombitaszóval megállapodott.

A dobszóra és fáklyavilágra ijedten dugta ki fejét az ablakon az ujdonsült őrnagy, akkor bújt ki az ágyból, a paplant a nyakába vette, hogy meg ne hüljön, s a hálósipka nyakáig volt tarkójára húzva.

A mint tehát fejét kidugta, rettenetes éljenkiáltás fogadta minden oldalról, s a dob és trombita ujra megzendült.

Az ember meg volt lepetve. Ennyi tiszteletet ő nem várt s erősen iparkodott azokra az érdemeire visszaemlékezni, mik ez enthusiasmust előidézték. Azonban fejét azért egész majestással hajtogatta jobbra-balra, miáltal a hálósipkán a fehér czafrang hol előre, hol hátra ugrott.

A zene elhallgatott, az én hadnagyom felállt egy szalmaszékre és monda a megtiszteltnek egy ilyen szép, körmönfont dikcziót:

– Tisztelt férfiú, érdemes kávéfőző morva hazánkfia!

A megtisztelt egy szót sem értvén a hozzá intézett nyelvből, levette a hálósüveget a fejéről és rendkívül hizelkedőnek találta a megszólítást.

Az én hadnagyom folytatá magasztos ábrázattal:

– Nemes emberbarát, ki soha egy csirkének vérét sem ontottad ki, mégis őrnagy lettél, légy üdvözölve általam! Nem akarom szerénységedet az által megpirítani, hogy érdemeidet elősoroljam; hallgatok. Ámde emléked fenmarad azoknak hálás sziveiben, kiknek két havi lénungját szépen elköltötted. S bár ha elmégy is, itt maradnak a be nem fejezett számadások, mikről reád emlékezünk.

Az érzékeny hang, melylyel e szavakat hadnagyom elmondá, sürű könyeket idézett elő a kávés őrnagy szemeiben, valami olyast látszott rebegni, mintha ő ennyi magasztalást nem érdemlene. A hadnagyom az eddigi magasztos hangból a hősibe ment át.

– De bár ha szivünk forró óhajtása az volna, hogy akkor lássunk, mikor a hátunk közepét, reméljük, hogy ott, hol a jutalmakat fogják osztogatni, veled ismét találkozunk. Oh, te csaták hőse, ki elől jártál, mikor retiráltunk, s fedezted a bagázsiát, mikor előre mentünk!

Az őrnagy egészen el volt ragadtatva. Igérte, hogy a hazáért mindenre képes volna, de mindenre!

Végtére siralmas, fájdalmas accentussal szólt a hadnagyom ekképen:

– S minekutána azt kivánnám tenéked, hogy áldjon meg tégedet az ég, mint a suhai malmot (notabene: hétszer ütött bele a ménkű egy nyáron), felhíva érzem magamat, társaimnak (itt az egész kompániára mutatott) azon őszinte óhajtását tudatni veled: vajha megláthassák egykoron a mi szemeink a te elevenen való mennybemeneteledet!

A megtisztelt szívére nyomott kézzel esküvék, hogy neki nincsenek ezeknél forróbb kivánságai.

Erre megzendült a Rákóczy-induló, a szónok és a megtisztelt egymás nyakába borúltak, az új őrnagy zokogva állítá, hogy ő annyira el van fogódva, hogy egy okos sententiát nem bir előhozni, hanem majd, ha a tisztelt urak beveszik Pestet, keressék föl az ő kávéházát, most a felesége főzi benne a kávét, mert a család férfitagjait az őrnagy sógor mind megtette kit kapitánynak, kit élelmezési biztosnak, ott tehát igen olcsón fognak reggelizhetni és ozsonnázhatni.

Ez igen érzékeny bucsúvétel után ünnepélyesen megvált az egész tisztikar a promoveált collegától, a kit, miután senki sem szeretett, maig is meghagytak abban a hitben, hogy őt az ő zászlóalja, mikor megvált tőle, fáklyás zenével tisztelte meg utoljára.

Később csakugyan megtudtam, mintegy fél év mulva, hogy micsoda zászlóaljhoz tették át a derék emberbarátot.

Volt abban a zászlóaljban egy őrnagy, három kapitány, két hadnagy és négy közlegény.

Voltak-e valaha többen is, s átszökdöstek más zászlóaljhoz, vagy eredetileg ez volt-e a zászlóalj létszáma? azzal nem szolgálhatok.

* * *

Egyszer Debreczenbe voltunk rendelve. A vendéglőben lakó tisztek panaszkodtak, hogy van köztük egy olasz, a ki egész éjjel énekel és fistulázik, senki sem alhatik tőle.

– Ha csak ez a baj, mondá a hadnagyom, bízzátok rám, megszöktetem én innen.

S éjjelre tehát beköltözött az olaszszal tőszomszéd szobába, szépen levetkőzött, lefeküdt, nekem pedig meghagyta, hogy el ne aludjam, mert majd sokat fogják nyitogatni az ajtót.

Éjfél után vetődött haza az olasz s mint rendesen szoká, a helyett, hogy lefeküdt volna, kinyitott ajtót, ablakot s elkezde valamennyi alvók gyönyörködtetésére szebbnél szebb áriákat énekelni, egymásután tizenötféle operából.

Az én hadnagyom erre felült az ágyban s várta, mikor az olasz a legérzékenyebb andantéba kezdett keseredni; akkor elkezdett gyalulni és fürészelni a szájával.

Oly élethíven tudta e hangokat utánozni; minden furást, faragást, gyalutaszítást, fürészelést, az asztalosmesterséget reprezentáló minden czikornyákat, hogy a ki kivülről hallgatta, megesküdhetett rá, hogy odabenn egy igen szorgalmas asztalosmester dolgozik valami sietős munkán.

Az olaszt szörnyen confundálta a harmoniátlan fürészelés. Elhallgatott. Várta, hogy mikor lesz vége. Az én gazdám pedig egyre gyalult, fürészelt és faragott.

Végre nem állhatta az olasz, bezörgetett:

– Sacramento! mit csinálnak ideát?

Nem kapván feleletet, azt gondolta, hogy itt az emberek oly nagy munkában vannak, hogy nem hallják a szót, s azzal fogta a gyertyáját, lement a vendéglőshöz, fellármázott valamennyi kellnert, marqueurt és szobaleányt.

– Istentelenség! istentelenség! istentelenség!

– Mit jelent ez a háromszoros istentelenség, signor? kérdé a felriadt vendéglős.

– Először istentelenség az, hogy egy hôtel garniban meg van engedve, hogy egy asztalosmester műhelyt állítson fel, másodszor istentelenség az, hogy egy asztalosmesternek meg van engedve, hogy még ünnepnapon is dolgoztassa a legényeit, harmadszor és utoljára istentelenség az, hogy meg van engedve egy asztalosmesternek, hogy éjfél után egy órakor felkeljen mind a hat legényével együtt, s fúrjon, faragjon, gyaluljon és fürészeljen, mintha soha több nap nem lenne.

A korcsmáros szemet szájt tátott e beszédre s kérte az olaszt, hogy mutassa meg, melyik szobában lakik itt az asztalosmester hat legényével?

Az olasz egyenesen hozta a hadnagyomhoz.

Benyitnak hozzá. Ő fekszik a fal felé fordulva és horkol. Én intek, hogy lábujjhegyen járjanak, fel ne költsék.

Szétnéznek gyertyával, látják, hogy itt sehol gyalunak, fürésznek vagy asztalosműhelynek nyoma sincs.

– Kegyed álmodott, mondá a vendéglős az olasznak.

– Santo Diavolo! Álmodtam a mennykőt, a másik szobában lesz.

S azzal mentek, a másik szobában lakókat fölverni, azután a harmadikat, sorban valamennyi vendéget mind fölzavarták, mindenikkel kinyittatták az ajtót, a mi néhol nem ment minden késedelem nélkül. Az asztalosműhelyt nem találták sehol, hanem annál több szitkozódó, káromkodó félálmos embert, kik ugyancsak emlegették a hóbortos csendzavaró teremtését s kergették kifelé a szobáikból.

Utóbb is meg kellett neki nyugodni abban, hogy asztalosokkal álmodott.

Visszament szobájába, de nem énekelt, lefeküdt mérgesen és sokáig dohogott, míg végre el tudott aludni.

A mint a hadnagyom sejteni kezdé a szuszogásból, hogy szomszédja aludni készül, rögtön elkezde ismét gyalulni, fürészelni, fúrni, faragni, mintha heten dolgoznának egyszerre nagy sietős munkán.

– Sacramento! ordíta dühösen ágyából felugorva az olasz s most az egyszer kivont karddal rohant át hozzánk. Ajtónkat készakarva nyitva hagytuk, hogy bejöhessen.

– Ki fürészel itt? ordítá toporzékolva.

A hadnagyom úgy tett, mintha most ébredne fel álmából.

– Mi lelte önt? kérdé a dühösködőt.

Az nem felelt semmit, hanem miután sehol sem veheté észre a zajt okozó instrumentumokat, szitkozódva visszahúzódott és lefeküdt.

Harmadszor is fölébreszté a fürész-concert.

Már ekkor nem szitkozódott, hanem kérve könyörgött, hogy akárki legyen az az elkárhozott lélek, mely őtet fürészhangban kisérteni följár, pusztuljon a mélységes pokolra; mely kivánsága be is teljesült, miután egy nagy viaszgyertyát igért az elkárhozott lélek üdvösségének.

Korán reggel elhurczolkodott az olasz a vendéglőből s esküdve bizonyítá, hogy ott őtet egy legió elkárhozott lélek kisértette asztaloslegények képében.

* * *

Egy időben sokszor meglopták a hadnagyomat. Vagy egy, vagy más elveszett a szobájából és sohasem tudtunk a nyomára akadni, hogy kinek a kezéhez ragadt?

Végre egy örmény vargát kezdtünk gyanuba venni, a kivel a gazdám dolgoztatni szokott, s ki e végett sokat járt a házhoz, de erre sem lehetett világosan kisütni a csinyt.

Valahányszor benevolum alá vettük, mindig oly szent képet tudott vágni: én nem láttam, én nem nyulok semmihez, én soha egy gombostűt sem vettem el, nekem, ha utánam hajigálnák sem kellene a másé, stb. eff.

Egyszer azonban egy pár kedves, emlékbe kapott pisztolya tünt el a hadnagyomnak.

– De már ez több mint kettő, ennek végére kell járni, mondta, s egy szép fényes délután kilovagolt velem az erdőbe, ott a lovakat egy fához megkötöttük s azzal elindultunk az erdőben a harasztos közé, a hol legsürűbb volt a hullott falevél.

– Keress nekem egy kígyót, de nagyot, szólt a hadnagyom, s ha találtál, füttyents.

S azzal elindultunk éjszaknak, délnek, felkutatni az erdőt egy kigyóért.

Nem sokat kellett fáradnunk, az az erdő tele volt ilyen szeretetreméltó paradicsomi állatokkal, s nemsokára megpillantottam egyet. Szép nagy állat volt, csigaformán összetekeredve feküdt egy fa tövében, a nyirkos zöld mohában és aludt; zöldpikkelyes bőre aranyat és pirosat játszott a rásütő verőfényben.

A hadnagyom odajött a füttyentésre; mire odaért, már akkorra én lefüleltem a lábatlan állatot, a köpenyegemet borítottam rá, abba tekergettem, meg sem mozdulhatott.

Haza vittük, előkerestünk egy nagy skatulyát, abba beleráztuk, ráraktunk egy csomó papirost, hogy ne mozoghasson, s azzal a skatulyát bekötöztük spárgával, a spárgák végeire iszonyú hivatalos pecséteket ütöttünk, s szép lapidaris betűkkel felirtuk a skatulya tetejére:

2000, azaz kétezer p. forint
tizenötkrajczárosokban.

A skatulyát elől hagytuk az asztalon, s vártuk rá az örményt.

Épen apropos az nap délután belátogatott hozzánk. A hadnagyom eltávozott, s én egy pillanatra kifordulva a szobából, mire visszatértem, az örmény szemközt jött rám, s a skatulya már nem volt többé az asztalon.

– Elmegyek, mondá, majd máskor jövök; és sietett odább.

Kis idő mulva szaladtam.

– Ugyan kérem, nem látott az asztalon egy ilyen skatulyát? kérdezem kétségbeesett hangon.

– Hogy miképen láttam volna édes lelkem? Bizony oda sem néztem én. Én nem tudom: maguk engemet tolvajnak tartanak, vagy mi? nekem az orczám kiég, ha magukhoz jövök, a nagy szégyen miatt. Hiszen, ha engem olyannak hisz, nem bánom, vizitáljon meg itt az utczán az egész világ előtt, ha talál-e nálam valamit?

Rettenetes nagy kürtős köcsög kalap volt a fején. Tudtam, hogy abba van téve a skatulya, hanem nem bántottam, sőt én kértem tőle engedelmet, s hagytam haza menni, később távolról követve, hogy észre ne vehessen.

Haza ment az örmény, bezárkozott a szobájába feleségével együtt s tanakodtak. Én meg oda lopóztam az ablakhoz, s a terebélyes sárgarépa-muskátlibokrok mögül lestem, hogy mitévő lesz?

Az ember elővette kalapjából a skatulyát, szemei még egyszer akkorára nyiltak fel örömében, midőn ismét és ismét elolvasá a ráírt 2000 p. forintot tizenötkrajczárosokban.

Hirtelen krétát kapott a kezébe, s elkezdte az ajtón számolni, hogy ha a boltos tizenötkrajczárosokért minden százra 25 garas ágiót ad, mennyit nyer rajta?

Elszomorodott, a summa kevésre ütött ki. Letörülte. Harmincz garast fog kérni.

– Miért ne kérnél ötvenet? szólt a felesége. A boltos szükében van a váltópénznek, megadja.

Hát azután mit tegyenek a pénzzel?

Az örmény marhába akarta verni, a felesége azt vitatta, hogy első dolog az ő számára három öltöző ruha selyemből. Ezen összevesztek. Az örmény megverte a feleségét, s azután, hogy megengesztelje, kénytelen volt neki négy öltöző ruhát igérni, meg egy rókatorkos mentét. A többiből azután marhát vesznek. Azt megint eladják jó drágán s borokat vásálnak rajta.

Ebben aztán mindketten megnyugodtak, s hozzáláttak a skatulya felbontásához.

– Ugyan össze-vissza van kötözve. Látszik, hogy féltős jószág van benne. Még sem nyilik, még a pecsétek tartják. Hozz egy gyertyát, fel kell olvasztani.

A gyertya sütötte a skatulya oldalát, képzelhetni, hogy a benn szorúlt élő állat rossz kedvét mennyire emelte a sütögetés.

Végre engedett a födél, a skatulya kinyilt a házastársak kezei között, s abban a pillanatban mint a tüzes istennyila ugrott ki belőle a másfélrőfös kigyó, sziszegve és nagyokat csapva a farkával.

– Jaj szent ezek és amazok! segítsetek! ordítá az örmény, székestől együtt hanyatt esve ijedtében, míg a felesége metsző sikoltással szaladgált köröskörül a szobában, rázva magán a ruhát, s minden lépten azt gondolva, hogy rajta van a kigyó.

Az pedig futott sziszegve sebesen hol ide hol amoda, felmászott a falra, megint visszaesett, az örmény feleségestől rá-rátapodott a szaladás közben, s ha olyankor aztán feltekergőzött a lábaikra, ordítottak, mint a kit sütögetnek.

A kigyó előlük, ők a kigyó elől szaladgálva oly contratánczot jártak, hogy csak azt sajnálom, hogy nem volt a ki lefesse.

Végre a kigyó felfutott az ágyra, ott belebújt a dunnákba, s a gyilkos lármára összefutott szomszédok rátörték az ajtót a házastársakra, kik akkor már kékre, zöldre ijedve jobbra-balra dültek a falnak, s csak annyit tudtak mondani, hogy ott az ágyban a kigyó.

A felhányt dunnák között csakugyan meg is találták a szép állatot, mire az még mélyebben a szalmazsákba bújt be; az örményre még csak akkor következett el az ijedtség, a mint látta, hogy jóakarói a szalmazsák szétbontásához fognak.

– Jaj, ne bántsák, kiáltá odaugorva. Ne bántsák azt a szegény kigyót, hadd legyen ott szegény. Hisz az is az Isten állatja. Majd elmegy magátul is, ha itt nem akar maradni. S azzal taszigálta el az ágytól a szomszédokat.

– Ne veszekedj Gergucz, mondá az egyik. Csak nem akarsz tán rajta hálni?

– De én szeretem a kigyókat nagyon, nem akarom, hogy az én házamnál valami állatot kínozzanak.

– Gergucz, te bolond vagy. Hisz az elébb ordítottál, mint a veszett állat féltedben. De, ha nem akarod, hogy megöljük, hát majd kifordítjuk a pitarban, s menjen a merre akar.

Végtére is Gergucz ellenkezései daczára kifordították a szalmazsákot a tornáczban. A kigyó egész öntudattal iramodott tova az udvarban a gyepű bozótjai közé.

Az örmény nem bánta volna, ha a többi tárgyak is utána szaladtak volna, mik a szalmazsákból kihullottak.

Mindazon eltünt ingóságok, órák, melltűk és pisztolyok, miket a hadnagyomtól aprónként ellopogatott, s mik ez ideig nyugodalmasan pihentek a szalmazsák fenekén.

* * *

A hadnagyom, mint minden rendes katona, ki nem állhatta a guerillákat.

Egy pár rossz hírbe jött csapat egészen elrontotta ennek a névnek a renomméját.

Ezek szüntelen ott jártak, a hol nem volt ellenség, a népséget sarczolták, maguk közt semmi fegyelmet nem tartottak, s mikor aztán beszédre került a sor, mégis ők voltak a legvitézebb emberek a világon.

Mikor mi csatáztunk, természetesen nem értünk rá ütközet után minden bornyut és patrontást összeszedni, a mit az ellenség elhányt, s akkor ezek a jó fiúk, mindenütt a sarkunkba következve, eljöttek, összeszedték a sok mindenféle ottmaradt czókmókot s míg a mi vezérünk alig találta érdemesnek a csatáról tudósítást írni, ők rettenetes bulletint küldtek Debreczenbe az általuk elfoglalt lőszeres talyigákról és szuronytokokról.

Parancsokat mindenütt a mi hadvezérünk nevében osztogattak, pedig aztán, ha valamit akart nekik parancsolni, hogy ide vagy oda menjenek, rendesen azt felelték, hogy ők önállóan működnek s viselt dolgaikról csak a kormánynak felelősek, nem is fogadnak el parancsokat, csak egyenesen a hadügyminiszteriumtól.

Azután maguk között minden harmadik embert megtettek kapitánynak, a legszájasabbat nevezték őrnagynak, úgy, hogy utóljára több volt köztök a tiszt, mint a közlegény.

Végtére is nagyon megunták a rendes csapatvezérek alkalmatlankodásaikat, s ismerve a hadnagyom leleményességét, felszólíták, hogy adjon azoknak az embereknek valami foglalkozást.

Egy alkalommal tehát elévette komoly képpel az egyik csapatvezért a hadnagyom, s vezérsegédi állásánál fogva felszólította, hogy akar-e most egy hasznos szolgálatot tenni a hazának?

De hát, hogy ne akart volna!

– Tehát tudja mit? Vonuljon a csapatjával arra az erdős hegyre. Az ellenség ama tulsó hegyről ezen akar lopva átvonulni, hogy hadseregünknek hátába kerüljön. Ön meg ne mozduljon onnan. Rakasson éjjel tűzeket az erdő közt, hogy az ellenség azt higyje, miként ott egy nagy erős tábor tanyáz. A hegyen csak egy szakadékos sziklás mély út vezet keresztül, ha az ellenség minden ijesztgetés daczára is megkisértené az ezen keresztülnyomulást, ön adjon nekünk hírt, s mi önnek segélyt fogunk küldeni. Még egyet igérjen meg nagy férfiú!

– Szóljon ön. Én kész vagyok mindenre a hazáért!

– Ön igen tüzes és vakmerő ember. Igérje meg ön nekem, hogy bármennyire furdalná is önt a csatavágy, támadólag semmi esetre sem lépend föl az ellenség irányában.

– Igérem, becsületszavamra! Felele az hősi accentussal.

– Én tudom azt, hogy az öntől nagy áldozat, nagy lemondás, de a hazáért úgy hiszem megteendi.

Azután a másik guerillavezért vette elő a hadnagyom, azt meg a tulsó hegyre utasította, hogy majd, ha meglátja az ellenség tüzeit az innenső hegyen, rakasson ő még egyszer annyit mint amaz, de a világért meg ne támadja s csak akkor vonuljon vissza, ha amaz túlnyomó erővel közelednék.

Megigérte az is szentül, hogy szigorúan fog ragaszkodni az ajánlott defensivához.

A mi seregünk odább vonult, a két guerilla szerencsésen elmaradt, ott őrzötte mind a kettő a két átellenben lévő hegyet és rakta az őrtüzeket, egyik többet, mint a másik. Éjjelenként szörnyen illuminálva látszott mind a két hegy.

Pár nap mulva két rendbeli hadi bulletin érkezett hozzánk.

Egyiket az innenső guerillavezér írta.

Ilyen formák voltak benne:

– Kiküldött kémeink az irányukban fekvő ellenség számát 20–24 ezer emberre teszik, 80 ágyuval és tíz röppentyüvel.

– Mult éjszaka az ellenség rohamot kisértett meg az elárkolt hegyi út ellen. Mi vitézül visszavertük. Két ágyuját elfoglaltuk, de lovak hiányában magunkkal nem hozhatván, kénytelenek voltunk a tengerszembe vetni.

– Az ellenség részéről számosan elestek és megsebesültek. Azoknak számát, minthogy szekerekkel vitték, tudni nem lehet, egyébiránt kétszáznál mindenesetre több.

– Mi közülünk csak a vezér kapott sebet. Egy veszélyes kardvágást a tyukszemére, mely miatt most seblázban fekszik s a csapat főtörzsorvosa kétségesnek találja felgyógyulását.

– Kitüntették magukat X. kapitány, Y. főhadnagy és Z. alhadnagyok, kik mindnyájan bámulatos vitézséggel küzdöttek a golyózápor közepett.

– Egyébiránt lőszerünk a hosszas csatázásban igen megfogyott, minél fogva bátorkodunk vagy ezer pengő forintot igényelni.

Stb.

A tulsó guerillavezér bullentije szinte az napról szólt ilyen formán:

– Mult éjszaka személyesen indulék ki az ellenség irányábani recognoscirozásra.

– Számát körülbelől tizenkét ezerre tehetem, melynek fele lovasság.

– A mult éjszaka egész erejével ki akart bennünket erős positionkból verni.

– Két óráig tartó czélirányos tüzelésünk által azonban e törekvése meghiusíttatott.

– Az ellenség visszavonulása után egy kirohanást próbáltunk meg, mely alkalommal sikerült egy gyanus egyéniséget elfognunk, ki is egész vakmerőséggel szénégetőnek állítá magát, de a ki bizonyosan valami titkos emissarius lehet.

– Utólagos jóváhagyás reményében huszonötöt csapattam a férfiúra.

Stb.

A tudósításokat hozó futárok mindegyike kivallotta, hogy bíz ők azon este hallottak valami nagy lövöldözést a tulsó hegyen s arra ők is elkezdtek lövöldözni s ekkép puskáztak egymásra két álló óráig félmértföldnyi távolságból. Különben panaszkodtak nagyon, hogy a positiók igen rosszul vannak választva. Az embernek nincs hová bemenni. Három mértföldnyire nincsen falu közel. Nem kapni sem enni, sem inni. Az ember ott ázik s még csak nem is kártyázhat. Jobb szeretnének valami népes városba rendeltetni, az ő feladatuk különben is nem a csatázás, hanem a pecsovicsok összefogdosása. Egyébiránt, ha segítséget nem kaphatnak, bizony nem tudják, hogy sokáig fognak-e ott maradhatni?

A futárokat azzal az utasítással küldtük vissza vezéreikhez, hogy csak tartsák magukat, a meddig lehet. Azt hittük, hogy addig úgy elmehetünk előlök, hogy utól nem érnek.

Hasztalan reménység. Már harmadnap megint ott voltak nálunk. Egyszerre érkezett meg mind a kettő, egyszerre referálták, hogy az ellenség oly túlnyomó erővel támadta meg positióikat, miszerint ők, nehogy körülfogattassanak, czélszerűnek látták odább tenni a főhadiszállást.

Rövid időn mind a kettő folyamodott alezredességért.

És, hogy meg nem kapták, annak bizonyára nem ők az okai.

* * *

Egy időben egy szász városkában rettenetes rosszúl fogadtak bennünket.

Ami egyébiránt a szász vendégszeretetet illeti, az már a régiek előtt is ismeretes lehetett, különben nem mondaná azt a példabeszéd:

«Ez a világ szállást igen szászosan ád;

A szomszédba kerget, mikor nem akarnád.»

Az én hadnagyomnak különösen rossz szállást rendeltek a templom háta mögött. A szoba mélyebben feküdt fél ölnyivel az utczánál, az ablakba benézegettek a libák, olyan alacsony volt, s a sár oly örökkévaló volt előtte, hogy semmi időben és semmi oldalról sem lehetett az ajtóhoz téli csizmák nélkül férni. Végtére, hogy semmi se hiányozzék az örömből, az átelleni toronyban reggel elkezdték a harangozást, s harangoztak elszántan és makacsúl késő estig. Éjnek éjszakáján végezték a harangozást azokkal az éleshangú harmoniátlan kolompokkal.

Egy halottra elharangoztak három napig is, úgy, hogy utóbb a hadnagyom által hivatalos kötelességemmé lett téve, minden reggel és este imádkozni a szászok életéért együtt és különvéve; nehogy valaki azalatt, míg mi ott tanyázunk, meghalálozzék csupa boszantási passióból, hogy azután három napig harangoztathasson magára óránkint három verset azokkal a visító harmóniátlan harangokkal.

A városban mindennek háromszoros ára volt, míg ott voltunk, később plane bezárták a boltokat, s ha valami szolgálatot kelle megvásárlani, az ember apai anyai jussát oda fizethette érte.

Egyszer fuvarosra volt szüksége az uramnak. Odahivat két furmányost. Az ajtóban mind a kettő összebeszélt, hogy egyik se kérjen kevesebbet, mint a másik s egyik se engedjen belőle. Úgy tettek.

Volt a hadnagyomnak egy fortélyos kulacsa, melynek belseje meg volt osztva, úgy, hogy ha az ember a száján egyet csavarintott, tetszés szerint vizet vagy bort itathatott belőle.

Mikor látta, hogy nem boldogul a furmányosaival, elővette a kulacsát, megkinálta vele az egyiket.

Vigyorogva vágott az a másiknak a szemébe, mintha mondaná: a borát megiszszuk, de nem engedünk.

Nagyot húzott a szász a kulacsból. Tetszett neki. Vette a nyaka a jóféle somlait hosszú kortyokban. «Igen jó bor», mondá.

Ekkor egyet fordított rajta a hadnagyom, mintha a száját törülné meg a kulacsnak, s a másiknak nyujtá.

Nagyot lélekzett a szász s a szájához tette a kulacsot és egy rettentőet nyakalt a legrosszabb vasszagú kutvízből, a minőt csak ingyen kapni lehet.

Mérgesen kapá le a kulacsot szájáról, de nem mert szólni, csak úgy háta mögött mutogatta az öklét a pajtása felé.

A hadnagyom elereszté őket, nem tudva megalkudni velök.

A mint kiléptek, neki esik egyik a másiknak: – Hát te mért mondtad, hogy bort ittál? mikor abban a legczudarabb kutvíz volt.

– Nincsen eszed. Bor volt az, még pedig igen jó.

Mind a kettő érezve állításának igazságát s azt vélve, hogy a másik luddá akarja tenni, addig allegáltak, míg utóbb is ökölre került a dolog, aholott is midőn eldögönyözték volna egymást, visszajöttek, kiki a markában hozva a maga bevert orrát, s elkezdtek daczból egymásra liczitálni lefelé. Utoljára kettő közül a mérgesebbik ingyen vállalta el a kivánt szolgálatot, hogy a pajtását megtruczczolja.

Mind ezeken kivül még szinészek is voltak abban a szép városban, természetesen németek.

Én nagyon hiszem, hogy a német szinészek közül azok, a kik jók, igen jók, de hogy azok, a kik rosszak, igen rosszak, azt már nem csak hiszem, de tudom is.

Én furirsitz létemre bizony nem vagyok valami noble izlésekhez szokva, de a mi kevés æsthetica rhetorikát végzett koponyám belső falaira ragadt, szörnyen ellenkezett ezekkel a vidéki buffoneriákkal.

Soha annyi aljas comœdiát, meztelen kétértelműséget és szinfalszaggató páthoszt, mint a mennyi az itteni Gratia templomában napirenden volt.

Hanem azért el kellett a szinházba járnunk, mert mit csinálhatott keresztyény ember egyebet az unalmas pihenő időben.

Egyidőben, hogy nekünk is kedvünket keressék, valami magyar vitézi játékot adtak elő a helybeli múzsák; irta-e valaki vagy nem, azt nem tudom, meglehet, hogy csak úgy beszélt benne mindenki, a mi eszébe jutott, vagy a sugó maga improvisált valami drámát, a mit restelt leirni, s csak úgy könyv nélkül diktált el.

Denique az van benne, hogy a magyarok verekesznek a törökkel s híven a históriához hol az egyik veri meg a másikat, hol a másik az egyiket.

Az összes szinpadi személyzet mindenestül együtt csupán nyolcz darabból állván, ebből a két ellenséges hadsereget minden mesterséges átváltoztatásokkal sem lehete kiállítani, felszólíták tehát a hadnagyomat, hogy vagy egy pár bajuszos legényt a századjából engedjen át a mai ütközetre magyaroknak, majd ők a maguk Flitterstaatjából kiállítják a törököket.

A darab igen szépen ment. Az emberek kiszaladtak, beszaladtak, kiabáltak, lövöldöztek s egyenként mindenik különös strategiai fortélyokkal iparkodott legeslegközelebb juthatni a súgólyukhoz.

Vége felé az fordult elő, hogy a magyarok felmásznak egy papiros-sánczra, onnan megostromolnak egy ponyvaerősséget, azon ez egyszer visszaveretnek s azután fognak megint új erővel a csatához.

Pompás volt nézni a mi kifent bajuszu honvédeinket, mily ügyetlenül viselték magukat ebben a festett csatában, az elibök állított komédiás generális szörnyű minden félét beszélt nekik, a mihez nem voltak szokva s csak nézték, hogy kit üssenek már?

Végre ostromra vezényelék őket. Már ekkor volt öröm, nagyot rikkantva rohantak a papirossáncznak, alig lehetett őket visszatartani, hogy be ne bökjék az oldalát.

Egyetlen lajtorja volt a sáncznak támasztva, azon kellett volna az egész hadseregnek felmászni.

A honvédek törték magukat a; lajtorjához legelső volt, a kit megláttam rajta, az én vén Gergő bátyám, a ki már húsz esztendő óta szolgál, s még sem vitte fel a káplárságig, mert sem ír, sem olvas, de annál többet iszik.

Mikor már annyira volt, hogy a bástya párkányába megkapaszkodhatott, egy istentelen honvéd kirántotta alóla a lajtorját, s a haragos vitéz ott maradt függve két kezénél fogva a bástya oldalán.

Odafenn a törököknek úgy kellett volna tenni, mintha a magyarokat visszavernék. Kiabáltak is Gergőnek, hogy retiráljon.

– Hova ördögbe retiráljak? mikor elvitték alulam a létrát.

A honvédek majd megpukkadtak nevettükben odalenn.

– Adjátok ide azt a létrát, kiálta le Gergő, mert mindjárt szétbontom a festungot!

Utoljára is mit volt mit tennie? leugorni röstelt, kapta magát, felmászott solo a bástyára, ott végig sétált valamennyi török armádia között, s úgy jött le túlnan a coulissák mellett.

Már ez a casus maga is nagyon elvadította Gergőt, hát még a rákövetkező tableau, a mikor a törökök kirohannak a várból s a magyarokat visszanyomják.

Gergő bátya szeretett mindig elől lenni, ennélfogva természetesen ő kapta a legtöbb ütleget, míg neki egyátalában nem volt instructiója azokat vissza is adhatni.

Az én hadnagyom az orchestrumnak dűlve nézte kaczagva a jelenetet. Mikor már látta, hogy mindjárt legyőzik a magyarokat, rákiált:

– Gergő, ne hagyd magad! szuronyt szegezz!

Annak se kellett több. Megfordítja erre a szóra a dárdája boldog végét, végig sújt vele a legközelebb álló háromlófarku basán, az elnyaklik tőle, mint a megütött kuglibáb, azzal a nagyvezért belöki a súgólyukba, s elkezdi istenesen püfölni a spáhikat, janicsárokat és mamelukokat egymásután.

Hej megfordult erre a török hadsereg, bújt ki hová tudott. Gergő valamennyit bekergette a garderobba, azután meg neki fordult a magyar hadseregnek, azt is széjjelverte, míg utoljára egy maga maradt a csatatéren.

Képzelhetni azt a furórét, a mit ez a jelenet a közönségnél előidézett.

Ötször hítták ki egymásután az összes szini személyzetet, ötször kellett nekik ismételni a végjelenetet s másnap és harmadnap egymásután közkivánatra ugyanazon darab adatott újra, a czédulán alul-fölül nagynál nagyobb betükkel lévén kitéve:

«Gergő urnak utolsó előtti vendégszerepe»
és ismét:
«Gergő urnak legeslegutolsó föllépése».

* * *

Vezérünk egyszerre elkezdette sánczoltatni a várost.

Rendesen éjjel ástuk a sánczokat, a mikor atyánkfiai a szászok rendesen azzal bosszantottak bennünket, hogy kijártak oda nézni bennünket.

Egy alkalommal a hadsereg nagy részének titokban össze kelle húzatni s titokban ismét elvonulni a városból; de hogy maradhatott volna ez titokban, mikor ez a kiváncsi nép mindig ott őgyelgett s referált a császári generálisoknak minden mozdulatjáról a hadseregnek.

Az én fránya hadnagyomnak kelle ismét valamit kigondolni. Névtelen czédulákat szórt el az utczán, melyek a várost felgyujtással fenyegették azon éjszakán, melyen épen a seregeinknek össze kelle vonatni.

A lakosság megrémült s a hatóság a térparancsnokhoz folyamodott, kérvén, hogy intézkedjék, miszerint ilyesmi meg ne történhessék.

Az komoly képet csinált a dologhoz s kirendelte a hadnagyomat egy századdal czirkáló őrjáratra a város utczáin, hogy minden gyanus kóborlót fogjon el azon éjszakán.

A rettegett éjjel valamennyi circumspectus szépen mind otthon őrizte a házát, vizes kádak és öntözők mellett, s ha valaki vakmerősködött kiütni az orrát az utczára, azt a hadnagyom fogdosta el személyválogatás nélkül, s hordta rakásra a városházához.

Az éjjel elmult, a nélkül, hogy tűz lett volna. A hatóság nem gyözte a hadnagyomat magasztalni erélyes felvigyázásáért (vagy hatvan embert behordott a városházához), s másnap estére a polgármester meginvitálta magához egy kis barátságos mulatságra.

De megdicsérte őt a vezér is, mert azon éjszaka összehúzhatta a városban egész sergét a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Nagyobb feladat maradt azonban másnap este szintoly észrevétlenül az egész sereget kilopni a városból.

E nap estejére sajátságos megbizásokat kaptam a hadnagyomtól.

Először be kellett vásárolnom, a mi csak zsineg volt a városban, mind.

Azután, mikor az esteli harangszót húzták, felmentem a toronyba a harangozó fiúkkal, s mikor vége volt a három versnek, igértem nekik valami pénzt, ha felmennek a gerendák közé s fognak nekem bagolyt.

A fiúk felmásztak, én az alatt a három harang nyelvére rákötöttem a három zsinegköteg egyik végét s azokat lehajigáltam a sötét utczára.

A fiúk nagysokára elfogtak egy fülesbagolyfiút s hozták nagy örömmel.

Én kifizettem nekik az árát s a köpönyegem alá kapva a tudós szárnyas férfiút, leballagtam velök a nyaktörő lépcsőkön, jójczakát kivántunk egymásnak s mentünk jobbra balra.

Odalenn megkerestem a lehajigált zsinegcsomagokat s átellenbe lévő lakásunk ablakán bevettem.

Azzal elmentem utasításom szerint a syndicus lakásához, ki szinte a polgármesternél volt lakomán ez este annak az ajtaján volt egy nagy oroszlányfejű kapukopogató, ahhoz az én ártatlan bagoly-madaramat hozzákötöztem, s azután a velem hordott zsinegekkel elkezdtem az utczákat összekötözni, először egyik ablakvastól a másikig, hogy az azon menőnek az orra akadjon fenn benne, azután egyik pinczeablaktól a másikig, hogy a lábát rántsa ki alóla.

Az utczák csöndesek voltak már és sötétek. Az eső esett Mindenki otthon volt és vacsorált, csak néha ment egy-egy vargainas végig, a kit borért küldtek, dalolva, fütyölve féltében.

Lámpás az egész városban csak a városház előtt égett, az sem sok kárt tett a sötétségben. Nekem tehát szépen sikerült spárgával az utczákat mind elbarricadozni, a nélkül, hogy valaki észrevette volna.

Ezalatt vigan folyt a lakoma a polgármester házánál. Valami czigány húzta erősen a kállai-kettőst, a vendégek össze-vissza kiabáltak, a mint szoktak jól evett és jól ivott emberek.

A hadnagyom tartotta mesével, anecdotával a companiát. A syndicus, egy kis potrohos ember, majd-majd hanyatt esett nevettében, míg veje ura, a tiszti irnok is megpróbált egy pár grimászt csinálni a nélkül is furcsa ábrázatjából, a miből azt kellett volna megtudni, hogy nevetett.

Erről az emberről mindenki jól tudta, hogy kém, hanem azért nem törődtünk vele. Nálunk a kémek nem sok veszedelmet tehettek, miután a történteket és történendőket a vezéren kívül senki sem szokta tudni.

A hadnagyom e közben nemcsak másnak, de magának is kivánva mulatságot szerezni, elkezdett arról beszélni, hogy bizony nemsokára elhagyandjuk a várost.

– Hová mennek, hová? kérdezék nem titkolható örömmel az urak, még kevésbbé titkolható szomorúsággal az asszonyságok.

– Hja bizony, az Isten tudja.

– De már mégis. Hiszen mi el nem áruljuk. Mi mind jó barátok vagyunk itt.

A syndicus veje csupa fül volt, úgy hallgatott.

– Bizony, alkalmasint Törökország felé.

– Hogy-hogy?

– Először is azért, mert másfelé mind el van zárva az utunk, másodszor, hogy a törököt segítségül hívjuk, azután, hogy fegyvert hozzunk be, s végtére: ha megveretünk, hogy ott hajóra ülhessünk s elmenjünk Amerikába.

A syndicus veje szintúgy nyelte a mondott szavakat. E percz óta nem volt nyugodalma, szüntelen fészkelődött, mintha hangya-kupaczon ülne, alig várta, hogy a vacsorának vége legyen, rögtön búcsuzott, azt mondta, hogy a feje fáj, a felesége otthon rosszul van, meg dolga is van még ma s több afféle hazugságot.

A syndicus, látva, hogy veje készül, szinte fogta a kalapját, mert szeretett volna bár tovább is ott maradni, de félt egyedül haza menni a sötétben; egyszer már ily alkalommal az ördögök elkapták s a szomszéd határban tették le, tehát ő is elment a veje urával.

A mint a hosszú, sötét, sáros utczán botorkálnának végig, szorgalmasan az utcza közepén járva, nehogy valaki véletlenül megrohanja őket, egyszerre a kis syndicusnak fejéből valami láthatlan kéz kiüti a kalapot.

Szétnéz, semmit sem lát: «Der Deifel», mormogja magában, s összeszedve a leütött kalapot, odábbmegy; alig halad tíz lépésnyire, ott meg valami láthatlan láb gáncsot vet neki s hasra ejti.

Valami dolga végett hátul maradt veje látva ipa-urának elestét s tapasztalásból tudva, hogy az ilyesmi lakomák után máskor is meg szokott történni a jó uron, futott nagy sietve, hogy majd felemeli. A mint azonban odaért, hol az öreg úr fejéből kiüté valami a kalapot, miután egy fejjel magasabbnak termett az ipánál, az átkötött zsineg épen a kiáltani akaró száján akadt keresztül, majd megfult tőle, de ketté harapta.

– Mörder! ordítá a tiszti irnok s miután nádbotjával előre-hátra ütött, magát védelmezve futott odább hosszú bakugrásokkal s egy percz mulva olyan bukfenczet vetett az utcza közepén, hogy majd berugta lábaival az eget.

A syndicus hallva, hogy valaki szalad utána, szintén nem vette tréfára a dolgot, hanem hirtelen lába közé vette az utczát s nyargalt rajta végig, a kalapját megint kiütötte valami a fejéből, azt fel sem vette többet, hanem csak a két tenyerét tartotta maga elé, hogy mikor esik, ne épen az orrára essék.

Hanem a vejének meggyült a baja a sok láthatatlan kezekkel-lábakkal; alig szabadult ki az egyikből, már a másik várt rá; itt egy elkapta a hosszú lábát s levette róla a czipőt, amott a másik az orrába kapaszkodott, úgy hogy az ipa már haza ért, míg ő folyvást a zsinegördögökkel harczolt.

A jó syndicus lélekzetfogyottan rogyott le az utczaajtóban, odakapott sebesen az oroszlánfejű zörgetyűhöz, hát akkor meg valami ismeretlen vadállat kapaszkodik bele nyolcz éles körömmel és éles fogakkal, nagyot visítva a fülébe, s villogtatva két fényes zöld szemét.

– Vermaledeit! ordítja a holtra rémült ember, s kiragadva magát az éles körmök közül, rugtat visszafelé, szemközt jövő vejét megragadja lajblijánál fogva s czipeli magával. Oda ne menj! Ott az ördög áll silbakot kilencz porontyával, ni hogy fénylik a szeme.

És azután megtette még egyszer mind a két férfiú ugyanazt a tourt visszafelé, melyen idáig jött láthatlan kezeken és lábakon keresztül.

Félóra mulva visszaértek, a honnét kiindultak, a polgármester házához. Beestek az ajtón, sáros volt mind a kettő és halálsáppadt az ijedtségtől.

Beszéltek iszonyú dolgokat repkedő ördögökről, vasvillás kisértetekről, hétfejű sárkányokról, s más rettentő tüneményekről, mik őket visszakergették.

A vendégek becsületére legyen mondva, a két kisértetlátót mindenki kinevette s voltak okok, miknek elfogadásában mindenki megegyezett az összesározott ruhákat illetőleg.

Az asszonyok azonban annyira el voltak rémülve a két megkergetett előadásától, hogy már most világért ki nem mertek volna menni az utczára, a minek az lett a következése, hogy mindnyájának ott kellett hálni a lakomát adó úr házánál, a ki nagyon megbántva érezte volna magát, ha valaki azt a kérdést intézte volna hozzá, hogy tud-e mindenkinek hálóhelylyel szolgálni? Kisvárosi házaknál minden szobában legalább három ágy szokott lenni, a miből szükség esetén ismét komplét másik hármat lehet szerkeszteni.

Mikor tehát elálmosodtak a vendégek, szépen lefektették őket. A férfiak, kiket egy szobába összefektettek, rögtön elkezdtek külömb-külömbféle hangnemekben horkolni, míg az asszonyok a másik szobában sokáig vijjongtak, sikoltoztak és kaczagtak, mint szokták, a hol sok asszony van egy rakáson, lefekvés előtt.

Mikor már mindenki aludt, a gyertyákat eloltogatták, az én hadnagyom szép csendesen fölkelt, megnedvesítette a gyertyák hamvait, hogy meg ne gyuljanak, s azután mindenik alvónak össze-vissza cserélgette ruháit és csizmáit, egynek-egynek két különfajta csizmát postirozva az ágya mellé, s az öltönyöknek az egyik ujját, úgyszintén a nadrágoknak egyik szárát szorgalmatosan kiforgatva.

Mikor mindez istentelenség systemába volt szedve, jelt adott nekem az ablakon át, mire én hazamentem, s szállásunk ablakából a zsinegeknél fogva elkezdtem a harangokat félreverni.

A harangszóra felugrik a hadnagyom fektéből s elordítja magát: «Tűz van!»

Kiáltásaira mindenki fölébred, hallják a félrevert harangszót, ijedten talpra ugrálnak és keresik a ruháikat.

Mikor valakit az álmából azzal költenek fel, hogy «tűz van!» különben sem szokott valami nagyon eszén lenni, hát még a mikor az ember előtte való egész nap ivott.

A nők is felugráltak ágyaikból; ki a férjét, ki az apját kiáltotta, a kinek egyik sem volt, az is kiáltott valakit, az én fránya hadnagyom pedig mindenkinek, a ki kiáltott, azt felelte, itt vagyok.

A férfiak közt ezalatt tökéletes volt a zür-zavar. Itt az egyik nyakig esett egy nem az ő lábára szabott csizmába, míg szomszédja mind a két fülét lerepeszté a felmenni nem akaró lábtyűnek. A mi pedig a lábravalókat illeti, azt mindenik hatszor kifordította, hatszor befordította, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy az egyik szára tul van, a másik innen. Hát még a kaputokkal mekkora vita volt! Senki sem tudta egészen magára venni, böködte, turkálta az öklével, de nem talált a másik ujjára.

A harangok egyre kongtak és a káromkodásnak nem volt vége-hossza.

– Gyertyát! gyertyát! világosságot! ordíták minden szegletből eszeveszetten.

Végre találtak egyet, nekifogtak, hogy majd meggyujtják. Az persze sehogy sem ment, minthogy a bele meg volt nedvesítve. Az emberek egymás kezéből kapkodták ki a gyujtószereket, mindenik esküdött, hogy csak ő tudja meggyujtani.

Végtére-valahára a konyhából vagy honnan, behoztak egy égő gyertyát. Az asszonyok visítozva futottak szét a világosság elől, s ki mit kapott, hirtelenében vette magára.

Hanem a férfiak gyönyörűen voltak kosztümirozva. A syndicuson a veje frakkja volt felöltve, mely hosszúnak ugyan oly hosszú volt, hogy a körme vége sem látszott ki belőle, de a mellett oly szűk, hogy majd megfeszült benne. A pantalonnak az egyik szárába csak valahogy beleerőszakolta magát, de a másikba sehol sem találva a bejárást, azt csak amúgy törökösen csavarta a dereka körül öv gyanánt, és a csizmáinak féloldalán járt.

A syndicus veje ellenkezőleg úgy kongott az ipja mondurjában, mint a mogyoró a hajában. Bőnek elég bő volt a kaputja, még egyszer beleférhetett volna, de az ujjai csak a könyökéig akartak érni s a rettentő kamásli, a hányat lépett, annyiszor leesett a lábáról.

A többi vendég sem volt exquisitusabb állapotban.

Mindeniknek volt magával valami baja s a kisértetien kongó harangszó egynek sem adott időt észrevenni a fatalis tévedést.

Végre mégis annyira tudtak menni, hogy kijutottak az utczára. Nagy zaj volt mindenfelé, de tüzet nem lehetett látni. Szaladtak az emberek alá is fel is, mindenik a vele szemközt jövőtől kérdezve, hogy hol ég? egy sem tudott rá felelni, az utczák zsinegzete a rohanó tömegektől nemsokára széttépetett, s az okosabbak át kezdték látni, hogy itt bizonyosan valami csintalan gonosz csont űzi istentelenkedéseit s felmentek a toronyba, megnézni, hogy ki harangoz? Ott természetesen nem találtak senkit, összekerestek minden zeget-zugot, de csak nem találtak senkit; igértek neki ütleget, huszonöt botot, igérték, hogy ledobják a toronyból, a láthatlan harangozó mind e kecsegtetésekre sem jött elő s a mint a circumspectusok eltávoztak a toronyból, rögtön ismét elkezdte a harangokat kongatni.

Újra felrohantak, még egyszer olyan dühösen, újra nem találtak senkit.

Igy háromszor négyszer rákezdtem a harangverést, az emberek kétségbe voltak esve, csaknem imádkoztak, hogy ne harangozzon már, akárki az ördög van odafenn.

Nagy sokára lelték meg a harangnyelvre kötött spárgát, a mikor magam is felszedtem a sátorfát, s iparkodtam szépen odább állni a lőcs árával.

Természetesen a spárga nyomán a szállásunkra jutottak s ebből kitudták az egész gonosz csíny okozóját.

– De már tréfának ez csakugyan sok attól a fránya hadnagytól, szólt méltatlankodva az egyik.

– De nem addig van az, hogy tréfa! kiálta egy másik. Nem csupán tréfa van itt.

– Hát mi még?

– Hát az még, hogy mi itt lótunk-futunk, keressük eszeveszetten a tüzet a sötétben, azalatt a feleségeink egyedül ott vannak mind egy rakáson.

– Nos, aztán?

– Nos, aztán a hadnagy meg sehol sincs, hát bizonyosan az is ott van.

Most következett még csak az igazi ijedtség és sakkermentirozás. A családfők rohanva rohantak a polgármester háza felé, nagy üvöltéssel, ott a hozzátartozóik azzal a kérdéssel faggatták őket, hogy «el van már oltva?» mit ők igen méltan szörnyű rossz néven vettek s kutatták aztán a hadnagyot padláson, pinczében és ágy alatt, s kiki rettenetes gyanus pillantásokkal bandzsalgott a maga élete párjára.

Pedig most az egyszer minden ok nélkül gyanusították az én ártatlan hadnagyomat, mert ő azon pillanatban, midőn a gyertyát behozták, kiosont a szobából, hazajött, lóra ült s a zavar alatt elvonuló hadsereg után nyargalt; fél óra mulva én is követtem per avia et devia.

A tréfa által azonban tökéletesen czélt értünk; e város népessége, oly sajátságos mulatság által lévén elfoglalva, csak másnap vette észre, hogy a katonaság azon éjjel mind elvonult, senki sem tudta merre.

Csak a syndicus veje képzelte, hogy ő igen jól tudja, s nem is késett a hadnagyom szavai után értesíteni az illető parancsnokokat, hogy Törökország felé tartunk, mely értesítés, hogy nem téveszté el hatását, bizonyítja az, miszerint másnap a szászok fővárosában voltunk.

* * *

Kanikula volt már, ruházatról nem kellett gondoskodni. Három hónap óta nem kaptunk lénungot.

Egyszer egy szép napon a hadnagyom rettentő sürgetéseire csakugyan küldtek pénzt. Tizenöt darab százas bankót.

A ministerialis hivatalnokok fizetéseit tizenötkrajczárosokban adták ki; a mi napi élelmünkre valót száz forintosokban. Persze, abban a faluban, a hol állomásoztunk, semmi sem lehetett könnyebb, mint tizenöt darab százast apró pénzre fölváltani.

Míg a hadnagyom azon ógott-mógott, hogy mi módon oszsza el ezt a kevés nagy pénzt sok kis részre, jön egy futár hozzá, s egy levelet ad neki által…

A hadnagyom elolvasta a levelet és szörnyen felkaczagott rá, azzal összehivatta a katonaságot, melynél egyedül ő volt tiszt, miután két kapitány és egy őrnagy szüntelen sétálni volt és azt sem tudta, merre jár a zászlóalj, hanem mindent az egyetlen hadnagyra bizott; ott a katonáknak tudtára adta, hogy a lénungot épen jókor küldték meg a számukra s elővett egy ollót, meg a százasokat, egyenként odahívta a katonákat s mindeniknek vágott egy darabot belőle. Másképen nem oszthatta ki.

Azzal fütyölve, danolva bejött a szobájába, nevetett, viczczelt, kötekedett, bolondozott velem, s azt kérdezte, hogy van-e itt valami száraz ruha valamit feltörülni?

Én azt feleltem, hogy «van».

– No hát eredj ki, hozd be.

És folyvást nevetett és bolondozott, igen jó humorban volt, de siess, kiálta utánam.

Bizonyosan tudtam, hogy valami tréfát fog velem elkövetni, valami famosus ostobaságot, oly hamisan, oly bohókásan, oly ravaszul mosolygott, mikor kiküldött.

Míg a ruhák között keresgéltem az előszobában, valami fegyvert hallok elsülni a szobában. Ráakadva a keresett ruhára, benyitok hozzá. Az iszonyú füsttől nem látok semmit.

– Mit törüljek fel? kérdezem.

– Ezt a vért itt! szól a hadnagyom, előttem fekve a földön, melléből bugyogott ki az élet piros forrása, kezében tartotta a pisztolyt és a levelet.

Abban a levélben tudósították a világosi eseményekről. Hét percz mulva meghalt.

Igy tréfált meg engemet utoljára az én hadnagyom.

Ilyen fránya ember volt az én hadnagyom.