MÉG SEM LESZ BELŐLE TEKINTETES ASSZONY.

(Elbeszélés.)

Kondor János uram tisztességes polgár ember volt Debreczen városában; hivatására nézve hentes mester. Ott lakott a Nagy Péterfia-utczán, saját házában; czifra czimere nem volt ugyan, a mi az embereket az utczáról behívogassa, hanem azért rátalált a házára minden ember, a kinek valami igazán jó serpenyőbe való kellett; meg is lehetett azt ismerni arról a nagy bécsi szederfáról, a mi kihajolt a kerítésen át az utczára.

De büszke is volt a maga mesterségére. Nem kellett az ő füstölt sonkáinak, pörkölt szalonna-oldalainak auszlágkasztni, nem kellett az ő kolbászait, gömböczeit hirlapokban ajánlgatni, mégis híresek voltak azok messze földön.

Hiszen más országban is össze tudják aprítani a húst, s megint beletölteni valami bőrtokba, de csak nem debreczeni kolbász az azért. Kondor János uram ismerte is mindazokat a mende-mondákat, a mik a külföldi hentesműveket gyanúsakká teszik, hogy saját nemzeti kedvenczeinket annál kivánatosabbakká varázsolják. Hogyan készül az olasz szalámi kiválólag szamárhúsból, azért is olyan átkozott kemény, s azért az olaszok olyan rossz katonák, a kik azzal élnek. Hát a német frankfurti virslije? Nem egy embernek elmondta Kondor János uram azt a megtörtént esetet, mikor egy bécsi hentesné, kinek férje frankfurti virsliket készített, kihirdeté, hogy elveszett a kis kutyája, ilyen meg ilyen volt; a ki megtalálja, öt forintot kap; hát délben csak beállít hozzá egy szabólegény, s kérdi tőle: piros szalag volt a kis kutya nyakán úgy-e? Az ám. No hát itt van! szólt a szabólegény, egy kettéharapott virslire mutatva, melyből piros szalagdarab virított elé. Azt a virslit a hentesné férjénél készítették. De épen rémséges eset volt az, a mit a párizsi hentesművészetről tudott előadni Kondor János uram, pedig könyvből olvasta, a melyikben a történet is le volt rajzolva fametszésben, hogy tudniillik ott egy házban egy fürdőmester meg egy hentes laktak együtt; a hentes híres volt kolbászairól és húspástétomairól, míg egyszer kiderült, hogy a fürdőmesterrel egyetértve, a fürdőbe vetődő idegeneket szokták lemészárolni, s így a jámbor párisiak éveken át, tudtokon kívül emberevő kannibálok voltak, kik az idegenek húsából lakmároztak. A mit végre az angol kolbászokról hallani, az épen leirhatatlan borzalom; minthogy sertéseiket olyan dolgokkal táplálják, a minőkre mi undorodva gondolunk, annálfogva az azokból készült kolbászban kolbászméreg fejlődik ki, a mitől világít sötétben a hurka, mint egy csomag krajczáros gyufa, s a ki eszik belőle, soha semmi kirurgus meg nem menti életét. Hát még ha a trikhinek is fel lettek volna már fedezve, a miket csak a mult években találtak fel a németek saját sertéssonkáikban, akkor lett volna csak Kondor János uram nemzeti büszkeségének nagy elégtétele, miután elismert adat, hogy magyar sertésekben sehol sem találtattak e rettenetes, leirhatatlan, fonálvékony, németölő fenevadak. Mindezen vádakkal nem illette soha senki a jó debreczeni kolbászt, mert azt mindenki láthatta, hogyan készül? elkezdve a kukoriczának sertéshussá átalakításától, egész annak czitrommal, fokhagymával, vagy majorannával összekevert állapotában bekövetkező behüvelyeztetéseig.

Tehát Kondor János uram méltán becsülte azt a mesterséget, a mit űzött. Meg is élt belőle tisztességesen, szerzett is utána, volt mellette jó egészsége, izmos, gömbölyű termete, illendő becsülete s házi megelégedése.

Csak egy fogyatkozást érzett: azt, hogy egyetlen gyermeke nem volt fiú. S minthogy nem volt fiú, természetesen leány volt.

Mert ha fiú lett volna, akkor lehetett volna őt fiatal korában mindjárt bevezetni az apja mesterségébe, s időjártával egészen a két kezére lehetne bízni az üzletet, a hogy tett ő vele is az apja, avval meg a nagyapja és így föl, ki tudja hányadiziglen? Hanem már ő utána nem következvén más, csak leány, ennek még előbb jövendőbelit kell keresni, a ki hozzávaló legyen, aztán majd időjártával a ház jó hírét a piaczon fentartsa, rámaradván a ház és a vágótőke.

Nem is messze kellett keresgélni. Ott volt a szomszédban özvegy Daczosné asszonyomnak egyetlen fia, Lajoska, két évvel idősebb Sárikánál; a gyerekek mindig együtt játszottak, nagyon össze voltak szokva, aztán Daczosné asszonyom szintén a hentesmesterséget gyakorolta, a férje halála után özvegy fővel is, de elég tüzesen; remélhető volt, hogy a fiából is életrevaló mesterember lesz időjártával, s a két ház, a két üzlet egy kézben még hatalmasabb hírre kap majd.

Daczosné asszonyomnak is tetszett ez az egyezség. Egymásnak teremtette biz ezeket az Isten.

Hanem azért, hogy Lajoskát hentesnek szánták, felküldték ám az iskolába. Azért, hogy keze után fog élni, a fejének is tanulja hasznát venni. Irni, olvasni, számolni minden tisztességes embernek mulhatatlan tudomány; azután azt sem felesleges tudni, hogy melyik város, melyik vármegyében fekszik? hogy ne legyen idegen a saját hazájában; tulajdon nemzete történetét is illő megismernie, hogy tudja meg, kik voltak és mit tettek az őseink? Azután, ha még kedve tartja, egy kis deák szót bevenni sem árt, legalább a tanácsban nem adhatják el diákul; sőt ha egy kis logikára megtanítják, annak is hasznát veheti, no még a physica sem árt meg, de talán még a poézis sem? milyen szép lesz a «Tytire, tu patule recubans sub tegmine fagi» versére vágni a kolbásztölteléket, mint apósa szokta, ki szintén hét iskolát járt végig, csak azért, hogy tudjon valamit, nem hogy azután éljen. Hát a Lajoska is csak hadd koptassa a kollégium padjait, hiszen nem muszáj neki épen megrontani a termetét a tanulással; nem kivánja tőle senki, hogy eminentiát hozzon haza kalkulusában, elég ha tisztességes «primát» szerez, csakhogy épen «szekundába» ne essék. Igy is végigjárhatja a klassisokat, egész fel a physicáig. Hanem ott azután «megállj! jobbra át!» mert ott már a jus következik, a törvénytudomány, oda már be nem szabad lépned, mert eltörik a lábad.

Kondor János uram kimondhatatlanul gyűlölt minden törvénytudó embert, prókátort, birót, szenátort. Úgy tudom, hogy egyszer valami baja volt a másik szomszédjával egy bodzafa miatt; a dolog prókátor kezébe került, biró elé került, kétszáz forintjába került, a min vehetett volna egy egész bodzafa-erdőt. Ettől fogva tüzet fujt a prókátorok ellen, pedig nem azok voltak okai a nagy költségnek, hanem az ő saját nyakassága; de már ő azért csak a prókátorokra haragudott.

Úgy történt azonban, hogy az iskolába járó Lajoska nemcsak meglehetősen tanult, hanem kitünő eszű gyermeknek mutatkozott.

Eleinte tetszett az Kondor uramnak, a míg csak annyiba ment a tréfa, hogy Lajoska aranypapirosba kötött specimenjeit kellett hazahoznia az examenből, s hosszú névnapi köszöntőit ünnepélyes alkalmakon végig hallgatni könybe lábbadó szemekkel; hanem a mint Lajos kezdett kinőni kabátjaiból s belenőni a diák tudományokba, a mint elkezdték «humanissime»-nek híni, s a professorai jövendölgették, hogy ebből nagy ember lesz, hova-tovább elégedetlenebb volt az állapotjával jövendőbeli ipa ura.

– De mi a gutának neki úgy erőtetni a derekát a nagy tudákossággal, zsörtölődött gyakran Daczosné asszonyommal; minek az egy leendő hentesnek? elég volna neki az is, a mi ráragad, ha mindennap feljár az iskolába. De éjjel-nappal a könyveket bujni! Ide áthallik korán reggel, még én föl se keltem, mikor már ő fújja odaát a szederfa alatt: «vocalem breviant alia subeunte latini». Hát bánom én, bánja a szomszédasszony, bánja egész Debreczen városa, akár rövidítik, akár nyujtják a maguk magánhangzóit a latinok. Fogadom, hogy azt sem tudja nászasszonyom, hogy mi az a magánhangzó?

Erre azután azt felelte Daczosné asszonyom, hogy de bizony tudja: a «sertvés», mert az hangzik magában is.

– Jól van. Mássalhangzó meg aztán ugy-e bár a «harang», mert ahhoz kell még egy másik, a ki a nyelvét hozzá üsse. De mi a tatárnak azt a gyerekeknek megtanulni? még korán reggel felkelni érte, mikor a gyerek legjobban nőne. A gyermekek legjobban nőnek a hajnali álom alatt. Majd meglássa nászasszonyom, a Lajos gyerekből nem lesz olyan derék szál ember, mint a megboldogult atyja volt. Még éjszaka is dolgozik; tudom, hogy akkor készíti a hosszú diáriumokat. Látom sokszor tizenegy óráig is a gyertyát az ablakában. Ezt nem engedném meg neki. A gyermeknek lótás-futás kell; a termetét kell erősíteni, birkózni, labdázni, fára mászni; az esze magától is megjön, ha megöregszik.

Erre aztán Daczosné asszonyom azt vágta vissza, hogy hagyjon neki békét, hisz a nélkül is annyi nadrágot elnyű az a gyerek, nem győzi foltozással; nincs a nagy erdőn az a szálfa, a melyiknek a tetejéről le ne szedné a rigófészket, laptázni is olyan jól tud, hogy a «longá»-ban mindig ő a vezér, s kővel száz lépésnyiről leüti a verebet, sőt fogadásból a nagytemplom tornyát is keresztül hajította egy régi két garasossal, a mi pedig a birkózást illeti, arra épen nem szükség őt biztatni, mert vasárnaponkint olyan ütközeteket játszanak a temetőben, hogy ritka orr, mely betöretlen marad; sőt a télen, mikor olyan sok hó volt, Lajoska egy hóvárat épített az udvar közepén, s azt harmadmagával a katonaság ellen úgy megvédelmezte, hogy be nem tudták venni, pedig egész bombázást követtek el ellene hógolyóbisokkal. Dejszen Lajoska erős legény lesz, most is elvisz a vállán három magához hasonló fiut, s aztán mikor sertést ölnek, ő is részt vesz a mulatságban, s úgy meg fogja a lábát az ártánynak, mint akármelyik legény.

Ezt már örömestebb hallotta Kondor uram. Hanem azért csak a mondó volt, hogy mégse kellene neki olyan sokat tanulnia, mert még beleszeret a tudományba, s prókátor lesz belőle.

Lajoska azonban évről-évre jobban tanult; nem tűrt maga előtt a padban senkit, valamennyi iskolatársát mind a háta mögött hagyta. Tanárai folyvást is mondogatták az anyjának, hogy fiából bizony nagy ember lesz. Daczosné asszonyom azzal természetesen odább dicsekedett Kondor uramnak, Kondor uram pedig morgott miatta nagyon.

– Nagy ember? nagy ember? Mi szükségem van nekem nagy emberre? Legyen magas ember, legyen széles ember, időjártával vastag ember; de minek legyen ő nagy ember? Hogy a mestergerendába megüsse a fejét? Nem a gyorsaké a futás. Kicsiny emberek között lakik a boldogság. Én is írtam diákkoromban chriát, engem is megdicsértek érte, examenkor én bucsúztattam el a klassist a konrektortól; azt mondták, pap válik belőlem. Ha hallgattam volna rájok, lett volna belőlem rossz pap, így pedig lett belőlem egy jó hentes, s nagyobb úr vagyok a püspöknél.

– No no, ne mondjon szomszéd uram olyan nagyot, feddé őt szomszédasszonya kegyesen. A püspök úrnál?

– No hát a püspök úrnál! Mert nekem van egy pihenő napom, vasárnap; neki meg akkor kell izzadnia. Ha valami szép prédikácziót mond, én gyönyörködöm benne, ő pedig törli az izzadtságot a homlokáról; ha pedig valami régit vesz elő, én alszom el rajta édesdeden, s neki nem szabad engemet felkölteni.

Daczosné asszonyom jól megszidta Kondor uramat az ilyen istentelen beszédekért, s nagy okosan jegyzé meg végül, hogy más útja is van a nagyságnak, mint a papi pálya; lehet az ember például senátor Debreczenben.

– A hányat ismerek, mind az aranyér kínozza, a mája dagadt, a lába köszvényes. A hivatalban petrifikálódik az ember, olyannak való az, a ki két keze munkája után el nem tud élni.

– No – vagy indzsellér.

– Mind időnap előtt megvakul a sok kukucskálásban, görbe hátat kap a mapparajzolástól, aztán ha kettő szorul egy vármegyébe, az egyiknek okvetetlen meg kell enni a másikat, hogy maga megélhessen.

– Vagy hát doktor…

– Az meg épen mindig az életével játszik, minduntalan betegek közt jár, magára is ráragad, elpatkol vele; ha a városban skárlát üt ki, a kabátján hazahordja saját gyerekeire a ragályt, mind elpusztulnak tőle. De ’isz az én unokáim apja doktor nem lesz.

Már pedig nagyon valószinű volt, hogy ha Isten úgy rendelte, hogy Kondor uram valaha unokákat ringasson térdein, azoknak az apja aligha lesz más, mint Daczos Lajos.

A fiú szép férfias alak volt már tizenhat évvel, egész legény; a leány is hozzáillett, két évvel fiatalabb volt nála; a hirtelen növéstől még karcsú és vont arczú, de egészséges szinű gyermek. S a gyermekek most is nagyon szerették egymást, elébb nyilvánosan, aztán titkolózva.

Egy szép vasárnap délután pedig, mikor elkövetkezett volna az új iskolai tanfolyam kezdete, mely már Lajosra nézve egy lépés volt a kenyéradó tanosztályba, Daczosné asszonyom valami nagy dologra szánta el magát: felöltötte duzmadt ujjú selyem réklijét, feltette fejére tornyos főkötőjét, a mire 35 rőf csipkét varrott fel a debreczeni masamód, s átrontott a szomszéd urához, épen az ebéd utáni álmából rángatta fel azt nagy kegyetlenül, a miért az akként állt boszút, hogy a szomszédasszony beszédének bevezetéses teketóriái alatt akkorákat ásított, hogy szomszédasszony csak a tornyos főkötőjének köszönheté, hogy az elnyeletés veszedelmét hidegvérrel kiállotta.

A míg tudniillik nagy feneket kerítve előadá, hogy így Ádámot, amúgy Évát minő czélra alkotá a teremtő? azokról hogy maradt ránk ez a szép világ? abban hányféle emberek laknak, egyik sem olyan mint a másik, és az nagy szerencse, mert ha minden ember egyforma volna, hogy ismerné meg a feleség az urát a sokaság között? meg ha minden ember egyféle mesterember volna, teszem föl mind szabó volna, ki varrna akkor egymásnak csizmát? És így szükséges, hogy a kinek az Isten egy talentumot adott, használja fel azt az egyet, a kinek pedig tizet adott, használja mind a tizet…

– Au bau-bau! ásított közbe egy czifrát Kondor uram, mind tudom én azt már a bibliából! S törülte az álmot szemeiből az inge ujjával.

De hirtelen kiment az álom a szeméből a mint Daczosné asszonyom egyszerre a rövidebb végét fogva, kirukkolt szándékával.

– Egy szó mint száz: én azért jöttem, hogy megmondjam kereken, hogy én bizony Lajoskát nem fogom el az iskolától a vágótőke mellé, hanem tovább taníttatom, hadd legyen végzett ember.

Már erre a szóra aztán egyszerre kiébredt az álmosságból Kondor uram. Fel is ugrott a lóczáról, s elkezdett a szobában végig járkálni, utoljára megállt Daczosné asszonyom előtt s nagyot sóhajtva, ekként szólt:

– Hát aztán miféle szerzetnek akarja kigyelmed kitaníttatni?

Daczosné asszonyom eleinte nagyon szagolgatta a zsoltárjába szorított istenfát és boldogasszony tenyere mentájának jószagú leveleit végre csak nagy kegyesen elrebegé, hogy tán legtisztességesebb lenne rá nézve, ha pap lenne.

– Pap ugy-e? szólt Kondor uram, nagyot sodorva bajuszán. Hát vegye a krétát szomszéd asszonyom és rója a zsoltár táblájára, a hogy mondom. Lajoska most 16 esztendős, és biennis diák; mikor sexennis diák lesz, akkor lesz husz; akkor elmegy akademika promóczióra; mire visszajön, lesz huszonhárom; akkor kimegy káplánnak; attól hat esztendőn alul meg nem szabadul. Akkor az én leányom már huszonhét esztendős lesz, vén leány lesz. Akkor az én Lajos öcsémnek vagy van esze, vagy nincs esze: ha nincs esze, akkor miért nem maradt hentes? ha pedig van esze, bizony nem veszi feleségül egy debreczeni hentes koroskás hajadonát, hanem hogy jobban boldoguljon, körülnéz, hogy melyik esperesnek vannak hozzávaló fiatal csemetéi?

Erre a szóra meg aztán Daczosné asszonyomat fogta elő az érzékenység; sírva fakadt, s azt kivánta, hogy inkább sülyedjen el mind a két ház, a hogy van, mint hogy azok a gyermekek egymáséi ne legyenek. De hát mondjon Kondor uram valami okosabbat.

Kondor uram pedig odavágta az asztalhoz bagó süvegét s azt mondta, hogy:

– Inkább legyen belőle prókátor, mert azon leghamarább általesik.

Daczosné asszonyom csakhogy meg nem csókolta erre a szóra.

– Hiszen Lajoska maga is az akar lenni! Böffenté ki örömében a titkot.

– Az akar lenni? szólt elbámulva Kondor uram, s azzal fölvette ismét süvegét, belebámult, mintha nem hinné, hogy már az ezentúl az ő fejét körülérje, attól a nagy gondtól, mi azt most érte, azután feltette fejére s odaállt az ablakhoz és kinézett az utczára és folyvást csóválta a fejét, mintha az egész utcza tele volna pilinczkét játszó gyerekekkel, s ő azokra csóválná a fejét, nehogy beüssék az ablakot a bigefával.

– Hát csak prókátor akar lenni? szólt visszafordulva szomszédasszonyához.

Annak a főkötője pedig erősen bizonyítá, hogy – «az ám».

– No hát legyen prókátor. Hanem egyet kikötök. Ne legyen debreczeni prókátor.

– Miért ne?

– Mert nem szeretném, ha a vejemet meg a leányomat olyan czímekkel illetnék fülem hallatára, a miket nem szeretek.

– Micsoda czímekkel? pattant fel Daczosné asszonyom, ki valami sértést vélt ebben felismerni. Mit ért ez alatt?

– Hát csak azt értem, hogy nem szeretném, ha abban a városban, a hol én lakom, a leányomat «tekintetes asszonynak» hívnák.

Megegyezett tehát Kondor uram, s bele is nyugodott, hogy biz az ő jövendőbeli veje ügyvéd fog lenni, s bezárja a hentes boltot.

Lajos ki is tanulta a jogi folyamot szépen, mindig kitünő volt; aztán felment Nagyváradra, az alispán mellé joggyakornoknak, onnan Pestre jurátusnak; husz éves korában letette az ügyvédi vizsgát, s azt is dicsőségesen, kezében volt már az oklevele; tekintetes úr volt már a neve.

Ez történt 48 közepe táján.

A fiút épen haza várták, midőn maga helyett a levele érkezett Kondor uramhoz.

Abban a levélben pedig az volt, hogy Lajos fölcsapott honvédnek.

Oda a prókátorság, oda a drága testimoniumok, oda a jus és filozófia: kard és puska a fiú kezébe! De még nem is kard és puska, hanem épen ágyú: tüzérnek állt be a legény!

No iszen lett erre a szóra sírás-rívás odahaza!

Daczosné asszonyom épen nem úgy fogta föl a dolgot, a hogy a költők, meg a honatyák szokták versben és ékes beszédekben földicsérni a haza védelmében való meghalásnak mesterségét, hanem azt vette, hogy Lajoska neki egyetlen egy fia: ha azt meglövik, aztán itt maradhat felőle az egész szép világ!

– Katonává lenni! az egyetlen egy fiamnak! Hiszen ha korhely lett volna, naplopó, csavargó, kártyás, részeges, verekedő, éjszakázó; ha mindig szekundában lett volna, ha kicsapták volna az iskolából, s így lett volna katonává; de mikor mindig első eminens volt, szelid volt, jó volt, itthonülő, istenfélő, józan keresztyén életű ifju! Tükre lehetett volna a többi fiatalságnak. És most fölcsap katonának! Hát azért taníttattam én ki őtet keserves özvegyi keresményemből? azért voltam rá oly büszke, hogy most, mikor már kezében van az ügyvédi oklevele, beálljon közbakancsosnak, a ki maga söpri a kaszárnya udvarát s viszi a zöldséges kosarat a platzmajorné szakácsnéja után! Hát azért csináltattam én neki huszonnégy fáin inget igazi rumburgi vászonból, hogy most a komisz kitlit öltse föl rá, s a szép lakkos ujdonat új topánkáját fölcserélje azzal a csunya fontos talpú bakkancscsal, a mit nem is az ő lábára mérnek! Mennyit fog koplalni, mennyit fog télen fázni, nyáron izzadni, mikor silbakon áll, szegény, szegény egyetlen egy Lajoskám.

Ilyen nótára aztán egész napon el tudott keseregni Daczosné asszonyom, csak az lett légyen, a ki hallgassa.

Kondor uram pedig, már mint afféle férfi, egészen más üvegen keresztül nézte ezt az esetet.

– Lássa kigyelmed, szomszédasszonyom; azt nem úgy kell venni, mint más időben, hogy katonának csak a kicsapott diák való. Most veszedelemben van a haza, minden jó vérű fiatal embernek kardot, puskát kell ragadni, hogy az országot védelmezze, mert ha nem védelmezik a fiatalok, majd idejön az ellenség, s a kigyelmed menyének szánt Sárikánkat is elviszi, sohase látja többet. Azért kell épen a tanult fiatalságnak jó példát mutatni, hogy a közrendű ifjak lássák, hogy itt van ám a selyemposztós úrfi is, s együtt szenvedi a többiekkel a katonaélet sanyarúságait, s ha verekedni kell, ő sem tartja a bőrét drágábban, mint a másik. Aztán nem is olyan katonák lesznek ám ezek, mint a többi, gyönyörű kávészinű attiladolmányt kapnak a kormánytól, piros zsinórral, ezüst makkokra; a csákójuk piros lesz, azon is nemzeti szinű rózsa. Gyönyörűség lesz azokat nézni. Aztán ők csak a hazát fogják védelmezni. Nekünk csak egy hazánk van, ha ezt elveszítjük, hova a pokolba megyünk innen? Inkább vesszünk el valamennyien, ifjak, vének, mint hogy nekünk itten rusnya, idegen nép parancsoljon; kigyelmetek aztán, asszonynépek, menjenek majd férjhez a tülökorrú ellenséghez.

– Könnyen beszél kegyelmed; de volna csak megfordítva: a Sárika az én leányom, Lajoska meg a kigyelmed fia, tudom, hogy máskép beszélne.

– No hát cseréljünk: legyen a leányom a szomszédasszonyé, a fia meg az enyim.

Daczosné asszonyom kapott a szón, s belecsapott Kondor uram tenyerébe, a ki csak akkor vette észre, hogy szaván fogták, de már vissza nem húzhatta.

– Nem bánom. Legyen úgy, mondá a szomszédasszony, letörölve könyeit. Én hát viszem Sárikát magamhoz.

– No de én meg aztán ne halljak több sírást Lajoska miatt, mert ahhoz már most csak nekem van jogom.

A szomszédok tehát ilyeténképen kicserélték gyermekeiket.

Daczosné asszonyomnak természetesen jól esett, hogy özvegysége magányában egy kedves, gondos, szófogadó leány jutott a házához, ki a gazdasszonykodás terhét is levette róla, hanem azért csak nem vehette ő azt olyan könnyen, hogy az a másik gyermek már most a másik ház gondja; s Kondor uram naponkint rajtakapta, hogy már megint ki vannak sírva a szemei.

– No már megint minek rítta agyon magát kigyelmed?

– Hát mikor most láttam azokat az új honvéd-katonákat, a kiket itt keresztülvisznek, hozzám is beszállásoltak belőlük hatot. Uram, teremtőm, micsoda fiatal nép! mind most szakadt el az anyjától. De’iszen beszélhet én nekem szomszéduram arról a czifra kávészinű mundérről, a mit az ország szabója varr számukra; egynek sincs annak egyéb testi ruhája, mint egy vászon lebernyeg. Mind a hatnak ki volt szakadva a könyöke. Ha az én Lajoskám is ilyen rongyosan jár-kel a világban! Egész nap rájok foltoztunk Sárikával, s verset potyogtak könyeink a rongyos ruhákra. Azok meg egész nap danoltak, mint a kinek legjobb kedve van. De mikor azt a nótát énekelték, a minek az a vége, hogy a szegény katona «csillagot néz vacsorára», akkor igazán elfacsarodott a szivem, s valamennyi tepertős pogácsám volt a háznál, mind kiosztottam közöttük. Hát az én szegény Lajoskámnak ad-e valaki valamit, ha megéhezik?

– Már megmondtam, hogy Lajoska az én fiam. Ha fázik, az én fiam fázik, ha éhezik, az én fiam éhezik, ha rongyos, az én fiam rongyos. Most azonban se nem éhezik, se nem fázik, se nem rongyos.

– Tán bizony levelet kapott tőle kigyelmed?

– Azt kaptam. Odalenn van a fiú Bánátban, a római sánczoknál fekszik.

– Fekszik? kiáltá ijedten Daczosné asszonyom.

– No ez csak olyan katonaszó; mikor egész nap állanak is valahol, azt mondják, hogy ott feküdtünk. Itt van nálam a levele.

Mert hogy abban történt a megegyezés, hogy Lajos ezentúl az új apjának irja leveleit, az pedig a neki irt leveleket Sárika által felolvastatja Daczosnénak, ki mi tűrés tagadás, bizony az olyan férfi macskakarmolást, a mit a tudós emberek egymás között irásnak neveznek, nem igen tudta szemüveg nélkül elolvasni, szemüveggel pedig épen sehogy sem.

Ebben az egyezkedésben pedig az a kegyes ravaszság volt Kondor uram részéről, hogy ő kigyelme Sárikával összebeszélvén, Lajos leveleivel akként szedték rá Daczosné asszonyomat, hogy mikor Sárika valami rosszat talált a levélben, a helyett mindig valami jót olvasott, hogy a szegény anya szivét ne terhelje aggodalom.

Bizony pedig a ravaszság Sárikára nézve is nagy próba volt, mert a mit a levél fájdalmas részleteiből örvendetesre kellett lefordítania, annak a mérge elébb az ő szívén ment keresztül.

Hanem meg volt neki mondva az apjától, hogy csak tartsa magát: egy hentes leányának nem szükség mindjárt elpityeredni.

Sárika tehát olvasott a levélből fennhangon.

«Sok vidám nap után, melyet vendégszerető atyafiak közt töltöttünk, egészen megkedveltem a tábori szolgálatot. Ellátásunkról gondoskodva vagyon. Itt kenyeret is csinálnak a kukoriczából, a mi igen jól ízlik a fris sertéspecsenyére, a mi úton-útfélen kinálkozik; a jóféle ital folyik, mint a tócsa.»

E helyett pedig körülbelől ez állt valósággal a levélben:

«A sok sanyarúság után, a mit az ellenségtől elpusztított vidéken kiálltunk, végtére jutottunk egy olyan tanyára, a hol megélhet az ember. Egy nagy kukoriczaföldön táborozunk, s mindennap sült kukoriczával táplálkozunk, reggel, délben, este. Tegnap pecsenyénk is volt hozzá; egy árokban egy süldőt fedeztünk fel, melyről nem tudni, hogy mikor és minő halállal holt meg? Hanem jó volt; majd talán kenyeret is eszünk mellé holnapután, hogy meg ne ártson; mert a tócsából merített víz egészen hozzá való ital.»

– Jól van! dörmögé helyeslőleg Kondor uram, kinek különösen megtetszett az, a hogy Sárika az árokban talált süldőt úton-útfélen kinálkozó pecsenyévé átváltoztatta. Tovább! – Sárika folytatta.

«Az időjárás itt igen jó, folyvást derült, szép napok járnak, úgy, hogy a köpönyeget nem is tűrhetjük magunkon; éjjel jó puha vetett ágyban hálok, s addig el sem alszom, míg egyet nem imádkozom az otthon maradottakért.»

– A kegyes jó fiú! sohajta elérzékenyülten Daczosné asszonyom. – Kondor uram pedig erősen kezdett hunyorgatni Sárikára, s köszörülte a torkát, mintha azt akarná neki mondani, hogy «te! ne igen hajigáld olyan messze a sulykot, mert majd észreveszik!»

Az állt tudniillik a levélben, hogy «már egy hét óta úgy szakad az eső, mint az özönvíz napjaiban; köpönyegeinket pedig a társzekerekkel az a marha biztos elindította a világ másik vége felé, a nyári köntös lerohad már rólunk, s ugyan jó, hogy éjszakára az ágyú lafétájára fektethetem a fejemet, mert így csak nyakig vagyok a puszta sárban; hej, meg is tanultam káromkodni úgy, mint a legkülönb granatéros.»

Sárika a káromkodást imádkozássá változtatta, mikor Daczosnénak olvasott a fia leveléből.

Hanem következett azután valami, a hol neki is elmaradt a mást megtréfáló kedve; egyszerre csak összefutottak szemei előtt a betük, a mint tovább haladt, ajkai összekulcsolódtak a szívfájdalomtól, s akármilyen közel tartotta szemeihez a levelet, még sem tudta élőszóvá változtatni, a mit abban látott; utoljára Kondor uram, látva, hogy Sárika most mindjárt sírva fakad s elárulja a jámbor csalást, maga vágott közbe:

– No hát nem látod, vagy nem tudod olvasni? «ma éjjel neve napja volt a generálisunknak, nagy muzsikát csináltunk a tiszteletére, gerjesztettünk nagy illuminácziót, reggelig tartott a lakzi. Én fujtam a nagy trombitát, a mi annyira megtetszett a generálisomnak, hogy azonnal kinevezett tűzmesternek.» No hát! Látod, én könyv nélkül tudom, mi van benne. Hát mi baja a szemednek? Tán egy szem porzó pattant bele a levélről?

Az ám! De az volt a levél végén, hogy az éjjel megtámadtuk Fehértemplomnál az ellenséget, elkeseredett csatánk volt, háromszor ostromoltuk meg a várost, végre elfoglaltuk azt. Az ágyunál, hol én szolgálok, három ember esett el; én helyt álltam emberül.

A tűzmesterré kineveztetés igaz volt.

Hanem azt szerette volna Daczosné asszonyom megtudni, hogy mi az a tűzmester?

– No hát az, a ki a tűzre vigyáz, mikor a bográcsban fő a menázs; magyarázá Kondor uram.

– Jaj, csak meg ne rontaná az a fiú a mellét azzal a nagy trombitával.

Mert hogy ez ideig még nem tudta meg Daczosné asszonyom, hogy fia épenséggel honvédtüzér lett; no mert ha még azt is megneszelte volna, hogy az ő fia ágyuk körül jár, azokkal trombitál, akkor lett volna még csak keserves világ!

Utoljára mindent megszokik az ember, még a háborut is.

Csodálatos idők voltak azok! Békés, munkához szokott jámbor polgárok fogták a puskát, a mangalétát, odahagyták műhelyeiket, bucsút vettek családaiktól, s elmentek messze földre – embert ölni.

Lassankint még Daczosné asszonyom is hozzá szokott a háboruhoz. Egészen rendén valónak találta, hogy még leendő nászurát is veres pántlikás kalappal lássa végiglovagolni az utczán, mint debreczeni lovas nemzetőrt, s később nagy dolgokat halljon tőle elbeszéltetni, miket az erdélyi hadjáratban megért, mikor Bem apóval körülkerülte a szomszéd testvérhazát, s verekedett némettel, muszkával, móczczal; koplalt szász vendégszeretet és magyar élelmezési biztosok gondoskodása alatt; segített városokat felgyujtani, s aludt aztán a leégett romok között; teleszedte kalapját golyóbissal, a mit mind rá lövöldöztek el, s eltemette két keresztkomáját, kik mellette estek el a csatán.

És ezeket a történeteket úgy hallgatta Daczosné asszonyom, mint a miknél semmi sem természetesebb a világon. Mellette tépést készített egész nap Sárikával együtt; ez volt akkor a legátalánosabb asszonyi mulatság.

Fiától azonban hónapokig nem kapott levelet, még csak hírt is ritkán hoztak róla. Nem igen volt postajárás. Debreczenben magyar kormány székelt, de a Tiszán túl czifra világ volt; mindenfelé portyáztak, verekedtek. Hanem aztán ha egy-egy futár a felső táborból odavetődött, az nem kerülheté el Kondor uram figyelmét, ki mindig a városháza körül leste a napot, s azoktól sok minden új dolgot megtudott Lajoska felől, ki az alvidéki táborból felkerült a felvidékibe.

Lajoska kemény gyerek lett. Senki sem hitte volna róla, hogy prókátorból egyszerre olyan katona váljék, még pedig tüzér. Több csatában kitüntette magát, már hadnagyi rangot is kapott, még pedig érdeme után, nem barátságból. Kondor uram aztán hordta haza a városházánál elfogott híreket az aggódó anyának, hogyan vonult Lajoska Szélaknánál földalatti úton keresztül az ellenség lába alatt, ágyustól, seregestől? hogyan vágtatott fel torony irányában a branyiszkói hegyen? hogyan lőtte le – egy hajszál hiján – Schlick tábornok fejéről a tollas kalapot a tarczali kápolna mellett? hogyan szerezte vissza Kápolnánál az ágyuit, miket már majd elvettek tőle? hogyan lőtt bele Isaszegnél az ellenség lőporos szekerébe.

Szegény fiú! ha prókátor marad, annyi pört nem nyert és vesztett volna el egy év alatt, mint a mennyi megnyert és elvesztett ütközetben részt vett, mint katona.

És ezt mind a hárman olyan természetesnek találták: anyja, menyasszonya és leendő ipja.

Kondor uramnak különösen az tetszett leginkább az egész állapotban, hogy a leánya ilyenformán csakugyan nem lesz tekintetes asszony. Most minden ember «polgártárs», «polgárnő», nincsenek többé czímek. Nem is lesznek ezután. Minden ember azzá lesz, a mivé maga tudta magát megtenni. Az ügyvédet fogják híni ügyvéd úrnak, semmi tekintetes hozzá; a kapitányt kapitány úrnak, minden nagyságolás nélkül. Lajoska természetesen fel fogja vinni kapitányságig, s miért ne lehetne időjártával őrnagy? Az már aztán elég tisztességes állás. S ha egyszer valakit a kormány kapitánynak, őrnagynak kinevez, azt azután e hivatalától senki sem foszthatja meg többé.

Lehetett-e más hitben valaki?

Csakugyan megérték, hogy Lajoska főhadnagy is lett. Tüzér főhadnagy! Ezt már saját leveléből tudták meg hozzátartozói. Ugyanabból a levélből azt is megtudták, hogy irt ő már nekik vagy ötven levelet is a téli hadjárat alatt; de az egy sem került kézhez, ki tudja, ki csinált belőlök a puskába fojtást.

Csak már egyszer meg is láthatnák őt! Milyen szép lehet abban a délczeg egyenruhában. Valami debreczeni diák, ki rajzolni tudott, s most vele együtt szolgált, le is festette őt ily katonás viseletben; az is bele volt a levélbe téve. Rettenetes szép volt az, mert senki sem ismert rá; hanem azért Sárika mégis üveg alá tette és koszorút kötött rá örökzöldből.

Végre aztán az a nap is elkövetkezett, melyen újra meglátták egymást.

Csakhogy az a nap már nem tartozott az örvendetes napok közé.

A felvidéki sereg vonult Arad felé; szép kis kerülőt tett: Komáromtól Debreczennek. Hanem hát ágyuval kellett maga előtt tisztogatni az útat, s nagyon sok útonállóval volt dolga.

Már napok óta vonultak keresztül hadcsapatok, ütegek, társzekérvonatok Debreczen fő útczáin; a ki mindenkit sorba kérdezett, az Kondor uram volt. Meg is tudta, hogy Lajoska az utóhadnál van; ő fedezi az egész hadsereg visszavonulását. Bezzeg melege lehet. Mindennap ő fűt a muszkának ágyuval; ő neki meg a muszkák.

Pedig különben is olyan forró napok voltak, hogy forróbbat nem kivánhat magának az olyan ember, a ki a hátán viszi a borjút meg a puskát, meg hatvan ellenség kioltására szolgáló töltényeket. A szegény honvédek meg voltak főve ebben a pogány melegben, mégis csak megálltak, szembefordultak és harczoltak az ellenséggel.

A két szomszéd háznál tehát mindennap várták a hazaérkező fiút, s minden trombitaszóra, minden nehéz szekérzörgésre futott az ablakhoz asszony, leány: azt hitték, az ő ágyui jőnek.

Egyszerre haza érkezett, mikor épen nem várták; korán hajnalban, trombitaszó nélkül. Szerencse, hogy Sárika korán szokott kelni, már akkor meg is volt fésülködve, s kinn osztott a baromfiaknak holmit az udvaron, mikor az ajtón betoppant a régen várt kedves.

Pedig ezúttal nem volt valami nagyon csinos alakja.

Egy torzonborz katonát látott Sárika maga felé közeledni, a barna, piros zsinóros honvédfőhadnagy öltözetben; hanem annak az attilának a színe alig látszott a portól, s a piros zsinór sok helytt le volt szakadozva róla, a hajtóka arany paszomántja fekete volt már inkább, mint veres, s a két könyöke a vitéz hadfinak eltitkolhatlanúl ki volt szakadva, lábaira hosszú, czombig érő lovag-csizmák voltak húzva, azok is végig sárral befecskendve. Ki tudja, melyik gázlónál szedte fel még ezt a sarat gazdájuk. A fején volt egy kicsiny sapka, melynek már az izzadságtól nem volt szine; s arcza fekete volt a napsütéstől és a portól, mint a sátoros czigányé.

Hanem azért, ha olyan piszkos, szurtos volt is az arcz és dolmány, ott ragyogott a dolmány mellére tűzve a vitézség érdemjele, mit a hadvezér maga tűzött az ifjú hős keblére, s ott ragyogott ez arczon a büszke öntudat és szeretet mosolygása.

E mosolygásról ráismert Sárika. Hirtelen eldobta kezéből a szakajtót, s kedvese elé sietett, és nem szólt neki semmit, csak a nyakába borult, átölelte két karjával, megcsókolta poros arczát, és sírt, mint a zápor.

– Isten áldjon, Sárikám lelkem; szólt a hadfi gyöngéden, ne érj most hozzám, olyan szennyes, piszkos vagyok.

Bánta is az, csak azért is megölelte, megcsókolta még egyszer és még harmadszor. Mit neki az a kis por! Hátha hat láb mély föld födné kedvese arczát, nem csókolná-e meg azt a földet?

– Én ilyen szennyesen is rád ismerek; de édesanyánk ne lásson meg így, mert a szíve megszakadna érted. Jer, öltözzél át; ő még alszik, mire fölkel, akkorra átjöhetsz hozzá.

– Bizony, Sárikám lelkem, tiz nap óta nem volt rajtam tiszta. Málhám ott veszett a vadkerti csatában.

– Boldogságos Isten!

Azzal Sárika átvezette Lajost hajdani tanuló szobájába; hozott neki fris mosdóvizet, tiszta fehérneműt s aztán magára hagyva, sietett Daczosné asszonyomat fölkelteni, ki még akkor hajnali álmát aludta.

Bizony, bizony, azt a napot, a mi akkor következett, talán jobb lett volna mindnyájunknak egészen el is aludni.

Mire Sárika felköltögette Daczosné asszonyomat, sátkiáltozta a kerítésen édes apját, akkorra már Lajos is elkészült a magát kicsipéssel odabenn, hajdani kis szobájában, s jött az öregek elé.

Volt aztán öröm és hálálkodás. Senki se vegye rossz néven Daczosné asszonyomnak, hogy a főkötője megfordítva volt a fejére feltéve, a tarajával hátrafelé, míg Sárika észre nem vette és helyre igazította, de azután meg végkép leesett a fejéről a nagy ölelkezés miatt.

– Bizony egy falatot sem hagy kigyelmed nekem a saját fiamból, dörmögé Kondor uram. Mert ne felejtse el, hogy Lajos az én fiam.

– Hiszen majd lehet benne része! nyögdécselé a jó asszony. Majd estig, meg holnap, meg holnapután. Úgy-e, sokáig itt maradsz most, kedves, egyetlen egy fiam?

– Egy egész óráig, volt rá az igen komoly felelet.

– Oh, bizony, te tréfálsz! Egy óráig? No. Ugyan ne bolondozzál velünk.

– Egy óráig maradhatok, ismétlé Lajos, s arczán nem látszott semmi tréfálási kedv. – Egy órára jöttem be a városba, hogy titeket lássalak, megöleljelek. Azután mennem kell vissza ágyuimhoz; ott a helyem.

– De biz innen nem eresztünk! szólt belecsimpajkózva fia karjába a hentesné. Innen ugyan egy tappot sem mégy, a míg ki nem beszéltük magunkat. Majd bizony, egy órára jönni haza!

De már Kondor uram is beleavatkozott a dologba.

– Ne izéljen az ilyen izékkel nászasszonyom! Azt maga nem érti. Katonának ott kell lenni, a hová parancsolják. Annak nem parancsol sem apja, sem anyja, csak a generális. Ha menni kell, hát menni kell.

Erre aztán Daczosné asszonyom kötényébe takarta könyező arczát, s azt zokogta, hogy: látszik, hogy nem igazi apja kigyelmed.

– Azért sem látszik, tromfolt vissza Kondor uram. Mert én ugyan nem hoztam számára egy tarisznya pityergést, hanem hoztam ime: – azzal kihúzott a ködmene alól egy jó csutorát, tele diószegivel. Gondolván, hogy a katonaember szomjas ember, s nem kivánja, hogy az egerekkel együtt itassák. Sárika pedig azonnal lásson a konyhához; ha csak egy óránk van az együttlételre, azt használjuk fel okosan. Már pedig okosabb dolog nincsen annál, mintha az éhes embert tele tál mellé ültetik.

E nagyon gyakorlati felfogása a szülői szeretetnek általános tetszést nyert. Sárika futott a konyhába s pár pillanat mulva a kellemesen biztató sistergés hangja hirdeté, hogy a jó reggelhez jó kivánsággal készülnek.

Hanem Daczosné asszonyomnak egész kedvét elrontotta az az egy órai szabott idő; nem tudott többé kijönni a zokogásból. Akármit tett, vett, csak egyre zokogott mellette. Kondor uram restelte azt nagyon. Miért is széket tolt a terített asztalhoz Lajos számára, teletöltött neki egy poharat s unszolta, hogy üljön le hát és igyék.

Annyi pedig bizonyos, hogy Lajos nem igen mutatta szomjas voltát. Csak félig hagyta tölteni poharát, a többit fölereszté vízzel.

– Józannak kell maradnom, – tüzér vagyok.

S a mint a nagy biztatásra a tele poharat szájához emelte, abban a pillanatba egy ágyulövés hangzott a távolból.

A lövésre hirtelen felugrott a székről, letette a tele poharat.

– Isten áldjon meg benneteket. Ez lövés volt; nekem már ott kellene lennem.

Azzal hirtelen felcsatolta kardját, mit az imént leoldott derekáról.

– Csak nem akarsz rögtön elmenni? sikolta Daczosné, elállva útját az ajtó előtt. Hol van még az óra?!

Lajos nem felelt, csak átölelte gyöngéden édes anyját, s fülébe súgta: «nem sokára visszajövök».

Azzal kibontakozott az ölelő karok közül, a konyhán keresztül sietve megcsókolta Sárika homlokát, annak is azt mondta, hogy nem messze megy, majd visszatér, csak készítse el a reggelit; hanem Kondor uramnak, ki őt az utczára kikisérte, azt súgá, hogy jöjjön vele, beszéde lesz hozzá, az úton ráér elmondani.

Kondor uram tehát visszaterelé az asszonyokat az utczaajtóból: «ejh mit! nem szabad katona után könyes szemekkel nézni, mert elfogja az ellenség!» azután sietett Lajost utólérni.

Lajos leendő apósa karjába fogódzva, sietés közben így beszélt hozzá:

– Kedves apám uram, azt a reggelit, a mit Sárika készít, aligha én fogom elkölteni; hanem hamarább az ellenség. Mi utóhadát képezzük az előre ment tábornak, s hátunkon hozzuk az ellenséget. Ha ez az ágyulövés nem csal, azt kell hinnem, hogy előörseink már találkoztak. Meglehet, hogy nem lesz belőle valami komolyabb verekedés, meglehet, hogy azzá fejlődik. Azt most senki sem tudja. Meglehet, hogy ezek vonulnak vissza. Hanem annyi bizonyos, hogy mi az éjszakát már nem fogjuk itt tölteni. Ha győztünk is, vonulunk odább, s jönnek utánunk az oroszok. Azért viseljék magukat kigyelmetek okosan. Legyen helyén mindenkinek az esze. A ki katona, az verekedni fog tehetsége szerint, a ki pedig nem az, az maradjon veszteg. Ásóval, kapával nem lehet nekirontani az ágyunak. Ha az ellenség beront utánunk, adni kell neki enni és inni, s majd odább megy. A csatatéren van, a ki megfeleljen neki. Csak nem kell az embernek eszét elveszteni. Legyen apám uram nyugodt.

Kondor uram pedig épenséggel nem találta ezt megnyugtatónak.

– De hát lehetséges volna az, hogy a muszka bejöjjön Debreczenbe? Ide, Debreczennek a közepébe? Soha sem esett még hasonló szégyen ezen a városon. Hiszen czipóval agyondobáljuk őket.

– Az nem lehet, apám uram, mert nagyon sokan vannak. Mi is eleget dobáljuk őket, nem is czipóval, mégis sokan vannak. Csak a mint mondtam. Kigyelmed okos ember. Már most csak térjen vissza, és maradjon a háznál, hogy valami baj ne essék.

– Jobb szeretnék veled menni. (Már ekkor látható volt a magyar tábor.)

– Az nem lehet; forduljon kigyelmed vissza.

– Csak Sárika ne volna a háznál. Ármányadta kozákjai! Inkább kimegyünk valamennyien a tanyára.

– Ott még nagyobb veszedelembe jutnának.

– Hátha szekérre pakolnánk, s mink is a táborral mennénk?

– Hiszen most is az a veszedelmünk, hogy a sok menekvő szekértől nem birunk mozdulni.

– Hát inkább puskát ragadok én is, anyád is, Sárika is! Vesszünk el együtt!

Lajos most katonás állásba helyezte magát s vezénylő hangon kiáltott az öregre:

– Semmi okoskodás. A mint mondtam, úgy kell tenni. «Jobbra át!» aztán «indulj!»

Az öreg megtanulta nemzetőr korában a subordinátiót. Erre a katonás parancsra ijedten szalutérozott, megfordult és hazament. Hátra sem mert többet nézni leendő veje után.

Hanem az asszonyoknak egy szót sem szólt azokból a szép biztatásokból, a miket Lajostól hallott; inkább azt hazudta nekik, hogy Lajos majd nemsokára visszatér, s ha későn is, de itthon fog ebédelni.

Hanem mikor azt látta, hogy Sárika a konyhában hogy készíti délre a sok szép barátfülét, Lajoska hajdani kedvencz eledelét, a köny kicsordult szeméből.

«Szegény leány; kinek a számára sütsz-főzesz te mostan? Ki fogja a te süteményeidet elkölteni?» sóhajtá magában és iparkodott mosolyogni.

Augusztus másodika volt, forró nyári nap; a mező tele munkásokkal; de nem olyan munkásokkal, kik az élet számára kötik a kévéket; hanem a kik a halál számára aratnak. A magas kukoriczaültetvények között szerteszét villogtak a lesbe helyezett honvédek szuronyai, kik az oroszokra vártak.

Az orosz sereg előhada, tizenötezer ember, Ujvárosnál táborozott; a magyar sereg utóhadának azt kelle feltartóztatni felényi erővel. A két ellenséges had alig három mértföldnyi síkság által volt elválasztva egymástól. Az ilyen forró időben könnyen megérzi előre az ember, hogy vagy égi vagy földi dörgés, de valami lesz.

Lajosnak elég ideje volt ütegéhez kiballagni, mely egy domb alatt foglalt helyet a balszárnyon; a dombot sürű kukoriczaerdő lepte, mely még jobban elrejté az ágyukat az ellenség szeme elől. Ez ütegnek feladata volt rejtekben maradni.

A tüzérek a földön szerteszét letelepedtek, a lovakat beállították egy magas szőlőgarád árkolatába; Lajost az ütegparancsnok rögtön megérkezte után azzal bízta meg, hogy kúszszék fel a dombra és távcsövével kémleljen szét a síkon; s ha valamit vesz észre, nesztelenül térjen vissza és tudósítsa a látottak felől.

Lajosnak a tengeri sorok között csúszva kellett előhaladnia a legutólsó kukoriczasorig, s ott fekve maradnia. Távcsövét odahelyezé egy kupacz tetejére, s úgy feküdt ott mozdulatlanul, figyelve több óra hosszat. Neki egy örökkévalóságnak tetszett ez az idő. Tüzérnek lenni, ágyudörgést hallani, és nem szólhatni közbe. A síkon folyvást látta a fel-feltünedező, majd előre, majd hátra haladó porfellegeket. Azok ott lovascsapatok, a mik egymást üldözik vagy csalogatják.

A magyar hadsereg balszárnyáról négy század huszár vonult nagy csendesen a közelgő porfellegek felé, nem sokára azokból sem látszott egyéb egy távozó poroszlopnál, melyet egy forgó szél felkavargatott az égig.

Távol, Fegyvernek felé látszott egy ágyú füstje, s hangzott utána a tompa dobbanás, melyet a földön fekve még jobban lehetett hallani.

Beletelt félóra, míg a két, egymáshoz közeledő poroszlop összetalálkozott, s a két porfelleg akkor egymásba kavarodott.

Ez nem tartott sokáig; néhány percz mulva a porfelleg ismét kétfelé vált s aztán egyenesen közeledett a magyar tábor felé.

Lajos visszatért az ütegparancsnokhoz, s elmondá neki, mit látott.

– A huszárok nagyszámú ellenséges lovasságra bukkantak az ujvárosi úton, rövid összeütközés után vonulnak visszafelé, az ellenséges lovasság üldözi őket.

– Jól van, mondá az ütegparancsnok. Most adja ön ide a távcsövet s fogja ezt a másik perspektivát addig, míg én visszatérek.

Az a másik perspectiva egy nagy darab szalámi volt, melyből addig a parancsnok falatozott, most pedig Lajos látott hozzá. Jól esett neki, ebéd ideje volt, délután két óra felé, s mint tudjuk, még ma nem evett. Biz ennél jobb ebédre várták otthon, hanem hát ez is jó ilyenkor. A közelgő lovasság dübörgése pedig már hallatszott a távolból.

Oh! nincs valami ilyen vérizgató látvány több, mint ez a dübörgés! Ezernyi paripának patkódobogása a rezgő földön. Az ujoncz katonának erre a hangra kapja meg a szivét a láz, kezeit a görcs, szemei előtt elborul a világ, vagy vérbe vagy homályba; ha gyáva, hátrafut, ha bátor, előrerohan; ez a moraj elveszi józan eszét.

Hanem a vén katona már mindezt föl sem veszi. Az a fiatal ficzkó, ki ott az ágyútalpra ülve, rakja szájába a szalonnát, falatonkint metélve kenyere hátán, bizony elmondhatja magáról, hogy ő vén katona, mert tizenhat csatában hallotta már azt a paripadübörgést.

Egyszer aztán az ütegparancsnok is visszajött. Csendesen kiosztá a parancsokat, kartácsra töltetett, a tüzérek ágyúikhoz álltak égő kanóczokkal, s mindenki várta nyugodtan a közelgő robajt.

Nem sokára láhatók lettek a huszárok. Rendben közeledtek; nem voltak soraik megbontva. Mind a négy század szakaszonkint vonult vissza.

Hanem mögöttük egy egész ezred orosz lovasság zúdult előre. A Konstantin dzsidás ezred volt az.

A dzsidások egy szakasza sebesen vágtatva közeledett a domb felé, mely a rejtett üteget eltakará; ezeknek az a világos szándékuk volt, hogy a négy század huszárt a várostól elvágják.

– Kár, hogy homloksorban közelednek, szólt Lajos a tűzmesterhez, milyen derék volna, ha oldalt kaphatnók őket.

Ezen a kivánságán is segítve lett, mert mire a dzsidások sebesebben közeledtek feléjök, egyszer csak a szőlők közül egy másik rejtett üteg megszólal, s négy ágyúval a lovasok közé tüzel.

Erre az üldöző szakasz visszahátrál az ezred zöméhez, folyvást veretve a szőlőkerti ütegtől, onnan hat fontosokkal lőttek rájok, s minden lövésre felbukott hol egy ló, hol egy lovas.

– Mi ez az idvességre, dörmögé magában Lajos, irigyen nézve, hogy kergeti el a másik üteg kezeügyéből az ellenséget.

Az orosz lovasság azonban erre nem hogy visszavonult volna, hanem kétfelé vált, s egy részével a huszárokat üldözé tovább, másikkal pedig a szőlőkerti üteg ellen fordult.

Most láthatta őket Lajos oldalt fordultan, egészen kapóra.

Az ágyuk hirtelen az előttök elvonuló ellenségre irányoztattak; mint sortűz, úgy hangzott egyszerre valamennyinek a lövése, s a mint a lövés után elkapta a szél a füstöt, a sikon csak egy összezavart futó lovastömeget lehete látni, s az elhagyott téren vergődő lovakat, halállal küzdő lovasokat. Olyan szomorú hang a csatatéren meglőtt lovak nyerítése, a kinlódó hadfiak halálkiáltása. Ki ér rá ezt ilyenkor meghallani?

E csapás után a dzsidás ezred másik fele is megfordult, s összetört szakaszait fedezni indult, mire a huszárok ismét arczczal fordultak elleneik felé, s üldözőkké váltak.

Most kezdett fejlődni az ütközet.

Az orosz lovas-osztály mögött lassankint felvonult két gyalog hadosztály, és egy újabb lovas osztály, a lovasok mozgó ütegei megnyiták a tüzelést a magyar harczvonal ellen, s a magyar ágyútelepek bátran fogadák el a kinált vitézi próbatételt.

Mert valóban vitézi próbatétel volt ez a magyar tüzérségnek, s ha a győzelem a túlnyomó erőé lett is, de a dicsőség osztályrésze a harczban nekünk maradt.

– Fel a dombra! hangzott a parancsszó. Most nem rejtekből, hanem szemtől szembe kezdődjék a viadal. Ágyúcső ágyúcső ellen; ember ember ellen. Senki a fejét se kapja félre, mikor a golyó elcsap füle mellett!

S minő elszánt küzdelem! Az ágyúcsövek keresztül tüzesednek a sürű lövés miatt, a föld köröskörül fel van már szántva az ellenség golyóitól; egy-egy tüzér összeroncsolva fekszik már ágyúja mellett, s öltönyébe harap fogaival, hogy nyögéssel ne zavarja társai nyugalmát.

A tüzér-tisztek mind lovaikon ültek, legjobb czéltábla az ellenségnek.

Lajos szivarra gyujtott, úgy osztá parancsait.

Remekül lőttek a fiúk; ők már négy ágyút összetörtek az ellenség szemközti ütegéből, s az még egyet sem sértett meg az övéik közül. A muszka tekék vagy fejeik fölött süvöltöztek el, vagy messze előttük csaptak le a földbe. Néha két ember közt úgy vágtak le, hogy mind a kettőt érte a szele.

Ekkor újabb haderő kezdett kibontakozni az orosz hadvonalon. A megroncsolt ágyúkat visszavontatták, s a megtizedelt dzsidásokat felváltotta négy szakasz testőr kozák, s két szakasz muzulmán lovas.

A kozákok vezetője fehér arabfaj lovon ült, melynek sörénye és farka pirosba játszott; az egész működő hadosztályt pedig egy tábornok vezényelte, kinek almásszürke lova volt, legrosszabb szín a ráczélozónak.

Az új orosz ágyútelep közt volt egy vet-üteg (Haubitz-Batterie), mely eleinte minden siker nélkül kezdett el játszani a magyar üteg ellen.

Igazán csak játék volt. A tüzérek nevetve nézték, hogy pattant el minden granátja a levegőben, mielőtt a földre leesett volna. Ők csak egy kis gömbölyű fehér felleget láttak belőle, meg a durranását hallották, egyéb kárt nem tett.

Hanem egyszer, mintha a pokol repesztett volna lyukat az égen, hogy minden villámot kiontson rajta, oly csattanással pukkant szét épen Lajos ágyúja fölött az orosz granát, s a kábító zuhanatban Lajos azt hitte, az egész világ szakad rá, s mikor felocsudott, azt látta, hogy a földön fekszik.

Azt nem is kereste, hogy maga meg van-e sebesítve, csak azt, hogy az ágyúja megvan-e még? Az ágyúban nem történt baj, hanem az átkozott granát elég sok kárt tett az emberekben; két tüzér sebet kapott, a tűzmester karját elszakítá egy golyóforgács, másik darab Lajos jó hóka lovának a koponyáját zúzta össze, s neki magának a mellét zsurolta végig egy vasszilánk, letépve posztóstul az érdemrendet róla, s egy hosszú karczolással hasítva végig a bőrét.

Csak bőr! Ki venné ezt észre? Csak hogy csont nem tőrött!

– De’jsz, ezt nem adom oda ingyen; mondá Lajos, s odarohant az ágyúhoz, megtöltette golyóra.

Ez a golyó az ellenséges granátvetőnek volt szánva. Lajos czélba vette az ellenfélt s nyugodtan irányzott felé.

Az orosz hadsorban nagy örömriadal hangzott fel e sikerült lövésre. Maga a tábornok a hadsor elé lovagolt, egész kiséretével, s kalapot emelt a győztes ágyú tüzérei előtt. Azt hivé, az ellenágyú el van hallgattatva.

A mint az orosz tábornok az ágyú elé lovagolt, Lajos azt mondá: «annál jobb, ha te is jösz!» s most már nem az ágyút, de az almásszürkét vette czélba.

– Tüzet! vezényelt abban a pillanatban, melyben a tábornok kalapját megemelte tüzérei előtt, s a dördülés után ott hevert az almásszürke a földön, s alatta az orosz tábornok, ki nem állt lábára többet, mert mind a két lábát elhordta a golyó.

A mint az orosz tábornok elesett, túl az ellen táborában az elszörnyedés zavargó riadala, a magyar csapatok közt pedig a lelkesedés örömkiáltása hangzott fel: «előre! előre!» harsogott végig, mint az erdők sudarain végigzugó szél az egész balszárnyon; a gyalogság tömegekben indult meg az ellenséges had arczvonalának megostromlására; a huszárok lópatkói alatt ismét remegni kezdett a föld; az ágyúkat előre vontatták. Előre! előre!

Lajos ismét lóra kapott; egy tartalék vezeték lovat adtak alá, abban a perczben az ütegvezetési parancsnok sebet kapott s az egész üteg Lajosra maradt.

Csak előre!

Az ágyúkat hirtelen felcsatolták talyigájokra, a fogatok egy állóhelyökben megfordulva, rövid kanyarodással előrevágtattak az ellenség felé. Eddig nyolczszáz lépésnyiről lövöldöztek egymásra, most Lajos háromszáz lépésnyi távolban állítá fel ágyúit, s onnan nyitá meg a tüzelést. Két ágyú kartácscsal lőtt a tömegek közé, kettő pedig tele golyókkal rombolta az ellenség ütegét.

Hatalmas ágyúzás volt! az ellenség ágyúi egymás után elhallgattak a mieinktől találva; ha a huszárok rohamra indultak, akkor tömegbe állott az oroszok hada, s ilyenkor utczákat seprett közöttük a jól irányzott kartács. Az ágyúdörgés, a rohamra hívó dobszó, a buzdító trombitaharsogás, az ádáz ordítás közepett, lőporfüsttől és felvert portól környezve, nem látott az ifjú hős egyebet, mint a szemei előtt bomladozó ellenséget; nem hallott egyebet, mint annak tehetetlen ordítását; nem vehette észre, hogy más kiáltás is hangzik már a csatatér másik oldalán, s egy szomorú porfelleg kezdi körülölelni a csatatért. E porfelleg a győztes ellenség rohamának hírnöke volt. Lajos nem láthatta azt saját harczai között.

Midőn leghevesebben osztja parancsait, vágtatva jön elő egy futár a vezértől, s messziről kiált, kardjával intve.

– Hagyjatok fel a tüzeléssel, bajtárs! vissza kell vonulnunk. A jobb szárnyat tönkre tették. Maga Paskievics negyvennyolcz ágyúval nyomult Korponay ellen. Az ütközetnek vége. Siess az ágyúkat megmenteni.

– Megértettem, szólt rá Lajos, s azzal az utolsó kartácsot kilövetve ágyújából, parancsot adott valamennyi ágyúszekerésznek, hogy a lovakat hirtelen fogják a lövegek elé, s aztán utasítást adott az altisztnek, hogy merre vonuljanak a városon keresztül, nehogy a visszavonulás zavarában megrekedjenek. Ő maga csak aztán kérdezősködött a futártól az ütközet eseményeiről, mikor már ágyúi teljes robajjal gördültek a síkon tova, a város felé.

– Az egész derékhad a nyakunkon van. A jobb szárnyon fut, a ki merre lát. Ti előttetek még nyitva az út, hanem sietni kell, mert Paskievics két ezred lovast indított üldözésünkre. De vigyázz magadra pajtás, mert te magad is meg vagy sebesítve.

A futár figyelmezteté Lajost összetépett attilájára, mely alól az ing véres rongyai látszottak elő.

Lajos csak akkor vette észre, hogy megsebesült.

Nem tesz semmit! csak karczolás.

– No hát, Isten veled! én megyek a tábornok után.

A futár elvágtatott a visszavonuló csapatok után, s a porfellegben nem sokára eltünt.

Hanem Lajos, a mint széttépett öltönyére tekintett, akkor vevé észre, hogy a leszakított darabbal együtt érdemjele is letépetett melléről.

– De’jsz ezt nem hagyom itt nektek! kiálta daczosan; s visszavágtatott arra a helyre, a hol lelőtt lova hevert; ott hirtelen leszökött nyergéből, s vezetékét kantárszáron fogva, hogy a harczi riadalban el ne szaladjon, elkezdé letépett érdemrendét keresni a feldult homokban.

Vakmerő kisérlet volt az; az orosz lovasság egész tömegben indult már előre a visszavonulók üldözésére; Lajos annyira közel volt hozzájuk, hogy jól hallhatá, a mint a kozákok diadalmámorukban az orosz hymnuszt énekelték, egy-egy «hurráh» kiáltással a trombitaszót is túlharsogták. És Lajos ráért ily pillanatban letépett érdemrendét keresgélni a porondban.

A föld úgy dübörgött már a közeledő paripák lábai alatt.

Lajos már arczaikat is kiveheté az üldözőknek, midőn egy-egy pillanatra feléjük fordult. A testőr kozákok voltak azok; elől lovagolt őrnagyuk, egy széles képü férfi, nagy veres oldalszakállal, azon a szép piros sörényű fehér paripán, a mi Lajosnak olyan nagyon megtetszett az ütközet alatt, hogy szerette volna – lelőni.

Végre megtalálta az elveszett érdemjelet; hirtelen keblébe dugta azt, s egy pattanással nyergében termett.

A kozákok alig voltak már ötven lépésnyire mögötte.

Most aztán sarkantyúba kapta lovát s igyekezett előre küldött ágyúit utólérni.

Csak akkor vette észre nagy bánatára, hogy nem a jó hóka lova van most alatta; arról fittyet hányt volna minden üldözőnek. Ez a másik csak egy közönséges vezeték ló volt, az is a hosszú útban kifáradva, elcsigázva. No de szerencsére a kozákok lovai még fáradtabbak voltak a mai erőtetett nyargalástól, s azok elől még elmenekülhetett; hanem az a szép piros sörényű arab ló nagyon verte az ő szegény remondáját ebben az erős akadályversenyben. A kozák őrnagy egyre közelebb kezdte érni ellenfelét, pedig még nem is igen sarkantyúzta paripáját.

Mikor húsz lépésnyire beérte az orosz tiszt Lajost, rákiáltott tört németséggel:

– Add meg magad!

Lajos visszanézett rá, és gondolta magában: «cserélhetnék csak veled lovat, majd én fognálak el!»

Az orosz még közelebb nyomult hozzá, s kardját suhogtatva feje fölött, újra rákiáltott keményen:

– Add meg magad!

– Majd mindjárt, felelt neki vissza Lajos, s azzal kivonva nyeregkápájából egyik pisztolyát, visszafordult, czélzott, s nyargalva, nyeregből rálőtt üldözőjére.

A lövés után a szép fehér arab mén hirtelen két hátulsó lábára ágaskodott, azután elkezdett fejével jobbra-balra csapkodni, míg a kantárszárát elszakítá lovagja kezében; piros sörénye csak úgy repkedett körüle; majd előrebukott, lovagját fején keresztülhajítva; még egyszer csülökre próbált kapni, míg végre erejeszakadtan rogyott le a földre. A szép lóhoz illő szép lövés volt, mely így leterítette.

Lajosnak még arra is ideje volt, hogy a sipkájával köszöntse a földről feltápászkodó őrnagyot s «szerencsés utat» kivánjon neki.

A kozák lovak elől könnyű volt már elmenekülnie.

Többet vissza se nézett feléjök, míg a város alá nem ért, ott meg már annyira elmaradtak mögötte, hogy porukat sem látta.

A város főutczái már ekkor meg voltak torlasztva minden fegyvernemű menekvők összezavart tömegétől. E tömegen keresztül nem volt reménye Lajosnak ágyúihoz juthatni, miknek már azóta jó előre kellett járniok; azért egy mellékutczát választott, hogy mint a ki igen jártas szülötte városában, majd eléjök kerül, mire a főtérre fognak érkezni.

A mint Lajos egy mellék utczán végigmegy, egyszerre csak egy szöglet kanyarulatánál egy csapat kozákkal találkozik szembe.

Azok a Paskievics főhadához tartozó lovasok voltak, kik legelől bemerészkedtek a városba a menekvő honvédeket üldözni, aztán maguk is eltévedtek az utczák tömkelegében s nem kevéssé voltak a szemközt rohanó magyar lovas láttára megdöbbenve, mint az maga, a mint csak egyszerre szemközt toppantak egymásnak.

Lajos sem ért rá azt számlálgatni, hogy hányan vannak, a kik ellene jönnek? hanem a mint a mulatság közepébe jutott, elkezdett jobbra-balra vágni, nem nézve, orrot talál-e vagy fület? a kozákok szerencséjére csak dárdáikat használták ellene, s minthogy egészen közéjök keveredett, nem szúrhatták, csak úgy ütögették a nyelével, mint szegény megboldogult Mészáros Lázárt, ki tréfásan mondá el, hogy a fényszarui ütközetből úgy jött haza, mintha korcsmában verekedett volna. Kék foltokkal tele, a sok dárdanyél-ütéstől.

Egyszer aztán eltört a kardja. No most szépen leszünk, gondolta magában. Azzal megragadta a közelebb álló kozáknak a dárdáját, hogy majd azt kicsavarja kezéből. A dulakodás közepette mind a ketten úgy nekivetemedtek lovaikkal az udvar oldalának, hogy lévén az gyarló deszkából, beszakadt alattuk, s mind a ketten lovastól hanyatthomlok lezuhantak a mélyen fekvő kertbe. A kozák azt hitte: a pokolba jutott, de Lajos mindjárt észrevette, hogy az Biró László uramnak a dinnyése, melynek szilvásában épen szárogatni teregetett fehérruhák lengtek köteleken. Lajos tehát nagy hirtelen kiszabadítva lábát a kengyelből, futásra vette a dolgot; a többi kozák ugyan a kerten keresztül üldözőbe vette, de mire azok a ruhaszárító kötelekkel elbántak, a mik útjokat állották, akkor már Lajos a harmadik kert palánkján is túl volt.

Igy is tudta az útat Debreczenen keresztül. Mikor kis botos volt a kollégiumban, sokszor csinált ő kerteken, kerítéseken át utat a tűzi fecskendőnek, mikor nagy tűzi veszedelem volt. Jó tájékozó tehetsége volt, eltalálta az irányt, mely a szülői házhoz vezet. Azt már látta, hogy ágyúitól el volt vágva, bár nem értette hogyan? Vagy azok is ellenség kezében vannak már, vagy oly igen előre siettek. Az volt a terve, hogy anyja házánál majd addig el fog rejtőzni, a míg az orosz sereg tovább vonul, s akkor majd fölkeresi a magyar tábort ismét.

E közben Debreczen minden utczája megtelt már a riasztó rémséggel. A magyar sereg össze van törve! Jönnek a kozákok! Asszonyok, leányok kezeiket tördelve, rémülten futottak a menekvő csapatokkal együtt, a férjek, az öregek otthon maradtak, az ellenség dühét kipróbálni.

Daczosék házánál is nagy volt az asszonysírás. Daczosné szegény azt sem tudta, hová legyen? Egyszer a pinczébe, máskor a padlásra akart bujni, s szörnyen rejtegetett a köténye alatt egy öreg kést, hogy ha valami kozák Sárikára találja vetni a szemét, inkább megöli vele elébb.

Csak Kondor uramnak volt helyén az esze. Hiszen megmondta azt előre Lajos. Az orosz sereg nagyon erős volt. Ennek nem lehetett máskép lenni. Már most csakugyan el kell őket fogadni; eléjök kell adni mindent, a mi enni való, hadd egyenek meg első nap mindent; másnap aztán, ha nem lesz mit enni, majd odább mennek.

– Hát a Lajos? A lelkem Lajosom! Hol ontották ki szép piros vérét? Hol gázolták össze a pogány kozákok? Alig ölelhettem meg, alig csókolhattam meg; alig egy pár órája, és már soh’sem látom többet.

– Nászasszonyom! csitítá az ekként jajveszékelő Daczosnét Kondor uram; nem illik így felverni a házat nagy sopánkodással; mikor még nem tudjuk, hogy érte-e Lajos fiunkat valami veszedelem? Várjuk el csendesen azt a veszedelmet, a mi most mindjárt a nyakunkba szakad. Adja ide a pinczekulcsot, a kamarakulcsot: hadd hordok fel az asztalra enni inni valót; mindent készen találjon az ellenség. Az ólból kifogok egy mangaliczát, sebtiben leölöm; meg kell traktálnunk az átkozottakat magyarosan, ha már agyon nem vertük őket magyarosan. Kegyelmed pedig, mint jó keresztyén asszonyhoz illik, vegye elő a Szikszayt, s imádkozzék szép kegyesen; majd talán az úr Isten, ha mást nem is, de kegyelmedet megsegíti.

Daczosné asszonyom úgy meg volt rémülve, hogy szót fogadott s leült a belső szobába Szikszayt olvasni, Kondor uram pedig kiment a hidasba s lefülelvén egyet a hízók közül, azon vevé észre magát, hogy sehogy sem tudja megölni; nem lévén hozzá férfisegítsége. Pesze, a henteslegények mind elszaladtak világgá. Ő maga maradt az ártánynyal küzködni, s az mindig ledobta a hátáról, mikor már fogta volna a fülét.

– Oh, uram Istenem! sóhajta fel e kínlódás közepett Kondor uram, csak most toppanna ide az a Lajos gyerek.

E rövid fohászkodásnak nagyobb sikere lett, mint az egész körmönfont hiszekegynek, mert abban a nyomban úgy zuhant valami élő alak a kerítésen keresztül Kondor uram nyaka közé, hogy csak a földön ismertek egymásra.

– Te vagy, Lajos fiam?

– Ide menekültem, apám.

– Ugyan jól tetted. Gyere csak, segíts lefogni ezt az ártányt, mert különben a kozák nem kap ma hurkát. Hanem vesd le az attilád, mert összetéped.

Pedig nem volt azon már mit jobban összetépni, mint a hogy a gránát, meg a kozák, meg a sok nádkerítés összetépte.

Lajos se mondatta magának a dolgot kétszer, hirtelen megértette, miről van szó, egy ingre vetkőzött, s Kondor urammal együtt lefogta az ártányt, melynek aztán vérét is vették.

E műtét alatt Kondor uramnak egy jó ötlete támadt.

– Te, Lajos. Itt meg ne kapjanak a kozákok mint honvédet. Vedd csak fel frissen a zöld pitykés mellényemet, tedd fel a sipkámat s állj be hirtelen henteslegénynek, hogy senki se gyanakodjék felőled.

Lajos helyesnek találta a jó tanácsot, s elfogadta Kondor uram mellényét, melynek zsíros külseje nagyon tanuskodott gazdájának hivatala felől.

– Nini, véres a te inged. Tán megsebesítettek?

– Nem a. Csak a disznótól van.

Lajos mint kész henteslegény állított be anyja elé; a szegény jó asszony majd elájult örömében, ijedtében, mikor őt meglátta. Sárikának kellett bizonyítania, hogy nem álmodik.

A fehérnép persze hogy majd megette aztán a hazatért fiút. Csakhogy ez megvan! A többi veszteség kitelik még a maga foltjából.

– No, hanem most már Lajos fiam, te henteslegény vagy, s most én kommandirozok. Azért csak lássunk a sertés bontásához, s aztán mindent akképen cselekedjél, a hogy én fogom parancsolni, mert most én vagyok a kommendánsod!

Kondor uram tehát így kommandirozott:

– Te fiam odaállsz a vágótőkéhez, és elkészíted annak rendi szerint a süldőt, a hogy már láttad elégszer idehaza. Ha valamit elfelejtettél volna egyet-mást a mesterségből a nagy tudományban, az anyád meg Sárika majd eszedbe juttatják. A két fehérnép segít a hentesnek, s ügyel a konyhában. Én meg magam majd kiállok az utczaajtóba, s fogok magamnak az ellenségből egy tisztet vendégnek. Mert tudjátok, ha tiszt lesz a háznál, akkor a közlegénység nem mer garázdálkodni.

A páterfamiliasz intézkedése minden oldalról helyesnek találtatott: ő maga kiállt az utczaajtóba, Lajos a vágótőkéhez. Az eléje kötött henteskötény eltakarta véres ingét, nem engedte anyjának és kedvesének észrevenni, hogy meg van sebesítve. «Csigavér!» mondta Kondor uramnak, mikor az figyelmeztette rá, hogy valami flastrom kéne oda, vagy mi. Majd beheged.

Lajos már javában vagdalta két kis baltával a kolbásztölteléket, mire a harczi áradat az ő utczájokat is eltölté. Kondor uram fogott is magának mindjárt muszkatisztet.

Jött biz azzal még vagy tizenkét kozák is; de azoknak a mint a tiszt megtolmácsolá Kondor uram szavait, hogy lesz mindjárt «wutki» a mennyi kell, szépen felültek sorba a folyosó mellvéd-falára, mint a varjuk a háztetőre, s várták a további parancsolatot.

Kondor uram aztán bevezette a belső szobába úri vendégét. A familiáját ugyan kénytelen volt a konyhában mutogatni be előtte: ez a leányom, ez az asszonyom.

Németül történt az értekezés. A muszka tiszt is törte, Kondor uram is törte benne a közös ügyet.

– Hát az ott kicsoda? kérdé a muszka tiszt, Lajosra mutatva.

– Az a henteslegény, felelt Kondor uram, s nagy nyájasan betuszkolta a nagy mérges kozák tisztet, le is ültette a pamlagra; melléje ültette nászasszonyát, ki úgy reszketett mint a kocsonya, s alig talált meg valamit abból a kevés német szóból, a mit a pesti vásárokon egyszer-másszor elsajátított, hogy kedves vendégét mulattassa vele. Annyit még is megértetett ő nagyságával, hogy leánya nem jöhet be a konyhából, mert jó ebédet akar főzni.

Kondor uram pedig elébb az urságot megkinálván szilvoriummal, aztán egy egész hordócska törköly-pálinkát fogott nyalábra s kivivé a kozák uraknak, kik odakinn vártak sorban ülve.

Mikor azokat megitatta és visszajött, Lajos oda dörmögött hozzá:

– No, édes öregem: ugyan kedves vendéget hozott hevenyében a házhoz. Ezelőtt másfél órával ez alól lőttem ki a lovat húsz lépésnyiről. Úgy néztünk akkor egymás szeme közé, mint most mi ketten.

– Tyhü! lánczhordtát! fohászkodék paprikás szóval Kondor uram. Ezzel hát ugyan megjártam. Szerencsére nem ismert rád a hentesi ruhában. Majd úgy intézem hát a dolgot, hogy beléd ne botoljék többet. Estére pedig átteszlek a másik házhoz. Addig pedig úgy leitatom a jámbort, hogy azt se fogja tudni, hogy hát ő maga ki katonája.

Ezzel a dicséretes szándékkal lépe be kedves vendégéhez Kondor uram; de nagyhamar vette észre csalódását. A kozák tiszt nem akar inni. Ott áll előtte a kis kupiczába kitöltött szilvapálinka most is azon módon, még csak hozzá sem nyúlt.

Tán azt hiszi, méreg van benne?

A’ biz egyenesen azt hiszi. Mert a mint előjön a szolgáló, hogy a vendégséghez fölterítsen, s fölrak négy tányért és ugyanannyi evőeszközt az asztalra, a kozák tiszt azt kérdi nagy mogorván:

– Hát az ötödikre miért nem terítenek?

Kondor uram olyan képet akart e kérdésre csinálni, mint a ki nem értette, hogy miről volt szó.

– Ki legyen amaz ötödik?

– No hát ki legyen? A legény, ki odakinn dolgozik. Tán csak nincs Magyarországon más szokás, mint az egész világon, hogy a mester asztalánál az öreg legény együtt eszik a család tagjaival.

– Azt hittük: nem lenne illendő, mikor ilyen előkelő vendég van a háznál.

– Köszönöm a megtiszteltetést; de én azt akarom, hogy minden ember együtt egyék velem annál az asztalnál, a hol nekem tálalnak.

– Talán csak nem tetszik azt hinni, hogy valami mérget kevernek nálunk az étel közé? szólt méltatlankodó hangon Kondor uram.

– Én azt hihetem, a mit akarok; pattogott vissza nagy nyersen a főtiszt; én még le sem mostam kezemről az ellenség vérét, a kinek az asztalához leülök. Tapasztaltam már sokat. Az emberek mindenre képesek.

– De nem a magyar emberek! Aztán itt egy tálból mártunk mi a tiszt úrral, az asszony, én magam, és a leányzó; a ki az urat meg akarná mérgezni, az minket is meggyilkolna vele együtt.

– Az arra nézve mindegy lehet, a ki el van rá szánva; két-három emberrel több vagy kevesebb, az nem vet a latban semmit. Az a ficzkó odakinn azt keverhet a hús közé a mit akar; ki veszi észre? Én semmi jót sem nézek ki a szeméből. Csak tessék neki ide teríteni az asztalhoz, és kikötöm, hogy minden ételből ő vegyen legelőször. A ki valamiből nem eszik, azt rögtön agyonlövöm! Ez az utolsó szavam.

Erre aztán Kondor uram kikotródott a szobából.

– Na fiam, Lajos, monda odakinn a fiatal honvédnek. Benne vagyunk a hinárban nyakig. Ez a vadmacska odabenn attól fél, hogy megéteti valaki, s nem nyugszik, míg te is oda nem ülsz az asztalhoz, s minden ételből neked kell előbb bevágnod a magad porcióját, hogy lássa ő kegyelme, miként nincs benne nadragulya.

– Jól van. Tehát bemegyek, s majd a szemébe nézek.

– De nem azt teszed most fiam, a mit magad mondasz, hanem a mit én mondok. Tehát bejösz, és leülsz az asztalhoz; az már bizonyos. Hanem ott azután semminek se látója, se hallója te ne légy. Azt fogjuk mondani a muszkának, hogy nem tudsz németül. Tudod, csinálj olyan jó ostoba képet, mintha prókátor volnál, aztán a saját irásodra kellene mondanod, hogy nem ismered. No egyszóval, te ne érts meg semmit abból, a mit az beszélni fog akár hozzád, akár máshoz. Mert meglehet, hogy gyanút fogott ellened, s most azt akarja belőled kivenni, hogy ki vagy? mi vagy? No hát fiam, csak tedd magadat együgyű embernek. Mikor az asztalhoz leülünk, velünk együtt mondd fel az asztali áldást, ha még emlékezel rá gyerekkorodból. Ott Pesten tudom, hogy nem szoktál imádkozni, mikor a speisczedlit elédnyomja a kellner. Hát csak viseld magadat parasztosan mint mi, hogy a muszka ki ne olvassa belőled a tekintetes urat, se pedig a vitéz honvédkapitányt.

Lajos megigérte, hogy vigyázni fog magára, s a mint Sárika feltálalta a levest, ő is leveté kötényét, abbahagyta a munkát, felvette a zöld zsírral fényesített mellényt, s úgy állított be az ebédlőbe, hol mindenkit becsülettudóan üdvözölve, elfoglalta a Kondor uram intésére neki szánt helyet az asztal végén.

A kozáktiszt Lajost majd átszúrta szemeivel, a meg csak jámborul belenézett a tányérjába s fújta erősen a kanálba vett levest, mintha semmi a világon nem érdekelné más, mint az, hogy meg ne égesse a száját.

Kondor uram vevé észre, hogy milyen vasvilla szemeket vet a vendég úr az ő legényére s odasúgott Sárikának, mikor az ételt felhozta, hogy üljön le a vendég mellé, hol üresen állt a helye, és beszéljen vele németül, ő legjobban tud, az majd félrevonja a figyelmét Lajosról. Azt már a konyhában tudatta Sárikával, hogy Kondor uram saját maga megfogta az ördögöt s ide hozta a házhoz azt, a ki Lajossal csak az imént verekedett odakinn a gyepen. Annak nem szabad Lajosra ráismerni.

Sárika szót fogadott, s szerényen elfoglalta helyét a tiszt mellett, s mit tehetett volna okosabbat a beszélgetés megkezdésére, mint hogy megkinálta a párolgó gulyáshúsos tállal: «tessék!»

– Hát az mind az enyim, a mivel kinálnak? kérdé a tiszt, mosolygásra fordítva mérges ábrázatját.

Sárika biztatta, hogy «igen is, csak tessék».

– Akkor az a kéz is az enyim, a mi a tálat tartja.

Sárika azt válaszolta rá, hogy az nem megenni való.

Mire a tiszt esküvel állítá, hogy a szép kinálkozó maga is egészen megenni való.

Lajosban forrt a düh e beszéd alatt, több mérgett evett mint paprikát a gulyáslében.

Kondor uram pedig mellette ülvén, csak nyomogatta a lábát az asztal alatt, nehogy valami bolondot cselekedjék a fiú; s aztán hogy maga is segítségére jöjjön a leányának, beleszólt a párbeszédbe.

– Van már annak a kéznek gazdája, óbester uram!

– Megveszem tőle! hogy adja? szólt a tiszt tréfás hetykeséggel.

– Azt nem adják nálunk pénzért, viszonzá Sárika büszke elpirulással.

– Nálunk sem veszik azt pénzért; kezet kézért, szívet szívért. Jöjjön hozzám lelkemadta galambom, én elveszem magát feleségül.

– Nem megyek én Muszkaországba, mert ott hideg van.

– Hidegebb a víz, mint itten, de melegebb a vér, galambom. Csak a muszka tud szeretni.

– Ha tud szeretni, szeresse egymást; – magyarnak magyar a párja.

Kondor uram újra megnyomta Lajosnak a lábát, – megfelel ám ez a leány magáért, nem kell félteni.

Lajos csakugyan szerencsésen kiállotta az első próbát: hogy szeme láttára, füle hallatára egy idegen férfi, egy ellenség hizelkedjék eljegyzett menyasszonyának, azt feleségül kérje az ő jelenlétében. Nehéz kisérlet volt, de csak legyőzte nyugodt hallgatással. Sértett szerelmét nem hagyta kitörni.

Következett a második kisértet.

A kozák tiszt az első pohár bor után a szerelmest játszotta; a második fogás, a második pohár bor után elkezdte játszani a hőst. Úgy tett, mintha folytatná az előbbi tárgyat; egyre Sárikához beszélt.

– Pedig ugyan van is miért hűségesnek lenni ezekhez a debreczeni suhanczokhoz, szép galambom; a kik itthon ülnek a kályhasutban, mikor ottkinn a magyar sereg harczol, s az ágy alá bújnak, míg az ágyúzás tart. Mikor az ilyen tenyeres-talpas ficzkó, mint az ott az asztal végén! puska helyett csak a hurkatöltőt meri elsütni hazája ellenségei ellen, s mikor kardot hall csörömpölni, az asszonyok háta mögé bújik. Konty való az ilyen embernek, nem feleség.

Kondor uramnak ez alatt ugyancsak kellett ám rángatni Lajos dolmányát, nehogy dühében valamit kitálaljon a muszkának, a mi nem megenni való.

Hanem Lajos úgy viselte magát, mint igazi tüzér. Látta, hogy az ellenség csak demonstrál, s nem hagyta magát fedett állásából kicsalogatni.

A muszka tisztet ez még nagyobb dühöngésbe hozta. Már most egyenesen Lajosnak kezdett beszélni.

– Szégyen, gyalázat! hogy ilyen nagy kamasz, ilyen izmos karokkal, vállakkal, itthon süti a makkot anyámasszony köténye mellett, míg odakinn a csatatéren olyan fiatal gyerekek pazarolják életüket, hogy az ember sajnál rájok lőni. Ez meg a zsebbe dugja a két kezét, nem törődik se hazájával, se nemzetével; nem kell neki se szabadság, se dicsőség, csak ő sokat zabálhasson s csak ő jól meghizlalhassa magát.

Most már mindenki előtt világos volt, hogy a muszka tiszt nagyon gyanakszik Lajosra, s csak azért beszél így, hogy kiugrassa rejtekéből.

Kondor uram fogta is erősen a dolmánya szélét; de még jobban fogta őt Sárika könyörgő tekintete, ki két kezét imára kulcsolva, tekinte kedvesére, oly ékesen beszélő szemekkel, a mik a szónál is jobban elmondták neki: «oh, ne halld meg ezeket, hiszen nem igaz, a mit mondanak, de jobb neked, ha azt hiszik rólad, hogy gyáva vagy!»

Daczosné asszonyom pedig annyira oda volt félelmében, hogy egy német szó nem jutott eszébe Lajos védelmére. Az mind verítékké vált homlokán szörnyű szorongattatásában.

Lajos azonban nagyon jól viselte magát; a míg a kozák tiszt szidta, mint a bokrot, ő szép nyugodtan a fogát piszkálta, s egy vonás nem változott el az arczán.

– Nem tud ám ez a legény egy kukkot sem németül, óbester uram, szólt Kondor uram a tiszthez, mikor már látta, hogy Lajos a második nehéz kisértést is kiállotta.

– Elég hiba, ha nem tud, veté ellene az orosz. A magyar nem akar tanulni semmit, azért nem tud semmit. Azt hiszi, hogy majd elvégzi azt, a mit ő nem tud, helyette más. Miért is minduntalan másra szorul. Ebben a háborúban is, ha franczia tüzéreik nem lettek volna, egy csatán sem birtak volna helyt állni.

– Ah, uram, azok nem voltak franczia tüzérek! vágott közbe hirtelen Kondor uram.

– No bizony, magyar tüzérek nem voltak, mert azok oly gyakorlottan, oly pontosan, oly hidegvérrel lőttek, a hogy magyar nem fog tudni soha. Oh, uram, tudjuk mi azt jól, hogy titokban a franczia kormány küldött ide tüzéreket.

– De uram, az nem valóság! bizonyozott Kondor gazda; én jobban tudom, én ismerek akárhány, azaz, hogy (itt vette észre Kondor uram, hogy most mindjárt ő fog valamit kitálalni, a mi nem megenni való) azaz, hogy én olvastam a neveiket a «Közlöny»-ben, mikor kineveződtek.

– Ah, az nem bizonyít semmit. A magyar kormánynak volt annyi esze, hogy magyar neveket adott nekik, de francziák voltak. Francziák, ha mondom. Az a ficzkó, a ki velem szemközt az üteget vezényelte, olyan biztosan a Szen-Klú-i iskolából való, mint a hogy én itt ülök. Egy lövést sem tettek az ágyúi hiába. Mellén a becsületrend keresztjét láttam távcsövemen keresztül. Egyszer egy gránát pattant el a feje fölött, ő lovával együtt lebukott, akkor elvesztette az érdemrendét. Akkor maga állt az ágyúhoz és czélzott. Mondhatom, hogy az remek lövés volt. Kuprianoff tábornoknak két lábába került; legderekabb vitéze volt seregünknek, mondhatom.

Lajos arcza e szavakra sem mutatott semmi változást. Midőn magát hallotta dicsértetni, s az elejtett ellenfél nevét kimondani, még akkor sem szökött a vér az arczába; tudott parancsolni magának.

Az orosz folytatá a kisértést.

– S még ezután az én francziám ismét lóra ült, s csaknem a szájunkba jött az ágyúival, olyan közelről lövöldözött belénk. Ah, azt csak egy franczia tehette. Végre midőn vissza kellett vonulni, mert a túlsó szárnyon elveszett az ütközet, az én francziám észrevette, hogy elveszté az érdemrendét. Mi üldöztük, s ő időt vett magának, hogy leszálljon a lováról, s ott, a hol a földre bukott, szemünk láttára fölkeresse a lehullott becsületrendet. Ah, uram! azt csak franczia tehette. Hogy mutogatta fennen azt a megtalált kis piros szalagot. Egy magyar bizony nem szállt volna le egy kis darabka veres szalagért olyan veszedelemben, hanem vágott volna le egy darab szalagot a szeretője hajából.

De már kezdett a Lajos arcza lángvörösre válni.

– Én minden áron el akartam fogni ezt a tisztet, folytatá az orosz. Szükségem volt élő tanubizonyságra, hogy a magyar hadseregben franczia tisztek vezérelnek. Üldözőbe vettem jó arab lovamon. A tüzér tiszt alatt rossz, fáradt tüzér ló volt. Két ló hosszára beértem már, akkor hidegvérrel visszafordult rám, s egész csapatom szeme láttára úgy lőtte keresztül jó ezer rubeles arab lovamat, hogy én lovastul együtt bukfenczet vetettem. Ily vakmerőségre csak franczia képes. Ha magyar lett volna, szaladt volna előlem, mint a nyúl.

– Elég volt! ordíta az ifju honvéd, s kirugta maga alól a széket és olyat ütött öklével az asztalra, hogy a hány tányér, a hány pohár volt azon, mind tánczra kerekedett.

Nem ügyelt már sem Kondor uram rángatására, sem kedvese összekulcsolt két kezére, sem anyja remegő alakjára, sem saját józan eszére.

Elég volt!

– Elhallgattam, kozák! hogy jegyesemet nyájas szavaiddal beszennyezted; elhallgattam, hogy gyávának neveztél; de nemzetemet ne gyalázd, mert azt nem tűröm el! Én voltam az, magyar volt az, ki tábornoktokat tönkre lőtte, magyar volt az, ki rendet kaszált hadsoraitok közt! (Ezzel felszakítá a keblén mellényét és véres ingét.) Itt a seb, a mit kaptam, még be sincsen kötve, még nem is tudom, hogy fáj-e, mert van, a mi jobban fáj, s itt az a kis veres szalag, a mit a halál lábai alól szedtem fel, és ez a magyar érdemszalag. Én lőttem ki alólad szép fehér arab lovadat, piros serénye volt, úgy-e? És most kiáltsd be kozákjaidat, hogy vágjanak össze, mert élve e szobából engem ki nem visz senki!

A fiatal honvéd e kitörő szavainál a muszka főtiszt haragos arczán valami szomorú mosolygás kezdett elderengeni; csendesen lecsatolta kardját oldaláról s székéhez támasztotta.

Mikor aztán fegyvertelen volt, felállt székéről, odament Lajoshoz, vállára tette kezét s halkhangon így szólt hozzá:

– Ne félj semmit, bajtárs! sem össze nem vágatlak én téged, sem rabságra nem vitetlek. Lengyel vagyok én: szerencsétlen nemzet fia, mint te. Jól rád ismertem én, csak azért beszéltem így, hogy igazi alakodban megjelenni kényszerítselek. Ne utáld kezemet elfogadni, borulj keblemre és sírd ki magadat velem együtt. Te siratod azt, hogy vesztettél, én siratom azt, hogy győztünk…

A lengyel híven szavát tartá; a míg az oroszok Debreczenben tanyáztak, nem bántotta senki Lajost, sem szülői háza táját. Mikor eltávoztak onnan, ezt a jó tanácsot adta Lajosnak:

– Maradj itt, míg a magyar tábor visszajön helyedbe; ha nem jő vissza, akkor nem is találsz rá többé soha. Itt, e ruhában, jó helyen vagy. Tartsd magadat, míg elmulik a vész.

A vész, tudjuk, hogy nem mult el.

Lajos nem látott visszatérő magyar tábort többet, ott maradt az anyai házban, a hentesi ruhában. Később nehezebb idők jöttek, mindig több terhet rakott az újév a magyar ember vállaira; ritka, a ki le nem roskadt a türelem keresztje alatt.

E ritka emberek közé tartozott Lajos. Egy szép napon beletörülte a henteskést az ügyvédi diplomába.

«A kit a két keze el bir még tartani, az nem térdepel le a hatalmasok lábaihoz kegyelmi morzsákért. Idegen törvények, bélyeg, alázatos könyörgés, gyülölt birákkal való komázás nem egészséges gyomornak való. Leszek iparos, a mi apám volt.»

S az ügyvédből, a vitéz honvédből lett hentes.

Még most is abban van, s igen jól érzi magát benne.

Van szép háza, gazdasága, van jó felesége, egészséges gyermekei, van becsülete és megelégedése.

És így Kondor uram csakugyan elérte, hogy leánya még sem lett tekintetes asszony! a mitől úgy borzadt teljes életében.

És erre a történetre nagyon sokan emlékeznek Debreczen városában, s ismeri mindenki azt a férfit, a ki, ha a világ fel nem fordul, most talán városbirája lehetne, s ha még egyet nem fordul a világ, talán tábornok lehetne; de a ki most mégis több mindazoknál: – mert most boldog ember.