I.

Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.

A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait «lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.

Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják, kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító, ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.

Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy el is veszi.

Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval; Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés; mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz ahhoz nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály, mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában egyesíti, a szép asszonyra!

És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép történet, de nem érdekel többé.

Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt, hogy olyan jó dolga van.

Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.

A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát. Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.

S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.

Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a vaniliaillatú havannát.

– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval odakisértetni.

– Jól tette, Cornelia. Én nem szeretem a boltkirakatokat bámulni.

– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.

– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.

– De ma este el fog velem jönni a «Cameliás hölgy» első előadására?

– A regényt olvastam. Tudom előre, hogy tetszeni fog nagyon.

– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges lesz.

– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog játszani.

– Az sem érdekli önt?

– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a hogy a szinpadon csinálják.

– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és hegedülni fog.

– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy elragadó lesz.

Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le csipkeőrzőtt keblére.

– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.

Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal.

– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól van szerencsém értesülve lenni.

– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.

Jacinth egy perczre meg volt lepve, de azt sem árulta el.

– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan szeretetreméltónak?

– Azért, a mit beszélt.

– Tehát az ékesen szólásért? Pedig dadog.

– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme elfeledteti azt.

– Tehát mit beszélt kegyednek Mr. Diaprée?

Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem harapja őt meg.

– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta egy asszonyra.

– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi meglepetésében kialudt.

– De hát az rosszul van.

– Ez a nő: kegyed.

– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak. Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.

– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát azután mit mondott?

– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának adta át minden hypotheca nélkül.

– Becsülete a biztosíték.

– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem tudta ön még előre ugy-e?

Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.

– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát biztosítani.

És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka van arra, hogy elkezdjen neheztelni.

Jacinth felállt a székéből s azt mondá:

– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek öntől.

– Miért?

– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már rá jogom.

Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.

– Mit csinál ön? kérdé vigjátéki hangon Cornelia.

– A menykőbe is! ha megbuktam, hát mától fogva elkezdek gazdálkodni.

Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor nevetett).

Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.

És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen kilöksz!»

Egészen máson járt az esze.

S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben legillendőbb expediens a pisztoly.

Aztán nem beszéltek róla tovább.