II.

A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki megtetszett volna neki.

A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.

– Ezekkel nem lehet beszélni. Nagyon ismerik már a dolgot.

Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette, hogy egy sousnak sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui kormánytól akar kapni.

Ezt is kénytelen volt kilökni a szobájából a bankár.

Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje, midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar még értekezni.

– Vigye a manó! Ereszszék be hát, mit akar?

Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet is hallotta már elégszer emlegetni.

A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett, nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez tanult «úr lenni».

– Malagrida úrhoz van szerencsém? kérdé udvarias modorral a látogató.

A bankár fejével inte, hogy ő az s leültette késői vendégét.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram?

– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a legközelebb álló székre.

– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime, ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem. Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is jövedelmező.

– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a bérlet ára annak az elsőbbinek?

– Harmincz ezer frank, uram.

– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél becsületes emberekhez. Én tegnap még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt. Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom, a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?

– Tökéletesen.

– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?

– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni. Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.

– Magyarázza meg világosabban, kérem.

– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána, hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és rozsdamentes természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül, a mit valóban nem is lehet csodálni.

– És a tizenegyedik, a ki milliomos lett?

Az a tizenegyedik azt tartotta, hogy «ha kell, tedd magad,» s nem bízta másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra. – Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…

– Van.

– Szabad lenne őt meglátnom?

– Szabad. Csak nézzen rám. Én magam leszek az.

A bankár mosolyogva nézett végig a deli lovag alakján, finoman fürtőzött hajcsigáitól kezdve fűzött fénymáz-topánjáig, s onnan ismét fel fehér atlasz mellénye himzetein s finom inge gyémánt gombocskáin.

– Uram! tudja ön, hogy a guano-szigetek miből vannak?

A dandy észrevette a gúnymosolyt, s egyik lábát a másik térdére vetve, nagy szárazon mondá:

– Monsieur! Nem jöttem én önhöz sem természetrajzi leczkéket, venni sem atyafiságos tanácsokat kérni, hanem üzletetkötni.

Azzal belenyult atlasz mellénye zsebébe, s kivéve abból azt a félretett szívarcsutakot, azt eredeti yankee-étvágygyal összenyomogatá, s azzal élvezetesen a szájába dugta, a nyelvével a két zápfoga közé szorítva, úgy, hogy a dohánycsomag kidudorította fél pofáját, egyet-kettőt rágott rajta s aztán azt mondta: «lássuk a föltételeket.»

A bankár figyelmesen nézte az elegans uracs arczát. Egy vonás sem árulta el azon, hogy mint izlik legelőször az az átkozott pokolkeserüségü falat, a minek csak bűze lehet gonoszabb az izénél.

Ez jól kezdi!

– Lássuk a föltételeket!

A dandy cynikus gyönyörüséggel harapott egyet-egyet a keserű falaton.

A bankár átlátta, hogy emberére talált.