III.

Egy év mult el.

Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kisértet-kiáltás.

Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.

A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással felelgettek neki.

Vigyorgó, szétvont képű legény volt az ujonérkezett.

– Mit hoztál Pablo? kiáltának rá társai.

– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen. Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.

– Miért nem ütötted agyon?

– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.

A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.

A hordó fenekére krétával e szavak voltak irva:

«Köszöntet Acapulcoi Leon!»

– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.

S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, a hogy torkán kifért.

Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sánczok felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.

– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva helyeikből.

– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert elveszek.

– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.

A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből menekültem».

– Ki az?

– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény elbámulva.

– Most jöttünk Boliviából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?

– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.

– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.

– Nem lehet azt elmondani, a mit ez az ember mivel.

Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.

– Igyál többet, majd helyre jösz, beszélj tovább.

– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. – Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.

– Szólj, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hirének.

– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve, a ki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfedél szakadt rá, azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh, átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!

A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére irt szavakat.

– Oh – gebedjetek meg! Mit adtatok innom? E bor méreggel van tele!

S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva életet és halált.