IV.

Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott. Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.

Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban, köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az ostromlók dühével.

Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.

A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek. Számítottak a bizonyos diadalra.

De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.

Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából egyedül maradt meg.

Ily boszuval átellenben mit érnek a magas sánczok.

Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk bömbölésén.

A családapák ostromolnak.

Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.

Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek már.

Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol, még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.

Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.

– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve keresett dæmonát, Basiliskot.

Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz.

– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?

A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot nem volt ember, ki megismerje többé.

A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel a sánczra a győztes spanyol had.

Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva, Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az Isten».

A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.

– Jól van! jól van! kiálta, úgy kell neki, úgy kell neki.

S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.

* * *

Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.

Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.

Mennyi elmult, mennyi elveszett.

Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki megmaradt.

Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.

Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva: «csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?

Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.