EGY SZÓNOK, A KI «EL NEM ÁLL!»

Ötödik napján a hosszú vitának (melyben a perlekedő felek «lányomnak beszélnek, hogy a menyem értsen belőle»), ki nem aludt hangulattal ballag a «mégnembeszélt» honatya az országház felé. Lakásától a sándor-utczai ci-devant lovas kaszárnyáig minden ismerőse azzal kiván neki jó reggelt, hogy «úgy-e bár, nem szónokoltok többet?»

Pedig az ő zsebében még ott dohog az elmondatlan orátio, a mit, ha tüzes programmeső esik is, el kell mondani, mert már odahaza a választók mind azt kérdezték tőle a szünet alatt, hogy hát már az ő képviselőjük megnémult? Mert hiszen nem azért választott az ország 400 képviselőt, hogy azok mind sorban, élőszóval el ne mondják, hogy bizony ő nálok is exequálják az adót. Bezzeg, ha azt a másikat választották volna, a ki ő miatta megbukott, beszélt volna az már azóta hatvanhatszor, nem engedett volna az egy napot is elmulni, hogy a neve ott ne álljon az országgyülési naplóban; szólt volna a házszabályok értelmében, indítványozott volna napi rendet, beadott volna petitiókat, megjegyzéseket tett volna a költségvetésre, beszélt volna a verificatiókban, kapczáskodott volna a jegyzőkönyvbe, s felvilágosította volna az országot sokféle olyan dologról, a mit minden ember tud, s ekként becsületet hozott volna választó-kerületére, melyet mint praedicatumot hangoztatnának a neve előtt! – Ez meg csak hallgat?

Tehát beszélni nehéz, de nem beszélni lehetetlen.

A gyülésterembe belépve, szorongó kedélylyel veszi észre, hogy a ködös naphoz még a függönyöket is mind leeresztette a háznagy, hogy ha már nem hallhatják egymást, legalább ne is láthassák a beszélők, s ez opticai morajban még a képeik is elmosódjanak.

A bűntudat nyomasztó érzetével sompolyodik a jegyzői székhez, tudakozni, hogy hányan vannak még felirva? A jegyző enormis summákról beszél, s panaszkodni kezd, hogy már a dereka fáj a sok egy-helyben való üléstől.

Azután helyét keresni indul, a mit sokáig nem talál meg, mert valaki más ült oda. Átalában kezdi észrevenni, hogy senki sem ül a saját helyén, a mi nagyszerű kilátást nyujt arra, hogy mikor az elnök csengetyűje megszólal, általános Mihály-napi költözködés támadjon a képviselői padokon.

Beszélnek hozzá innen, onnan, tegnapelőtt ótai ismerősök, s kérdezik tőle, hogy aludt? tudja is ő, hogy mit kérdeznek tőle, mikor fejében mind csak a mondandó szónoklat kezdő szavai donganak: «Nem czélom, tisztelt képviselő ház!» – «Meg vagyok felőle győződve, tisztelt képviselő ház!» – «Kötelességemnek érzem, tisztelt képviselő ház!» s a t.

Végre leülhet helyére, oly elmélázó arczczal, mint a ki az éjjel elhatározta magában, hogy ma bejelenti a cridát s közben salmiak czukrot eszik, hogy hangjának kellő lágyságot szerezzen.

E közben megtelik a terem, s támad lassankint az a félálomszerű zengés-bengés, mely az emberi méhkasnak a hangja, s legalkalmasabb arra, hogy az elkészült szónok fejéből minden gondolatot kikavargasson. Itt anecdotákat mondanak, amott a «Hon» és «Pesti napló» vitáiban keresik a kiderült igazságot, háta mögött két képviselő románul discurál, ki tudja miről? előtte fiatalabb collegák beszélnek szép asszonyokról, ki tudja miket?

Végre megkondul az elnöki csengetyű, igazi «szegény bűnösök harangja» ezuttal. A fényes homlokú elnök felszólítja a fekete szakállu jegyzőt, hogy menjen a credencbe, s servirozzon valami tudósítást a tisztelt háznak – s míg a lesben álló szónok rájuk mereszti öntudatlan szemeit, egyszer csak azon veszi észre, hogy a fényes homlokú elnökből gesztenyeszín fürtű elnök lett, s a fekete szakállu jegyző átváltozott arany színűvé. Hogyan ment végbe a metamorphosis, az örökké titok marad előtte. Míg azok ott kicserélték magukat, ő beszéde kezdő pontjait recapitulálta magában.

A méhkas még mindig zúg, dong, zsibong; az elnök újra csenget, s a rövid szélcsend alatt olyasmi üti meg a szónok füleit, mintha az elnök arra kérné a tisztelt table d’haut-t, egy elkeseredett atya bánatos hangján, kinek szófogadatlan gyermekei vannak, hogy miután az eddigiek már minden húst kiszedtek a tálból, s nem maradt benne egyéb a híg lénél, ne méltóztatnának tovább kanalazni benne, hanem érnék be vele, hogy más jól lakott, azaz, hogy állanának el a további szótól.

A szónok halálítéletét hallja a ház örömzajában felzendülni. A vérszomjú mohikánok riadala ez, kik a skalpot akarják lehúzni körülfogott martalékuk fejéről. Itt nem a skalpot, de a mi alatta van.

Elébb azonban a jegyzők felolvassák a tovább szónoklásra feljegyzettek neveit, mindegyik felszólítottat a közvélemény mellre szegzett pisztolyával kérdezve meg, hogy «ha az élete kedves?»

És a maidenspechet tartandó szónok látja egyenként felállani a vádlottakat, bűntársait; a közvélemény proscribáltjait. Látja az agoniát sápadt arczaikon; látja mint tétováznak a lemondás és a supplicium között; némelyiknek tán jövő követségébe kerül az áldozat, mindegy! megteszi a hazáért; van közöttük tán kit gyöngén szerető hitves, ártatlan hajadon leány néz a karzatról, s várja, hogy tündököljék, de a közvélemény erősebb, mint az atyai szív, s lemondat vele; van, ki egy Cassius keserű világnézeteivel dől a lemondás karjaiba s tizenhét évi szenvedéseink koronájául teszi fel, hogy nem beszél róluk; van, a ki föl- s leáll helyéről, csak a kezével int timoni embergyülölettel, hogy eláll; pedig meglehet, hogy ez az egy beszéd fordította volna meg Európa sorsát, de már ám legyen, az utókor lássa, ha ki nem akarták hallgatni. Van, a ki küzd az áradat ellen, s két ököllel mutogatja, hogy: de bizony beszélni akar, míg végre látva, hogy az «eláll» hullámai átcsapnak a fején, abban hagyja az uszást, leszáll a fenékre; és mindannyi, a ki eláll a szótól, kap egy igen őszintén szívből jövő, s soha jobban meg nem érdemlett általános «éljen» kiáltást.

Végre hangzik a minden áron szónoklandó neve.

Levegőt! Most már nemcsak a moraj, és a homály, hanem még a levegő is sürű kezd lenni.

Ha rögtön hozzá kellene kezdenie a beszédhez, nem jutna eszébe semmi. Szerencsére ez nem megy olyan hamar.

A mint felállni látják, rögtön minden szegletéből a háznak kiáltják helyette: «eláll!» «eláll!» Az indulatok és szenvedélyek minden hanglajtorjáján végig: «eláll!» Vannak már oly begyakorlott virtuozok, a kik ezt az egyetlen szót: «eláll», annyiféle modulatióval tudják előadni, hogy productiót tarthatnának vele, mint hajdan a «jer ide» variatióval; majd őszintén biztatva: «eláll», majd követelő kihívással: «eláll», majd a boszús unalom fanyalgásával: «eláll!» majd szelíden lázító könyörgéssel: «eláll!»

De a szónok áll rendületlenül, mint a szikla. Pedig rángatják legközelebbi szíves jóakarói áttilája szárnyainál fogva, hogy üljön le. Van egy percz, melyben ingadozik; de hirtelen észreveszi, hogy a karzaton most furakodott be egy roppant gombakalapú polgártárs s ki is könyökölt már a mellvédre a bundájával. Ez a gombakalap egy a választók közül! Ez döntött! A tisztelt ház ám vélekedjék, a hogy akar, ennek az egy gombakalapnak el kell mondani az egész dictiót!

Tehát «tisztelt ház!»

Nincs irgalom. A szónok el nem áll.

A mint az elhatározás kétségtelen, bomlik a ház, menekülnek távol és közel a buffet ajtaja felé; szomszédjai keresztül-kasul lépkednek rajta, valaki a háta mögött kérezkedik, hogy bocsássa az odacsukott kaputja szárnyát, azután mindjárt rágyujthat, csak őt engedje menekülni.

S még azok a legjobb akarói, a kik odahagyjak. De a kik ott maradtak! Az egyik glossákat csinál fenhangon a mondataira magyarul, tótul, diákul; a másik a szeme közé ásit; a harmadik jószivűleg segíteni akar rajta, tologatja, ha akadozik, s felfordított frasisokat told a beszédébe, a mik nem oda valók; a negyedik csak azért tubákol, hogy az orrát fúhassa beszéde közben; minden padban előveszik a félbeszakított discursust, s con amore conversatiót kezdenek; egy átelleni padban valaki karrikaturát rajzol róla, s ketten-hárman nézik és hasonlítgatják hozzá; vannak, a kik minden tételére azt mondják: «ez nem áll!»

A szónok ezek közt mind rendületlenül folytatja mondatait. Vannak criticus pillanatok az ember életében, mikor a külvilág minden hatását elveszti reá nézve.

Kölcsönbe esik. A ház sem hallgatja a mit ő beszél, de ő sem hallgatja a mit a ház beszél.

Egyszer egy furfangosnak, ki már nagyon únja a dolgot, az a hadi fortélya támad, hogy «éljent» kiáltson a beszéde közé. A padokon azt gondolják, hogy már vége van, s azért általános éljent kap minden oldalról.

Ez kiveszi sodrából. Erre nem itt számított. Később jön az majd, a hova az «éljen» dukál. Most nehány perczig általános csend támad, s e csend jobban megzavarja, mint az elébbeni zaj. Érzi, hogy minden szem egyszerre az ő arczát választotta tűzpontjának. Ez a rögtöni visszafelé fordulása a keréknek elszakítja beszéde rokkáján a fonalat. Nem jut eszébe, mi következik!

Most aztán gúnyos biztatások hangzanak: «halljuk hát!» «no halljuk!» «hát hiszen hallgatnánk!»

Szónok kapkod a zsebébe, megkap valami irást. Keresi az elszakasztott fonalat: «három ing, négy zsebkendő, egy lábravaló.» Ez mosási jegyzék! A közben magától eszébe jut az elvesztett összekötő kapocs, s most már fölemelt homlokkal gyakorolja közfigyelem közt a szófolytonosság jogát. Kezd némi sikerre vergődni. A ház azon meggyőződésre jut, hogy ez ugyan unalmas szónok, de ha nem hibáztatják, hamarább véget ér.

Egyszer aztán, mikor a legszebb frasis kikanyarításába verte bele magát, valaki az első padokban óriási nagyot trüsszent, s erre az egész ház homeri hahotában tör ki. Szónok erre kijön a mérsékletéből s expectorálni kezd. Megfeszíti tüdejének erejét, hogy mondandóinak érvényt szerezzen. A mi nem sikerült indokainak, megkisérti hangjával: a közfigyelmet meghódítani. Nincs többé rossz acustica! Beszél össze-vissza, a mi eszébe jut; egyszer aztán a nagy hevélyben valami szót, vagy valami nevet elvétve mással talál felcserélni. Azt pedig mindenki észre veszi s mindenki siet jóakaratulag helyreigazítani. Szónok látja, hallja, hogy százan, hogy kétszázan, majd háromszázan mondanak feléje valamit, de ő sem a száz, sem a kétszáz, sem a háromszázból sem ért semmit, el nem képzelheti, mit vétett egyszerre? nem, tudja mi történt? csak azt tudja, hogy valahol valami nagy hordónak a feneke kilyukadt, s annak a tartalma mind az ő nyaka közé omlik.

Még egyszer óriási erőfeszítést tesz, hogy roncsolt hajójával befuthasson valami kikötőbe, de már nincs menekvés. A vihar végkép kitört; az emberi erőt leküzdik az elementumok: el kell sülyedni itt!

Végre szerencsésen megfeneklik azon a zátonyon, a hol azzal végzik a szónokok: «itt állok, nem mehetek tovább, Isten engem úgy segéljen.»

Mikor aztán leül, minden szomszédja gratulál neki, de nem mondja meg: mihez?

Ő pedig zsebkendővel letörülve izzadt homlokát, siet legelébb is a gyorsirót felkeresni, hogy netalántán nem jegyzette-e fel hibásan a szónoklatát?

Az pedig ismert tájszólása hangján azzal vigasztalja őt meg, hogy:

«Bizony Iszten tekintetesz úr, annyit sze hallottunk mi, hogy a miatyánkot tetszett-e elmondani, vagy a czikóbőrösz kulaczot szavalta-e el ebben a nagy hiányoszszágában a czendeszszégnek.»

No de se baj! Meg van a zsebben, letisztázva szépen. Még több is, mind a mennyi mondva volt, onnan leirhatják a gyorsirók; s harmadnap a választók láthatják az újságban, hogy a képviselőjük kitett magáért, s a hazatérő gombakalap is élőszóval fog tanuskodni, hogy a bizony egészen megadta neki a módját.