EMLÉKBESZÉD BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS FELETT.

Másfél százada mult, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a krónikairó mondja, egy szívszerinti házasság estéjén az erdélyi fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta – örökre: hogy senki se vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó partján az utolsó, történelmileg nagy szellemű magyar is megszünt hazája nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor kivette Clio történetiró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s nehogy a mult ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs Lobkovitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére emlékeztetnének. Maguk az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy Magyarország története ezentúl csak a régen multé, azzal be van számolva a fatumnak.

És úgy látszik, hogy igazuk is volt; mert a mik azután maradtak ránk apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érczlapjai, hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyüjteménye, sürűn tarkítva kiadatni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.

A nemzet megvolt, a nemzetre szükség volt, a nemzet élt, a nemzet tett, küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon igazait védve, hajlongni tanult udvaronczok léptek, jól formulázott óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál, mert ők már be is jutottak Bécsbe, – ott is maradtak – el is feledték hazájuk szent fájdalmait nemzetük megvetett nyelvével együtt. A történelmi országgyülések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem tanácskoztak nemzetük nyelvén, mintha két idegen jött volna össze, egymással megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S ha néha megnyilt is az a mező, hol a harczi kedv, az ősi szíverő dicsvágya czélját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra készen jelent meg a magyar nemzet, ott sem folytatta hazája történetét; vívott, vérzett, elesett vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára, egy fényes nevet nem igtatott a világtörténelembe, csupán egy óriási erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor ez által fentartá Európa symmetriáját, és önmagát elfogyasztá; mert az erőfeszített harcz után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer magyart mutatott fel. És e megfogyása is nem érdemei magasztalására, de fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.

Hogy lett volna történetirója a történettelen kornak?!

A közelmult századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az országgyülések naplóinál: az akkori társaséletet nehány tört tükördarab mutatja Gvadányitól, keserű gunyoros élethűséggel.

A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az ifjuság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és középkort, s mentűl kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden folyamot bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból rövidségnek okáért a fejezetek czíme, a bevégzett tények, időszámlálási adataikkal, a harczokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet; a szigorú czenzurának gondja volt rá, hogy Castalia forrásának ne minden pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a legtöbb tanodában irott kézi könyvek szolgáltak a magyar történelem tanulmányakép; jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes kevés, Erdély története pedig alig említtetett a magyar nemzeté mellett.

A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű szinezete volt ez a kornak, hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.

Ekkor támadt Jósika Miklós.

Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik épen nem ismerték, még inkább meglepő azok előtt, a kik már ismerték, s azon kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korábban tett, indokolt kicsinyléssel fogadták.

«Abafi» volt az első regényének czíme, melyet világ elé bocsátott.

Jól emlékszem most is a hatásra, melyet e mű gyakorolt reám.

Én is poéta voltam akkor; nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.

Egy egész új világ tárult Jósika műveiben elém. Nemzeti alakok, a hogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős typusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletükben, alakjaikban, arczvonásaikban, de lelkük következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, végzetük teljesülésében, hogy mindenkinek azt kellett mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket, velük érzünk, magukkal ragadnak – és az idők, és a helyek, hová magukkal ragadtak, a mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arczulatja.

S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arczulat! A méltóságos bérczek classicus hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó völgyeivel, megszólaló erdőivel: a pazarló természet tündér szeszélyei, s köztük a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondata bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával csarnokaikban, lakályos otthoniasságukkal minden szögletükben; mind ez oly megkapón, elevenen, oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára vélt találni, s ez otthonban megszerette Erdélyt, s azon alakokban, mik e szép táj történetét szerelmükkel, haragjukkal egybefűzték, szivéhez csatolta egy külön választott testvérhaza sorsát.

Mind az új volt, mondhatni: ismeretlen, a mit Jósika elénk tárt történelmi regényeiben.

Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog egy néma táj lerajzolásánál, ne itéljük meg érte: a történet szelleméhez tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztük megjelenendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett, mindig élő alakot teremtett; ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk; az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószinűt, igazat nyujtott, s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos földön járjanak.

Első regényét, Abafit, követte az «Utolsó Báthory», a «Csehek Magyarországon» s az előttem legbecsesebb, mert legtöbb teremtő erővel és legnagyobb költészettel alkotott «Zrinyi a költő» regénye. Apróbb közbe eső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet korára gyakorolt.

Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását, s e hatás egyetemes volt; kiterjedt ez az olvasó közönség minden osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkozott főrangú sphaerákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a külömbséggel, hogy mig a magyarországi főrend, ez időben, mint a korszellem újabb lendületét, új vívmányképen kezdé fogadni a nemzeti nyelv cultusát, addig ez az erdélyi főranguaknál, mint örök traditió, mint mindennapi légkör foglalá el a czímeres termeket: innét az erdélyi kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utoljára az embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi irón meglátszik az ma is, hogy Erdélyben a diplomatia nyelve is magyar volt.

De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait szélesre taposni indultak, de a valódi tehetségeket, kik a nélkül, hogy őt utánoznák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját adományaikat az ő előnyein nemesíték. Irók, kiknek lángelméje előbb dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához; mások, kik mély lélektani buvárlatokban, csak az érzelmek és reflexiók aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben is versenyezni kezdtek vele; új maradandó tehetségek ébredtek utána, kik az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a classicitásig tökélyesíték. Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése egy-egy ünnep volt az olvasó közönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.

S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző korrajzokat Anglia történelméből, mint a normann és szász népfajok közti társalmi villongásokat, buvárlataira méltatni, s későbbi történetirók ő utána találták helyesnek regényirói részletességgel alkotni a történelmi főbb eseményekből egészszé kidomboruló képleteket; épen úgy ki lehet mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényiró, egész phalanxát sorakoztatá maga után a korrajzok figyelmes összeállítóinak, az emlékiratok buvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni törekedtek, s kiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos kisérleteket.

Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika iránt, mint maga a közönség. A tudományos akadémia igazgató tagjául választotta; «Utolsó Báthory»-ját az első díjjal, a kétszáz aranyos jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy-társaság elnöki székébe ülteté.

Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő pontja csillagzatának.

De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak közepe felé férfi kora már követelheté az égen zenitjét.

És későn is lépett frigyre muzsájával.

Hogyan történhetett ez? Hogy lett Jósika Miklós költővé? Némely életirója így adja elő: Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichewich Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely gyarló volt; Jósikának ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna irni, s igy jutott Abafi alkotásához.

Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is csalódott, vagy mesét mondott, hogy költészete genesisét föl ne tárja profán kérdezősködőknek.

Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem; hogy valakinek ferde, biczegő s még hozzá szenvelgő muzsáját más valaki elszeresse a kezéből. Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, boszant, mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi; mások nagyságának ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A költőnek, mikor teremteni indul, irigynek kell lenni mindazokra, kiket maga fölött lát s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén maga alatt lássa mesterét, a kit imád.

Nem ez volt Jósika költővé lételének oka, hanem más.

Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós életébe, az ifjukor kezdetéig, nehány szóval időzve gyermekkora emlékeinél.

Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított, Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst, egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér, mint a czímerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólompénz a díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre vitte az ifjukori tettvágy. Korán árvaságra jutva, elébb végezte a tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával szokott bekoszorúzva lenni; s aztán, mint jogvégzett ifju főurnak nem maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol. Európa épen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harczolt az olasz hadjáratban, részt vett a napoleoni világdöntő csatákban; együtt vonult be az egyesültek seregeivel Párisba; vitézségével századosi fokot, kamarási rangot vívott ki magának; hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a politikai kiábrándulással mindazt szegre akaszsza, a mit kardjával szerzett: rangot, harczi hírt és babérokat.

Hazatérve ősei lakába az ifju hős megházasodott.

E házassága meg volt áldva gyermekekkel; de nem családi boldogsággal. Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjuk iránt, s mily féltékenységgel védték annak fényes hírnevét.

De első nejével nem volt boldog. A családélet gyötrelmes titkai nem tartoznak a közönség elé, s emlékiró nem avatkozhat azoknak felderítésébe; de nem hallgatja el azt, a mit maga a költő emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész borzalmában van kifejezve: «meggyűlölte nejét».

A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!

Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt; tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete; minden európai mívelt nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai. Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.

Tehát tanulmány, tapasztalás es érzelem volt nála annyi, mint ritka férfinál; a mellett hajlam a regényeshez, és mély elmélkedés. Mi kell még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.

Sok ember születik költői phantasiával, bir a költő adományaival: de soha sem találja meg ihletét s lesz más mesterember. Mást fölken a múzsa avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját: azután az élet egyszerre letörli homlokáról az ihlet szentelt chrismáját – s a költőt nem találja meg benne senki: önmaga legkevésbbé.

Jósika költői hajlama előbb is csapongott ihlettelenül a vágyott téreken, a nélkül, hogy igazi igéret-földét feltalálta volna. Még a katonai pályától megválta éveiben irt, mint maga fejezi ki, három «keserves» drámát, de azokat maga megégette Szurdokon. Azok még jól jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társalmi és politikai munkáit, az «Irány»-t és a «Vázolatok»-at a kritika fojtogatta vizbe. Ő maga ugyancsak műkedvelőnek vallotta magát, de a kiméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.

Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljőve Pestre, itt megismerkedett azon hölgygyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére oly vezérlő befolyással legyen.

Báró Podmaniczky Julia akkor viruló, ifju, szeretetre méltó hajadon volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.

Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó lelke előidézni kivánt s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő lett.

A szerelem egész világosságával tölté be szivét, s e szerelem tiszta, magasztos lehetett csupán, minő két fenkölt lélek érintkezése.

Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyülölt neje ellen, s eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.

És a válóper tizenegy évig tartott, és tizenegy évig tartott a tiszta égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek két egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika Miklós második nejével s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz s mindenki tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.

És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a mester.

Ez idő látta legkitünőbb remek műveit megjelenni, s mindazon dicskör-övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar regényirót túlhalad, nem arról tesznek-e tanubizonyságot, mily szentségnek, mily áhitattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a női eszményképet, mennyi szivárványszint tudott fölfedezni e földi tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján meglátszik, hogy az a költő szivét betöltötte, s a mi azt életre költé, az a költőnek saját szellemcsókja volt.

Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, a kit teremt arra a czélra, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A figyelemnek, mely szükséges egy jellem felfogásához, a kiváló alakoknál a rokonszenvig kell emelkednie. Csak e benső rokonszenv mellett alakíthat a költő egyént, jellemet; e nélkül, ha idealizál, csak szép modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven kereső skepsisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak hozományul.

S kinek lehetett ily rokonszenv-alkotáshoz több ihletése, mint Jósika Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes előtt az Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.

Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes alakkal, s különösen annyi kiválóan magyar nőalakkal, mint Jósika.

Hölgyalakjainak ily megdicsőítése mindmegannyi hű vallomás öneszményképe iránt; valamint a gyönyörű tájleirások, mikben Jósika fölülmulhatlan volt, mindmegannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az édesanyához, az édes szülötte hazához.

Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom nemzi.

Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy tizenegy évig múzsája legyen a költőnek, új küldetést nyert a sorstól: hogy nemtője legyen azontúl. Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége, hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, a mi akkor eléje áradt.

Következett «1848.»

Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, a kit magyar anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.

De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leirása, mely a költőt is messze elhajítá, mint a nemzet május-fájáról letépett zöld ágat.

Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcseség a multakra vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arczát takarja, kiket tisztelnünk kötelesség.

Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak, a szabad Belgiumban vonult meg, Brüsselben települve le, nejével együtt.

Ma is elvezeti minden míveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, a hol Jósika Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos vendégszeretetét.

Imerte őt ott minden mívelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart, a költőt, a nemes férfit.

Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak únott és úntalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.

«A munka nemesít.» A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének mondatára: «omnia mea mecum porto!» S a hol partra vetette a vihar, munkáját folytatta ott.

A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban, hogy «kebelében kenyere.»

Azután más munka sem szégyen.

Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának helyes volt tollával keresni tisztességes életfentartását, úgy egy urhölgynek a Podmaniczkyak családjából sem vált a szégyenére, hogy a számüzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga a költészet: csipke-kereskedést.

Hiszen a brüsseli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény, selyemből bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék, maga oly örökbecsű, mint amaz.

Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más árnya, csak a hontalanság s ezt enyhíté a nő hű szerelme.

S valóban nagy szüksége volt Jósikának neje hű nemtői kezére.

Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt többször megtörtént vele.

Aztán meg, hogy a pénzzel bánni nem tudott. Ebben is valódi költő volt.

Egyszer a Karthausi szellemdus szerzőjétől hallám, s magam is kész vagyok aláírni, mikép nekünk minden financiális tudományunk odáig terjed, hogy a mi pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végeig el kell tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.

Így volt Jósika is, bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második neje rendesen csak pár francot szokott nála hagyni, mert ha több pénzzel ereszté ki, bizonyos lehetett a felől, hogy pénz helyett ajándékot hoz haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak, kiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.

Külömben magánéletében igen rendes, csaknem pedans volt. Naponkint korán kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát, reggeli után rendesen három órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ivet írt, s csupán ily rendszer mellett irhatott annyit, s aránylag annyi jót; mert elméjét nem engedé a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.

Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerübb volt; mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső csint egyszerüséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára vonatkoztak helyesen.

Politicai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt; egyetlen egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé, engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva előtte: «mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami zúgában a hazának».

A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról álmodozott.

És a mellett folytatta költői küldetését nemzete irodalma irányában.

A nemzet május-fájáról letört ág az idegen földön sem szünt meg letörten is nemzetének virágot hozni; regényeinek kötetszáma a másfél százat meghaladja, s azoknak kétharmadát számkivetése földén irta.

Élete ez új stadiumában irt regényeit eleinte nem lehetett saját neve alatt az országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra az itéletet, hogy «meghalt!»

Halottá akarták tenni azt, a ki már akkor halhatatlan volt!

Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvenczét, s tudta mindenki, hogy «Eszter szerzője» kit rejt gyászfátyola alatt? Ezután is legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal el «II-ik Rákóczy Ferencz» czímű regénye, melyet még 1852-ben irt, de a mely a viszonyok miatt csak kilencz év mulva láthatott napvilágot, ez időn át kinyomatva hevervén a kiadó papirraktárában.

E művei is sok élvezetet nyujtottak, s lankadatlan költői észről tesznek tanuságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, a ki az örök városban volt; ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum könyveiben lángjaival gyujt, a Tristum könyveiben már csak keservei nedvével tud ellágyítani.

A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy száműzött költő. Nem csak a kedély van ott megháborítva, hanem a mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.

Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él; bármennyire hallgat is, de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja, ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását, mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.

Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden ujítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme, reménye, aggodalma új eszméket súg meg, addig a távollévő nem lát s nem hall minket úgy, a hogy élünk és érzünk, s phantasiájának tündére, ki őt idehozza, csak álomtündér, a ki nem mutogatja a valót.

A tőlünk távol lévő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak; férfiás hallgatásunk csendjét a halál szünetének véli; míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk értte, és tanítgat valamire, a mit rég jobban megtanultunk; míg viszont elkerüli látkörét az, a mit mindnyájunk szeme kisér.

Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak hazaálmodja magát.

De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.

Érzé, hogy költői erélye hanyatlik, hogy praestigiuma vész; kiméletlen bírálók gyöngéiből tréfát űztek; szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan nagy szerencsével, de az idegen földön, hol csak nejével és tollával beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a közönségre is, úgy, hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki szerződését.

De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.

Az ős alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a küzdfövényen, évről-évre halaványultak; de azért, mint a Hunregék monda-körének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arczczal újra kezdeni a harczot, s utoljára, mint önnön régi alakjaik árnyai maradnak már csak fenn, de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, mig láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a «hadak útja» mutatja már az égen.

Így láttuk Jósikát, mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima látkörén, vonalonkint alább hanyatlani; de a mint alább száll a tengerre a nap, aként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett; így a mennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi; úgy hogy midőn végkép elmerült, akkor volt legnagyobb.

Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: «ne csüggedjetek; hazánk ügyének győznie kell».

… Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, hogy a hontalan, a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót nekünk, – a csüggedőknek, – kik itthon valánk.

Vajha megérhette volna azt, a minek reményével szép lelke e földet elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a catoi jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű mondást, ezt irva helyébe:

«Sed victa causa Diis placuit!»