KÉT MENYEGZŐ.

(Elbeszélés.)

– Szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagy jó uram, Gubádi Márton uram.

– Áldást, békességet kegyelmednek, nagy jó Csukási Orbán uram.

– Örülök, örvendek, hogy friss jó egészségben láthatom kegyelmedet, Gubodi Márton uram.

– Hála a magas mindenhatónak. Hát az otthonvalók egészségesek?

– Köszönöm kérdésit; mindnyájan épségben vagyunk. Oh be sokat emlegetjük nagy jó uramat!

– Csak kölcsönbe esik, mert mi is épen annyi jóval vagyunk kegyelmetek familiája iránt; különösen a jó nagyasszony iránt. Nem fáj ő kegyelmének a foga? nem?

– Oh, be jó kegyelmed, hogy tudakozódik felőle! Épen én is akartam kérdezni; hát a jó nagyasszony nem sántit-e már?

– Hát az István úrfi mit csinál? Ugy-e bár nem töri már a nehéz nyavalya? no ne is törje.

– Hát az Évi leányasszony fölkelt-e már? Nem csufitotta el a himlő szegénykét?

Ilyenféle hiábavaló beszédekkel traktálta egymást, Debreczen városa utczai padlóján találkozva, két termetes polgári férfiu; a kik pedig körülfogták őket, kofák, városnép, ácsorgó sereg, azok véghetetlen jóizűen kaczagtak ennek a nyájas szóváltásnak.

Mert azt kell tudni, hogy Gubádi Márton és Csukási Orbán uram városszerte hirhedett nagy veszekedő ellenségek, a kik is átellenes szomszédok lévén, oly Istentől elrugaszkodott módon való czivakodásokat szoktak müvelni napról-napra, hogy hangzott tőle a nagypéterfia utcza; mikor mindegyik kiállván a maga kis ajtajába, onnan elkezdte a másiknak szemére hányni a kicsi gyermek korától fogva elkövetett hibáit, kiterjesztvén testi-lelki gyarlóságaira, lábainak görbeségére, csámpásságára, orrának vörösségére, arczának ragyáira, termetének potrohára, azután szellemi rossz tulajdonaira, iskolából való kicsapatására, olvashatlan irására, rekedt rikácsoló templomi énekére; a miből aztán mind fokozatos emelkedéssel főben járó bűnök felhányása nőtte ki magát: az egyik tolvajt, a másik csalót kiáltott; az elszántott a szomszédjáéból, ez a testvéreit tudta ki az örökségből; amaz megint az ekklézsia vagyonát rövidíté meg, emez hamisan esküdött; mikor ebből is kifogytak, akkor aztán áttértek egymás családtagjaira, egymás feleségét, gyermekeit ócsárolták, meg nem maradt tőlük békében még a hasított ingben járó piczi gyermek is; s mikor már aztán nem hagytak egymáson egy csepp keresztvizet sem letörletlen, akkor pogányok módjára invitálták az ördögöt, szörnyen parancsolgatván neki, hogy azt a másik szomszédot minden pereputtyostól hogyan és hova vigye el?

S a mellett, hogy olyan nagyon gyűlölködtek, nem hogy kerülték volna egymást; de sőt inkább mintegy találkozót látszottak egymásnak adni, s este, mikor más istenfélő ember örül, ha a dolga után megpihenhet, kiki megjelent a maga kis ajtajában, s az volt a boldogabb, a melyik hamarább rákezdhette a veszekedés új tárgyát.

«No, elmehet már kend a maga szép hirével.»

S bár legalább aztán egyszer, amugy istenigazában jól összekapaszkodtak volna, a hogy illik, s a sok perpatvarnak egy egészséges eldöngetéssel véget vetettek volna; – nem azok: csak onnan veszekedtek az utczán keresztül, egyik sem mozdult ki a küszöbén; hanem hogy a mit mond, azt a másik is megértse, tehát kiabáltak olyan hangosan, hogy az egész utczában csak az nem hallotta, a ki süket volt.

Ez a patália olyan nagy botránkozást szült, hogy elvégre is a tanácsbiróság elé hivaták ő kelméket, s ott az érdemes főbiró úr következő sentencziát olvasta fejeikre, mely sentenczia ma is megvan Debreczen városa tanácsi jegyzőkönyvében:

«Miután Gubádi Márton és Csukási Orbán, helybeli polgárok, évek óta oly förtelmes veszekedéseket és manicheusokhoz illő káromkodásokat vittek egymás ellen véghez, hogy abban minden igaz hitű jámbor keresztyén méltán megbotránkozék: ezennel megparancsoltatik mind a két férfiunak, hogy nyelveiket ezennel zabolán tartsák, egymással ne perlekedjenek, az ördögöket egymásba ne bujtassák; hanem akárhol és mikor találkozandnak, becsülettudással és emberséggel szóljanak egymáshoz, – a ki pedig (most jön a java) ezen rendelet ellen közülök vétkezni találna, s a másikat csak egy illetlen szóval is megtámadná: fizessen a szegények cassájába két ezer forintokat!»

Két ezer forintokat! Egy illetlen szóért.

S mondja aztán valaki, hogy Debreczenben nem tartották fenn kellő erélylyel az udvariasság követelményeit, még pedig ezelőtt kétszáz esztendővel.

Mert a krónika 1670 tájáról jegyzi föl a közlött itéletet.

Ezért volt hát az a nagy nevetés a vásári közönség részéről, midőn a nagy piacz közepén Gubádi Márton és Csukási Orbán uraimék ama nyájas szólásformákkal támadták meg egymást.

Mindenki kiváncsi volt arra az itélet elhirhedése után, hogy mitevő lesz már ezentúl a két veszekedő társ? Mert hogy ők egymás nélkül nem élhetnek, az bizonyos. Goromba szavakkal egymást megtámadniok nem szabad, az is bizonyos.

Az tehát egészen meglepő komédia volt a közönségre nézve, mikor a találkozásban észrevevé, hogy a két szomszéd úgy fogá fel a dolgot, miszerint ezentúl csak nyájas szavakkal szabad nekik egymás közt veszekedni, s ugyanazokat a dolgokat, a miket eddig egymásnak durva szitkozódás hangján elmondtak, most megfordítva, hizelgés alakjában nagykedvesen mondogassák oda. Igy például, ha eddig azt mondta Gubádi Csukásinak: «te rezes pofájú te!» s amaz vissza: «nézd meg a magadét, jobb lesz, te borbibircsó!» most a helyett így szóltak: «oh be szép színben van ma kegyelmed, mint a fakadó rózsa» és vissza a másik: «de kegyelmed is ragyog, miként Salamon dinnyéje». S ha eddig egymás feleségének hibáit publikálták, most azoknak nyilvános revokálásával boszantották egymást jobban, felnőtt gyermekeikről tudakozódtak gúnyos részvéttel. Gubádi uram Csenkő Mózest emlegette Csukásinak, ki épen menyasszony-ruhákat vásárol a görögnél a szép Évike számára, pedig a kötni való megszökött a menyegző elől, melyre szüléi erőltették, s a leány sem akart hozzá menni; míg Csukási uram István úrfi felől kérdezősködött, hogy mikor küldi már a város a heidelbergi akademiára? pedig nem rég kapott a jámbor consilium abeundit.

Az ellen sem lehetett a magistratusnak semmi kifogása, ha Gubádi uram Csukási szomszéd apró gyermekeit kedves kis teremtéseknek nevezte, s ajánlkozott, hogy mindegyiknek egy fésüt fog venni ajándékba, mire Csukási szomszéd viszont tűvel, czérnával kedveskedett Gubádinak, hogy a nagyasszony foltozza meg a kedves aprócskák kiszakadt térdeit.

És ez mind a legnyájasabb taglejtések, a legmosolygóbb arczfintorgatások között mondatott el, a kalapját mindkét fél kezében tartá és világért el nem fogadta volna, hogy föltegye. Az itélet azt parancsolja, hogy egymást megbecsüljék.

Tehát ők a dühbehozatalig becsülték egymást.

Mind a kettő azon törekedett, hogyan lehetne a másikat nyájas ingerkedésekkel odáig vinni, hogy elébb kitörjön belőle a méreg s aztán elveszítse a birságot.

Mert kétezer forint most is nagy pénz, hát még akkor! A melyiken azt megveszik, el kell annak adni a nagypéterfián levő házát.

– Hova tetszik indulni, kedves Gubádi Márton uram?

– Hazafelé indulok, drága jó Csukási Orbán uram.

– Legyek olyan szerencsés, hogy hazáig elkisérhessem szeretett nagy jó uramat.

– Véghetlen nagyra leszek vele, ha ez a tisztelet ér drágalátos szomszéd uramtól.

És így kisérték egymást haza, folytonos kedveskedéssel, kölcsönösen iparkodva egymást jobbfelől bocsátani, s midőn hazaértek, egymástól barátságosan elbucsuztak, most már nem az ördögökre bízták egymást, hogy azok vigyék ide-oda, hanem az angyalokra, és ajánlák egymást a próféták kegyelmébe és martyrok oltalmába; Csukási uram elkiséré Gubádi uramat a kapujáig.

– Tisztelem a nagyasszonyomat, az úrfit, és a kis leánykákat.

Gubádi uram nem engedte e tiszteletet magán száradni, ő is visszakisérte az utczán keresztül Csukási uramat a kapujáig.

– Tisztelem, csókoltatom különösen az egész familiát, apraját, nagyját, együtt és különvéve.

Csukási uram onnan megint visszakisérte Gubádit az utczán keresztül.

– Köszöntetem az öregbérest, a kisbérest, a szolgálót, a gányót, a juhászbojtárt.

Megint vissza.

– Tisztelem a familiájához tartozó ökröket, borjukat, lovakat.

Megint vissza.

– És a háznépével lakó egereket, bogarakat stb.

S míg így egymás patkányait, kutyáit, macskáit, verebeit sorba tisztelték volna, olyan csoport hahotázó nép keveredett az utczán körülöttük, hogy elsőbiró uram kocsijának meg kellett állni, nem tudott keresztülhajtani a nagy sokaságon.

– Mit mivelnek kegyelmetek ismét? kérdé haragosan a biró.

– Gyakoroljuk magunkat az egymással való nyájaskodásban, a hogy tetszik látni! viszonzá neki Gubádi Márton uram.

S azzal a két nyájas férfiu kiki a maga házába térvén, úgy csapta be maga után az ajtót, hogy csak úgy hullott a vakolat az ajtófélről.

* * *

Gubádi uramnak volt egy nagy, iskolaviselt fia, kit ő papnak szánt, kinek azonban több kedve volt a mezei gazdasághoz, s nagy tógátus quinquennis diák korában félig menve, félig menettetve válét mondott az exegeticának s kiment a tanyára törökbuzát mivelni.

Csukási uramnak pedig volt egy szép eladó leánya, Évi; a kiről még eddig nem lehet tudni semmit. A mint illik.

Gubádi és Csukási uramék ugyan a veszekedés korszakában családjaik ezen büszkeségeit sem hagyák leszólatlan; ha valaki arra hallgatott volna, a mit Csukási uram átkiabált az utczán a szomszédnak, azt tanulta volna meg belőle, hogy István diák: kicsapott diák; hogy minden nap a nehéz nyavalya töri, hogy nem is ember az már, mert azt az édes anyja, még születése előtt, elkötelezte az ördögnek egy véka aranyért, abból építtette a házát; hogy áriánus vallásu, azért csapták ki az iskolából; hogy nem is az igazi fiu, hanem váltott gyerek, kicserélték a bölcsőben; hogy táltos, két sor foga van felül; hogy török martalóczokkal czimborál; hogy a leczkéjét mindig a tíz körmére szokta felirni, onnan olvasta el diák korában.

Viszont meg Gubádi uram mendemondáiból azt lehetett volna megérteni, hogy Évi leányasszony kendőzi magát, azért van olyan piros színe; hogy nem süt kenyeret szalonna nélkül; hogy eljár ő is tánczolni a nagy erdőre; hogy fésüre akaszthatja már a kontyát, s hogy István deáknál három esztendővel öregebb.

Mindezekből természetesen egy szó sem volt igaz. Gubádi Pista jámbor, becsületes, istenfélő, egészséges legény volt. Csukási Évi pedig deli szép szűz hajadon leány s épen három évvel fiatalabb, mint Pista; hanem már a két veszekedő csak mondta azt egymás mortifikálására.

Mikor aztán Gubádi uram, a tanács határozata után nehány hét mulva, meggyőződött a felől, hogy Csukási uramat szokott barátságos beszédformákkal rá nem birhatja, hogy ő vele veszekedést kezdjen: akkor egy furfangos ötlete támadt.

No megállj, ezzel, tudom, a levegőbe vettetlek.

Tehát egy reggel fölvette ünneplő köntösét s hegyes lépésekkel átsomfordált Csukási uram portájára és nagy tisztelettudással bekoczogtata hozzája.

Egyes-egyedül találta őt az utczai szobában: az asszony meg a leányasszony valahol szomszédolni voltak.

– Áldást, békességet kegyelmednek és háza népének, Csukási uram!

– Mindazokat, a miket kegyelmed kiván nekem, triplán fizesse vissza kegyelmednek a mindenható, Gubádi uram.

– Kivántam tiszteletemet tenni kegyelmed uri házánál.

– Nagy szerencse reám nézve. Miben lehetek kegyelmednek szolgálatjára?

– Tetszik ismerni a fiamat, az Istvánt, úgy-e bár?

– Nagyon jól ismerem: derék, jámbor ifju, nem iszik, nem koczkázik, nem nyavalyás, nem ördöngös, nem táltos, nem váltott gyerek, az iskolából nem csapták ki, úgy tanult ki mindent; mikor már a professzorokból minden tudományt kiszedett, odahagyta a kollegiumot üresen. Derék legény!

– Nagyon örülök rajta, hogy kegyelmed is ilyen jó véleménynyel van felőle, mint mások. Tehát azért jöttem ide, hogy a fiamat meg akarnám házasítani.

– Igen helyesen cselekszi kegyelmed, adjon neki a mindenható hasonló derék, jó, hűséges, józan, ékes és takarékos feleséget, mint a milyennel kegyelmedet megáldotta, Gubádi Márton uram.

Ezek mind megannyi apró tőrszurások voltak; de várj csak, majd mindjárt gerundiummal fog erre visszavágni Gubádi uram.

– Hát biz én azt gondoltam, hogy leghozzáillőbb pár lenne számára, ha az Évi leányzót venné el.

– Az Évi leányzót?

Tripla sértés nyájas alakban.

Először is az ő leányát csak per «Évi leányzó» czimezgetni, a kinek pedig «Évi leányasszony» a kompetens titulusa; másodszor meg merni kérni az ő aranyos leányát az ellenség fia számára, és harmadszor egy nemes ember leányát merni megkérni egy polgárnak, egy civisnek! – Mert Csukási uram armalista nemes ember volt, Gubádi pedig csak redemtus polgár.

No ez a sérelem nem fog boszulatlan maradni.

– Hát csak az «Évi leányzót»? kérdi Csukási uram nyomatékosan.

– No mert hogy az ifjak egymást úgy is régóta szeretik. (Ezt ugyan csak úgy találomra mondta Gubádi uram, hogy ellenfelét ezzel is dühítse.) Én ugyan semmi rosszat sem hiszek el, a mit az Éviczára mondanak: hogy festené magát, hogy a nagy erdőre járt volna már tánczolni, hogy muskétás hadnagygyal lett volna ismeretsége, hogy István fiamnál három-négy esztendővel öregebb is volna; azért én csak el hagyom neki venni az Évi leányzót.

Gubádi uram semmit sem várt egyebet, mint hogy nemes Csukási Orbán erre a szóra fel fog ugrani a karosszékből, s ugyanazzal a székkel fogja őtet végig kergetni az udvarán, ki az utczára, beleesvén a birságfizetésbe; mert hisz azt a törvény előtt csak nem lehet érvényes indokul felhozni a verekedés kezdő okául, ha valaki a fia számára a szomszédja leányát megkéri.

De nem: Csukási uram nem förmedt fel, egy cseppet sem jött ki a flegmából, azt mondta, hogy: «hát hiszen igaza van kegyelmednek, ha szeretik egymást, ha az Isten egymásnak rendelte őket, hát ki akarná azt megakadályozni: legyenek egyek; mert az irás szavaiként: jobb házasságban élni, mint égni.»

Gubádi uram elbámult ez engedékenységen.

– Kegyelmed tehát nem ellenkezik benne?

– Dehogy ellenkezem, sőt inkább nagyon is beleegyezem; ha már meglelte a mit keresett, tehát tartsa is meg.

Ez gyanús kegyesség volt a szomszéd előtt. Ilyen könnyű szerével leányt nem adnak oda. Ez bizonyosan nehéz föltételeket, hosszú határidőt akar szabni, a mik nem teljesíthetők, be nem várhatók.

– És mikor gondolná kegyelmed, hogy ez megtörténhetnék?

– Hát mi van ma? péntek. Holnapután vasárnap. Vasárnap délesti isteni tisztelet után megeshetik a kézfogó, az öcsém Pongrácz lesz a kiadó-násznagy, ha tetszeni fog, s három vasárnapi kihirdetés után megtarthatja kegyelmed a menyegzőt.

Ennél gyorsabb eljárást nem is lehet már kivánni.

– Én tehát, a mit kegyelmed tőlem kért, azt előadom: kegyelmed is álljon azután a szavának, s vasárnap délután kompáreáljon az Istvánkával. Egyebekre nézve Istennek ajánlom.

Gubádi uram azt sem tudta, hogy jutott ki abból a házból, úgy meg volt zavarodva ez érthetetlen engedékenység által. Hogy ennek a merényletnek ez legyen a kimenetele, azt még álmodni se merte volna soha.

Bár legalább annyit mondott volna Csukási Orbán, hogy «no majd meggondolom a dolgot; majd beszélek előbb az asszonynyal, majd megkérdem a leányomat; aludjunk erre még egyet.» De épen egyenesen belecsapni a nyújtott tenyérbe, ez valami megdöbbentő dolog.

Gubádi uramnak egy rémgondolata kezdett támadni.

Hátha ez a szomszéd róka őt most a saját kelepczéjében fogta meg?

Hátha ez tud arról valamit, hogy Istvánnak van már szeretője, a kit el akar venni, s azért egyezett bele a kérésbe oly hirtelen, mert tudta, hogy István nem fog az Éváért eljönni; ez lesz aztán, ha kipattan, majd olyan hétországra szóló megsértés, a miért méltán megbirságolhatják Gubádi uramat a kétezer nehéz forintig!

Nem is szólt otthon senkinek, mi lelte? csak vette a botját, más sarút huzott, s csendesen kiballagott a tanyára, a hol István fia gazdálkodott.

Az épen fürjeket fogdosott hálóval.

– Jaj, hagyd azt a bolondságot, mondá Gubádi uram a fiának; nagy baj van!

– Majd csak kisegít belőle az Isten, viszonzá debreczeni nyugalommal István diák.

– Jaj, nehéz azon segíteni a mindenhatónak! mert én magam valék az, ki bolondot csináltam s most csak az a kérdés, hogy hát te utánam tudod-e azt csinálni?

– Mi légyen az az utánozandó bolondság?

– Mi légyen? Hát az légyen, hogy az ördög nekem ma azt sugdosta a fülembe: eredj át a te szomszédodhoz, Csukási Orbánhoz s forgasd meg májában a kést azzal a szóval, hogy kérd meg az István fiad számára az Éva leánya kezét; majd hogy fog az dühösködni, mikor úgy utál bennünket, s olyan nagyralát a leányával! És képzeld: nem dobott ki a házból, a hogy én óhajtottam, sőt inkább azt mondta, hogy jól van, vedd el az Évit.

De már ennél a szónál István diák mind a két karjával az apja nyakában volt; ölelte, csókolta.

– Kedves, édes, drágalátos, aranyos apám uram; – dehogy az ördög sugalta, az angyalok dudolták ezt a gondolatot a kegyelmed fülébe, hisz mi az Évikével régóta szeretjük egymást, csakhogy egyikünk sem merte otthon bevallani.

Most meg aztán Gubádi uramon volt az átalakulás sorja. Most már értett mindent. Értette, hogy Csukási uram miért adta olyan hirtelen beleegyezését; mert bizonyosan tudta, hogy a leány hányadán van a Pistával? azt is értette, hogy miért tett olyan rövid terminust a kézfogásra? legbölcsebben értette azt, hogy a prædestinatio szerint régen el volt végezve, hogy ő neki ma reggel az a gondolata támadjon, hogy bolond fővel bebotorkáljon a szomszédhoz s megkérje a leányát a fiának.

No ez már mégis csak kicsinált dolog! És ha ennyiben van a dolog, tehát e szerint csakugyan végét kell szakítani minden további ellenségeskedésnek, komolyan és igazán békességet kell kötni a két szomszéd ház között, s ezentúl atyafiságos egyetértésben élni.

Gubádi uram e váratlanul érkezett örömében minden eddigi haragját a kutba ejtette, s úgy tért haza a mezőről fiával együtt, mint egy igazi keresztyén.

Hát a másik vajjon mit csinált ez alatt?

* * *

Mielőtt azonban tovább mennénk, álljunk meg egy szónál.

Már kétszer is említettük azt, hogy «tánczolt a nagy erdőben», jőjjünk legelébb is tisztába azzal, hogy mit tesz az a nagy erdőn tánczolás?

A mi egyátalán a tánczot illeti, arról azon kánonok, a mik szerint Török Bálint uram ő kegyelmessége egész Debreczen városát reformálta, nem a legajánlatosabb módon emlékeznek.

A XVII-ik czikk határozottan megtiltja a tánczot a papoknak, a papnéknak és az ő leányaiknak; más keresztyén asszonyszemélyt sem igen buzdít rá; s azt hagyja meg, hogy ha már csakugyan tánczolni akar az asszonyféle, de csak olyan tánczba álljon, melyet díszes mozdulatokkal és szemérmes taglejtéssel lehet járni, az olyanoktól pedig, melyek csintalan szökelésekből állnak, tartsa hátra magát.

S azokra nézve, kik lelküket a szentirás szavaival igyekeztek megnyugtatni, hogy lám szent Dávid is tánczolt, mikor a filisteusok fölötti győzelmi bevonulását tartá Jeruzsálembe, rég megiratott a nóta, hogy «csak az igaz magyar táncz a szent Dávid táncza».

Tehát az idegen tánczok ki vannak rekesztve az Indexből.

Ennyit általánosan a tánczról a XVII-ik század kálvinista fogalmai szerint.

A mi pedig különösen a nagy erdőben való tánczolást illeti, ennek az a Hübnere, hogy azon időtájt labanczság táborozván Debreczen és Székelyhida között: a debreczeni nagy erdőben hosszas idő óta egy ezred wallon lovasság ütött tábort s ott egész vásár volt azóta. A wallon vitézek jókedvű fiuk voltak, szerették a szépet: volt szép tábori muzsikájuk, csinos aranyos egyenruhájuk, himzett bivalybőr pánczéllal; biz ott Debreczenben is akadt elég dévaj fehércseléd, a ki vásárra kihordott holmi egyet-mást a wallon uraknak, azok aztán egész lakzikat csaptak oda kinn, vígadtak, tánczoltak a csintalan menyecskefélével, megajándékozták őket selyem szalagokkal, egész módi ruhákkal, miket azok nem átallottak a városban is felvenni, sőt még a templomban is megjelenni azokban, úgy hogy egyszer nagytiszteletű Körmendi Jonathán főesperes uram a prédikácziója közepén megállt s kihirdeté, hogy míg azok a fertelmesül kitárt elejű asszonyszemélyek a szentegyházat el nem hagyják, ő a prédikácziót nem folytatja.

E növekedő botrány megszüntetésére utóbb a tanács rendeletet hozott, mely szerint «minden a városhoz tartozó asszony- és leányszemélynek szigorúan megtiltatik a nagyerdőre, avagy Szőllősre, vagy a vásárra kijárni dísztelen, szokatlan metszésű ruhában, ott az idegenekkel mulatságba elegyedni, velük együtt virginálni, énekelni, ugrándozni, dorbézolni. A kik ez ellen véteni fognak, első esetben ekklézsiát fognak követni, másodikban pedig nyilvánosan megseprűztetnek s a városból kicsapatnak».

Tehát ilyen, ha nem is főben, de mindenesetre bőrben járó dolog volt a nagy erdőn való táncz – ezelőtt jó kétszáz esztendővel.

Volt pedig e nagy erdei tivornyáknak egy hirhedett tánczosnéja. Mint mostanában Rigolbochet, Mistenflutteöt s egyéb ünnepelt kánkánművésznőket, úgy emlegették akkor Tarka Viczát; – publice nagy botránkozással, privatim nagy kiváncsisággal.

Gyönyörű alak is volt az Évicza: olyan sugár termet, mint a darázsé, s csak úgy lengett mikor lépdelt; könnyű lába volt a tánczra, könnyű szive volt a mulatásra; domború idomai, csattanó orczája, sugár szemöldöke, ragyogó két szeme; – kár, hogy azt a szép termetet annyi wallon hadnagy ölelgette már táncz közben, hogy ez a szép arcz még festéket is eltűrt, hogy az a két ragyogó szem csábításra mosolygott, hogy az a két kicsiny láb mindig rossz utakon járt.

Tarka Viczának már nem volt Debreczenben megjelenhetése. Onnan örök időkre kitiltatott. Ide ugyan leányfővel be nem jön többet.

Mulathat, a hogy és a mennyit akar, de csak a kapun kívül; az árkon belül meg ne kapják!

Tarka Vicza tulajdonképen Csukási Orbán uram juhászának volt a leánya, s mikor nem csavargott a sátrak között, olyankor ott lakott a tanyán, a hol az apja Orbán úr juhait őrizte, a tanya már a városon kívül esvén.

Még ugyanazon a pénteki napon, hogy Gubádi uram megkérte a «Évi leányzó» kezét fia számára, kitalyigázott Csukási uram a tanyára, jól tudta, hogy ilyenkor a Vicza otthon lesz; a wallonok pénteken nem dáridóznak.

Otthon is találta, be hivatá maga elé s e kérdést intézé hozzá:

– Hallod-e te Vicza, nem untad-e még meg ezt az életet?

– Nem biz én, bár még egyszer újra kezdhetném.

– De majd megvénülsz ám egyszer, olyan hirtelen, hogy magad se veszed észre, s akkor majd nem tánczol ám veled senki, a dologtól elszoktál, dolgot sem ad senki; lopásra szorulsz, azon is rajtavesztesz, s majd aztán a piros kláris helyett, a mit most a nyakadon viselsz, kendermadzagot köt fel az utolsó vőlegényed.

– Mit bánkódjam én azon ma, a mi holnap lesz?

– Te Vicza! nem volna kedved férjhez menni?

– Ki a bolond venne el engem?

– Hát ki tudja? A szép leánynak akad párja. Épen ma volt nálam Gubádi Márton uram s megkért tőlem feleségül a Pista fia számára.

– Szeget üt a fejembe, nemzetes uram; a Pista nyalka legény; egy párszor találkoztam vele az utczán, nem tudtunk hirtelen kitérni a keskeny pallón, nagy volt a sár. Az igaz, hogy jól a szemébe néztem.

– Hát neked is tetszik a legény?

– Nekem mindegy. – Aztán mikor?

– Hát én azt határoztam, hogy a legközelebbi vasárnapon kell végbe menni a kézfogónak.

– Már mint holnapután? Az nem lehet. Én megigértem a kapitány úrnak, hogy jövő vasárnap együtt rugjuk a port Szőllősön.

– Ördög vigye a tánczodat! Tánczoltál már három ember életére valót; most itt az alkalom, hogy főkötő alá juss; fejkötővel újra tisztességes asszony lesz a neved, visszakerülsz a városba; lesz házad, tüzed magadnak, emberséges urad, a kit úgy dirigálhatsz, a hogy akarsz. Csak nem bódultál meg, hogy azt elszalaszd egy bolond tánczért?

– Igaza van nemzetes uramnak: – majd hát máskor. Azt is megpróbálom hát, hogy mint esik az embernek a maga lakodalmán tánczolni? Hanem ha azután az első héten el találok szökni az uramtól, engem ne okoljon senki.

– Az a te gondod lesz, meg a Pistáé.

A leány nevetett rajta, hogy őtet hát feleségnek próbálják meg.

– Aztán hát holnap este jó későn iparkodjál a városba bejutni; végy más gúnyát, hogy rád ne ismerjenek a kapunál.

– Azt csak bizza rám, nemzetes uram; akkor megyek én be a városba, a mikor nekem tetszik, tudom én már, merre lehet keresztülkasul járni rajta, a nyámnyila strázsák miatt!

– No hát jól van!

Csukási uram legjobban elintézve a dolgot, tért ismét a városba vissza.

* * *

Eljött a végzetes vasárnap, melyen Gubádi Pista kézfogójának kelle tartatni az Évivel. Gubádi uram jó eleve feldicsekedett ez örömhírrel nagytiszteletü Körmendi Jonathán esperes úr előtt, ki maga is annyira meg volt örvendeztetve e fordulat által, hogy maga ajánlkozott, miszerint ez érzékeny és minden angyaloknak tetsző jelenésen ő is ott kiván lenni, a midőn két régi ellenséges család, gyermekeinek összekapcsolt kezei által ily keresztyén módon békül ki egymással. S azon módon, a hogy az isteni tiszteletet végzé, stóláját félkarjára vetve, ballagott el kérő násznagyul a vőlegénynyel s annak atyjával a leányos házhoz.

Gubádi uram ez alkalommal pedig egészen új ezüstgombos dolmányt varratott a fia számára, ki is a városi lovas bandériumban őrmesteri ranggal fungálván, ez ünnepélyességhez felköté széles rezes kardját, hímzetes tarsolyával. Így csörtettek nagy feltünő ünnepélyességgel a templomból hazamenő nép közt Csukásiékig.

Ott pedig szépen vártak rájuk!

Csukási uram e napra kiküldé a feleségét és gyerekeit a szőlőbe, hogy ne legyenek útban a háznál, nehogy valamit lássanak és halljanak, a mi nem nekik való.

Elhivatá pedig a Pongrácz öcscsét, a ki hajduviselt ember volt s több izben járt ide-oda táborozni; meg ugyan senkit nem ölt a háborúban, de roppant szál termetével, hegyes kifent bajuszával, stentori hangjával s egyéb férfias tulajdonaival keményen imponált a gyengébb szivűeknek.

Mint ünnepélyes alkalomhoz illik, ő is felkötötte széles, tenyérnyi pengéjű pallosát, a mi őt különben, mint nemes embert is, erősen megilleté.

Ők készen vártak az érkező atyafiakra.

Az ugyan kissé zavarta őket, hogy minek hozzák magukkal kérő násznagynak épen a nagytiszteletű urat, mikor erre a hivatalra sokkal alkalmasabb lett volna olyan embert kiszemelni, a kivel gorombáskodni szabad; hanem már benne voltak, hát csak folytatni kellett.

Nagytiszteletü uram előadá, hogy mi járásban vannak. István úrfi hitvestársat akar e háztól elvenni, hol van tehát a kedves menyasszony?

– Mindjárt itt lesz. Csak épen öltözködését végzi, mondá Orbán, s utána látott, hogy megnézze, készen van e már? vissza is tért nem sokára azzal a hírrel, hogy mindjárt meglesz: csak a czipőit húzza, de nagyon feszesek, munkába kerül, míg felmennek a lábaira.

Mikor aztán gondolta, hogy no már felhúzhatta a czipőit, ismét visszament érte s nehány pillanat mulva kivezeté a vendégek elé a nekik szánt menyasszonyt… Tarka Viczát.

Vicza fényesen kicsipte magát erre a napra. Illatos kenőcscsel megkent haja francziás bóbitákba volt felcsavargatva; arcza még szebben kifestve fehérre, pirosra, mint egyébkor; fehér válla s keble egész a megdöbbenésig kiszabadítva a csipkés ruhából, mely tarka szalagcsokraival majd elrepült vele; lábain rózsaszín harisnya fényesbőr czipővel, annak is piros a sarka, s nem hogy köténye lett volna elől, de még a felső ruhája is szélesen szétnyilva, hogy az alsónak a hímzett fodrai kitündököljenek alóla.

– Apage Satanas! kiáltá el magát legelőbb is nagytiszteletü Körmendi Jonathán uram, s kiterjeszté feléje a Szikszait, hogy ne lássa tőle ez alakot.

– Mit? Mi ez? hebegé Gubádi Márton uram, nem akarva hinni saját két szemének.

– Hát itt van az «Évi leányzó» monda Csukási Orbán uram, odavezetve kézen fogva Istvánhoz a Tarka Viczát. Itt van az «Évi leányzó», a kit kegyelmed megkért tőlem, mint konvencziós gazdájától, a fia számára. Azt mondá kegyelmed, hogy megkér tőlem egy Évi nevű leányzót, a kiről sok rosszat beszélnek: – ez az; – a ki festi az orczáját: – ez az; – a ki a nagyerdőre jár tánczolni: – ez az; – a kinek muskétás hadnagygyal van ismeretsége, sőt kapitánynyal is; – és a ki István diáknál négy évvel idősebb, – sőt öttel is. Itt van! – Tetszett megkérni, tessék elfogadni.

S azzal oda lökte a Tarka Viczát István diák ölébe.

De már erre István diákban is elfordult a keresztyéni indulat; visszalökte a leányt az adó karjába s azt mondta neki:

– No Csukási Orbán: nekem nem tiltotta meg a nemes város, hogy szemedbe ne mondjam meg az igazi titulusodat!

– Te akarsz nekem valamit mondani? Mit akarsz hát nekem mondani?

– Azt, hogy körmönfont akasztófa czímere vagy!

– Minek a czímere? te tacskó!

– Akasztófának a czímere!

Csukási Orbán uram elszörnyedt e vakmerő mondásra, hogy neki ilyet merjen valaki mondani a tulajdon házánál! Hisz ez gyilkos szándékkal van!

– Hallod-e Pongrácz? szólt termetes öcscse háta mögé vonulva vissza, s azt tolva a dühös vőlegény elé.

– Mit mertél te mondani? riadt fel erre Pongrácz uram s nagyot dobbantott a sarkával, s megütötte a pallót rezes kardtokjával. Kinek mondtad azt, hogy akasztófáravaló?

– Kendnek is épen aképen! vagdalt neki vissza István diák. De még egy szeggel magasabbra!

– Tyüh, zivataráldotta!

– Csendesen emberek! szólt közbe az esperes, az összezördülteket szétválasztva. Hogy merészelnek kegyelmetek az én jelenlétemben ily átkozódásokra fakadni? Az Úrnak napján, ily szent ünnepnapon, mikor az ájtatos hivek a templomból jönnek haza, csak nem fognak kegyelmetek botránkozást okozni egy rossz leányzó miatt?

A rossz leányzó pedig mindekkorig csak nevette a tréfát. Neki az tetszett szörnyű módon, hogy a kérők igy megrettentek tőle s most milyen csinos veszekedést támasztanak miatta. Bárcsak még össze is verekednének érte; ez a Vicza hirnevének használna igen nagyon.

A nagytiszteletü úr azonban nem türheté e vigyorgást s rárivallott az orczátlanra:

– Te pedig, szemérem ellen fellázadt asszonyi állat, nyomban takarodjál innen, lepedővel betakarva förtelmes alakodat, hogy fel ne ismerjen valaki, a kertek alatt lopózzál ki a városból, hova lábadat betenni megtiltatott és fuss, a merre látsz!

– Nem futok biz én! nyelvelt vissza a leány; tisztességes menyasszonyfővel hivott be engem ide Csukási Orbán násznagy uram! ihol a vőfélyem, nemzetes Csukási Pongrácz uram; úgy híttak engem be, hogy férjhez adnak: nem megyek én innen egy tapodtat sem, a míg engem férjhez nem vesz valaki.

– Nem mégy-e? mordult rá Pongrácz, hegyes bajuszát öklelőre fordítva feléje.

– Nem én, feleselt vissza, hetykén emelgetve a féloldalát. Mert ha a vőlegény cserben hagyja a menyasszonyát, akkor a vőfélynek kötelessége azt kézen fogni és elvenni. Azt kivánja a becsület.

– Becsület-e? ismétlé Pongrácz, kinek már akkor minden porczikája viszketett a veszekedhetnémségtől.

– Azt hát. Én ugyan ebből a házból el nem megyek, a míg engem valaki el nem vesz.

– De majd én megmutatom, hogy akkor is elmégy innen, ha valaki innen kitesz.

Azzal megkapá a leányzó kezét s kinyitva előtte az ajtót, ki akará azon penderíteni.

De a Tarka Viczának nagyon gyors keze volt, nyomban olyat teremtett a tenyerével Pongrácz úr képes felére, hogy a bajusza is félre állt tőle, s azzal, mint a vadmacska, szökött át az asztal tulsó oldalára s onnan a tessék-lássék végett felrakott tányérokat, poharakat és kancsókat oly gyorsasággal hajigálá a társaság fejeihez, hogy mindenki kapott belőle többet egynél. Egyedül a nagytiszteletü úr menekült meg szárazon, azzal a bölcsességgel élvén, hogy a zivatar ideje alatt bevette magát a kályhazug erősségébe.

A vadmacskát üldöző Pongrácz utoljára is keresztülbukott a saját kardjában, mikor épen meg akarta kapni a rokolyáját, – s akkor – a Vicza keresztülugorva rajta, kiiramodott a nyitott ajtón, kimenekült az utczára, s ott azon czifra, tépett öltözetben elkezdte ocsmány szavakkal szidni mind a két familiát, míg az emberek meg nem fogták s be nem kisérték a városházára.

– Már micsoda szörnyű csúnya skandalum volt ez itt most! szörnyűködék a menhelyéről előkerült nagytiszteletü úr, a dühtől fújó négy férfiu közepett. Már szükséges volt-e ezt a háboruságot csinálni kegyelmeteknek?

Erre aztán mind a négyen egyszerre kezdtek el kiabálni.

– Én azt gondoltam, hogy ezt kérik meg!

– Én nem ezt a dajnát kértem a fiamnak.

– Ez infámia!

– Infámia volt a leánykérés!

– Kinek? Az én fiamnak?

– Micsodát? Az én leányomat?

– Semmirevalók!

– Akasztófáravalók!

És a mellett toporzékoltak és ütögették a melleiket és az volt a boldogabb, a ki a maga szavát kitudta hallatni a többié közül.

– Csendesen, az Istenért! Emberek! Keresztyének! Polgárok! Gondoljatok rá, hogy vasárnap van, csitítá őket lelkendezve Körmendi Jonathán uram. Az emberek megállnak már az utczán s benéznek az ablakon.

Addig hallgattak, a míg a pap beszélt, aztán megint rákezdték: «én nem kötöttem belé, ő kötött én belém; minek jött ide leányt kérni?»

– Én tisztességes leányt kértem.

– Nem igaz! festett képűt kértél!

– De ugyan emberek! Ne akarjatok magatok birái lenni. Oszoljatok széjjel. A melyiteknek sérelme vagyon, vigye a törvény elé. Van még törvény Debreczen városában, ott majd igazságot fognak tenni az igazán megsértett félnek. Kendtek Csukásiék maradjanak itten; kendtek Gubádiék jőjjenek velem békén.

Ezt mondva maga mindjárt effectuálá is rendeletét a nagytiszteletü úr, indulván kifelé az ajtón s hátrafelé tartva arczát, hivogatá maga után a két Gubádit, a kik is engedelmesen indulának utána; Gubádi Márton már át is lépett a küszöbön; hanem akkor Csukási Pongrácz hirtelen becsapá az ajtót István orra előtt, s keresztbe téve a lábát, elordítá magát.

– Megállj fattyú! Nekem nem tiltotta meg a magistratus, hogy rád menjek!

– No hát mit akar kend? engem is jó kedvemben talál ma.

– Azt akarom, hogy innen ugyan el nem viszed szárazon azt az akasztófa czímerét, a mit ránk mertél függeszteni. Kétszer mondtad a szemünkbe.

– Nem igaz. Háromszor mondtam.

– No hát háromszor fogsz nekem itten térden állva kezet csókolni tüstént e gorombaságért, te kölyök, vagy szétmorzsollak; agyarkodék Pongrácz az ifjura, kemény fenekedéssel.

– Szétmorzsolod ám az érett sajtot, felelt az neki félvállról vissza.

– Micsoda? ordíta fel a jubilatus hajdú, most mindjárt kettőbe hasítalak!

– Hasítod ám az apád lelkét!

– Mit? még az apám lelkét mered háborgatni? rivalt fel a dühödt férfi, s hogy bebizonyítsa kétfelé hasító szándékát, kirántá oldaláról széles, haragos pallosát nagy ostentátióval.

Erre aztán István diák is kihúzta a maga kardját.

– Ejnye, te semmirekellő; még te is ki mered húzni a kardodat? dühönge Csukási Pongrácz, egészen elförmedve azon a gondolaton, hogy lehessen ember a földön, a ki ő tőle nem akar megijedni. Most rögtön gulyáshussá apritalak!

S azzal egy kegyetlen nagyot suhinta az ifju felé, teljes erejéből, melylyel azt tökéletesen két darabra hasította volna, ha megérte volna; így azonban ellenálló tárgyba nem ütközvén, csak a padlóba vágott bele, saját csizmájának az orrát találván el épen a hegyén.

Erre aztán István diák is behunyta a szemét, s elkezdett a kieresztett karddal maga körül hadonázni, mint mikor az ember egy raj méh ellen védi magát rekettyegalylyal.

Szörnyű csetepaté támadt; egyik is vágott, másik is vágott; széktámla, almáriomszeglet csúnyául megadta az árát a viaskodásnak; néha véletlenül össze is csapódott a két kard, s olyankor csak úgy villámlotta a sok szikrát; egyszer aztán István diák behunyt szemmel olyant talált visszakézzel oda húzni Pongrácz úrnak az állkapczája alá, hogy annak egyszeribe félre állt tőle a nyaka – és soha sem is állt többé egyenesre.

Az volt a szerencséje, hogy István diák kardja nem volt élesre köszörülve, mert akkor abban a perczben szörnyűt halt volna; így azonban a kapott vágás után még három fertály óráig elélt és testálni is maradt ideje.

Ennek a haláláról István diák bizony igazán nem tehetett; erről mi is bizonyságot adhatunk neki; Pongrácz vágta magát belé az ő kardjába, nem ő Pongráczba a kardját; akkor vették észre mind a ketten, mit cselekedtek, mikor már megesett rajtuk.

Hanem azért István diáknak mégis csak iramodni kellett kifelé, mert Orbán úr elkezde gyilkost, tüzet kiabálni, s az összecsődült népség a vérző tetem láttára nagyon felgerjedt. Utána, el kell fogni; lánczra verni!

S azzal nyargalt mindenki hetvenhétfelé. Erre ment! arra ment! ott kell neki lenni! Itt kell keresni! Be kell csukni a város kapuit! el kell állni az árkot! Ki ne menekülhessen.

Denique az egész város nekizajdult, hogy a Csukási Pongrácz gyilkosát elfogja, a hol kapja.

– – És azután még sem kapta meg sehol.

* * *

Egy álló hétig mindig keresték, mindenütt keresték az elfutott Gubádi Pistát; tűvé tettek érte minden bokrot, de csak nem találhatták meg. Pedig jutalmat is tűztek ki rá; lett is volna, a ki azt elnyerje, de a Pista, csak hiába, nem akart kötélnek állni. Eltünt, elenyészett az, pedig a városból ki nem mehetett. Föld nyelte-e el? Felhő takarta-e el? Madárrá változott-e? azt csak nem tudta senki.

Végtére azután, meg nem jelenvén az idézésre, elitéltetett in contumaciam: «a hol pedig megkapatik, ottan feje lecsapatik».

Közben a háboruság tárgyát, a Tarka Viczát is exequálták. Hosszú hollóhaja tőből lenyiratott, ő maga hóhér keze által megseprűztetett s aztán tollkoszorúval feje körülfonatván, a városból kivezettetett.

Hanem hát mind elfelejtették a népséggel ezeket a dolgokat a bekövetkező napok.

Egyszer csak elkezdtek éjjelenkint gyujtogatni a városban.

Minden éjjel az előálom édes szenderéből tüzilárma, harangkongás, égvereslés verte fel a lakosokat.

Mindenütt borzalom a tűz, de kétszeresen az Debreczenben.

Egy roppant város, mintha ötven falu volna összetolva egy rakásra; nagy részben nádfödelü házak, aszályos nyárszakok, vizetlen kutak; – ha itt kigyulad a vész a város egyik végén, Isten őrzi, ha a másik végéig el nem terjed.

Aztán minden háznál egyúttal a csűrös kert is. Asztag, kazal az akol végében, ha szél támad, mint Sodoma pusztulásakor, úgy hull belőle a tűzeső.

Isten őrizzen mindnyájunkat tőle!

Azért is Debreczenben a legfőbenjáróbb bűnök szarvas öregének számíták a gyujtogatást mindenha s annak legkisebb büntetése volt a halál. Jó, ha még tortura nem előzte meg.

És ez idő szerint minden éjjel gyujtogattak.

Ma az egyik utczán, holnap a másikon; néha még el sem oltották az egyik helyen, már a másikon lobbant ki a vészláng, és ez éjről éjre így ment; az este lefekvő soha sem volt arról bizonyos, hogy nem az ő feje fölött fog-e ez éjjel kigyulladni a tető? s a mi fölébreszté, az bizonyosan ismét nem a hajnalpiroslás, nem a reggeli harangszó volt, hanem az égbolt tűz-vereslése, és a félrevert harangok kongása.

És hiába volt minden vigyázat; az utczákon hiába jártak-keltek csoportosan a vasvillás őrök, hiába állított ki minden kapu egy ébrenmaradót; azért az éjentei gyulladásnak csak ki kellett törni. Jó szerencse, hogy eddigelé mindig csendes idő volt, egyszerre el lehetett a veszedelmet fojtani, egy pár háznál nem terjedt az tovább; de mi történik, ha a gonosztevő kéz olyankor találja istentelen szándékát végrehajtani, mikor nagy szél támad? Az Úr legyen irgalmas, kegyelmes a városnak akkor.

A folytonos gyújtogatások egész lázadásban tarták a város népét, s a tanács manifestatiót adott ki, melynél fogva kétezer forint igértetik annak, a ki a gonosz gyújtogatót tetten kapja, kézrekeríti, vagy hollétét felfedezi, és ha bármi vétsége volna is a feladónak, az neki simára elnézetik.

Ez utóbbi záradék azért csatoltatott oda, hogy ha többen volnának a mordály-égetők, a czinkosok közül valamelyik a többiek elárulására kecsegtessék.

De csak a kitüzött jutalom sem szünteté meg a nagy veszedelmet. Rémség iszonya tartá lefoglalva az egész várost; kétségbe volt esve minden ember.

Végre a nép azt kezdte beszélni, hogy ezt a sűrű gyújtogatást senki sem miveli más – mint az eltünt Gubádi Pista, azon való boszújában, hogy fővételre itéltetett.

Ez általánosan hitt monda lett a városban.

Gubádi Pista a gyujtogató.

* * *

Pedig hát szegény Pistát ugyancsak ártatlanul terhelték ezzel a gyanuval.

Ha tudták volna, hogy hol tartózkodott ő ez idő alatt folyvást?

Természetesen ott, a hol senki sem kereste.

Hol nem kereste őt senki?

Hát Csukási uramnak a padlásán.

Mindjárt a legelső futamodással oda vette fel magát egy üres górénak a hiúja alá, saját Csukási uram szérüskertjében, jól okoskodván, hogy ha ő most az utczára kifut, a tömérdek járó-kelő nép menten megfogdossa; ha pedig itt meglapul, majd minden ember túlszalad rajta, s az egész világon mindenütt fogják keresni, csak annak a házában nem, a kinek az öcscsét levágta.

Csakugyan úgy is történt, egész naponta és éjente hallotta, hogy kiabálnak az utczában, a szomszédban: «itt keressék, ott kell lenni». Látta is a hiú szelelőjén keresztül, hogy másznak fel a kazalokba, hogy szurkálnak czúczával, vonyogóval a boglyákba, hogy néznek le felülről a kéményekbe; azok mind ő vele akarnak beszélni. Arra a képtelen gondolatra pedig nem vetemedik senki, hogy magánál Csukási házánál keresse a gyilkost, ki ő maga nagy kiáltozással buzdít aprót, nagyot a góré ajtajában állva, hogy száz tallér üti a markát annak, a ki a gyilkost megfogja.

Annak csak le kelle nyujtani a lábát a kukoriczasövény közül, hogy «itt van, tessék!»

Hanem Pistának volt jó dolga, hogy a közönséget tévhitében meg ne zavarja; csak hadd tévelyegjenek.

Gondolta, majd odább áll, csak hadd csendesüljön le a világ.

De még egyéb merész szándéka is volt azzal, hogy Csukásiék portáját el ne hagyja.

A nélkül nem mehet neki a világnak, hogy Évikének meg ne magyarázza ezt a csalfaságot, a mit vele tettek. Azt nem szabad ennek az ártatlan leánykának hinni, a mit az apja bizonyosan úgy adhatott elő, hogy ő szándékosan kérette meg a Tarka Viczát, s hűtelen volt kedveséhez. – E felől nem szabad az Évikét kétségben hagyni.

De hogyan találkozzék vele? Ez volt ám a fogas kérdés.

Hallotta, mikor estefelé megállt a szekér, mely Csukásinét, meg a gyereknépet hazahozta a szőlőből; hallotta a sivalkodást, a mit az asszony, meg a sok gyereknép rázendített, a mint a Pongrácz gyászesetét megtudták. Az Évike sirását is kiismerte közüle. Az nyilván félszemmel a halottat, s másikkal a gyilkost siratta.

Nagysokára aztán elcsendesült a ház. Hanem egy fatális körülményre nem számított Pista, mikor menhelyét elfoglalta. Azt nem sejté, hogy Évike nagy gonddal ápolt búbos tyúkjai ugyanazt a górét választák éjszakai pihenésük tanyájául; az ő számukra volt az a lajtorja odatámasztva, a min ő ide felmenekült.

A tollas laktársak alkonyat felé szépen egyenkint felugrálának a hágcsókon, s rendben elfoglalák a keresztbe dugott karókat, kiki ráismervén éjjeli nyughelyére s rövid szóváltás után az ülésrend felett kiegyezkedvén.

Ez gonosz társaság.

A félhomályban ugyan nem igen törődtek a nyájas hálótársak az idegen jövevénynyel, de a mint az megmozdult, a neszre azonnal felriadt a mindig éber kakas, s annak a jelszavára aztán sorba valamennyi tyúk olyan kotkodácsversenyt kezdett rá, hogy az egész házat fellármázhatta vele.

Ezektől teljes lehetetlen lesz észrevétlenül menekülni éjszaka.

Hiszen fölkiabálnak minden alvót.

Hanem hát épen ebből származott a szerencséje. Mert az Évike meghallva a nagy baromfiriadót, azt hitte, bizonyosan a menyét háborgatja kedvencz búbosait s mint jó gazdasszony, nem restelt maga éjszaka fölkelni, egy piszkafát kezébe fogni s azzal kijönni a góréhoz, hogy a menyétet elkergesse.

A minthogy elég bátorsággal is birt sötét éjszaka fellépdelni a góré hágcsóján (akárhányszor merte ő azt) s a nyitott ajtón bedugva a piszkafát, szétütni a tyúkállás alatt:

– Elmégy innen, te csúf menyét!

Pista, miután egypár ütleget kapott a lábszárára s meggyőződött felőle, hogy ez Évike hangja, megszólalt a szegletből:

– Lassan Évike. Én vagyok itt: a Pista.

Évikének igen erős szívének kellett lenni, hogy e szóra el nem sikoltotta magát s a hágcsóról hanyatthomlok le nem ugrott.

– Az Istenért, mit keressz te itten! kérdezé megrettenve.

– Veled akarok szólni, angyalom: aztán megyek a merre lehet.

– Ne beszélj te most semmit. Ne kérdezz te tőlem semmit. Tudod, hogy én most is szeretlek; akármit vétettél is. De innen nem mehetsz sehová; mindenfelé keresnek a városban.

– Hát akkor itt maradok, a míg nem fognak keresni. Jövő éjjel csak elhagyják. Hanem ha jót akarsz velem, egy kancsó vizet adj innom, mert megfulladok itt ebben a melegben. Hát nem hiszed, hogy én akartam elvenni a Viczát, ugy-e?

– Oh ne is beszélj arról, kérlek.

A leány sebesen visszament a házba. A konyhában lelt valami elemózsiát, azt egy kancsó friss vízzel együtt felvitte a hiúba; benyujtotta Pistának; az megcsókolta érte a kezét, s aztán visszament a leány a szobába és azt mondta, hogy elkergette már a menyétet.

Másnap éjjel megint nem lehetett elhagyni búvhelyét Pistának. Évike megjelenté neki, hogy a drabantok városnegyedenkint vizsgálják sorba a házakat ő utána. Most épen ezen a negyeden kezdik. Hát csak maradjon még veszteg.

Azt is tudatá vele ekkor, hogy a gonosz Viczát hogy söprűzték ki a városból.

Harmadnap éjszakára pedig már elkezdődött a gyujtogatás. Az általános zendületben nem lehetett Pistának a városból menekülni.

És ezentúl minden éjjel tűz volt, az utczákon egész éjjel czirkáltak az őrjáratok, folyton folyvást ébren volt és strázsát állt a város; Pista ott ragadt a góré padlásán.

És Évikét nem győzték dicsérni, milyen gondja van a baromfira; késő éjjel, mikor már mind lefeküdtek, még enni inni visz fel nekik, s míg mindenki alszik a háznál, már ő fenn van és megnézi, nem esett-e bennük valami kár?

És aztán hogy eltud velük gyügyögni! milyen nyájasan suttog hozzájuk! – nagyon szereti az állatokat.

Igen bizony, szegény Pistát csak kell valamivel vigasztalni. Azt meg sem merte neki mondani, hogy minő kegyetlen itélettel sujtották a város atyái; csak arra kérte összekulcsolt kezekkel, hogy az Isten szerelmiért el ne árulja magát, mert abból nagy baj lehetne.

A gyújtogatások idején többször is beszélt Évi Pistához, tudósítva őt rejthelyén, hogy mely tájon van a tűz? Ne féljen. Le ne jőjjön. Nem jön idáig a veszedelem.

Olyankor példálózott Pista, hogy ha ezt a házat találnák meggyujtani, s ő megszabadítaná a tűzből az Évikét, meg a gyerekeket, akkor talán megbocsátanának neki a szülői a kiontott rokon vérért.

– Nem, nem! inté őt Évike, ekkor se mutasd magadat. Ha mi benn égünk is, hagyj ott égni. Csak te fuss akkor, a merre látsz.

– Abból ugyan semmi sem lesz.

Hát még mikor azt hallotta Évi minden embertől, hogy azt keresik százszoros halálra: már egy szót sem tudott hozzá szólni sírvafakadás nélkül. És ő nem védelmezhette őt a rossz nyelvektől; nem mondhatta: «hisz itt van ő, meg sem mozdul, itt ügyelek rá, a tyúkjaimmal együtt».

S már a búbos tyúkok is megszokták Pista társaságát, ő igen udvariasan bánt velük, megosztá velük kenyerét, vizét; tenyeréből etette a kakast; s azok nem is ütöttek többé lármát miatta, sőt mikor reggelenkint leszálltak a beszédes tyukok az udvarra s megjelentek a kukoriczát szóró gazdasszony előtt, valószinűleg arról dicsekedtek fel előtte a saját nyelvükön, hogy milyen jeles, jómagaviseletű idegen ifju tévedt közéjük; a mit a kakas is helybenhagyott.

Jó, hogy ezt a nyelvet a rendőrség nem érti.

Távolról sem lehet mondani, mintha István diák napjai abban a szűk kóterban valami nagyon élvezetesek lettek volna. Kánikulai melegben egy akkora téren kuczorogni, a hol a fejével éri a tetőt, s a két kiterjesztett karjával a receptaculum két oldalát; náddal és kukoriczakóróval körülfalazva, a mi jó meleget tart; és ott is mozdulatlanul lenni, hogy senki neszt ne foghasson ottléte felől, ezt alig számíthatná valaki az irigylendő állapotok közé, még ha olyan kárpótlás járna is vele, mint a szép Évike naponkinti látogatása, biztató hű szavaival.

A próféta a sivatagban nem várta nagyobb áhitattal az ő tápláló hollóját, mint Pista szokta várni szerelmesét, ki az éj leszálltával az ő árva menhelyét naponkint felkereste.

Hogy imádkozott ott magában az éj leszálltáért! pedig milyen hosszúk, milyen lomhák azok a nyári napszámoskinzó nappalok, milyen nehezen akar bealkonyodni; milyen sokáig tud az esthajnal világa elmúlni az égről, s még azután is mennyi ideig késlekednek azok a fáradt csillagok, míg meggondolják magukat, hogy előjöjjenek.

Akkor jön az ő kedvese az ajtóhoz, kis kosárkával, melyben eleség van és friss ital; a mire szinte nem csekély a szükség oda fenn; de még édesebb és óhajtottabb az ő nyájas suttogása, az ő hű biztatása; az a féltő aggodalom, a mivel kedvesét rejtegeti, óvja az észrevétetéstől, inti, hogy ne csókolja kezét oly hangosan, valaki meghallhatná; s tanítja jó szívvel, hogyan kell hangtalanul csókolni, úgy hogy neszt ne költsön.

Odabenn aztán azt szokta mondani a leány, hogy a lajtorját elvenni ment a góréhoz, nehogy a menyét felmehessen rajta, reggel meg ugyanazt teszi vissza, mikor korábban kel.

És napfélen eljár a góré közelébe, s mintha a tyukokhoz beszélne, mond érthető dolgokat.

– Szép kakas, szép búbos kakas, vigyázz magadra: kánya el ne kapjon, szomszéd el ne lopjon; ki ne menj az udvarból, mert bizony nyársba húznak. Maradj a te gazdasszonyod körül.

István diák hallja azt a hiú alatt s tudja jól, hogy ezt neki mondták.

Hanem ez a fogság mégis borzasztó sokáig tart már! És éjjelenkint egyre szaporodik a tűzi lárma; minden éjjel nagyobb zaj van az utczákon; már a szérűskerteket is őrzik; teljes lehetetlen Gubádi Pistának ebből a dugaszból most kiszabadulni!

Tűz van minden éjjel.

Ki lehet az a gonosz, a ki ezt cselekszi?

Egy este a holdujság erős fölszéllel jelent meg: az ég beborult egészen, s tíz óra táján már teljes sötétség volt. A vihar nőttön nőtt; csak úgy csikorgott eresztékeiben a rossz kukoriczagóré. Hej ha most veszedelem üt ki, az lesz ám a hires nap.

Még egy órával odább oly csúf idő támadt, hogy a jó kutyát nem kellene ilyenkor a házból kicsukni, a szél egész csoporttal szórja az őrjárók szeme közé a felkavart porondot; az embernek szinte kedve sincsen ilyenkor strázsára sétálni, oknélkül az utczán botorkálni.

A nagy vihar a boglyákat tépi széjjel s hordja a szénát, szalmát a szomszéd utczára, az udvarokban a kútostorok elszabadulva vedrestől olyan nyikorgásokat visznek véghez, mintha száz kisértet siratná szomorú halála okait, s a kéményhasadékok huhognak, mint valami vén bagoly.

Uram irgalmazz ebben az éjszakában!

István szívdobogva várta kedvesét. Oly soká késik.

Bizonyosan nem eresztik azt most ki szülői ebben a zimankós időben; bizonyosan mondják neki: «ördög vigye a te buglyos kakasodat, érdemes azért ilyen förmetegben kimenni a szobából; inkább hordja el minden pereputtyostul a görény!»

Szegény buglyos kakas!

De bizony mégis, ni! Mintha lopózva jönne valaki a góré felé?

Egy karcsú leányalak, könnyű, ruganyos léptekkel, sötét kendőbe burkolva. Kötényével félig letakarva hoz egy kosárkát, a kosárkában bögre, kancsó látszik, a mint a szél meglebbenti rajta a kötényt.

Csak István szemei birják azt kivenni, ki már hozzászokott a sötétben nézéshez.

A leány a góré hágcsójához érve, hirtelen széttekint, nem látja-e meg valaki; azzal gyors, ruganyos léptekkel felhalad a hágcsó fokain, kötényével folyvást takargatva kosárkáját.

István ott várta Évikéjét az ajtó mellett, s várta, míg az szólítni fogja őt halk suttogással.

Hanem ez a leány nem szólt semmit, csak letette a góré padjára a kosárkáját, kivette belőle az egyik szilkét, mely fedővel volt letakarva, s leemelve róla a fedőt, hirtelen előre nyujtotta azt.

István is nyujtotta eléje a kezét a sötétségben, mire a leány hirtelen lefelé fordítva a szilkét, épen a tenyerébe tölté annak tartalmát.

Az pedig nem volt más, mint egy nagy darab félig égő bükkfa-tapló.

István egész lélekjelenléttel összeszorítá egyik markában a tüzes taplót, a másikkal pedig megragadá annak a kéznek a csuklóját, a mely azt odalökte.

Erre egy ádáz sikoltás metszette keresztül a vihar süvöltését. A megkapott gyujtogató önfeladó rémkiáltása volt az, ki a pokolbeliek kezében érezte magát, midőn ily véletlenül megragadták.

Most már aztán István is megfeledkezett minden egyébről: még a saját bajáról is; s elkezde torkaszakadtából kiáltozni:

– Tűz van! tűz van! Incendium! Ide emberek! Itt van a gyujtogató!

Az pedig kétségbeesett küzdelmet kezdve a férfival, ki akarta magát szakítani kezéből, a minek az lett a következése, hogy a hágcsó kettétörött alatta s a leány ott maradt megkapott kezénél függve, melyet István vasmarka el nem bocsátott.

Ott kapták meg a lármaharangra előtóduló utczai őrök, s letépve fejéről a kendőt, arczába világítottak a lámpással.

Az biz a Tarka Vicza volt.

A fenevad rugott, körmölt és harapott, míg meg tudták kötözni, azután is tajtékot köpködött elfogóinak arczába, s szidta, átkozta őket mind városostul együtt; hiszen csak még ezt az egy éjszakát fűthette volna be nekik, nem maradt volna hamunál egyéb az egész város helyén!

Ruhái közt meglelték a többi csóvákat is, a mik még az éj kivilágítására voltak szánva, és a tűzszerszámot; nem tagadott semmit, átkozta az egész népet.

* * *

Míg ez a nagy lárma tartott az udvaron, Csukásiék ki akartak rohanni a szobából s akkor vették észre, hogy a pitvarajtó be van kötözve; a gonosznak még erre is volt ideje; azt akarta, hogy mind családostul odabenn égjenek.

Mire kibontották az ajtót, s a háziak is előjöttek lámpásokkal, már akkorra hire futamodott, hogy el van fogva a gyujtogató, s elsőbiró uram, ki ez éjjel maga járt lóháton őrjárást a városban, vágtatott lóhalálában a Csukásiék portájára.

Épen akkor érkezett oda, mikor az egybecsoportosult vasvillás sokaság körülfogta a megkötözött gonoszt, és azt, a ki őt kézre keríté.

Nagy volt a csodálkozás mind közönségesen, midőn a haza megmentőjében Gubádi Istvánt ismerték fel, a kit épen a gyujtogatással vádoltak.

Legelébb Gubádi Márton borult a fia nyakába, ő volt az első, ki annak segélykiáltására a szomszédból átrohant, azután pedig Csukási Évi állt elő s kimerítő felvilágosítást adott biró uramnak, hogyan került István az ő góréjuk padlására, hogyan táplálta ő a szerencsétlen ifjut azalatt rejtett buvóhelyén; milyen Isten rendelése volt ez városukra nézve, mely most István ottléte nélkül bizony porrá égett volna; azért is a bátor leány követelte főbiró uramtól, hogy a hirdetmény értelmében most már Pistának minden főbenjáró bűne megbocsáttassék, és Csukási uramat is körülfogta szépen, könyörögvén, hogy Pistának engedje el bűnét; ki bizony nem volt gyilkos szándékkal, hisz inkább atyafiságot kötni jött a házhoz, szeretetet kinált, ők feleltek neki éles karddal; most hát bocsássanak meg neki, mert életüket neki köszönhetik.

Csukási uram nagyon meggondolta magát erre a szóra; biró uram megelőzte karonfogva Istvánt és azt mondá neki ünnepélyes szóval:

– Édes fiam, ki e mostani órában szegény városunkat az elpusztulástól megszabadítottad, tekintsd te is magadat szabadnak, s minden eddigi bűnöd legyen e világon megbocsátva; számolj vele majd ama másikon s iparkodjál úgy élni, hogy a felszámoláskor jó tetteid sommája lenyomja vétkeidet. Azonkívül még a gonosztevő fejére kitűzött kétezer forintot is megkapod.

Mire István okosan meggondolt és szívből sugallott szavakban így felelt:

– Köszönöm kegyelmednek a drága jó grácziát, elsőbiró uram, s azt fejemre nézve elfogadom. A mi azonban a kétezer forintot illeti: úgy értesülvén Évikétől e szomorú idők folytán, hogy a családaink közt kitört újabb háborúság miatt a nemes tanács pert indíta a szegényeknek fizetendő kétezer forint birság megvétele végett s a felől inquiráltatik, ki volt hát eredeti indítója e gyászos végzetű versengésnek: nehogy e gyűlölködésre vezető inquisitio még tovább űzvefűzve legyen s hogy a perpatvarnak örökmindenkorra vége szakíttassék; de meg a szegények cassája se szenvedjen rövidséget abban, a mi neki dukál, már de jure competál: ime én ezt a nekem itélt kétezer forint vérdijt a szegények cassájának visszaajánlom. Azokért történt, azoké legyen. Nekünk pedig ne adjon az úr Isten egyebet, mint békességet a mi házainkban.

Ezeknél a szavaknál aztán már csakugyan nem volt mit tenni más a két szomszéd családra nézve, mint fejenkint egymás nyakába borulni és a közös megszabadulás éjszakáján fogadást tenni Istennek, hogy soha többet háborúságot támasztani nem fognak.

Csukási uram is megengedé Évikének, hogy gondoskodjék már ezután az ő buglyos kakasa ő róla, ne pedig ő arról. Úgyis köztudomású lett a dolog.

Azzal meghuzatták a kettős torony valamennyi harangját, s éjnek éjszakáján nagy processióval ment a népség a templomba, Te deum laudamust énekelni.

Másnap pedig a tanács jegyzőkönyvébe határozatképen beiktattatott:

«Minekutána Csukási Orbán és egész familiája által, rokonuknak Csukási Pongrácznak megöletése a megölőnek, Gubádi Istvánnak condonáltatott: ezen actus tanácsilag is egész ünnepélyességgel helybenhagyatik».

(Példány tanujele azon kor bölcseségének, hogy a rokonnak odaajándékozzák a bosszú tisztét az ellenük vétkezett ellen, s a törvény helybenhagyja azt. E határozat maig is a város archivumában letett jegyzőkönyv lapjain feltalálható.)

* * *

Évike tehát menyegzőjét fogja ülni Istvánnapkor, vőlegényével, Istvánnal.

Vicza is aznap fogja menyegzőjét ülni vőlegényével, a halállal.

A kegyetlen törvény tűz által való elpusztíttatásra itélte a gyujtogatót.

Ebben nem gyakoroltak irgalmat.

Istvánnap előtti délután, mikor az itélet meghozatott, egy fiatal wallon hadnagy a szomszéd táborból látogatá meg elsőbiró uramat s discursusba eredt vele.

– Mi a mennykő, biró uram, kegyelmetek meg akarják égetni a szép leányt? Nem elég már, hogy azt a szép hosszú haját levágták, még pulverisálni is akarják?

– Eképen itéltetett felőle; válaszola okosan főbiró uram.

– Persze hogy itéltetett, de bizonyosan csak azért itéltetett, hogy a leány megijesztessék; de csak nem akarják tán az itéletet végre is hajtani?

– Istennél vagyon a kegyelem.

– Azt tudom, hogy ott vagyon; de abból nem következik, hogy Debreczenben is ne legyen. Ezt a bolondot ne tegyék kegyelmetek.

– Kell az üdvös példa.

– Hát égessenek meg kegyelmetek három vén asszonyt helyette.

– Azt a bolondot pedig épen nem teszszük.

– No már én pedig tanácslom kegyelmeteknek, Debreczen városi urak, hogy ilyen vastagon ne üzzék a tréfát, mert szekérenment úgysegélyen, mi is bele fogunk tréfálni a kentek mulatságába.

– Tessék megpróbálni, szólt vállvonva a főbiró; mi a magunk égetni valóját megégetjük, s abban nekünk a zsinat sem parancsol.

– No majd meglássuk, szólt a hadnagy. S nagy kardcsörtetéssel távozott el a városházától.

Másnap jó hajnalban már jelenték az őrtornyokon álló strázsák főbiró uramnak, hogy a város minden kijárata előtt egy csapat wallon lovas ütött tanyát, kik ott nagyon vigyáznak a kimenőkre.

Biró uram megtette már a maga intézkedéseit, a miket szükségesnek látott.

Hét órai harangszókor pedig a Czeglédutczán egy erős csapat lovasság vonult végig, a tegnapi hadnagy vezénylete alatt, kinek-kinek kezében levén a muskétája; s azok szép hadirendben felállának a városháza előtt.

Biró uram kitekintett az ablakon s meglátván a hadnagy urat, szerencsés jó reggellel üdvözlé ő kegyelmét.

– Fogadj Isten, biró uram; viszonzá a vitéz ur emberséggel. Hát eljöttünk, hogy kiséretül szolgáljunk az executiónál.

– Hát jól tették, vitéz hadnagy uram.

– Aztán, a mit mondtam, biró uram!

– Én is megmondtam, hadnagy uram.

– Nem bánom, ha a végső ijesztésig viszik is a tréfát, de ott aztán, a hol vesztésről van szó, meg kell állni s visszatérni.

– De onnan uram nem tért még vissza senki e nap alatt.

– Csak nem fognak kegyelmetek máglyát rakni a város közepén?

– Azt a veszettséget nem cselekeszszük.

– A városból pedig nehéz lesz kijutni, biró uram.

– Majd meglássuk, hadnagy uram.

A harangszó elhangoztával, tompa dobpörgés hangzott a városház udvarán, s midőn a kapuk kitárultak, előjött a gyászmenet, mely az elitélttel a vesztőhely felé volt indulandó.

Elől a városi dobos, fekete posztóval bevont dobot verve, utána négy lovas drabant, azután két alabárdos, kék köpönyegben; azután jött a négylovas kocsi, azon ült a leány, gyászfátyollal sarkig leborítva; vele szemközt az a félelmes férfi, a hóhér, csuklyáját egész a szeméig lehuzva arczára. Utána egy másik szekéren a birák, tanácsurak, és azután megint két alabárdos, az elitélt szekere mellett is ballagott kettő-kettő. Tehát mindössze nyolcz czúczás ember és négy lovas. Ez bizony nem nagy erősség! A wallon urak nevettek nagyon. Ők voltak legalább százan, s közülök egy is elszedné ezektől mind azt a sok régi módi ütőszerszámot.

A hadnagy odarugtatott a biró kocsija mellé s enyelegve beszélt hozzá.

– Aztán biró uram, a meddig az ijeszgetés tart, addig minden szabad; hanem mikor én azt mondom, hogy «halt», akkor ez annyit tesz magyarul, hogy «czurukk».

– Jól lesz, jól, hadnagy uram.

Mikor a templom elé értek, ott megálltak; a fátyolos leányt kiemelték a szekérről, s elitélt, bakó, tanácsbirák mind bementek a templomba.

– Mit fognak itt végezni? kérdé a hadnagy a birótól.

– Most adja meg a pap szegény lelkének az utolsó vigasztalást.

– No hát csak adják meg az utolsó vigasztalást, ha az is a tréfához tartozik.

A wallon vitézek glédába álltak a nagy templom előtt.

… Ez alatt a Csukásiék portájáról egészen másnemű menet indult ki: lakodalmas menet.

A Gubádi Pista viszi haza a maga tanyájára, tul a nagy erdőn, a menyasszonyát.

Czifra lakzit csaptak. Ugyancsak kitett magáért mind a két öreg. Nyolcz szekérrel vannak, elül a czigánybanda, utána vőfélyek, nyoszolyóleányok, közepső szekéren a menyasszony a boldog vőlegénynyel; a menyasszonyon fehér, paszomántos ruha van, hosszú csipkefátyollal letakarva az arcza, hogy ne piruljon a sok bámulótól, bőre le ne égjen, por be ne mocskolja; mellette a vőlegény, ezüst gombos dolmánya félvállra vetve, nyusztprémes süvege félrecsapva, piros mellénye messzire kivirít; gyolcsinges lobogós karjával átölelve tartja szerelmes menyasszonyát, s úgy sugdos a fülébe, bizonyosan szerelmes szavakat. E szekéren násznagyok, örömapák ülnek, a másik meg van terhelve tulipántos ládákkal, azokban bizonyosan a menyasszony hozománya lesz, szép sávolyos vásznak, kendők, selyem fersing. A leghátulsó szekéren egy gönczi hordó, vasabroncsos: abban lesz bizonyosan a jóféle érmelléki, a mit ma csapra ütnek.

A lóhátas legények előre vágtatnak, az ostorok megcserdülnek, az állott paripák mint a veszedelem vágtatnak a könnyű teherrel, tarka kendő mindegyik kantárába fűzve, a czigány ott elül huzza a víg nótát, a fiatalság rikongat, s kinálja a jövő menőket kulacscsal, de nem ad belőle. Igy vágtatnak ki a város kapuján; az út mellett felállított wallon harczosok két oldalt helyet csinálnak a víg nászmenetnek, míg egy pár jó kedvű fiú «juhé»-t is kiált utánuk.

A templomban ez alatt végződött a szertartás. A hivek kilépdelnek rendén; hanem a mint a szekerekhez érnek, a leány hirtelen leveti a sarkig érő gyászfátyolt s mint fehér ruhás menyasszony áll elé, a hóhér ledobja a csuklyát s mint ezüstgombos vőlegény tünik ki, az alabárdosok elhajigálják ócska vasaikat s előrántva köpönyeg alól hegedűt és klarinétot, rárántják a lakadalmast s azzal megfordul a menet, felujong a népség: «a Gubádi István násznépe volt az, hadnagy uram, és lakodalom, nem embervesztés! Az a leányzó ott Csukási Évike, nem Tarka Vicza!»

– Köszönjük szépen a tiszteletet, hadnagy uram! köszönt tréfásan a főbíró a wallon vitéz urra.

Most veszi ez észre, mennyire rászedték!

Utczu rajta! utána annak a másik menetnek! az volt a gyászkiséret!

Az a menyasszony volt a tűzre itélt leány; az a vőlegény volt a hóhér, a ki a menyasszonyát azért ölelgette, hogy a szekérből ne menekülhessen, azok a vőfélyek voltak a hóhérlegények; azok a násznagyok és örömapák voltak a tanácsbirák. A tulipános ládákban nem nászhozomány volt, hanem gyantával itatott fa: abban a gönczi hordóban nem érmelléki volt, hanem gyúló kátrány. Azt a leányt vitték – nem szerelmeskedni, hanem megégetni.

– Utána! utána! kiálták a wallon vitézek s vágtattak szélnél sebesebben a nászmenet után.

Biz az hiába való fáradság volt. Mire kiértek a nagy erdőre, már akkor a násznépet a lobogó máglya körül állva találták; és a máglya közepén nem volt már semmi, csak por és hamu.

– Mi történt itt? rivalt dühösen a lovas vitéz a másodbiróra, ki kezében tartva egy összegöngyölített pergamentet, hideg vérrel nézett a tűz közepébe.

A másodbiró kigöngyölíté előtte a pergamentet, s odamutatva annak öregbetüire s tallérnyi fekete pecsétjére, nyugodtan válaszolt:

– A törvénynek elég tétetett!