PETŐFI.

Egy ember, a ki holta után tovább él; – maga por már, mégis lelket önt nemzetébe; – egy helyen fekszik mozdulatlanul, mégis beutazza országról országra az egész világot; – örökre elhallgatott már, s mégis egyre emelkedő hangon hirdeti dicsőségét, szabadságát, nemes hevét a magyar nemzetnek.

A magyar nemzet sem háládatlan elhunyt költőjéhez; annak költeményeit lelke ékszeréül viseli, annak nevét elől említi kegyelete pantheonában; emlékének felállítására összehordogatja inséges évei áldozatfillérét, s sírjára zöld fákat ültet s búcsút jár hozzája.

De hát igazán meghalt-e Petőfi? valóban szobrot és síremléket kér-e porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók zsolozsmáit?

Ki látta elesni?

Tudomásomra hárman irták le a helyet és körülményeket, a hol és mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar; mind három elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kelle érniök Petőfit; a szemtanu maga megmenekült.

Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta.

Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes nap hősi áldozatait egymásra halmozták.

De hátha elfogták?

Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.

Hátha elhurczolták orosz fogságra, elvitték ezer meg ezer verstnyire, távol Sziberia belsejébe? Hátha most is ott siratja hazája sorsát Kamcsatka hómezőin; hátha ott hallgatja lánczai csörgését valamelyikében a wolchinszki erdők kietlenét őrző várlánczolat erődeinek? hátha nehéz, lassan emésztő munkában görnyed az urali ólombányák áldozatai között? Lehetetlen-e ez?

Nem élnek-e ismerőseink, kik ugyanakkor elfogatva, messze behurczoltattak Oroszország belsejébe? Van egy régi jó barátom, ki Bem hadsegéde volt, s az oroszoktól elfogatva csodák között szabadult meg a Sziberiába viteltől már útközben. Egyik debreczeni képviselőnek testvére. Most képzeljük hozzá Petőfi daczos, rajongó jellemét, ki a kényszerrel megalkudni nem tudott soha, ki nem tudta magát szelidnek, meghódítottnak mutatni; mi történhetett vele, ha hasonló balsors érte utól?

Hogy azóta olyan hosszú idő elmult! és ő róla semmi nesz nem hallik.

De hát lehet-e onnan egy bányaüregben évekig haldokló fogoly sóhajtásának idáig hallatszani? Van-e annak útja, módja, eszköze, hogy életbenlételét tudathassa? Nem eltünt ember-e az, kit magából a czári fővárosból egy éjjel oda száműztek ifjan, s ki csak uralkodó-változással tér vissza családjához, megőszülve s rég elfelejtve?

Nem történt-e meg itt benn tudomásunkra, alig nehány hete, hogy egy 1849-iki politikai fogoly csak most fedeztetett fel a magyar kormány által osztrák várbörtönben, s kegyelem által szabadult ki, midőn apja, anyja, testvérei rég holtnak hitték?

És nincsenek-e még most is magukban az osztrák várbörtönökben politikai foglyok eltemetve, kik felől egy-egy testvér, egy elrongyollott öltönyű feleség tudakozódik nálunk sírva, maga sem tudja, hol keresse foglyát? tán a király koronázásának napja visszaadja őket majd a világnak.

De hát a mi körülöttünk megtörténhetett, nem lehetséges-e másutt? nem lehetséges-e Oroszországban?

Nem érdemli-e Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?

Mikor az északtengeri bátor utazó, Franklin, társaival együtt elzüllött, a dicső angol nemzet egyik expeditiót a másik után küldte felkeresésére; évről-évre százezereket adott ki, hogy a még életben hitt hősöket megtalálhassa, míg az utolsónak csontjait és rongyait is össze nem szedette; s a magyar nemzet legdicsőbb költőjeért egy kérdést sem fog-e tenni?

Hol kérdezősködjünk?

Legelőször is idehaza.

Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kell lenni azoknál, a kik eltemették. Erdélyben jártom alatt román birtokosok megmutogatták nekem azon öltönydarabot, gyűrűket s egyéb ereklyéket, miket Vasváry Pál viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még most is.

Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt. Tréfásan mondák róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha egyébnek nem, ennek a kardtoknak meg kell lenni, mert az nem volt értékesíthető; a mester, ki Pesten készítette, bizonyosan ráismerne. Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékről, melyet magán viselt, s mely nem tünhetett el a föld szinéről, meg lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes pályakörét.

Azt hiszem, jó volna, ha a Petőfiszobor-bizottmány tetemes jutalmat tüzne ki annak, ki egy ily kétségtelen emléket tud előadni, a mi a költő elestét kétségtelenné teszi; a felhivást hatóságilag kellene hiresztelni faluról-falura, különösen Segesvár környékén.

Ha e felhivás, buzdító jutalomigérés mellett is semmi nyomra nem vezetne, akkor a magas kormány feladata lenne nemzetközi összeköttetéseinél fogva tudakozódásokat intézni az orosz kormányhoz. Ehez nem kell politikai barátság, ez humanistikus ügy. Tudakozódást kellene intézni a magyar kormánynak az iránt először is, hogy nincsenek-e egyátalában magyarországi honfiak orosz fogságban? másodszor, hogy különösen nem tartatnak-e ott fogva az 1849-ik évi harczok áldozatai? azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte? Attól kellene megkérdeztetni: nem esett-e élve foglyul Petőfi? Személy-leirása annál könnyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, a mi minden katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leirt alak fogságra Oroszország belsejébe? s nincs-e ott most is?

Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, a kit szerettünk nemzetünk büszkeségének vallani; és a mit megtenni nem is volna lehetetlen.

Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körútat tesz Oroszországban, s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?